17
17
Ali aga délben a főurakat járta sorba: Fráter Györgyöt, Török Bálintot, Petrovich Pétert, aki a kis királynak nemcsak rokona volt, de gyámja is. Továbbá Werbőczynél járt, Batthyány Orbánnál is és Podmaniczky Jánosnál is.
Mindenüvé egy értékes kaftánt vitt, és mindenütt mézes szavakkal biztosította az urakat, hogy a szultán jóindulatú és bőkezű.
A kaftánok között Török Bálintnak jutott a legértékesebb. Bokáig érő, nehéz, sárga selyem volt az. A többi kaftán mind egyforma ibolyaszínű volt, és narancsszín sárga selyembélésű. Az az egy napraforgószínű selyem volt, és habos fehér selyem a bélése. Maga az aranyfonalakból szőtt öv olyan szálazott aprólék munka, hogy egy emberéletbe kerülhetett, míg elkészült. A gombok rajta, a nyaktól az övig, gyémánttal körözött aranygombok.
Hogy a házbeliek összefutottak az ajándék csodájára, Török Bálint mosolyogva rázta a fejét.
- Jó lesz paplannak.
Aztán elkomolyodott.
- Szedelődzködjetek! Délután hazaindulunk!
Három órakor átsétált megint a palotába. Ott a főurak a könyvtárteremben vártak már reá.
- A királyné nem enged - mondotta György barát -, kérlek, szólj vele.
Török Bálint vállat vont.
- Én búcsúzni jöttem.
A főurak elképedtek.
- Mi jut eszedbe?
- Érzem a szelet. Nem akarom, hogy kívül találjon az odúmon.
- Az ország sorsával játszol! - szólt rá Werbőczy.
- Rajtam fordulna meg?
- A szultánt nem szabad elkedvetlenítenünk - mondotta György barát.
- A fejemmel kedveskedjek-e neki?
- Meg van ez zavarodva! - szólt a vállát vonogatva Werbőczy. - Hát nem neked küldte-e a legszebb kaftánt? Nem téged ölelgetett-e legjobban?
Török Bálint rákönyökölt a nagy, kéklő földgömbnek a kávájára, és maga elé gondolkozva bólogatott:
- Az okos madarász annak a madárnak sípol legszebben, amelyikre legjobban fáj a foga.
Az ajtónálló feltárta az ajtót annak jeléül, hogy a királyné várja az urakat.
Hosszas és kínos disputa keletkezett odabenn. A királyné féltette a gyermekét. A főurak az ország és a nemzet sorsát vetették fel a kérés megtagadása ellenében.
- És te nem szólsz-e semmit? - fordult a királyné Török Bálinthoz, aki a falnak támaszkodva némán és komoran állott.
- Én csak búcsúzni jöttem ide, felség - felelt a királyné szavára előlépve.
- Búcsúzni? - kérdezte elámult szemmel a királyné.
- Még ma haza kell mennem. Olyan ügyek fordultak elő, hogy nem maradhatok egy percig se tovább. Beteges is vagyok...
A királyné idegesen tördelte a kezét.
- Várj. Ülj le, ha beteg vagy. Mondd meg, mit cselekedjünk?
Török Bálint vállat vont:
- Én nem bízok a törökben. A török ebnek néz minden keresztényt. Nem szabad a kezébe adnunk a királyi gyermeket. Mondjátok, hogy beteg.
Werbőczy megmordult:
- Azt fogja felelni: megvárom. S itt fog hetelni rajtunk. Etetnünk kell a hadát, a lovait...
A barát haragosan toppantott:
- Az országra is gondolj! A szultán itt áll egy nagy haddal. Magunk hívtuk be. Barátja volt a megboldogult királynak: a kívánságát teljesíteni kell! Ha azt látja, hogy bizalmatlanok vagyunk iránta, ki a kezes arról, hogy ellenünk nem bőszül? Akkor aztán nem fiának nevezi őfelségét, hanem rabjának.
A királyné a halántékára szorította a kezét, s hátrahanyatlott a székén.
- Ó, jaj nekem, nyomorult asszonynak!... Azt mondják, királyné vagyok, de a földön csúszó koldusnak is több az ereje!... A fának nem fáj, ha letörik a virágát, ó, de az anyai szívet fájdalomból gyúrta a Teremtő!
