A németek tájszólásai. Waniek Gusztávtól, fordította Katona Lajos
A németek tájszólásai.
Waniek Gusztávtól, fordította Katona Lajos
Waniek Gusztávtól, fordította Katona Lajos
Minden német nyelvjárás sokszerű változatosságával tűnik ki. Még Szilézia kis tartományában is, a hol pedig tulajdonképen csak egy, a sajátképi sziléziai nyelvjárás honos, még itt is, úgy szólván minden faluban más-más hangtani sajátszerűségek hallhatók. Feltűnőbb azonban különösen két tájszólási alakúlat. A Weisswasser körűli síkföldön, Szilézia legszélső éjszaknyugati sarkán, továbbá a Jauernig, Weidenau és Zuckmantel körűli vidéken lakók mélyebb gégefő-állásuk és nyelvük közepes visszahúzódása következtében a mélyebb o, u hangokat kedvelik s a magánhangzók szerfölötti elnyújtása és kettőshangzósítása felé hajolnak. Beszédük ennek folytán tompábban és terpedtebben hangzik, ép úgy, mint az ország keleti felében lévő Bieletz környéki nagyobb nyelvsziget lakóié. Ellenben a Freiwaldau, Würbenthal, Freudenthal körűli hegyvidék és az Oppa-mellék nyelvjárása jóval élesebb hangzású, s benne a jellemző sziléziai rövid hangok jobban kiérezhetők, az éles hangsuly az uralkodó a hajtott ellenében, és a felhangú magánhangzók, nevezetesen az i gyakoribbak az alhangúaknál. Mindez a gégefő magasb állására és a nyelv előrészének kiválóan domború helyzetére mutat. Ezzel együtt jár az általános j-sítés is, a mely sokszor egész mássalhangzó-csoportokra kiterjed és a beszédet föltűnően zeneivé és lágyabb ejtésűvé teszi.
E különbségek mellett azonban a hang- és alaktani sajátságok annyi közös vonást mutatnak, hogy teljes jogunk van e sokszerű változatosságú tájejtéseket mind az egy sziléziai nyelvjárás keretébe foglalni. Egyéb nyelvjárásokkal ellentétben példáúl mindenek előtt a lassúbb beszédütem olyan jellemző sajátság, a melyről még a műveltebb sziléziai embert is fölismerhetni egész Németországban.
Jellemzők továbbá a hangsuly és nyomaték sajátszerűségei. Nem mintha igaz lenne az, a mit a sziléziai fő hangsulyról állitottak, hogy t. i. csekélyebb általános magasságával tér el más német nyelvjárásokétól; sőt inkább úgy áll a dolog, hogy egyszerű kéttagú szavakban a kilélekző hangsuly olyan, az egész nyelvjárást átható zenei arányban áll, a mely szerint a gyökérszótag zöngéje körűlbelűl egy harmaddal magasabb, mint a ragaszték-szótagoké. A nyelvjárás, hogy e harmados hangközt annál hallhatóbbá tegye, kiválóan kedveli a második szótagon a teltebb hangokat; így a gyöngébb szóvégeket, minő a részesűlő (melléknévi igenév) -end szótagja, csengőbbekkel pótolja, példáúl: „brennend” helyett Brînig, „glühend” helyett glînig, stb. Ezzel kapcsolatos egyebek közt az is, hogy az új-felnémet -en végszótag helyébe általában a nyílt a lép, a mi Nagy Frigyesnek annyira tetszett, hogy állítólag komolyan fontolóra vette, nem lehetne-e az irodalmi nyelv színtelen e hangját ezzel az a-val helyettesíteni. Míg az egyszerű szavakban e hangsulyarány az uralkodó, addig összetételekben a kilélekző hangsuly oly erősen kiemelkedik, hogy az összetett szó második tagja gyakran egészen el is veszti a gyökér-magánhangzóját, példáúl: Senwet (Sonnabend); sőt még az is megtörténik, hogy egy-egy ily kéttagú alapszóból szótagképzőűl nem marad egyéb egy-egy folyékony mássalhangzónál, mint ebben: Ârpl (Erdäpfel).
A mássalhangzók a fel-német hangfokon vannak. Csak a legfélreesőbb vidékeken hallani meg elszórtan egy-egy öreg ember szájából az al-német hangfok egynémely maradványát. Így a Bielitz környéki nyelvszigeten az el nem mozdúlt tenuis t-t hallani a z helyett az etta (jetzt) és a gesott (gesetzt) szókban; holott a ch-nak k-ba való al-német átmenete a Nokwr (Nachbar) és Valka (Veilchen) szókban egészen általános. A bajor-osztrák nyelvjárással ellenkezőleg a sziléziai a tenuisnak a mediától való éles megkülönböztetésével tér el jellemzően. Sőt egész sor ajak- vagy foghangon kezdődő szóban még az új-felnémet media ellenében is megtartja a régi tenuist, így: Puckel, tumm („Buckel” s „dumm” helyett); ellenben megfordítva d van t helyett a doll (toll), Dromml (Trommel) és más szókban. A torokhangok sorában e jelenség csak t előtt általános, mint pl. gesakt (gesagt), gelekt (gelegt), a mely esetben a torokhang különben többnyire egészen kiesik: geset, gelet; egyébként azonban csak kivételes, nevezetesen ebben kag’a (gegen). Szó belsejében a b gyakran átmegy a megfelelő fúvó hangba; lawa (leben), s elvétve megfordítva is a w b-be: Vorbrik (Vorwerk). A pf szókezdetben rendesen f-vé változik: Fard (Pferd), a szó belsejében és végén pedig p-vé: Oppl (Apfel), Kôp (Kopf). A t-re megelőző l majdnem mindig lágyítóan hat: halda (halten), gyakran az n is: hender (hinter); Jauernig környékén pedig ily esetben a foghang kiesik s e miatt a megelőző magánhangzó megnyúlik: hâla (halten). Hangerősbödés következik be a h-nál: sich (sieh), hecher (höher); az sch-nél l és n után: foltsch (falsch); végűl pedig az s-nél, mely nemcsak az irodalmi nyelvben is szokásos esetekben, hanem r és gyakran még p után is sch-sé lesz. A legnagyobb változatosság természetesen a folyékony hangok ejtésében mutatkozik. Az r magánhangzók után, kivált a főhangsuly hatása alatt gyakran bele vész a szomszédos zöngébe, a mi sokszor kettőshangzó képződésére ád alkalmat: Wuot (Wort). Az s-szel való váltakozás, minő pl. a verliesen (verlieren) már csak ritkaságképen fordúl elő. Az l a síkföldön tiszta, a hegyvidéken azonban a lengyel ł ínyhangjába megy át, sőt néha magánhangzóba is, mint az efféle átmenetekből látható: Walt, Wałt, Waut (Welt), zëimlich, zeimłich, zeimoich (ziemlich).
Erősen tartja magát az m, a mely az mp-hez hasonlóan egész sor szóban őrzi még a régi hangalak nyomát; ilyenek: Fôdem (Faden), Bâsem (Besen); krump (krumm). Az n, mint majdnem minden nyelvjárásban, itt is m-be megy át ajakhangok előtt: femf (fünf): az nd kapcsolatban a hegyvidéken ńd-vé lágyúl: Huńd (Hund), Kińder (Kinder). A magánhangzók állománya továbbá még számos hangkiesés és betoldás által is eltérővé válik az új-felnémettől. Így kivált az egytagú szavakban kiesésre hajló a b. ho (habe), gal (gelb), gëi (gib), blain (bleiben), gett (gibt), hesch (Hübsch); továbbá a ch ezekben: glai (gleich), au (auch); végűl az n az in infinitivusi rag kivételével, pl.: mai (mein), na, nä (nein), sőt még a szó belsejében is az -ing képzőnél: Sperlik (Sperling), Jünglik (Jüngling). Folyékony mássalhangzók és ch után gyakori a foghangok kiejtés-könnyítő beékelése: rendlich (reinlich), drnôchtan (darnach); schont (schon), Teppicht (Teppich) még városokban is hallható. Nem szervezeti a h sem szókezdő a előtt: har (er), kivált az at (ent) előképző előtt: hatlâfa (entlaufen); aztán az n ezekben: genung (genug), Brinkl, nender (näher), beiner (bei ihr). Ellenben a „Mohn” szó járulék n-jét a Mô-t ejtő sziléziai nyelvjárás nem ismeri.
Valósággal kábító változatosságot mutatnak a magánhangzók. De az az ócsárló vélemény, mintha ez a tarka változatosság minden történeti és szelleméleti alap nélküli, pusztán gépies jelenség volna, legfölebb az irodalmi nyelv hatásának jobban kitett városok lakosságának beszédére illik. A faluk tájszólásaiban általános jelenség, hogy az i, e, a, o sor minden régi hangja a legközelebbi mélyebb hangba száll le, míg az u a síkföldön rendesen o-vá válik, a hegységben pedig az i-sorba csap át. A környező mássalhangzók ez önkénytelen hangváltozást különféleképen segítik elő, vagy hátráltatják; nevezetesen az r-nek van az a sajátsága, hogy az előtte álló magánhangzót a hanglépcső két véghatára, az i és u felé tolja. Régi i egyszerű magánhangzó előtt ëi-vé, kettős nyílt ë-vé változott. Ez a magánhangzó, mely már a régi sziléziai nyelvjárásnak is sajátja, az Oppa-vidéken utána következő földön n előtt azonban ismét i-be emelkedik; tehát Kend mellett Kińd, Wend mellett Wińd is hallható. Az eredeti ü, iu és üe is alá van vetve e változásnak: ensr (ünsr), ech (euch), Becher (Bücher), jóllehet a hegységben a magasabb i hang az uralkodó. Hosszú e az alnémet nyelvjárás hatása alatt i-vé emelkedik: sîr (sehr), wink (wenig); l és n előtt pedig ëi kettőshangzóvá lett; ellenben a hol l, különösen ínyhangú ł és n előtt nem állja útját, ott majdnem valamennyi ős-árja a-ból lett ë hang a-ba száll alá: Fâdr (Feder), de: Wełt (Welt). A rövid a torokhangok és n előtt, mely fog- vagy torokhanggal van födve, megmarad: Acker, Hant (Hand). Különben a hosszú a-hoz hasonlóan az u-soron végig halad o-n át egész ou és u-ig, a miben a követő r hang okozza a legszélső eltolódást: Jűr (Jahr). A legszívósabb ellenállást a rövid o tanúsítja, mely ch, ck és pp előtt megmaradt; csak megnyúlása után érte ugyanaz a sors, a mi a hosszú o-t, s vagy ou-ba, vagy äu-ba ment át: koup, käup; brout, bräut; l és r előtt meg épenséggel már ű lett belőle: urn (Ohr) hulle (holen). Az eredeti i-hangok elveszteért a nyelvfejlődés többrendbeli kárpótlásra tett szert. Így ü egyszerű i-be megy át; e különféle úton u is válik i-vé, ott a hol nem esik vissza o-ba; r előtt ilyenkor rendesen mélyebb i-t, a hegységben j-sített nd kapcsolat előtt pedig ui kettőshangzót hallani: gesuińt (gesund), mely t előtt teljesen ki van fejlődve: Puitter (Butter), s a melynél némely falvakban a második hang oly jellemzően lép föl, hogy az elsőt majdnem teljesen eltünteti: Pitter. A falusi nyelvjárások többnyire megkülönböztetik az eredeti ei-it a bajor hatás alatt közép-felnémet î-ből fejlődöttől. Ez fő hangsuly előtt ëi kettőshangzóvá válik, míg hangsulytalan szótagban a rövid hangból félhangú e-be megy át, a mely helyett szóvégen a infinitivusi a-val egyenlő hang is hallható: Techla (Tüchlein). A régi ei ellenben âi-nak hangzik és éles hangsulyozásban á-ba vonódik össze, mely esetben az utána következő mássalhangzó j-sítése pótolja a kiesett i hangot: Stâin, stâń (Stein). Nyugat-Sziléziában ezen ai ott, a hol követő foghang nem gátolja, a két összetevője közötti ä-be vonódik össze s kivált a városokban már annyira elterjedt, hogy az újabb eredetű kettőshangzó helyét is pótolja: Stän, Zät (Stein, Zeit); Klâit (Kleid). Közép-felnémet ou helyett au áll, a mely a-ba, vagy ou-ba hajlandó átmenni: Baum, Bâm, Buom. Jellemzők a nagyon kiemelt rövid i és u hangok az ie és uo kettőshangzók helyében: kricha (krichen), flissa (fliessen), Buch (középfelnémet buoch), ruffa (ruofen). Az „Umlaut” sok esetben visszavonódik, habár nem mondható, hogy a nyelvjárás egyáltalában idegenkednék tőle.
Igen gazdag e nyelvjárásnak a szókincse. Egyes szólásmódokban egyebütt már egészen kiveszett szógyökerek is élnek még. Így a középfelnémet vërch (Leben, pl. vërchbluot) megvan ebben a kifejezésben: „sëch di Vârchöder verrańka”, a mi halálos belső sérűlést jelent. Urbern, ú. m. hévvel-lével szorgoskodni, a közép-felnémet urborn; urschen (tékozolni) a gót usitan származéka. Számos szó egész sor mellékalakban él, a melyeket egyes helyeken eltérő értelmi árnyalatokkal használnak. Még a legközönségesebb dolgok neveit is más-más gyökerekből eredő szókkal jelölik helyenkint, így pl. az ország éjszaknyugati részén „Wald” helyett kivétel nélkűl a Poisch (Busch) szó járatos. Más nyelvjárásokkal ellenkezőleg a sziléziai szivósabban megőrizte az erős és a gyönge igehajlítás közötti különbséget. A jelentőmód erős alakú elbeszélő múltját még ott is megtartja, a hol a fel-német irodalmi nyelvből már rég kiveszett: boll, gebollen (bellen-től). Az „Ablaut”-sorok, habár a szabályszerű magánhangzó-változások által módosítva, tisztán és világosan föltetszenek. Itt-ott régi alakok is kerűlnek elő, minők: ich tôr (közép-felnémet türren-ből) „ich darf” helyett, továbbá a bëi parancsolómód „sei” helyett, a mely annyira megrögzött, hogy még a városi ember is kiszalaszt a száján egy-egy „bin so gut”-ot „sei so gut” helyett.
A főnév ragozásában ugyanoly zavar van, mint az irodalmi nyelvben, de az erős genitivusi és dativusi rag még él a nyelvtudatban. Nevezetesen sok himnemű szó kerüli az „Umlaut”-ot, másokban meg, pl. Täge-ben, a köznyelv használata ellenére szokásos. Jellemző a sziléziai nyelvjárásban a gyönge ragozású himnemű főnevek e-jének a hangsulyozással összefüggő megtartása: der Ochse, Bäre, stb. A nemben gyakran van eltérés az irodalmi nyelvtől. Himneműen használtatnak pl. Binn (die Biene), Fôn (die Fahne), Ern (die Erde); nőneműen Bâch (der Bach), Schôss (der Schoss), Hűn (das Huhn); semlegesen Dienst (der D.)
A melléknév rendesen ragozatlanúl áll a főnév előtt: a schëin Resla, a klîn Brinkla. Nyomatékosabb fokozásúl a kétszer kitett névelő közé kerűl a „sehr, zu gar: a sîr a guttr Kalla (ein sehr, guter Kerl). Más, régebben szokásos sajátszerűségek, mint a „sich” visszaható vonatkozású alkalmazása a többes szám első személye mellett és egyéb hasonlók, már majdnem teljesen kivesztek az iskola hatása következtében.
