A németek népélete. Peter Antaltól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A németek népélete.
Peter Antaltól, fordította Katona Lajos

A nép jelleme. Szilézia németsége nem egy törzsből való, hanem Németország különböző részeiből kerűlt a tartományba, a miből talán azt lehetne következtetni, hogy nincs egységes népjelleme. De a közös munka és sors, továbbá az ország, kivált az Oppa-vidék egységes földrajzi alakúlata, a mivel a népélet bizonyos zárkozottsága jár, az évszázadok során mégis valami sajátszerű sziléziai népjellemet teremtettek. Erkölcsei és életfölfogása a sziléziai embert már eleve alkalmassá teszik arra, hogy összekötő kapocs legyen az éjszaki és a déli németség között. Nem csupa józan számítás és hideg értelem, sem pedig a képzelet túlságosan nem csapong benne. A körűlmények, a melyek között él és munkál, a két szélsőség közötti középútra terelték. Honához hasonlag a sziléziai ember lelki alkata is bizonyos egyszerű és tisztes arányosságával tűnik ki. Valami nagyon szembeszökő tulajdonságai nincsenek, de az igazi tősgyökeres sziléziait mégis az a nyugodt mérséklet jellemzi, a mely nagy tevékenysége mellett is mindig sajátja. Ismeretes a békeszeretete, de jogérzete, becsületessége és állhatatossága is. Munkássága fáradhatatlan, de szerény és nem követelődző s élete sorába, melyért pedig ugyancsak megdolgozik, hamar beletörődik. S habár a hegylakó érzi a szegénységét, de e miatt sem testileg, sem lelkileg el nem csenevészik. Még a legszegényebb család is ügyel és törekszik arra, hogy gyermekeit tisztán és rendesen járassa. A szegénynek is van annyi becsvágya, hogy inkább szűkölködik, de nem alázza meg magát embertársa előtt.

Sajátszerű vonása a sziléziai németségnek az erős akarat és szívós kitartás, a mely minden újabb nehézségre csak növekszik. A legkisebb hasznot is mindjárt értékesíti s nyomban a legnagyobb serénységgel kizsákmányolja. Férfi, nő és gyermek versenyezve feszítik meg minden erejüket, hogy a földből élelmüket kicsikarják. S így dolgozik nemcsak egy nemzedék, hanem a nemzedékek egész sora a birtok javításán. E mellett aztán megtörténik, hogy a gondos háziasszony a mezei munka idején nem ér rá a legkisebb gyermekére maga felügyelni; a csecsemőt tehát nyugodtan a hűséges házi eb őrizetére bízza, míg a bölcső ringatását egyszerű gépezet segítségével a házikó előtt elfolyó hegyi patak végzi. A fukar természettel való küzdelem szerfölött élesíti az elmét a különben is gyors fölfogású, tanúlékony és tudásra szomjas sziléziai ügyesen és sokszor igazán találékonyan értékesíti szülőföldje minden kinálkozó javát. Minthogy pedig hazáját igazán a testi-lelki ereje egész megfeszítésével kellett meghódítania, nem csoda, ha teljes szívével csüng a rögön, mely e fáradságnál fogva csak annál kevesebbé lett előtte. E honfiúi kegyelet az osztrák hazafias öntudatnak is szép virágait termette. Szívesen oda adta és adja vérét s vagyonát, ha ellenségtől kell megvédenie országát és a birodalmat. A sziléziai katonák mindenha a legbátrabbak sorában voltak, mikor az uralkodó harczba szólította őket. Jóllehet azonban igen kemény munkával kell az élelmét megszereznie s csak takarékossággal javíthat valamicskét a sorsán: azért a sziléziai gazda mégsem fukar. Sőt szívesen elmulat a magához hasonlók korcsmai társaságában egy-egy pohár sör vagy pálinka mellett, s pipafüstöt eregetve, kedve telik a műveltebbek beszédének hallgatásában. Elegendő természetes esze lévén, ha épen kikezd vele valaki, száraz egykedvűséggel emberűl letorkolja az ellenfelét. S a mily ügyesen és gyorsan visszavág a korcsmában minden ingerkedő kihívásra, ép oly élesen ki tudja gúnyolni a felebarátja minden gyöngéjét, vagy néha egész községek fonákságait. A falu minden lakójának megvan a maga tréfás vagy gúnyneve, s minden helységnek szigorú birálat alá vonják az ilyen vagy olyan eljárását. E gúnyolódó hajlama mellett azonban a sziléziai alapjában jó lelkű, s e természete már a beszédéből is kitetszik.

Szokások, mondák, regék. Nyugati Sziléziában még szép számmal élnek az ősi szokások és hagyományok, míg a keleti félen már csak elszórtan találni egy s más ily régi emléket. Az effélék még leginkább az egyházi évkörhöz simúlnak. A karácsony táján gyakorlott szokások közűl a következőket említjük, a melyek egy része még a pogánykor ősi rétegeiben gyökeredzik.

Szent Miklós napja (deczember 6.) előtti este a szófogadó gyermekek a Mikulástól almát, diót s mézeskalácsot kapnak. A Mikulásnak fehér szakálla, hosszú bő ruhája, püspök-pálczája és süvege van. Rendesen szolgája, a Krampusz-féle „Ruprecht” kiséri, a ki lánczokat csörgetve ijesztgeti az apró népet. Hajdan a Mikulás szürke lovon nyargalt, a miért még ma is e szókkal köszönt be e szobába:

Ich bin der Nickel aus dem Himmel,
Reit’ einen weissen Schimmel;
Ich komme aus dem Himmelreich,
Ich strafe die Faulen alle gleich.
Wenn die Kinder nicht fleissig beten und singen,
Wird ihnen die Ruth’ auf dem Rücken springen.

(Én az égi Mikulás vagyok,
Fehér lovon lovagolok;
Egyenest a mennyből jöttem,
Hogy a lustákat megbüntessem.
A ki nem imádkozik hiba nélkül,
Annak a háta veréstűl kékűl.)

De még a Miklós-napnál is jobban örűlnek a gyermekek a karácsonyi kis Jézus elérkeztének. Még a szegények kunyhóiban is kigyúlnak ilyenkor a zöld fenyűgallyon a gyertyácskák, a melyek fényétől ragyog a karácsonyfán az aranyos dió meg a sok egyéb csillogó csecsebecse. Vacsora előtt a parasztgazda e napon szenteltvízzel hinti meg a szobát és istállót, hogy a házát és a gazdaságát minden balesettől megóvja. E közben a lábas jószágra is van gondja s a marháknak is ád a karácsonyi almából és mézeskalácsból, hogy a „Hauch” nevű félelmes szembetegségtől mentesek maradjanak. Ennek utána az egész háznép esti imára gyűl egybe, melyet künn, a szabad ég alatt mondanak el. kiválóan jámbor lelkek ilyenkor, azt tartják, látni szokták, mint viszik az őrangyalok ez imádságot az Úr színe elé. Azt is hiszik, hogy ebben a szent órában szállnak föl az égbe a tisztítóhelyről az e nap kiszabadúló lelkek. A ki a vacsoráig bőjtölt, az meglátja az égen az arany báránykát vagy malaczkát. Vacsora után a halszálkákat, dióhéjat s más apróbb ételmaradékot a gyümölcsfák tövéhez ássák el, hogy a következő évben dúsan teremjenek, a mi ősi germán szokás maradványa s a régi lakoma-áldozatok emléke. Jobb módú családoknál mindjárt a vacsora után történik az ajándékosztás („Einbescherung”); míg a legtöbb háznál a gyermekek csak lefekvés előtt terítik ki a kendőjüket az asztalra, s másnap reggel mindenféle hasznos vagy csak kedves dolgot lelnek benne.

A karácsonyeste további folyamán többnyire azzal mulatnak, hogy ki-ki a maga jövendőbeli sorsát tudakolja. Mint András apostol napján (november 30.), úgy ilyenkor is öntenek ólmot s a különféle szeszélyes alakokcskákból, a mikbe az öntvény tömörűl, találgatják a leányok a jövendőbelijük állását. Az eladó leányok különben egy-egy nyaláb fát is kapnak föl, s ha a felnyalábolt darabok páros számúak, akkor nem sokára férjhez mennek; vagy a baromfi ólba mennek ki s ott fölriasztják a szárnyasokat. A melyik leány a kakast rebbenti föl úgy, hogy az kukorikúl, az kis idő múlva főkötő alá kerűl. Erre az a szokásmondás, hogy:

Gĺck’rt d’r Hĺn,
Do krîghs ’n Mĺn;
Gĺck’rt a Hänn,
Do krîght se känn.

(Ha a kakas szól,
Férjet kap;
Ha a tyúk szól,
Lány marad.)

A férjhez menni nagyon kivánkozó leányok még vízzel telt tálba dióhéjra illesztett égő gyertyácskákat is úsztatnak, s azokat a maguk, meg hasonló számú ismerős legények neveire keresztelik el. Abból aztán, hogy mint közelednek egymáshoz a dióhéjak, jósolgatják, hogy ki lesz a férjük. Ha az egymással találkozó gyertyácskák lángjai egészen összeérnek, akkor nem sokára meglesz a lakodalom. Továbbá egy czipőt vagy almahéjat is dobnak maguk mögé, s ezeknek a helyzetéből találgatják, vajon a legközelebbi esztendőben férjhez mennek-e. A fácskákat, vagy két szántóföld, avagy két kert közt a sövényt is meg szokták rázogatni s e közben így szólnak: „Rainzaum, ich schüttle dich, feines lieb, ich wittre dich!” (Sövény, téged rázlak, szép szeretőm, sejdítlek!) Ha e közben valami feltűnő mutatkozik, abból a körűlményekhez képest jót vagy roszat jósolnak.

A gyertyácskák fényében ragyogó örökzöld karácsonyfa és a szívet örvendeztető ajándékok fölött pedig ott tündöklik a legcsillogóbb díszben, szoba egyik szögletébe állítva a bethlehemi „jászol”, vagyis az istállóban megszállt szent család ábrázolata. Régebben Jauernigben a templom egy mellékoltárán is állítottak ilyen jászolt. Frei-Hermersdorfban az éjféli mise alatt az evangelium után a karzaton váltakozó hangok közt elosztott pásztorénekeket adtak elő. Előbb bevárták, míg az óra éjfélt üt, erre az éjjeli őr megfújta a tülkét, majd egy angyal rázendítette a Gloria-t, s aztán a pásztorok négytől hétig váltakozó számmal zengték el a karácsonyi ének egy-egy szakát. A troppaui park mellett álló Szent Háromság-templomban ez alkalommal egy e czélra külön szerkesztett hangszeren a madarak csicsergését is utánozták, hogy az örvendetes eseményen újjongó természet hangjait is megszólaltassák.

A karácsonyesttől vízkeresztig terjedő időben némely házakhoz betér a kis Jézus, Mária, József, néhány angyal, két-három ördög, vagy a lánczokat csörgető Ruprecht kiséretében. A jó gyermekeket gyümölcscsel s egyéb adományokkal ajándékozzák meg s aztán az ismeretes karácsonyi misztériumok valamelyikét játszák el.

Húsvét előti harmadik vasárnapon Nyugat-Szilézia némely falvaiban egy póznára illesztett szalmabábut, a „Halál”-t, a helység ifjúsága ünnepi menetben s énekszóval kiviszi a faluból. A község határánál a bábut vízbe dobják, s helyébe a leányok nagy örömújjongásal egy földíszített fenyűfácskát visznek vissza a faluba. Ez az ősi tavaszünnep maradványa s annak az örömnek az emléke, melyet a természetnek a télen aratott diadala keltett a pogány hajdankor embereinek szívében. Míg e szokás már csak itt-ott él, addig jóformán általános ugyan e napon, vagyis egy héttel virágvasárnap előtt a május-ünnep megülése. Ez akként történik, hogy kis leánykák fölczifrázott fenyűfácskákkal, az újjá éledő tavasz jelképeivel, házról-házra járnak s valami kis ajándék reményében a következő dallal köszöntik a házigazdát és családját:

Klĺne Feschla, klĺne Feschla
Schwemma ai dam Taichla;
Rűte Rîsla, rűte Rîsla
Waxa of dam Straichla.
Waisse Lilja, waisse Lilja,
Waxa of dam Schtäng’l,
D’r Herr is schîn, d’r Herr is schîn,
D’ Frau is wia Äng’l;
Dĺs Tĺchtala is hibsch on fain,
Se tręt a saidnes Tichelain;
Dĺs tichla lettse flîgha,
’N Raicha wattse krîgha.

(Kicsiny halak, kicsiny halak
Úszkálnak a tóba’.
Piros rózsa nő a bokron,
Csupa piros rózsa.
Fehér liljom, fehér liljom,
Kertnek ékessége,
Szép a gazda, szép a gazda,
Angyal a felesége;
A lányuk is csinos, deli,
Selyemkendő illik neki;
Kendőcsücske repűl,
Gazdag ura kerűl.)

A fiúk ez idő tájban zsenge fűzágakból sípokat csinálnak, melyekkel a tavaszt hivogatják. A gyönge fiatal gallyacska dús nedvű kérgének a késpenge hátával való lekopogtatása közben ezt éneklik:

Fîpla Faifla, gutt g’rôta,
Ai dam Schwippla hôd’s ’n Knôta;
Wänn d’ m’r ni g’rottst,
Schmaiss ich dich aia Grĺba,
Do frassa dich d’ Rĺba.

(Sípom, fütyűlőm, jól sikerülj,
Az ágacskán görcs is kerűl.
Ha nem akarsz sikerűlni,
Az árokba hajítalak,
Egyenek meg ott a varjak.)

A tavasz várva-várt hírmondóját, az őszszel más hazába költöző, de kikeletkor megint hűségesen vissza-visszatérő fecskét is dallal köszöntik a gyermekek, s a kedves madár csicsergéséből ez vélik kiérteni:

Als ich fortzog, fortzog, war Schoppen und Scheune voll,
Als ich wiederkam, wiederkam, war alles ver–zehrt.
(Mikor elmentem, elmentem, tele volt a pajta, csűr;
Most, hogy visszatérek, visszatérek, üres a pajta, üres a csűr.)

A cserebogarakat is hangos szóval köszöntik. Egye-egyet elfognak közűlök, s mint valaha már a görög és római gyermekek tették, fonálra kötve szállni engedik. Vagy a kezükről elröpítve, ezt a mondókát éneklik:

Maikäfer, flieg!
Der Vater ist im Krieg,
Die Mutter ist im Pommerland,
Pommerland ist abgebrannt.

(Cserebogár, szállj!
Háborúba ment az apánk,
Pomerániába az anyánk,
Pomeránia leégett.)

Ép így tesznek a Katalinka-bogárral is, a melytől szép időt kérnek ezzel a versikével:

Sommerkäferchen, flieg aus!
Flieg in dein schönes Haus,
Lass die liebe Sonne ’raus!

(Katalinka, szállj ki!
Szép házadba szállj ki,
Napocskát bocsásd ki!)

A kakuk szavát is nagy figyelemmel hallgatják s e kérdést intézik hozzá:

Lieber Kukuk, sag’ mir wahr,
Wie viele Jahre ich leben soll!

(Kedves kakuk, jósold meg:
Hány esztendeig élek?)

Az eladó leány meg azt kérdezi tőle, hogy még hány évig marad pártában?

Számos szokás fűződik az áldott húsvéti időhöz is. Ilyenkor az egész természet új életre kel s kivált a víznek van csodálatos gyógyító ereje. A ki nagycsütörtökön, vagy nagypénteken folyóvízben mosakodik, az ment marad a szeplőtől és bőrbetegségektől. A „zöldcsütörtök” elnevezés attól az ó-német szokástól ered, hogy e napon kilenczféle friss fűből (zsázsa, bodzahajtások, csalán, stb.) főtt pépet esznek. Még vagy két évtizeddel ez előtt az odraui járás egyes helységeiben e napon zsázsát adtak a gyermekeknek enni.

A ki húsvét vasárnapján domb tetején várja be a nap fölkeltét, megláthatja a naptányér három öröm-szökellését, vagy a „húsvét-emberke” ugrásait.

A valamikor általános húsvéti mező-megkerülést, a mely hajdan lóhátas menetben történt, ma még némely helyütt nagyszombatról húsvét vasárnapjára viradó éjjel éjfélkor gyalogos körmenet pótolja. Jauernigban e körmenetben ifjak és férfiak vesznek részt. Amazok csengettyűket rázva, nyitják meg a menetet és énekelve, imádkozva követik őket a meglett emberek. A közeli erdőben lévő Szent Antal-kápolnánál, a mely ez alkalomra ünnepiesen ki van világítva, megállapodnak és imádkoznak, míg a suhanczok ez alatt künn kovás puskákat és pisztolyokat durrogtatnak. Visszatértükkor a különféle czéhek botosai várják őket a város végén, s a templomi zászlók lobogtatása közben és zenekisérettel mennek a plebánia-templomhoz, a hol az ünnep az úgy nevezett „vetés-áldó misé”-vel ér véget.

Majdnem általános szokás a húsvéti virgácsolás („Schmeckostern”). Húsvét hétfőjén kora reggel a legények, másnap meg a leányok járják be a falut édesfa-gyökérből és fűzfavesszőből font virgácscsal, s elmennek a rokonok és ismerősök házaihoz és ott az ifjabb családtagokat megvirgácsolják. A megsuprikált aztán húsvéti kalácscsal, mákos patkóval (Bâgel), hímes tojással, stb. váltja meg magát. A vesszőzés közben különféle mondókákat szavalnak; ilyen példáúl ez:

Etz komb’r zu dan lîba Ůstan,
Lott dĺs Tächtala awing schmackůstan.
Denne, denne em a Kôp,
Dĺss de dinkst, sis a Klîslatôp;
Denne, denne em a Recka,
Dĺss dich ni de Berda drecka;
Denne, denne em de Orma,
Dĺss dich lanst d’r Lait d’rborma;
Denne, denne em de Hand,
Dĺss de Laite wân d’rkannt;
Denne, denne em de Fisse,
Dĺss de lanst de Alda grissa.

(Most a kedves húsvétnapon
Jövünk a lányt virgácsolni.
Nesze, nesze a fejedre,
Hogy azt higyjed, virágcsempe,
Nesze, nesze a hátadra,
Hogy a teher le ne nyomja;
Nesze, nesze a karodra,
Hogy a szegényt megsajnáljad;
Nesze, nesze a kezedre,
Hogy tudj tenni különbséget;
Nesze, nesze a lábadra,
Hogy becsüld meg a vénséget.)

A „Schmeckostern” elnevezés első része a népnél még ma is járatos „schmicken” (a. m. ostorozni, verni) szótól ered. A zöld gallyakkal való virgácsolás, azt tartják, nevelő, egészséget és épséget föntartó, termékenyítő hatással van. Épen azért kivált a leányokat szokás benne részeltetni, s ebből magyarázható az is, hogy miért veri végig ily módon e napon a jägerndorfi kerület némely helységeiben a pásztor az egész nyáját.

Pünkösd hétfőjén, de némely falvakban más húsvét hétfőjén, az a szokás, hogy a helység legmódosabb gazdái szalagokkal földíszített legszebb lovaikon körűlnyargalják a földjeiket. E közben ájtatos énekszóval kérik az ég áldását vetéseikre, egyúttal mindenféle elemi csapás távol tartásaért is esedeznek. Más hasonló szokás szerint ugyan ez időben a szomszéd falu valamelyik gazdájának a majorjáig versenyt nyargalnak, a hol aztán étellel és itallal vendéglik meg a lovasokat. Ilyen falusi lovas körmenetekből fejlődtek kétségkivül a városokban szokásos pünkösdi népünnepek, minők a király-díjlövés, madárlövés, stb., melyeket Jauernigben, Friedebergben, Freiwaldauban, Teschenben, Bielitzben és más helyeken a pünkösd hetében még ma is megtartanak.

A nyári napfordúlat ősi pogány ünnepének nevezetes maradványa a „Szent Iván tüze”. Szent Iván napjának (június 24.) az előestéjén, a mely a nyári napfordúlat ideje tájára esik, a hegytetőkön tüzeket gyújtanak, még pedig jókora máglyákat, a melyek órákig lobognak. Felnőtt ifjak körben állnak e máglyák körűl és szurokba mártott seprűiket, a melyeket az egész éven át e czélra gyűjtögettek, a lángokon meggyújtva, tűzkarikákat csóválnak velük, s aztán a seprűket a levegőbe felhajítva, estükben ügyesen elkapják. A megmaradt seprű-csutakokat a lenföldekbe dugják e szóval: „Len, nőjj magasra!”

Ez időhöz is több babona fűződik. Férjhez kivánkozó leányok Szent Iván előtti este kakukfűből koszorút, annyi évig maradnak még pártában. Megholt gyermek anyja Szent János napja előtt nem eszik epret, hogy a gyermeke fönn az égben Szent Jánossal eprészni mehessen. Ez a szép hiedelem, mely az ártatlan gyermekeknek az égben Szent János, vagy még inkább a Boldogságos Szűz felügyelete alatt való eperszedésére vonatkozik, szintén pogány-kori eredetű s aligha nem Bertha istennő tiszteletének az emléke.

A mezőgazdaságra vonatkozó szokásoknak Sziléziában élő nagyobb számából a következőket említjük: Ha a szél nagyon erősen fúja a gabonát, úgy, hogy ártani látszik neki, azt mondják: „A farkas szágúld a gabonán keresztűl.” A „farkas” („Kornwolf”) a gabonának ártó valami démon, mely a kalászokat meddőkké teszi. Ez gabonarontó démon azonban idővel e szerepétől különváltan is élt a néphitben és népszokásban, sőt egy gyermekjáték alakjává is lett. Az ősrégi játék a következő: A gyermekek egyike a pásztor, a többiek a bárányok; egy más gyermek pedig valami rejtekhelyen leselkedik, s ez a farkas. A pásztor bizonyos távolságban állva, így szól:

Báránykáim, báránykáim, jertek be!
Bárányok: Nem megyünk.
Pásztor: Miért nem?
Bárányok: Farkas áll künn.
Pásztor: Hol van?
Bárányok: A bokor mögött.
Pásztor: Mit eszik?
Bárányok: Zöld füvet.
Pásztor: Mit iszik?
Bárányok: Libabort.
Pásztor: Báránykáim, báránykáim, jertek be hamar!

Erre a bárányok engednek a pásztor hivogató szavának, a farkas pedig előront s egyet el igyekszik közűlök fogni. Azután az elfogott lesz a farkas.

Az itt következő szokás az aratóünneppel kapcsolatos. Mikor az aratás be van takarítva a pajtába, nagyobb gazdaságokon az aratók és egyéb munkások az utolsó, az ú. n. „nagy” és kiválóan dús magú kéve kalászaiból koszorút kötnek. Ezt a szalagokkal s búzavirággal, pipacscsal, konkolylyal és szarkalábbal, stb. díszített koszorút a legifjabb munkásnő, vagy a legidősb munkás azzal a kivánsággal nyújtja át a gazdának, hogy az aratás jól fizessen és a jövő esztendei termés is jól legyen. A legközelebbi vasárnapok valamelyikén a gazda a cselédségnek szabad ég alatt mulatságot rendez, a melynek alkalmával a szérűn is tánczolnak. A jauernigi kerűletben a „tyúkkaparó” (Hühnerscharre) a kedvelt táncz, a melyben a tánczolók a tyúkok kapargálását utánozzák a lábukkal. Kisebb gazdaságokban is megvendéglik a munkásokat arató-uzsonnával, a mely kalácsból, kávéból, sörből és pálinkából áll. Kevésbbé módos gazdáknál az aratási kalácscsal is beérik, melyet az utolsó szekér gabona beszállításakor osztanak ki a cselédség között.

Az aratás befejeztével van a búza-menyasszony ünnepe. A falu cselédnépe közűl egy szolgalegény, meg egy szolgáló leány menyasszonyi és vőlegényi díszbe öltözik. Délutáni öt óra tájban az egész „lakodalmas” menet zeneszóval a korcsmába vonúl. Egy ökörfogatú lajtorjás szekéren, a mely kalászokkal és virágkoszorúkkal van fölékesítve, viszik a menyasszony kelengyéjét. A vőlegény s a menyasszony lóháton követik e szekeret, s a cselédség menete követi őket. A korcsmában aztán víg tánczmulatság fejezi be az ünnepet.

Az említett, valamint a többi ünnepek is lakomákkal kapcsolatosak, a melyeken az évszakhoz illő, vagy ősi pogány szokásokra emlékeztető ételeket esznek. Márton napján pl. a jobb módú gazda asztalára mindenütt libapecsenye kerűl. A karácsonyesti eledelek közé tartozik a petrezselymes vagy szilvás leves, a darakása, fonott kalács, méz, dió és alma. Farsangkor zsírban kisütött fánk, húsvétkor pedig kerek sárga kalács járja. Mindezek azon áldozati étkek elhalványúlt emlékei, melyeket valaha az ősi istenségeknek mutattak be. De egy évszakban sem lakmározik a módosabb gazda oly dúsan, mint a templomi búcsú alkalmával. Ekkor reggelire és uzsonnára jó kávét s kalácsot, ebédre pedig okvetetlenűl metéltes levest tálalnak föl, mely után gyakran ötféle húsétel is következik; még pedig: főtt marhahús torma-mártással, savanyú káposzta kolbászszal, sertéspecsenye káposztasalátával, liba-, kappan- vagy kacsa-pecsenye almapéppel. Boros, sörös és pálinkás poharak vegyest állnak az asztalon, s a szíves házigazda szorgalmasan töltögeti őket, nem fáradva bele vendégeinek únszoló kinálgatásába.

Az ősgermán pogányság számos emléke él még a nép mondáiban és regéiben. Ilyenek példái az alább következők.

Mikor Krisztus urunk még a földön járt, egyszer Szent Péterrel egy parasztházhoz tért be. Ott azt látta, hogy a gazdasszony nagyon pazarúl bánik a kenyérrel és a liszttel. Mikor e miatt megkorholta, azt mondta rá az asszony, hogy hiszen úgy is bőven terem a gabona. Az Úr ezen megboszankodva hagyta el a házat s Péterrel a közeli földek felé tartott. Ott a gabnaszárat, a melyről a nép azt tartja, hogy valamikor végig kalászokkal volt tele, épen a tövénél megfogta s elkezdte róla a magvakat lefosztani. Szent Péter is megfogta a szárat s az Urat gátolni akarta haragja kitöltésében. Az Üdvözítő azonban mindig fölebb tolta az apostol kezét, úgy, hogy utóbb ennek már csak a szár legfelső vége maradt a markában. Ekkor a szánakozó szent térdre esett s könyörgött, hogy legalább ezt a csekélységet hagyja meg az Úr az emberek számára, hogy éhen ne veszszenek. Végre az Úr mégis csak megkönyörűlt, s azóta a kalász csak maroknyi hosszú. Ez elbeszélésnek épen nem bibliai színezete, valamint az a körűlmény, hogy Krisztust ez útjában csak Szent Péter kiséri s nem az összes tanítványok, mint az evangéliumi elbeszélésekben, arra a következtetésre jogosít, hogy e monda alighanem régibb eredetű a kereszténységnek a németek közötti elterjedésénél. Krisztus és Szent Péter itt Wodan és Donar, a germánok fő istenségei helyébe léptek, a kik a pogány hit szerint a mezőket és szántóföldeket bejárták.

A rémvadászról szóló mondában, ki a kisértetek hadának élén nyargal, szintén a pogány ősvallás szél- és vihar-istenségének, az égi hadak vezérének emléke él. Holdvilágos téli estéken Lindewiesenél, Wilhelmsdorf- és Thomasdorfnál egy nagy árnyalakot látni több kisebb előtt, a mint ostorpattogás, vadászkürt-szó és kutyaugatás közben az erdőn és a levegőn átrobog. Ez a rémvadász és éjjeli vadászkisérete. A tschirmi pagonyban is vadászgatott. Este tíz óra után szokott a falkája a levegőn át nagy üvöltéssel és csaholással szágúldani. A szörnyű hajsza éjfélig vagy egy óráig tartott, ekkor aztán megint elcsendesűlt minden. A ki az útjába kerűlt, csak úgy menekülhetett előle, ha fekete gyopár vagy galagonya volt nála, avagy ha keresztútra futott.

A vihar istenéről egy másik monda a következő: A wildschützi és siebenhubeni földek határán évekkel ez előtt advent idején kisértett a rémvadász. Senkisem mert ez időtájt a mezőkre kimenni. Mikor egyszer megint háborgott a szokott helyén, egy szolgálóleány, nem hallgatva a házbeliek intésére, kiment és a házi komondort a lánczáról eloldva, rá úszította a rémvadászra, aztán pedig szépen visszatért a fonóba. Kevés vártatra egy darab hús repűlt be az ablakon és e szók hallatszottak: „Hoste helfa trân” (Ha segítettél vadászni, vinni is segíthetsz). A házigazda ki akarta dobni a húsdarabot, de az összes háznépével együtt se bírták fölemelni. Csak a midőn a háza mellett egy keresztet állítottak föl, sikerűlt a húst eltávolítani. A rémvadász, a ki Wodan helyébe lépett, keresztény fölfogás szerint nem más, mint az ördög, ki a kínszenvedő szegény lelkeket hajszolja. Az ilyen üldözött árva lélek a néphit szerint olyan fának a törzsén lelhet menedékre, a melyet levágásakor három kereszttel jelöltek meg; valamint az olyan lenföldön is, a melyen cziczkóró terem. A Gesenke vidékének legsajátszerűbb mondai alakja azonban a Moosebruch-pásztor vagy tópásztor (Sinhirt). Legszívesebben a Reihwiesen melletti Moosebruch-tavak környékén tartózkodik s hol jó, hol gonosz szellemként mutatkozik, hasonlón az Óriás-hegység Rübezahljához. „Hohohó!”, vagy „Dohâr, dohâr! (Ide, ide!) kiáltásával megrémít mindenkit, a ki a Moosebruch mocsara felé közelít. Rendesen ostor van a kezében, vászon gatyát és inget visel, néha pedig vászon zekét és kenyeres tarisznyát az oldalán, de mindenféle más alakot is szeret ölteni. Számos monda él róla és lakóhelyéről, a Moosebruch morotváiról, a nép ajkán. A nagy tóban állítólag temérdek kincs van elmerűlve, az óriások elsülyedt városának (Hunstadt) drágaságai és kincsei.

Egyszer egy nyalka lovag érkezett a Moosebruch környékére s egy munkástól megkérdvén a tó hollétét, azt mondta neki, hogy fogja meg egy ideig a szürkéjét. Ő majd lemerűl – mondá – a tóba, s ha egy óra múlva fehér hab bukkan föl a víz színére, akkor nagy kincset fog onnan fölhozni, ha ellenben piros, akkor csak tartsa meg a lovat magának s vissza se nézve, nyargaljon el. Mikor a nap delelőre hágott, fehér hab jelent meg a víz tükrén s az idegen kimerűlten bukkant föl, lovára pattant s miután kalauzának a szívességét megköszönte és egy kis zacskót adott neki jutalmúl, elvágtatott. Minthogy azonban a munkásember csak borsó alakú golyócskákat talált az erszényben, elhajította. Pár héttel utóbb az idegen megint megjelent s visszakövetelte az erszényt, melyet csak hosszas keresés után találtak meg, s ekkor nagy pénzösszeget adott érte cserébe.

A tópásztor, ki hol igen szegényesen, hol meg daliás lovasként jelenik meg, a Moosebruch kincseinek ura és osztogatója, s így az ő róla szóló monda is a Wodanra vonatkozó hiedelemmel áll összefüggésben. Az imént említett szürke ló a Wodan szürkéje; az istenség dárdája pedig a Sinhirt botjává vagy ostorává alakúlt át.

Kiválóan kedveli a sziléziai nép az olyan mondákat, a melyek elrejtett kincsekről s ilyek fölleléséről szólnak. Bizonyos napokon, így virágvasárnap, nagypénteken, húsvét vasárnapján ott, a hol kincs rejlik, megnyílik a föld s kékes lángok csapnak ki belőle. A kincsek többnyire düledező várromok között, pinczékben, hegyek gyomrában és barlangokban vannak elrejtve. Nyomukra vezet a zárnyitó fű, a kutató vessző és a futó golyó; őreik ördögök, tüzet fúvó bikák, fekete kutyák, kígyók, sárkányok és más ördöngős állatok; eleinte rendesen valami értéktelen dolog alakjában kerűlnek az ember szeme elé, pl. szén, hamu, borsó s más efféle gyanánt. Kincsásásnál egy kukkot se szabad szólni, a mely föltétel megszegése sokszor az egész vállalat sikertelenségének az oka. Kincsásó mondák fűződnek Reichenstein, Kaltenstein, Edelstein, Wigstein várromjaihoz, a Hennersdorf melletti Hausberghez, a Jägerndorf melletti Schellenburghoz, az Odrau melletti Milchberghez, a Wischkowitz melletti erdő egy helyéhez, a polnischostraui kastélyhoz s még más helyekhez. E mondák is Wodanra, a kincsek adójára vonatkoznak.

A Reihwiesen melletti Moosebruch tópásztora.
Kutzer Bernát szoborműve.
Siegl Károlytól

Sem szeri, sem száma a nép ajkán az ördögökről való mondáknak, a melyek hajdani isteni tiszteleti helyekhez, ma ördög-sziklákhoz fűződnek. Ilyeneket meséltek még a hatvanas években a weidenaui vásártéren állott, utóbb azonban az ottani városház építésekor befalazott Buttersteinról, helyesebben Buttsteinról vagyis manó-kőről; továbbá az Ottendorf melletti, a Troppau környéki ördög-sziklákról, a Karlsbrunn melletti Hinewiedersteinról, stb. A johannesbergi várkastély kápolnájának siránkozó hangú harangocskája szavából a nép a vár egykori kapitányának, Thümblingnek a hangját véli kihallani, a ki a monda szerint kétségbeesésében az ördögnek adta el a lelkét, s kit a gonoszszal kötött szerződésének lejárta után el is vitt a pokol fejedelme és testét a kastély falán zúzta össze.

Mondabeli nőalakok, mint Holle néni, a fehér nő, stb., szintén szerepelnek az ősi vallás emlékeit még híven őrző néphagyományban. Holle néni Holdának, a szerelem és a termékenység szelíd, kegyes istennőjének, a családi élet oltalmazójának s így a fonás pártolójának a mása. Kivált karácsony táján néz szorgoskodva utána, vajon serényen fontak-e a gazdasszonyok; s a szorgalmasokat megjutalmazza, a rösteket ellenben megbünteti. Különben kisérteties, hosszú fehér ruhába öltözött, de szép alakja, mikor haragjában büntetni megy, ijesztően rúttá változik. Akkoriban, a mikor még téli időben a fonás volt a falusiak fő foglalkozása, a nem elég szorgalmasan fonó gyermekeket azzal ijesztgették, hogy majd elviszi őket a „Spillenholle” (Spillendrulle, Spillenmarthe, Spillenlutsche); a fenyegetést versben így mondták:

Spennt, Kendala, spennt,
De Spellenlutsche kömmt,
Se guckt zu ĺlla Lächlan rai,
Ebs Strânla watt bâle fertigh sain.

(Fonjatok, gyerekek, fonjatok,
Az Orsós Lucza jő hozzátok,
Minden lyukon bekukucskál,
Vajon kész-e már a fonál.)

A Niederwalde melletti Hutungban volt az Orsós Lucza köve (Spillenlutschenstein), a melyből éjszakának idején hét világosság támadt. Ide vitte a Spillenholle a lusta gyermekeket. Wigstadtl környékén a fonásban renyhe cselédeket és gyermekeket a Satsem-Zsuzival, más helységekben meg Satsich-kandúrral ijesztgetik. (Satsem, Satsich a fonásra föladott munkarész.)

Reichenstein, Lobenstein, Wachstein várromjaihoz, Domsdorf, Schwarzwasser kastélyaihoz s még másokhoz, valamint az Odrau melletti Milchberghez, az Arnoldsdorf melletti Wilschgrundhoz, stb. a fehér asszony mondája fűződik, a ki időről-időre meg-megjelenik s a megváltását keresi. E mondák ősi magva nem más, mint a felhő-hegybe zárt égi felhő-asszony kiszabadúlásának mythosa.

Szereti hallgatni a nép a hegyi, erdei és vízi szellemekről, törpékről, tűzi- és vízi-emberekről szóló mondákat is. A bányarémek vagy szürkeemberkék rendesen hosszú, hamuszínű kabátot, széles karimájú és szintén hamuszínű kabátot, széles karimájú és szintén hamuszínű kalapot, de néha pompás ruhát is viselnek. Arczukról hosszú zöldes szakáll függ le. Az embereket nehéz helyzetökben megsegítik; csak akkor válnak az ember ellenségeivé, ha törpeségükért gúnyolják őket. Otthon a legidősbnek a kormánya alatt élnek.

A nagy Seenteich, a „tópásztor” mondájának színtere.
Russ Róberttől

Valamivel nagyobbak ezeknél a Fenes- vagy Venus-emberkék, kik szintén régi isteni helyeken, hegyekben és barlangokban, dombokon és sziklákon laknak. A környék népén, kivált a pásztorokon szorúlt helyzetükben és veszedelem esetén szívesen segítenek, de munkájukban is támogatják őket. A Pitarn melletti Fenesstein, a Messendorf melletti Fenes-barlang és a Schwarzwasser melletti Fenesstein is ő róluk kapta a nevét, minthogy a nép hagyománya szerint ezeken a helyeken laknak.

Úgy a bányarémek, mint a Fenes-emberkék s a törpék egyáltalán láthatatlanná tevő ködsüveget viselnek. Erről is szól egy monda. Egyszer egy favágó megszomjazván, a közeli erdei forrásból ivott. Ekkor egy Fenes-emberke lépett hozzá s egy ital vizet kért tőle. A favágó szívesen adott neki. Erre az emberke így szólt: „Mivel jutalmazzalak meg e tettedért? Tudod mit, jőjj velem a pomsdorfi lakodalomba!” „Ugyan mit mondanának az odavaló emberek”, – válaszolá a favágó, – „ha közéjük egészen idegen létemre beállítanék?” Az emberke erre megnyugtatta: „Az már az én gondom, nesze, itt ez a süveg, a melylyel látatlanná lehetsz; de jól vigyázz, hogy valamikép el ne nevesd magad, ha ott leszünk, mert különben megjárhatnád”. ezzel elmentek együtt a lakodalom helyére s ott ködsüvegükben mind a ketten oda álltak a szobaajtó mellé. Valahányszor valami ételt vittek el előttük, belemarkoltak és ettek belőle. Mikor a fölszolgálók már többször üres tálakat tettek az asztalra s a lakodalmas vendégek ezen csodálkozni kezdtek, a favágó hangos kaczagásra fakadt. Abban a pillanatban lekapta a törpe a fejéről a süveget, s az ekként láthatóvá lett és tetten ért étektolvajt a vendégek jól eldöngették.

Kútakban, folyókban és tavakban víziemberek laknak egész családostúl. A néphit az égből letaszított angyalok ivadékainak tartja őket, a kik a pokol helyett a vizekbe buktak. Az embereknél valamivel kisebbek, s a ruháikon körűlbelűl három újjnyi széles nedves szegély van. A legidősebbjük zöld fenekén lévő lakásaik tágasak és szépek s gyönyörű kertekkel vannak körűlvéve. A közeli falvakkal annyiban közlekednek, hogy onnan szerzik be az élelmüket. A falusiaknak mulatságain is gyakran részt vesznek.

A tűzember a nép hite szerint afféle manó, a kinek emberformája van s az arcza fekete, a szemei pedig tüzesek. Néha csontvázként jelenik meg s a belsejében tűz ég. A tűzemberek igen gyorsan járnak; pár óra alatt nagy határköveket mozdítottak ki a helyükből s most ezért bűnhődve bolyganak és megváltásukért esengenek. A gonosz embereket álútakra és mocsarakba csalogatják; a jóknak ellenben megbízható kalaúzai. Egy ájtatos „Miatyánk”, melyet az ember utánuk menve mond, vagy egy „Isten fizesse meg” a tett szolgálat után megválthatja őket.

Nagyon elterjedt az országban az embert álmában fojtogató lidérczről való monda is; nemkülönben a magtárakban, istállókban és pajtákban tartózkodó lidércztyúkok, a levegőn át szárnyas tűzkígyókként repűlő sárkányok, baziliszkusok (félig kígyó, félig kakas alakú és gyilkoló tüzes tekintetű szörnyetegek), valamint a varázslatos hegyekről való mondák, minők pl. a Gurschdorf melletti Gigerberg, a melyben sárkány lakik, meg a Battelsdorf melletti Lindberg.

Népdal és népies színjáték. A hol a nép lelke oly változatos mondákban és szokásokban nyilatkozik, ott természetesen az érzés legbensőbb kifejezője, a dal, valamint az életet tükröző színjáték sem hiányozhatik. S valóban mind a kettő szépen virágzik is Sziléziában. A törzshazából ide kerűlve nem egy szép virágszál tenyészik itt, a melyhez időről-időre egy-egy sziléziai termésű új hajtás is járúl. A katona hangos dalolással rövidíti hosszú útjai fáradalmait; dalol a munkás is a gyárban és műhelyében. Még csengőbben és vidámabban hangzik a dal a mezei munka, meg a rokka mellett. S az mindig jó jel, ha a nép nehéz dolga közben és sokszor igen nyomasztó körűlményei közt is dalolással könnyít a terhén.

Általán véve a sziléziai dalok komoly, néha egészen a mélabúig fokozódó bánatos hangúlatúak, habár a humoros és vidám természetűek sem épen hiányzanak közűlök. Sajátszerűen sziléziai, nevezetesen az Oppa-vidéket jellemző dal aránylag kevés akad. Az itt honos dalok nagy részével ugyanis, a mi különben egészen természetes, a többi német tartományokban, kivált pedig a határos Porosz-Szilézia németek lakta vidékein is találkozunk. Sziléziai és az egész országban ma is mindenfelé hallható a „Zippelpelz”-nóta, a melyet menuet-rhythmusa a múlt század második feléből eredőnek vall. A bunda különben, a melyről e nótában szó van, olyan nagy dolog s annyira boldoggá teszi a tulajdonosát, hogy az ismeretes „sziléziai paraszt-mennyország”-ban a kalács, mazsola, czukorbáb, stb. drága jó holmik mellett foglal helyet.

Alakra és tartalomra nézve sziléziaiak a tehénpásztoroktól némely vidékeken hallható váltakozó dalok is. Ilyen az is, mely Szent Mihály napját, a tehénpásztor boldogabb évszakának a kezdetét (szeptember 29.) emlegeti:

Hohô, hohô!
Meichęl is dô,
Meichęl is f’rîb’r
Do hitt m’r bountîb’r,
Bountîb’r, bountaus,
Ai Rîbe, ai Kraut,
Ai Grumm’t, ai Grâs,
Wâs îs m’r au dâs?
Ir Pau’rn, kummt raus,
Ich hitt d’ ganze Wîs aus.
Ĺn dâr mich wied präsche,
Dan wâr ich schun jäche,
Ĺn dar mich wied joen,
Dan wâr ich f’rkloen,
Hohô, hohô!

(Hahó, hahó!
Mihály-nap a jó,
Mihály-nap elmúlt,
Mehet a marha
Cselőre, hajszra;
Répába, káposztába,
Sarjúba, szénába,
Mit bánom én?
Parasztok, jertek,
Tele hajtom az egész rétet,
És a ki belém köt,
Azt majd megtanítom,
A ki rám támad,
Azt majd bepanaszlom.
Hahó, hahó!

Ha két pásztor olyan közel jut egymáshoz, hogy az egymás szavát megérthetik, ilyenféle feleselésbe kezdenek:

A. Blîmla, gâl, Blîmla, gâl,
Kumm a Bessla zűn m’r hâr.
Blîmla rűt, blîmla rűt,
Maine Kîla gîn hait gĺr zu gutt.

B. In lĺlĺlĺ lunna,
Ich kĺn hait ni zű d’r kumma,
Ich hĺ gar schtolze Kîlain,
Muss ĺlle Zaita baina blain.
In lĺlĺlĺ lunna!

(A. sárga virág, sárga virág, jer kissé ide hozzám. Piros virág, piros virág, az én tehénkéim ma nagyon szépen járnak.

B. I. 1. 1., nem mehetek ma hozzád, nagyon kényesek a tehénkéim, mindig mellettük kell lennem. I. 1. 1.)

Az Oppa-vidékről való a „Lindewieseni faáru-kereskedő” nótája, melyben a faipar apróbb gyártmányaival házaló árús kimerítő bőbeszédűséggel sorolja el czikkeit.

Népies gyermekdalokban és gyermek-imádságokban sincs hiány. Számos bölcsődal is van, a melyekben az anya áhítatot érzülete már jóeleve föl igyekszik éleszteni a gyermek lelkében szunnyadó isteni szikrát. A jauernigi kerületben még ma is szokásos az itt következő gyermek-imádság:

Haite wîl ich schloffa gîn,
Ferza Äng’l sella bainm’r schtîn:
Zwęne zur Rächta,
Zwęne zur Lenka,
Zwęne zun Fissa,
Zwęne zun Haipta,
Zwęne, di mich däcka,
Zwęne, di mich wäcka,
Zwęne, di m’r zaigha a hűcha Schtaig
Ai dĺ ęwighe Himm’lraich. Amen.

(Már én bizony alhatnám,
Tizennégy angyal vigyázzon rám:
Kettő jobbra,
Kettő balra,
Kettő lábtól,
Kettő fejtől,
Kettő takarjon,
Kettő viraszszon,
Kettő mutassa az útat
Föl az örök égbe. Amen.)

Ez az esti imádság egész Ausztriában és Németországban, sőt messze azon túl is el van terjedve, habár tájszólási eltérésekkel s kiszínezésében is nem egy változtatással. Legrégibb hiteles följegyzése Agricola Jánostól va (1492–1566), a ki közmondásai közt a „Gott gebe Euch eine gute Nacht, einen fröhlichen Morgen gebe uns Gott!” (Adjon Isten kendteknek jó éjszakát, nekünk pedig adjon az Isten boldog fölviradást!) köszöntés magyarázata közben említi ezt a gyermek-imádságot.

Már a szokások leírásánál is említettük, hogy drámai szerkezetű karácsonyi-játékok és Bethlehemek is vannak Sziléziában. Vannak azonban ugyanitt teljesen kifejlett szerkezetű vallásos tárgyú népdrámák is, melyek közűl a legtökéletesebbek egyike az obergrundi karácsonyi-játék. Az egész népet irodalomban is kevés olyan vallási népies színmű lehet, a mely népies természetének teljes tisztasága mellett annyi kitűnően szerkesztett jelenettel, oly költői tartalommal és tőrűl metszett humorral dicsekedhetnék, mint ez. Egy kézírata a Zuckmantel melletti Althackelsberg aljánál lévő Obergrundból, egy keskeny völgy mélyébe beékelt falucskából kerűlt elő, a hol csupa földhöz ragadt bányamunkás és szegény parasztember lakik. A kézírat nyelve a darabot a XVI. századból eredőnek mutatja. Századunk első évtizedeiben még e darabot karácsony táján az obergrundi egész lakosság előtt a község egyes tagjai több izben eljátszották. Nyelve részben tájszólási és a próza verssel váltakozik benne. Az egész darab 13 jelenetre oszlik. A zenekari előjáték és egy angyal előhangja után az első jelenet a világ teremtésével kezdődik; e szintén zenekiséretű jelenet után a másodikban az első emberpár megkisértése és bűnbeesése, a harmadikban pedig a paradicsomból való kiűzetése következik. Lucifer most Ádámot a Teremtő elé vezeti s azt kivánja az Úrtól, hogy az első emberpárt összes utódaival együtt ép úgy örökre elkárhoztassa, mint őt. Az Igazságosság örök büntetést kér rájuk, az Irgalom ellenben csak múlót, végűl pedig azt, hogy Isten az ő végtelen szeretetével öltsön magára emberi természetet és ebben váltsa meg az embert örök büntetésétől. Ekkor Isten arra határozza el magát, hogy az első embereket ugyan kiűzi az édenből s hogy vétkességüket az eredendő bűn alakjában utódaik is örököljék, de hogy az Irgalom javasolta módon a fia majd megváltsa őket. A további jelenetek Jézus megtestesűlését adják elő. A jelenetek szerkezete ugyan egyszerű, de erősen kidomborodik bennük a genre-szerű elem is. A természetes színekkel jellemzett pásztorok példáúl a nép tájszólásában beszélnek, s habár a szent jászol előtt irodalmi felnémet nyelven erőlködnek szólani, néha itt is vissza-visszaesnek természetesebb beszédmódjukban; így, mikor a köményes túró igazi sziléziai ajándékával kedveskednek az isteni kisdednek. A darab nem azzal végződik, a mivel más karácsonyi játékok, hogy t. i. Mathuzsálem a Halállal találkozván, csöndesen kimúlik, hanem a gyermekgyilkos Heródes kerűl össze benne a Halállal, a ki az ádáz zsarnokot „lelövi”. E jelenet már a Heródes- vagy Háromkirály-játékokhoz hasonlít, a melyek a vízkereszt ünnepe után valának szokásosak.

Valamint német földön egyáltalában karácsonyi és húsvéti színjátékokra ágaztak ketté a mysteriumok: úgy Sziléziában is vannak passió-játékok is a karácsonyiak mellett. Húsvét hetének valamelyik napján a XVIII. század második felében még rendesen, s a jelen század elején is előadták még néha Zuckmantelben az itteni és az obergrundi lakosok a Krisztus kínszenvedését azon a módon, mint Oberammergauban. A színielőadást a zuckmanteli plebánia-templomban mise előzte meg, mely után a játék csak a keresztrefeszítésig következett; mert ezt már a város közelében lévő Rókus-hegyen adták elő, a hová a nép szent énekek zengedezése közben kisérte ki a Krisztus kínszenvedési útját ábrázoló menetet. E darab előadásában 92 személy vett részt s az egész 14 jelenetre tagozódott. A 2.484 versből álló szöveg fönmaradt alakjában nyelvének és verselésének tanúsága szerint a XVII. század első évtizedeiből, vagy a közepe tájáról való lehet; de föltehető, hogy régibb darab átdolgozása. Hogy ez a későbbi átdolgozás sziléziai földön termett, arra vallanak a kenőcsárússal való jelenet és a tősgyökeres sziléziai tájszólásban írt többi részletek.

A Krisztus kínszenvedésének ezen előadásához fűződik e tájéknak egy hagyományos szokása. Ugyanis, hogy a Megváltó szenvedéseiben a jámbor nép is részt vegyen, hajdan Zuckmantelben és környékén a férfiak Krisztus kínszenvedéseinek az eszközeit, vagy a Jézus nevét a mellükre, vagy a jobb felső karjukra tetoválták, úgy, hogy a bőrüket gombostűkkel megszurkálva, czinóberrel és csersavval kenték be. De még evvel sem érvén be, a nép az önostorozók módjára a legfájdalmasabb sanyargatással illette a testét, s ez időtájban körmenetben vonúlt a Rókus-templomban fölállított szent sírhoz, a mely még ma is e helyütt van.

Népies építkezés. Nyugati Sziléziában egy részt a népesség sűrűsége, más részt a földalakúlat és a völgyek szabása okozza, hogy a helységek szorosan egymás mellé sorakoznak s a vándor gyakran mérföldeket jár be a nélkűl, hogy a házaknak majdnem szakadatlan sora útjában kisérni megszűnnék. Ilyenek pl. a Jägerndorftól Hermannsstadtig, Niklasdorftól Waldenburgig, Weidenautól Gurschdorfig és Steingrundig terjedő összeérő faluknak az országútat kétfelől szegélyező házsorai. Mindazonáltal csak ritkán találkozik két szorosan egymás mellé épűlt ház. Ellenben magukban álló elszórt kunyhók meg csak a magasb hegységben láthatók.

Parasztház és gazdasági udvar (frank módú építkezés) Freiwaldau melletti Böhmischdorfban.
Charlemont Húgótól

Jóllehet napjainkban a kedvezőbb fekvésű falvakban a házakat már majdnem mind kemény anyagból építik, azért még mindig vannak gerendákból összerótt vagy gerendavázú parasztházak is, a melyek lakó része gerendákból van ácsolva, míg az istállók és egyéb gazdasági épületek faváz közé rakott agyagfalakból állanak. Vannak itt-ott még egész házak is ilyen agyaggal kitapasztott faalkotmányból, s ez az építésmód igen melegen tartja a szobát és tűzveszedelem ellen is elég nagy az ellenálló ereje. A régi parasztházaknak többnyire kőből van az alapépítményük, a mely fölé vagy faváz közé rakott agyagfalú, vagy keresztbe rakott s a szögleteiken összerótt gerendákból álló fölépítmény emelkedik. A falak aránylag csekély magasságúak. Ellenben a meredeken emelkedő tető néha kétszer olyan magas, mint a falak. Az oromfal kivétel nélkűl deszkázott s egyszerű alakzatú szelelőlyukak vannak bele vágva.

A parasztház udvara rendesen bekerített hosszúkás négyszög. A házak és udvarok nagysága a hozzájuk tartozó földbirtokkal arányos. A régi sziléziai paraszttelkek beosztása, habár egyes részletek dolgában eltérő, a dolog lényegét illetőleg mégis majdnem mindig ugyanaz. Az útczára néző homlokzat közepén van a kétszárnyú nagy kapu, a mely mellett egy kis egyszárnyú ajtó van a gyalogjárók számára. Az útczára nyíló bejárás fölött egy fülkében rendesen a Boldogságos Szűz vagy Szent Flórián képe látható.

A kaputól balra van a tulajdonképeni lakóház, s azzal összeépítve a ló- és tehénistálló, a melyek a lakóházzal úgy szólván egy épületet alkotnak. A tehénistálló fölött van a szénapadlás, melybe az udvarról létrán lehet a „Heukaffer” nevű nyiláson át bejutni. A kaputól jobbra van a szülék házrésze, hol az öregek húzódnak meg, ha a jószágot a fiuknak adták át vagy eladták. Ez az épületrész a hozzá csatlakozó félszerrel együtt az udvar jobb oldalának egy darabját foglalja el, míg a többit egész hoszszában sövény keríti, a mely mellett néha a trágyagödör van. Az udvarnak negyedik, a kapuval szemközt levő oldalát a szín és a szérű, meg a pajta foglalja el. A szín mögött vannak a gazdaság szántóföldjei. Az udvarban negyedik, a kapuval szemközt lévő oldalát a szín és a szérű, meg a pajta foglalja el. A szín mögött vannak a gazdaság szántóföldjei. Az udvarban van még esetleg a szivárványos kút, vagy e helyett a kertben egy kerekes avagy gémes kút. Régebben az emilyenek voltak az általánosak.

A lakóház többnyire emeletes és oromtetejű. Az emelet néha valamivel kiebb rúg a földszintnél s ilyenkor ez a kiszökellés az oromban is ismétlődik. A földszint, a hová az udvarból nyílik a bejárás, mindenekelőtt az egész lakóházon átjáró „ház”-ból vagy pitvarból áll. Ebben először is a kormos, ablaktalan konyhát s itt a kémény alatti nyitott tűzhelyet látjuk. A sütőkemencze is innen fűlik, ha ugyan nem egészen külön álló, az udvaron vagy a kertben lévő kis házikóban van. A pitvar előrészéből egy ajtó a lakószobába nyílik, a melyhez egy keskeny, fűthetlen kamara, a „szobácska” (Stübel) csatlakozik. A szobaajtóval szemközt a pitvarban van a lóistálló belső ajtaja. A pitvarból még egy lépcső vezet föl az emeletbe. E lépcső alatt van a csapóajtóval záródó pincze lejárata. A pitvart az udvar felé keresztléczczel reteszelhető ajtó zárja el, a mely nappal nyitva van, s csak egy alacsony rács helyettesíti, ez pedig az ajtófélnek csak alsó feléig ér és egyszerű kallantyúval csukódik.

A lakószoba még a módosabb parasztgazdánál is egyszerű berendezésű. A szobaajtótól nem messzire, faállványon nyugvó vaskos kályha többnyire zöld vagy sárga mázos cseréptáblákból áll. A szoba padlójának a kályha körűli harmada kő-, tégla- vagy palatáblákkal van kirakva, néha pedig puszta föld, míg a többi része deszkázott. Az ajtó közelében soha sem hiányzik a falon a cserépből vagy ónból készűlt szenteltvíz-tartó. Továbbá egy festett számlapú schwarzwaldi óra (a „Seiger”) is van még a legszegényebb parasztszobában is. Az alsó részén zárható, fölűl pedig nyitott pohárszék vagy „edényes polcz” („Topfbrett”), amelyben a főzőedényeket tartják, az ajtótól oldalt áll. A jobbféle edénynemű, mint az ón korsók, porczellán tányérok, stb., a mennyezet alatt a fal egyik oldalán végig futó keskeny polczon állnak, melynek felső részén hosszanti léczczel egybefoglalt, szabályos közű pálczikákból álló rácsozat látható.

A szoba mennyezete deszkákból áll, a melyek hat-nyolcz gerendán, ezek meg a középütt végig nyúló erős mestergerendán („Rispe” vagy „Tram”) nyugszanak. Nagyobb szobákban, a minők a hajdani szabad, vagyis a robotszolgálatoktól fölszabadított parasztok házaiban, nemkülönben korcsmákban láthatók, a mestergerendát egy erős oszlop („Saule”) támasztja. A mestergerenda és a keresztgerendák közötti hézagok mindenféle apró-cseprő holmi, kivált kézműves szerszámok elhelyezésére szolgálnak.

Az emelet részei: a tágas lépcsőtornácz, a cselédszoba és a kémény. A tornáczon van rendesen a kézi-mángorló helye. A cselédszoba szolgál a nőcselédség hálóhelyiségeűl, ha ugyan nem a tehénistállóban vagy a kemenczepadkán alszanak. A falak hoszszában állnak a béresek és szolgálóleányok ládái. Ezt a szobát az udvar felől egy félablak világítja. Az újabb idők divatja a „jobb” szoba, melyben az értékesb holmit tartják, s hol az uralkodópár arczképei is rendesen megvannak.

Az emeletről a lépcső egy lakattal zárható csapóajtóhoz, azon át pedig a padlásra visz, melyet az útcza felé egy nyilással ellátott oromfal zár be. Itt tartják a gabna-, liszt- és lenkészletet, meg a ládákat, rokkákat stb.

Némely házon az emeletnek udvarra néző része előtt rácsos folyosó van, a melyre a lépcsőtornáczból juthatni ki. E folyosót az oldalt messzire kirúgó eresz védi az eső ellen. Az erkély alatt az udvar kissé magasabbra van emelve, a ház ajtaja előtt pedig néhol fatornácz áll, melynek alacsony korlátját egy rácsajtó szakítja meg. Ez az ereszalj (Laube, itt „Lębe”).

A pitvarból a lóistállóba, ennek hosszúkás helyiségéből pedig egy második, keresztrúddal zárható ajtón át az udvarba jutunk. Ez istállóban alszanak egy széles és meglehetős magas padon („Krechze”) a férficselédek. A lóistállóval egy ajtón át közlekedő tehénistállóban, a melyből szintén az udvarra nyílik egy másik ajtó, a tehenek gondozására szükséges eszközökön kivűl még a baromfi-ketrecz van, a hová az udvar felől egy nyíláson át s lábtón jut föl az aprómarha. Az előtt az egész ház zsúppal volt födve; ma ellenben már majdnem mindenütt pala- vagy cserépfödeleket látni. A tetőn ez edényben a hajdan Donarnak szentelt (s épen ezért a „Donnerbart” nevű) kőrózsa tenyészik, a melyről azt tartják, hogy a házat villámcsapás és egyéb szerencsétlenség ellen oltalmazza.

Az öregek házrésze általán véve ugyanoly berendezésű, mint a fő ház, csakhogy ebben minden kisebb. Emelete nincs s egyáltalán soha sincs kettőnél több szobája. A hozzája csatlakozó színben, mely az udvar felé egészen nyitott, állnak a kocsik és a gazdasági eszközök. A tetejét csak faoszlopok támogatják. Padlásán a széna- és szalmakészlet egy részének is jut hely. A két oldalra nyíló pajta vagy gerendákból van ácsolva, vagy faváz közé rakott agyagfalakból építve, a teteje pedig zsúppal van födve.

Míg a telkes gazda háza, mint láttuk, több helyiségből áll, addig az ú. n. „Gärtlerhaus” (kertészház) rendesen csak egyetlen épület, a melynek az útczára néző homlokzatán van a lakószoba. Mindjárt ehhez csatlakozik a tehénistálló és a kis pajta.

Még szűkebb a zsellérház, a melyben csak a gazda és még egy bérlő lakója számára van egy-egy lakóhelyiség, de ez is csak gyarló védelmet ad a hideg és a nedvesség, meg a szélvészek ellen; legfölebb még ha egy tehén és egy kecske számára való istállónak jut a parányi telken hely.

Dísznek az ilyen régi parasztházakon alig van némi nyoma, ha csak itt-ott az erkélyek korlátjain és oszlopain nem mutatkozik egy kis törekvés valamivel tetszetősebb formákra. A kis ablakokat elzáró fatáblákon, meg a ruhanemű elhelyezésére szolgáló ládákon pedig némi kis festett ékítmény találkozik, a kihez rikító színeket, kivált kéket és vöröset használnak. Egyebeknek az épületek és berendezésük is mindenütt csupán a czélszerűségre és hasznosságra számítvák.

Freiwaldau vidéki paraszt és parasztasszony.
Kinzel Józseftől

Fontos tartozéka a parasztteleknek a hozzá való s nagyságával arányos kert. Nagyobb birtokosoknál gyümölcsös és egyúttal szénás, meg veteményes és virágos kertre oszlik, melyek közűl kivált az elsőre van a gazdának nagy gondja. Mert arra sokat tartanak, hogy mentűl több aszalt gyümölcs legyen a háznál. Ez meg a vászon- és lenkészlet bősége a sziléziai gazdasszony becsvágyának fő tárgya és a ház jómódjának tanújele. Tele is van aszalt gyümölcscsel minden láda, s az egész házat betölti az aszalt gyümölcs szaga.

A gyümölcsös közelében van a veteményes kert, e mellett pedig a virágos, de ez sokszor külön a ház homlokzata előtt is található; még a szegények kunyhói mellett is csak ritkán, a módosabb házaknál pedig soha sem hiányzik.

A legutóbbi pár évtized folyamán ugyan a sziléziai parasztházakat még a magasabb fekvésű hegyi falvakban és téglából vagy kőből építik, s a régibb házakon is kevés már a nyoma a hajdankori építésmódnak a sok toldás-foldás és átalakítás miatt; egészben véve azonban a még meglévő régibb udvarházakon most is kimutatható az az eredeti elrendezésmód, a mely frank, hesseni és thüringiai földön még ma is uralkodó.

Népviselet és népies alakok. A sziléziai német paraszt ruházata soha sem volt afféle népviselet, mint a magyar, lengyel vagy orosz, hanem, mint egyéb német tartományokban, itt is csak a magasb társadalmi osztályok többé-kevésbbé elavúlt régi divatjának utánzata.

A régi divatú, vagy mint a nép hívja, az „ó-frank” viselet mai napság már a magános hegyi falvakban is kihalt. Kivétel e tekintetben a Bielitzben és környékén megtelepűlt gyarmat német nyelvszigete, a melynek lakóját a viseletéről rögtön föl lehet ismerni. Magas szárú csizmát és rövid sötét posztózekét visel, a mely fölé még az időjárás szerint hosszú sötét posztó köpönyeget ölt. A fején tréfásan „czukorsüveg”-nek nevezett hegyes kalap van, melynek közepes szélességű a karimája; régebben jó magas volt, ma már azonban sokkal alacsonyabb a teteje és jókora selyembojtok díszítik. Öregebb parasztasszonyok hosszú, sötétkék vagy fekete posztó szoknyát és testhez álló, rojtos posztó- vagy bársony zekét hordanak, a mely fölé még esetleg tarka mellkendőcskét kötnek. A férjes asszony fejét csipkés fehér főkötő, az ú. n. „Drach” (sárkány) díszíti, mely a fiatalabb nőknél kisebb, az idősbeknél pedig jóval dudorosabb. Ez a főkötő csíkolt, fehér, hímzett kendőből van gondosan összehajtogatva és kötve, iskátulya módjára szorosan ráillik a kontyra és a fülek alatt két, vízszintesen álló szárnya, meg egy háromszögű csücske van.

Nyugati Sziléziának a század harmadik és negyedik évtizedében még uralkodó viselete föltűntetésére álljon itt a következő két kép leírása.

Bielitz környéki paraszt.
Kinzel Józseftől

Az egyik a freiwaldaui kerületből való s egy a maga korában „divatosan” öltözött jómódú falusi bírót vagy kisvárosi polgárt ábrázol. Ünnepi öltözete háromszögletes kalapból, hosszú, derékon alúl érő mellényből térden fölűl érő bársony- vagy Manchester-nadrágból és szövött fehér selyem vagy kötött pamut harisnyából áll. Czipőit nagy ezüst csatok díszítik. Világoskék kabátján keskeny álló gallér van, s nincsenek a mellén hajtókái. A kabát béllése világosvörös. Az újjain nagy hajtókák és ezeknek a fölső felén gombok vannak. Az oldalzsebek hajtókái körűl futnak az egész csípőn és zsinórozottak. Valamivel a zsebnyílás alatt ép úgy, mint az újjak hajtókáinál és a kabát szárnyai fölött, meg a mellen sárgaréz vagy ezüst gombok ékeskednek. A selyem nyakkendő csücskei szép rendesen függnek alá. Kezében csinos spanyolnád botot tart. Így megy a templomba vagy valami ünnepélyre.

Másik képünk Jägerndorf és Olbersdorf környékéről való jómódú parasztasszonyt ábrázol. Köténye valamivel keskenyebb a ma közönségesen viselteknél. Violaszín zekéje kevéssé különbözik a régebben annyira kedvelt spenczertől; csakhogy nincsenek dúdoros újjai és a gombok helyét a mellen szalagcsokrok pótolják. A kézcsukló körűl a kabáton fodros szegély van. Jellemző gallérjáról, mely a mellig ér le, e kabátot galléros zekének is hívják. Elűl a tiszta fehér kendő kidudorodik a kivágott kabátból. A klárisfűzérről, mely a nyakat köríti, csillogó keresztecske lóg le. A főkötő hátsó része turbánszerűen van két ellentétes irányba bordázott aranybrokát szövetből egybefonva. Hátúl a főkötő búbján egy gomb van, s a hátra két szalag nyúlik le. Az arczot gazdag bodrozott csipkeszegély köríti, mely az orczák felé kiszélesedik. Ilyen volt a sziléziai nők vasárnapi díszruhája még néhány évtizeddel ez előtt is.

Sok jellemző ruharészlet, meg nem egy érdekes népéleti alak tűnt el az újabb idők mindent kiegyenlítő árjában, s már az emlékük is halványúl a ma élők tudatában; pedig megérdemelné, hogy a későbbi korok számára is fönmaradjon. A hol azonban, mint itt, az életkörűlmények és a megélhetés eszközei, föltételei és a kenyérkereseti foglalkozások szakadatlan átalakúlásban vannak; a hol nem egy keresetág a minden munkanemet és közlekedési eszközt hatalmába kerítő gőzerőnek átalakító hatása következtében enyészetnek is indúlt: ott ez nem is csuda. Így példáúl nincsen Sziléziának világszerte ismertebb ipari terméke, mint kitűnő vászna. Nem egy parasztgazdaságban még ma is a háznép fonja az összes családtagok és cselédség egész évi vászonszükségletéhez kellő fonalat. Valamikor azonban minden parasztleány nagyra volt azzal, hogy kitűnően ért a fonáshoz, és a módosabb parasztmenyasszony kelengyéjének („Brautfuder”) a tetején is ott díszlett a csinosan esztergályozott rokka. A fonalat többnyire maga a gazdasszony szőtte meg és fehérítette is. Ezzel a háziiparral áll összefüggésben a sziléziai népéletnek egy jellemző alakja, a takács is, a ki a háziipart mindinkább háttérbe szorító gyári termelés mellett is csak eléldegél még itt-ott. Ez árúczikkeket régebben általában a házaló kereskedők terjesztették s kisebb részben még ma is ezek terjesztik, a kik a sűrű népességű Liebenthal, Arnoldsdorf, Petersdorf, Hennersdorf, Johannisthal és más falvakból indúlnak útnak. Eső ellen olajfestékkel bevont vászon-ernyős zöld kocsiján, a mely meg van rakva vászon- és pamutárúkkal, e házaló bejárja egész Sziléziát s messze belátogat Morvaországba is, míg a felesége a közelebbi környéken háti batyuval házalva árúlja a kelendőbb czikkeket. Nem ritkán a férj a feleségével együtt járja útját, a melyen a kocsijuk hálóhelyűl is szolgál nekik, míg a gyermekeik ez alatt odahaza a rokonoknál, vagy ismerősöknél vannak ápolásban. Egy idő óta azonban ezeket a házaló kocsikat mind ritkábban látni Szilézia országútjain.

Takács.
Kinzel Józseftől

Egy másik jellemző alakját a sziléziai népéletnek, a bel- és külföldi kereskedelem szolgálatában állott nagyfuvarost, már eltűntették a vasútak. E viharedzett, tagbaszakadt ficzkó kék kabátjában, a nyakán vörös virágos kendőt s nemez kalapja alatt piros-fehér csíkos gyapotsipkát viselve, ostorát pattogtatva bandúkolt a lovai mellett a poros országúton. Otthonának az útszéli korcsmákat tekintette, s kitartó hegyvidéki mokány lovai, melyeknek az igáját mindenféle czifraság és sárgaréz pitykék díszítették, valának legjobb barátai. Más felől tőrűl metszett alakja a sziléziai népéletnek szintén a lakosság egy, a helyi körűlményektől függő foglalkozásában gyökeredzik. Az ország dús erdőségei ugyanis többféle keresetet nyújtanak az erdők közelében fekvő hegyi falvak népességének. Már a fa vágása és leszállítása is számos embernek ád foglalkozást. A favágók és facsúsztatók sokszor egész héten át fönn az erdőben dolgoznak és csak vasárnaponként látogatnak le a falukban lakó családjaikhoz. Hát még mennyi kéz szorgoskodik a fa fölaprózásával és értékesítésével! A tűlevelűek tobzaiból csínos dísztárgyakat, kosárkákat, gyufatartókat s más effélét készítenek. A gyantában bővelkedő szurokfenyű a belőle készűlő szurok nyers anyagát szolgáltatja. A fenyűkorom-árúló gyerek („Kĺselsrômjunge) ugyan ma már nem járja az országot, de jellemző népéleti alakját legalább itt még meg akarjuk örökíteni. A tizenhat esztendős koráig e keresettel foglalkozó suhancz fekete, ernyőtlen vagy csücskös sipkát viselt s olyan szabású kék kabátot, a minő általán a munkás embereké, s a bokáin megkötött fekete bőrnadrágot, a lábain pedig vastag talpú, bokáig érő czipőket. A hátán és a kezeiben czipelte a hosszúkás fenyűkorom-hordócskákat, melyek felső nyilása egy fadarabbal volt födve, ennek fölébe pedig egy vászon borító vonva.

A legtöbb népviseleti sajátszerűséget a nagy fejlettségű közlekedési eszközök általános kiegyenlítő hatása tűntette el az országban. Ilyenek valának különösen a lakodalmi, keresztelői és temetési kiválóan díszesebb öltözetek, a minőkről ma már csak az öregszülék regélnek figyelő unokáiknak. A hol itt-ott még efféle menyegzői díszruhanemű akad, az olyanból még némi fogalmat alkothatunk a régi sziléziai viseletről.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem