A rutének. Hodinka Antaltól
A rutének.
Hodinka Antaltól
Hodinka Antaltól
A magyarországi nemzetiségek közt érdekes néptöredék a ruténség, mely az Éjszakkeleti Kárpátok mentén, a duklai hágó vonala és a Tisza forrásvidékei közt öt megyének: Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Máramaros megyéknek zordon völgyeiben éli szűkölködő életét, nyugaton tót, délen magyar, keleten oláh szomszédokkal érintkezve és vegyűlve.
A közhit azt tartja, hogy ezek a rutének már a honfoglaló magyarsággal, vagy legalább is az Árpádok alatt költöztek be. Oklevélileg annyi bizonyos, hogy az Árpádok alatt csakugyan jöttek be rutének, de azok nem ide a felvidékre telepedtek s idővel teljesen beleolvadtak a szomszédos lakosságba.
A mai ruténségnek is a legkisebb az ellenálló ereje hazánk nem magyar népessége között. Mind a három szomszédos nép-elemmel szemben, ha nem is egyformán, de egyre veszíti a tért. Legkevésbbé tágit az oláhnak. A magyarságba már jóval hamarább szívódik föl. A beregi rutének nyelve annyira tele van már magyar szókkal, hogy a többiek alig értik őket. Az 1891-ki népszámláláskor talált 366.664 rutén közűl 27.835 beszélte a magyar nyelvet is. Leghamarább és legkönnyebben olvad a tótságba. A XVI. és XVII. században Sáros és Zemplén megyének legtöbb helysége még rutén volt, de a tótok, a kiket Szepes és Sáros megye egy-két helységében már Árpád-kori oklevelek is említenek, utóbb annyira beolvasztották őket, hogy ma e két megyének csakis éjszaki határszélén, Szepesben pedig csak egyes elszórt falvakban találunk ruténeket.
Az 1870-iki népszámlálás 469.421 ruténjéből 1891-ben már csak 379.782 volt meg. Ebből is csak 366.664 esett a leírt terűletre, a többi 13.118 az ország többi részein (értve Horvátországot is) volt szétszóródva.
Az a felvidék, a hol ma rutének laknak, az Árpádok korában még teljesen lakatlan erdőség volt s csakis az Árpád-ház kihalta után, – a XIV. század elején – a régi halicsi rutén fejedelemség megszűntekor kezdődik meg a rutének betelepedése a Halicscsal határos megyékbe, Máramarosba, Beregbe és Ungba, s onnét a következő századok folyamán lassan halad Zemplén és Sáros felé.
Ez a telepedés az egész felvidéken kivétel nélkül kenézek vagy soltészok (Schultheisz) útján történt. Szepesben és Sárosban soltésznak, a többi megyékben kenéznek nevezték azt a vállalkozót, a ki az egyes falvak telepítését eszközölte. A földesúr engedélyt adott neki, hogy embereivel a kijelölt helyre szállhasson, de egyúttal meghatározta, hány telekre való irtást csinálhat. A telkeket a földesúr bizonyos számú évekig fölmentette mindennemű adózás alól, de ugyanakkor megszabta a későbbi fizetéseket és egyéb kötelezettségeket. Ez a szerződés- vagy kenéz-levél azt is kikötötte mindenütt, hogy a telepűlők ne legyenek az illető uradalom területéről valók. A mint a kikötött szabadalom lejárt, elkezdődött a megszabott adózás és beállott a különféle szolgálmányok ideje. Az adózás bizonyos pénzből és a háziállatok a termények tizedéből állott. A szolgálmányok alatt az illető uradalom vára körűl teljesítendő munkálatokat kell érteni. Így a munkácsi vár verhovinai (felvidéki) jobbágyai tartoztak zsindelyt készíteni, mások leveleket hordani. Egyes falvak különös szolgálatokat teljesítettek, de külön szabadalmat is élveztek érte. Így a csicsvai uradalom orosz-tokaji jobbágyai a Báthoryak csikósai, a mernikiek a csicsvai vár és a varannói udvarház kéményseprői és kályhafűtői voltak. Ezért aztán nem is adóztak egyébbel. A kenéz és a soltész rendszerint föl volt mentve a jobbágyi adózás alól s ezt a kiváltságát a telkével együtt eladhatta. Legközelebb állott hozzá a szabados (libertinus), az a különben adózni köteles jobbágy, a kit a földesúr valamely szolgálatáért fölmentett a tartozása alól, de ennek a kiváltsága csak személyre szólt s nem volt eladható. Idő múltával az uradalmak ezeket a földesúri tartozásokat a kenézek és idős emberek hit alatt történt bevallásai után összeíratták, urbariumokba foglalták. E jegyzékeket összevetvén a kenézlevelekkel, azt tapasztaljuk, hogy a fölesúri terhek idővel mindenütt emelkedtek. A szepesi kamara 1571-ben azt írta II. Miksa királynak, hogy a rutének már „minden” terményükből adóznak földesuraiknak és szinte közmondássá lett, hogy a kinek rutén jobbágya van, annak a kamarája is tele vagyon. S a ruténség még sem tett soha kisérletet, hogy ez adózás alól szabadúljon. Természetben fizetett, de magának is jutott; ha pedig nem volt termése, földesurai látták el gabnaneműekkel. Az uradalmi tisztek tagadhatatlanúl sanyargatták, innét van, hogy ez a nép ma is ravaszkodással igyekszik menekülni a hatóságok legszelidebb követelései elől is, noha naiv fogásain meglátszik, hogy a furfangosság nem természete, de a földesurak nagyon jól tudták, hogy jobbágyaik elszegényedése az ő káruk, azért főtisztjeiket hivatalos utasításaikban szigorúan intik, hogy a „szegénységet” ne nyúzzák. S a rutén, a ki ma is hálás és hű ahhoz, a kinél jó akaratot tapasztalt, földesuraihoz is mindenkor hű maradt. A munkácsi uradalom rutén jobbágyai példátlan ragaszkodással viseltettek uraik, a Rákóczyak iránt. II. Rákóczy Ferencz emlékírataiban maga is az ő hűséges orosz népének nevezi őket. Ezért a ragaszkodásért a kamara 1720-ban több vereczkei jobbágyot halálra is vesszőztetett, a krászni-brodiakat (Zemplénmegye) pedig szoros őrizet alá fogta; de sem a szenvedés, sem az idő nem volt képes atyjukként szeretett uruk emlékét elfeledtetni velük.
Kaposvidéki magyar és ungi rutén.
Roskovics Ignácztól
A fölesúron kivűl az államnak is adóztak. Ezt az adót az országgyűlés szavazta meg időről-időre s a papok kivételével mindnyájan, még a kenézek is, fizették. Csak a latin szertartású főpapságnak fizetendő tized alól voltak a ráczokkal és az oláhokkal együtt kezdet óta fölmentve. A XVI. század folyamán az államnak nem csekély nyeresége levén e tizedek bérletéből, I. Ferdinánd és II. Miksa királyok mindent elövettek, hogy a rendeket rábírják, hogy a ruténeket e tized fizetésére kötelezzék, de sikertelenűl.
A törvény, a mely nem engedte meg a róm. kath. főpapságnak, hogy a rutén s egyéb nem katholikus lakosságtól tizedet szedjen, mivel hogy ezek a saját papságuknak fizetik, elég nyíltan megengedte, hogy saját külön papokat tartsanak. A ruténség már mint a keleti egyház s a görög, illetőleg szláv szertartás híve telepedett be Magyarországba s ezt az ősi szertartását mind máig megtartotta. Mindössze is annyit változtatott rajta, hogy 1648-ban szertartásának épségben tartása mellett egyesűlt a római kath. egyházzal. Egyébként a XV. század eleje óta a munkácsi Csernek-hegyen s a máramarosi Körtvélyes faluban épűlt bazilita-kolostorok apátjai alá tartozott. Idővel a munkácsi apát a körtvélyesi fölé kerekedett s az egész magyarországi ruténség fölött kezdett püspöki joghatóságot gyakorolni. Az unió elfogadása után De Camillis József, Bizanczy György, Olsavszky Emmánuel és Bacsinszky András püspökök fáradozásai folytán XIV. Kelemen pápa 1777-ben az egyházi törvényeknek megfelelő módon fölállította a munkácsi egyházmegyét. Mária Terézia királynő a püspökség székhelyét Munkácsról Ungvárra tette át, s azt javadalommal és egyéb adományokkal látta el. I. Ferencz király 1821-ben a nagy terjedelmű egyházmegyéből a ruténség másik püspökségét, az eperjesit hasította ki, a melynek joghatósága Szepes, Gömör, Borsod, Sáros megyékre és Zemplén egy részére terjed.
Az állam nemcsak megengedte a ruténeknek, hogy papokat tartsanak, hanem ezeket az állami adózás alól is fölmentette. S épen ilyen türelmesek voltak a földesurak is. Igaz, hogy jobbágyaik papjainak nem adtak fizetést, de csaknem mindenütt szintén fölmentették őket a nekik járó adózás alól. A rutén papok mindössze egy-egy sing viaszgyertyát, egy-egy lasnakot és 1 frt–1 frt 50 dénár készpénzt fizettek a földesúrnak, az ungvári uradalomban még külön a templomtól is némi összeget. Papjait eltartani a rutén jobbágyság kötelessége volt. Ez a tartozás százados gyakorlat alapján csak a jelen század elején szabályoztatott. A régi rutén papság helyzete tehát határozottan kedvező volt. El is szaporodtak úgy, hogy egyes falvakban öten-hatan is voltak. E szaporodás a földesúri jövedelem rovására menvén, a földesurak panaszkodni kezdtek a rutén papság nagy száma miatt. A bajon 1721-ben úgy segítettek, hogy a kincstár kezére kerűlt uradalmakból parokhiális földeket hasítottak ki.
E földesúri, állami és egyházi adózás mellett is a ruténség állapota Magyarországban úgy az ország többi lakosságához, mint a külföldi rutének helyzetéhez képest kedvező volt. Ez a kedvező állapot roszabbra fordúlt Mária Terézia királynő úrbéri rendezése következtében, mert az ő, különben jó akaratú, intézkedésével kenézeik és szabadosaik kiváltságai megszűnvén, ezek is közönséges jobbágyokká lettek. Még jobban megnehezítették a helyzetet az 1848-iki reformok. Igaz ugyan, hogy a rutén jobbágyságot is fölszabadították, de addigi természetben való adózását készpénz fizetéssé változtatták, a mi a nép elszegényedését okozta. A bajt növelte az úrbéri váltság, de különösen az erdő- és legelő-elkülönítés, mert ezzel a nép elesett fő keresetforrásától, a baromtenyésztéstől, pedig e miatt egykor a legszebb erdőket is kiirtotta s a legtermékenyebb földeket is rétekké és legelőkké alakította át. Most akarva, nem akarva kénytelen volt az addig csak mellékfoglalkozásként űzött földmíveléshez, szántás-vetéshez fordúlni. De bárhogy gazdálkodik is, kevés földjének csekély jövedelméből nem tud megélni. A vasúti közlekedés a fuvarozást és a tutajozást is megszűntette s ezzel a nép utolsó keresetétől is elesett. Mindezen válságok összehatása alatt a ruténség egyre mélyebben sülyed a nyomorba, a mit az utóbbi évtized rosz termései az inségig fokoztak.
Ez az általános elszegényedés nagyon meglátszik a rutén népnek amúgy is szegényes ruházatán, lakóházán s ennek nyomorúságos belső berendezésén. Görög vallása beoltja ugyan a természetébe a változtatni és változni nem akarás elvét, de egyrészt véghetetlen szegénységének sulyos nyomása, másrészt a műveltségnek a befolyása alatt, a mely manapság a legelrejtettebb zugokba is elhat s a ruténséggel is érezteti mindent kiegyenlítő hatását, lassan bár, de észrevehetőleg vetkőzik ki úgy külső, mint belső eredetiségéből. Mindamellett a figyelmes szemlélő még ma is öt, egymástól többé-kevésbé elütő csoportot vehet észre közöttük. Magának Máramarosnak a ruténsége három csoportra oszlik. A Verhovinán, a megyének a felső hegyes részén, onnét kezdve, a hol a kukoriczatermést zabvetés váltja föl, föl a határig, laknak a huczulok és a bojkák, alattuk a blyáchák. A huczulok Máramaros éjszakkeleti csücskében, a Tisza forrásaitól lefelé Trebusáig laknak; a bojkák Máramaros éjszaknyugati részén: a Taracz vizén lefelé Gányáig, a Talaboron Kövesligetig és a Nagyág mentén Alsó-Bisztráig; a blyáchák Trebusától Husztig és Dolháig, a Nagyág, Talabor és Taracz völgyein fölfelé a bojkák vonaláig. A bojkák átterjednek a beregi és az ungi Verhovinára is a Laborcz és mellékfolyói felső völgyeiben Almamezőig, Hánykoviczáig, Uklináig s tovább az Ung vize és mellékágainak legfelsőbb völgyeiben levő nehány faluban egészen Ungmegye éjszaknyugati zugáig. Tőlük s a blyácháktól tovább nyugatra Zemplén és Sáros ruténjei, a lemákok laknak. Ezek közűl csak Zemplén és Sáros ruténjei igazi lemákok; a beregieket és az ungiakat egymás közt lemákoknak, sőt a beregieket dicskáknak nevezik ugyan, de az oklevelek valachus néven emlegetik őket s így ezek legalább származásra nézve még a máramarosi blyáchákhoz tartoznak.
Ezek a nép ajkán élő elnevezésekkel bíró csoportok megvannak a szomszéd galicziai ruténeknél is. A Tisza forrásaitól lefelé lakó huczulok mintegy folytatását képezik a velük egy vonalban, a Limnicza folyóig lakó galicziai huczuloknak, épen így a Taracztól az Ungig lakó bojkák is a Limniczától a Szolinkáig lakó galicziai bojkiknak, valamint zempléni és sárosi lemákjaink a Szolinkától nyugatra lakó galicziai lemkiknek. Csak legkorábban betelepedett blyácháink eredete marad homályban.
Huczuljaink nyelve és ruházata, és pedig úgy a férfi, mint a női viselet, valamint szokásai teljesen megegyeznek a galicziai huczulokéval, de már a bojkák, lemákok és blyáchák ruházata meglehetősen eltér galicziai rokonaikétól.
Bojkáink az egész határ hoszszában érintkeznek a galicziaiakkal. Egy nyelvet beszélnek, szokásaik is ugyanazok, de már a ruházatuk egészen más. A magyarországi bojka férfi otthon szőtt és fehérített (csésztaje palatna) inget hord, a mely alig ér a derekáig, holott a galicziai bojka inge térdig ér. Vett vagy otthon készűlt fonálból való, de takácsnál szőtt (tkácskaje palatna) vászoningeket csak a munkára menő legények (barabási, lengári) viselnek, gyolcsot (bilenina) meg csupán a nők. Máramarosban divatos a széles és bő ingújj (rukáv voloszkéj), a szűk és ránczos (zbéránéj) is járja, Ungban csak a szűk. A vastag házi vászonból készűlt lábravaló a máramarosiaknál szűk, az ungiaknál bő (séroki gátyi). Nyáron szint’ olyan vászonból (Máramarosban: bácsmági, Ungban: uszki gátyi), télen vastag posztóból varrott nadrágot (cholosnyi) hordanak, a melyet Máramarosban a huczul határtól Ökörmezőig égerfahéjból készített kivonatban áztatnak (dublyát). Tűszőjük (cseresz) szélesebb, mint a huczuloké, de még sem olyan, mint a blyácháké. Az ing fölé nyáron háromféle gyapjú (szirák, huncsá és hunya), télen szintén háromféle juhbőr (kozsuch, plyicska vagy náplecski és bunda) kabátot öltenek. Lábbelijük a bocskor (chadáké, pasztali és bacskari). A harisnya csakis a huczuloknál szokásos. A női ing úgy a bojkák, mint a lemákoknál rövid, körűlbelűl ágyékig ér. Föléje szoknyát kötnek és pedig vagy fehér házi vászonból (fartuch), vagy színes vett szövetből (szuknyá) valót. Ezen fölűl mind a leányok, mind az asszonyok színes vagy egyszerű fehér házi vászonkötőt (pivká, zápinká) is viselnek. A nők kozsuchja sokkal czifrább, mint a férfiaké s köröskörűl fekete báránybőrprémezésű.
Rutén (bojka) gazda a háza előtt.
Roskovics Ignácztól
A blyáchák viselete sokban egyezik a bojkák és a lemákokéval; de míg a férfiak viselete mindannyinál egyszerűbb, a nőké valamennyi közt a legfestőibb. A férfiak vastag házi vászonból készűlt lábravalója bő, de nem ránczos. Csak télen viselnek fehér posztó nadrágot, nyáron soha. Nekik van legrövidebb ingök s legszélesebb tűszőjük, bár ezt mostanában kezdik elhagyogatni. Az ingújj borjúszájú, de gyakori a szűk is. Ing fölé fehér posztó újjast (vujas) vesznek, erre meg télen fehér szürkés gubát. A szűrt és a kozsuchot nem ismerik. Dolha vidékén a téli posztónadrágot és a gubát feketére festik. A nők mindössze is csak egy hosszú inget és kötényt hordanak, de az ingújjat piros és kék haraszttal (valacské), vagy fejtővel (zápalacs) varrják ki. A leányok és a fiatal menyecskék virágos szövetből való újjatlan dolmányt (lájbék) is viselnek. Az asszonyoknál még újjatlan kozsuchot és gubát is találunk. Igen jellemző a leányok hajviselete. Kicsiny koruktól férjhezmenetelükig csinált vagy természetes virágkoszorút hordanak, a melybe ezüst pénzeket fűznek.
Legkevésbbé eredeti a lemákok viselete. A beregieké a szomszédos magyarokéhoz hasonlít. Rövid ránczos gatyát és rendes inget viselnek. Sem tüszőt, sem kozsuchot nem hordanak. Ing fölé fekete pitykés mellényt öltenek s föléje hosszú, fürtös gubát, a mely a nyaknál piros posztóval van körűlszegve (pruzsak). Az ungi, zempléni és sárosi lemákok viselete részben tót, részben lengyel. Az igazi tótok tudvalevőleg a liptó- és gömörmegyei trpák-okkal, meg a nógrád- és hontmegyei krekács-okkal kezdődnek. A szepes- és sárosmegyei csopák, a zempléni szoták és az ungi czoták nem tiszta tótok, hanem a tótnak és a ruténnek egy egészen sajátságos vegyűléke. Ennek a hatása látszik a mindinkább beléje olvadó lemákon. A tót ránczos csizmába húzott magyaros szabású fehér vászonnadrágot, ugyanolyan rövid pitykés dolmányt hord s fekete rojtos nyakkendőt (hájstuk) visel. A lemák is átvette a nyakkendőt s az összes rutének közűl egyedűl ő hordja. A ránczos csizma is szorítja ki az ősi bocskort. A fehér vászon felső ruhát is átvették, bár a szabása nem egészen egyezik a tótokéval. A lengyel hatása abban nyilvánúl, hogy guba helyett a lengyelek hosszú barna felöltőjét (szirdák) találjuk náluk. Zemplénben e felöltőnek hátúl derékig leérő s az egész vállat betakaró leffentyűje van, a melyről egy sor vastag rojt csüng alá (ezek a svicskárok). A nők házi vászonból készűlt hosszú inget hordanak, a melynek pamutvászon újja rövid, puffadt és ránczos. Ingök fölé színes kabátkát, e fölé vizitkét és télen prémmel szegélyezett bundácskát (reklék) öltenek. Mellükön fekete kendőt (husztyá) kötnek keresztbe. Fekete vagy kék kötőt (huszta) is viselnek. A férjes nők mindenütt fejkötőt (csepécz) hordanak, de csak vasárnap, alája (Ungban) fűsűt, vagy (Máramarosban) abroncsot tesznek. A fejkötőt fehér kendővel kötik le.
Rutén (bojka) menyecske.
Roskovics Ignácztól
A milyen egyszerű, mondatni, szegényes a rutének ruházata: olyan kezdetleges a lakóházuk s annak belső berendezése. A Verhovinán lehántott, de faragatlan fenyőszálakat (pleniczjá) rónak egymásba (uhlam vagy kányukam) s a közöket kivűl mohával tömik be, belűl sárral tapasztják s fehér agyaggal meszelik ki. A bojkáknál a tető igen magas és szalmával, a huczuloknál nagyon alacsony és kővel lenyomtatott deszkákkal (chalupa) van földve. A ház elejének vastag gerendákon (brusz, pláta) nyugvó eresze előre nyúlik a ház egész hosszában végigfutó tornáczra (preszinak), a melyet néha oszlopok (lávká) tartanak, néha nem. Az épűlet maga a földtől néhány lábnyira nagy köveken fekszik, melyeknek a közét sárfallal töltik be. A ház rendesen pitvarból, kamarából és a kettő között levő szobából áll. A bejárás mindig a pitvarban van, s vele szemben kijárás is van a ház háta mögé. A pitvarnak ritkán van padlása. A pitvarból van a bejárat a szobába, a melynek a bútorzata a lehető legegyszerűbb. A bejárattól balra van a nagy, padkával (prépicsak) ellátott kemencze. A kemenczének vesszőből font és sárral tapasztott kürtője van, (sz kasam), vagy kürtő nem létében (bez kasá) a füst a kemencze száján a szobába tódúl s a padlás alatt gyűl meg. Ez a füstös gunyhó (kurnyánká, démivká) még sok helyütt előfordúl különösen a szegényebbeknél, s mintegy középhelyet foglal el a kaliba és a tulajdonképeni ház között. Az ilyen szobában, a melynek deszkapadlásán újjnyi vastagságra nőtt a korom, semmit sem lehet tartani. Egy ágy, egy durva asztal s a fal körűl futó lócza az egész bútorzata. A lakója alig állhat föl benne egyenesen, különben fölkavarja a fejével a felgyülemlett füstöt, a melyet a mennyezet közepére vágott kis négyszögű nyíláson eresztenek föl a padra. Öregje, ifja csupa kénytelenségből napról-napra a kemencze padkáján gunnyaszt vagy a fal melletti lóczákon heverész. A kürtős kemenczéből a füst a kürtőn át a padlástalan pitvarba s onnét kerűl ugyancsak a padra. Kéményt csak a lemákok ismernek, a többieknél a házpadon összegyűlt füst a háztetőn át jut a szabadba. Ezért, különösen esős időben, az egész falu olyan, mintha minden háza égne. A kürtős kemenczéjű szoba már valamivel csinosabb. Fala fehérre van meszelve. Az egyik szögletben álló asztal mögötti falat egyszerűbb vagy ügyesebb faragású tányérpolcz, a másikat egy-két, búcsún szerzett kép díszíti. Az ajtó mellett rendesen durva művű pohárszéket is találunk. Máramarosban és Beregben a gazdasági épűletek a ház körűl, Ungban a házhoz hozzá vannak építve. Rendes melléképűletek a baromistállók és a zárt vagy nyilt csűr (pelévnyá).
Rutén (bojka) férfi.
Roskovics Ignácztól
A blyáchák és lemákok házai jóval rendesebbek. Náluk is megvan a három helyiség, de másképen beosztva. A szoba (chátá) soha sincs a középen, hanem a pitvar mindig a kamara mellett levén, a háznak az egyik oldalára jut. Kürtő nélkül való kemencze nincsen. A házat kivűl is meszelik. Az ágy csaknem a padlásig tele van varrottas párnákkal. A szekérszín mindig nyitott, négy hatalmas oszlopon nyugvó. A ház vége az útczára néz s előtte kis virágos kertecske van. Az ungi lemákoknál ma már a két szobás ház (szvitléczá) sem ritka. Az udvarba vastag oszlopon forgó, vízszintesen összerótt kapu vezet. Udvarukat és kertjeiket szépen font kerítéssel veszik körűl. Házaikat egymás mellé építik; a blyácháknál a szétszórtan épűlt falu sem ritka; a bojkák és a huczulok falvai meg épen csak ilyen ide-oda épített házakból állanak s fonott kerítések helyett két földbe vert oszlop között egymásra rakott vékony fenyű (viblenyá) kerítéseket találunk náluk.
Testalkatra nézve a rutén akár oláh, akár tót szomszédjánál gyöngébb. Közepes növésű, nem tagbaszakadt, mint a magyar, sőt egészen könnyed testalkotású. A verhovinai inkább az alacsony felé hajlik, úgy, hogy alig akad közte magas férfi, a blyácha és a lemák a magashoz közelednek s nem ritka köztük a szálas ember. Az összes rutének között csak a huczul barna, a többi szőke, bár az idősebbje között alig van szőke hajú, mert annyira s addig kenik hájjal, vajjal és tejfellel, hogy szinte csöpög s idővel megbarnúl. A huczul gömbölyded arczú, olajbarna arczszínű; a többi csontos, szögletes fejalkatú, piros arczú, csak néha akad barna színű, gömbölyű arczú. Növésük rendes, bár elég nyomorék, főleg golyvás akad közöttük. Szervezetük nem valami erős, mindamellett még a Verhovinán a zord klima, egészségtelen lakás, rosz táplálkozás mellett sem ritka a galambősz aggastyán. Nem bírják a nehéz, fárasztó munkát, de azért nem mondhatni, hogy tunyák, kasza-kapakerülők volnának. Igaz, hogy a kitartás nem erényük, a türelmük hamar elfogy; de inkább az a hibájuk, hogy a vállalkozáshoz nincsen sem kedvük, sem hajlamuk. A kereskedéshez, pénzkezeléshez a rutén teljességgel nem ért. A tótnak az élelmességéből egy szemernyi sincs benne. A házalásnál, az iparoskodásnál jobban szereti a gazdálkodást. Egész foglalkozása a földmívelés és a baromtenyésztés; de ennek a két gazdasági ágnak is csak a legkezdetlegesebb elemeit tudja. Mindkettőt csak épen annyira űzi, hogy készletével a telet kihúzza. A jövő úgy lesz, a hogy Isten adja, (ják buh dászty, ták bude) a közmondásuk. Ennek folytán nem is igyekszik az újabb vívmányokat meghonosítani. A Verhovinán példáúl még több a fa-, mint a vas-eke. A blyáchák kukoriczán kivűl nem igen termesztenek mást, kivéve egy kevés krumplit meg paszulyt. Ezért nem is kell csűr, nincs mit csépelniök. A huczul és a bojka fő veteménye a zab; de vetnek őszi gabonát is, azonkivűl van káposztájuk, lóbabjuk, krumplijuk. Még a lemákok űzik a legrendszeresebb gazdálkodást. Legtöbb terük is van hozzá. Beregben Szolyván alúl és Ungban Bereznától lefelé már a búza is megterem, de azért többnyire csak gabonát és árpát vetnek. A tótok szomszédságában lencsét, borsót, répát, kölest (prasza), tatárkát is termesztenek. Itt már el sem lehetnek csűr nélkül s talán innét van, hogy azt a házhoz ragasztják. Csak ők termesztenek annyit, hogy eladásra is jut. A zempléni lemák káposztát, répát, retket, mogyorót árúlva eljár a szomszéd rutének közé. A bojkák és a huczulok mindössze a legközelebb eső városok vásárait szokták látogatni, még ha nincs is eladni valójuk, sem venni nem akarnak; no meg a pócsi búcsúra elmenni minden rutén kötelességének tartja. A kukoriczatermesztő vidék lakosságának, a blyácháknak a fő élelme a kukoricza. Kukoriczalisztből sütik a kenyeret, a lepényeket, abból főzik az olasz polentához hasonló tokánt, a puliszkát és a savanyú mártást (mácsánká). Vastagra őrölve darát (krupa) készítenek belőle, sőt főzve szemesen is eszik. Búzaczipót csak a templomba visznek, de azt is veszik; míg a húsvéti kalácsot (pászka) már csak rozslisztből sütik. Ezenkivűl nagy kelete van a paszulynak, a melyet hüvelyestől (lapátke) és törve is készítenek, de mindig csak vízben főzve, továbbá a krumplinak és a káposztának. A savanyú káposztát mindenütt fogyasztják, de többnyire nyersen, legfölebb olajjal leöntve, úgy szintén a káposzta levét (rosziv, roszul és roszül). Nyáron, a mikor már fogytán van az eleségkészlet, mindenféle nyers dolgot: ugorkát, vaczkort, káposztatorzsát (kacsán), répát fölemésztenek.
Rutén (blyácha) menyecske.
Roskovics Ignácztól
A bojka és a huczul fő élelmi czikke a zab. Zablisztből sütik a lepényalakú kenyeret (ascsipak), főzik a puliszkát és zabból őrölik a darát; ezen kivűl ló- vagy karó-bab a mindennapi eledelök, kivált télen. A havasi legelők megengedik a juhtartást s bár sok juhot tartanak, sem tejet, sem tejfelt, de még túrót sem adnak el, hanem mindent maguk fogyasztanak el. A zsenticze is kedvelt eledelük.
A lemákok ugyan már gabona kenyérrel élnek, mégis rosszabbúl táplálkoznak, mint a tótok. Puliszkát (zámiská), zabliszttel keverve savanyú mártást (keszeléczá) és savanyú levet (cziberéj) is készítenek rozsból. Kukoriczadara mellett tatárka-darát is őrölnek. Olajat kender- vagy lenmagból ütnek, a blyáchák a kukoriczaföldek szélein ültetni szokott napraforgó magvából.
A rutén csak nyáron, a mikor dolgozik, étkezik rendesebben, télen, a mikor ráér. Napjában rendesen háromszor eszik: reggelit, ebédet (obid, a lemákoknál poludenak) és vacsorát (vecsérja). Bőségesen szeret enni, de a kosztja nagyon sovány. A vajat alig ismeri, zsírt nem használ, húst csak ünnepnap – akkor is ritkán – eszik. De még ezt a vékony táplálkozást is hiányossá teszi a sok és hosszú bőjt, a melyet lelkiismeretesen megtartanak és oly szigorúan, hogy heteken át nem esznek főtt ételt.
Ennek a rosz táplálkozásnak tulajdonítható nehány uralkodó betegség, a vérhas, bélgörcs (kólika) és a tifusz. Más gyakori betegségeket, minők a hideglelés (horjácská) és a lázak, a torokbajok, és a himlők, a zordon éghajlatnak meg nem felelő gyér ruházkodásnak kell tulajdonítani. Aránylag legkevesebb az öröklött bajok száma. A járványos betegségek roppantúl pusztítanak köztük; egyes betegségek pedig a jó levegő és jó víz mellett is gyakran járványosakká válnak, mert semmiképen sem tudnak védekezni. A lakások szűkek és nem szellőztethetők, mert ablakaik kicsinyek. Kuruzslóhoz (prijma, planetnék, varazsná bábá) hamarább folyamodnak, mint orvoshoz, a kinek a segélyét rendesen későn, csak akkor keresik, mikor házi és varázs szereik (csár) nem használnak.
Lelkűletére nézve a rutén nyugodtabb az oláhnál, sem nem haragtartó, sem nem boszúálló, mint emez; jó szívű és a naivságig együgyű, a mellett engedelmes, példásan hű és ragaszkodó. Szereti a szabad természetet, melyet dalaiban, főleg a juhászdalokban, rajongva dicsőít. Kedélyes, szereti a tréfát, a dalolást, a dinom-dánomot, a tánczot, bár jellemző táncza nincsen. Vontatott dallamú énekeiben és dalaiban valami sajátos búbánatosság van, mint a kis-orosz dalokban (duma) általán. Hősi énekei (minők a muszka bęlinák) nincsenek, csak népdalai. Dalolni, zenélni szeret, de tulajdonképeni zenéje nincsen, dalai is völgyenként változnak. Népdalaik rabló-, pásztor-, katona- és szerelmes dalokra oszthatók. Ez utóbbiak között ismét vannak fonó-, lakodalmi (látkányá) és alkalmi dalok. Vallását szereti, de azért módfelett babonás. Szláv mithológiai maradványokat nem találni náluk, csak egyes pogány nevek: Perun, Valasz, Láda, Dundá forognak köztük. Tündéreket, minők a délszlávoknál a vilák, nem ismernek, de egyes embereknek magasabb erőt tulajdonítanak (hanichmárnik, csarnaknizsnik, vókun).
Szokásaikhoz rendkivűl ragaszkodnak, s mindenkor őseik példáit emlegetik. Innét magyarázható szerfölött maradiságuk. Ezt a tulajdonságukat még növeli görög vallásuk, ez a különben is konzervativ vallás, elannyira, hogy úgy látszik, mintha nem is kivánnának haladni. Jól vezetve azonban tanúlékony és tiszta fölfogású nép.
Rutén (blyácha) leány.
Roskovics Ignácztól
A rutén tiszteli a felsőbbséget, alázatos az urak iránt, de mint minden röghöz kötött telepes, ravaszsággal igyekszik kifogni rajtuk. Viszont határtalan bizalommal van azok iránt, a kiknek jó indúlatában nem csalatkozott.
Erkölcseiben, de csak a hegyi rutén, mint minden hegyi nép, laza. Nem bujálkodó, de nagyon iszákos, és mert máshoz nem juthat, pálinkát (pálenká, zbrjáhá, horivká) iszik, még pedig mérték nélkül. Akár öröme van, akár bánat érte, rögtön leiszsza magát s olyankor nem ember többé. A bűntény ritka közöttük; lopásról alig hallani; a mi roszat, büntetésre méltót elkövetnek, annak legnagyobb részét részegségükben követik el.
A rutén szereti a családját. Az atyai vagyonból az összes gyermekek egyformán örökölnek; de az osztozkodáson csaknem mindig összepörölnek. A magát megrövidítettnek tartó fél vélt jussát eladja a zsidónak, a ki a többi testvért is kipörli a birtokból.
A rutén nem olyan szapora faj, mint a tót s ritkán is van olyan nagy családja, mint a zempléni szotáknak. A születés alkalmával és az új szülöttel követik el a legtöbb babonát. Szeretik a sok keresztszülőt (kum) s egész életükön át tartják a komaságot. Az apró gyermekek hosszú vászon inget hordanak, a mely fölé télen rövid kis gubát öltenek. Ennek a vékony ruházkodásnak a következtében nagy a halálozás az apróság között s nem ritkán ekkor szerzik későbbi betegségeik csiráit.
A lemák fiatalság fonókba (vecsérniczi) jár. A blyáchák jobban szeretik a vasárnap délutánt, a mikor rendesen nagy tánczmulatságot tartanak.
A házasodni készűlő legény (zsenyuh, párabak) valamely rokonát vagy ismerősét (piszlánecz) küldi a kiszemelt leány (viddániczjá) szüléihez tapogatódzás czéljából. Az ilyen követet a leányos háznál mindenkor megvendégelik. Máramarosban a leány szüléi egyedűl meglátogatják a vőlegény szüléit (obzor), a kik visszaadják a lakomát. Ennek az elköltése után beállít a vőlegény alkusza és megkezdődik a hozományalku (takmá). Ha nem tudnak megegyezni, a tervezett házasságból nem lesz semmi. Ha sikerűlt az alku, a vőlegény az alkuszszal, most már násznagyával kérőbe (szvátánki) megy. A jegyváltás (zárucséni) a lelkész előtt történik. Az esküvő (vincsányá) olykor nem esik össze a lakodalommal (szvágybá). A lakodalom Máramarosban este, Zemplénben reggel kezdődik mindkét háznál (huszké). Utóbb a vőlegény vőfélyeivel (druzsbá) átmegy a menyasszonyhoz a bokrétáért. Reggel a nászleányok (druzské) a vőfélyekkel a násznagy vezetése alatt börving-virágot mennek szedni. Abból fonják a menyasszonyi koszorút. Ez alatt a vőlegény vendégnépével átmegy a mátkája házához, a hol mindkettőjüket megkoszorúzzák. A koszorúzás után lakomát tartanak, a melynek elköltésével a násznagy elbúcsúztatja a menyasszonyt. A szülők megáldják leányukat s a vőlegény a nászasszonyok (nánáski) dalolása (látkánya) mellett átviszi a feleségét a saját házába. Este felé vagy másnap reggel az ifjú asszony szüléi és násznépe átviszik a kelengyét és a főkötőt s ezt fölteszik a menyasszony fejére. Ezzel véget ér a lakodalom, bár a mulatozás olykor tovább is tart.
Egészben véve egy kezdetleges állapotából még kevéssé kivetkőzött népecske a magyar ruténség, melyről azonban elmondhatni, hogy jóban, roszban híven együtt tartott és tart a magyarsággal s az éjszaki zord határnak mostoha körűlmények közepette is mindenkor hű őrzője volt.
