Beregmegye. Lehoczky Tivadartól. – Medvevadászat Munkács vidékén. Néhai Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fensége leírása…
Beregmegye.
Lehoczky Tivadartól. – Medvevadászat Munkács vidékén. Néhai Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fensége leírása után.
Lehoczky Tivadartól. – Medvevadászat Munkács vidékén. Néhai Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fensége leírása után.
Ezen úgy természeti, mint történelmi tekintetben érdekes megyének határai éjszakról Galiczia, keletről Máramarosmegye, délkeletről Ugocsa, délről Szatmár-, nyugatról Szabolcs- és Ungmegye. Kiterjedése 3.727 négyszögkilométer.
A megye alsó, vagyis déli és délnyugati része, s ebben az úgy nevezett Tiszahát és Tóhát, termékeny rónaság; a felső része pedig Munkácstól kezdve föl egészen a galicziai határig fokozatosan emelkedő hegyvidék.
A hegyes és a lapályos részek égalja nagyon különbözik egymástól. Így míg fönt a zordon Verhovinán legfölebb csak burgonya, zab, árpa és tatárka terem, addig a Munkácstól dél és nyugat felé elterűlő, enyhe időjárású rónaság a legszebb búzát, repczét, tengerit adja.
Mikor a Tisza mellékén és Beregszász körűl június végén vagy július elején már aratnak, Alsó-Vereczkén a rozs még csak virágzik s a zabot szeptember vége felé kötik apró kévékbe és úgy szárítják magas póznákra erősített keresztekben. Míg Munkácsnál a kikelet április elején már jelentkezik, fönt a hegyek közt gyakran május végéig is fűtenek; s viszont míg Munkácson csak rügyeznek, Beregszász vidékén és a Tiszaháton már javában virítanak a fák. Szeptember végén a határhegyek közt már fagyok is jelentkeznek s elfonnyasztják a kerti veteményeket. A zord völgyekben s a havasok magaslatain az éjszaknyugati szél az uralkodó, mely különösen a nap-éjegyenkor 3–4 napig is orkánként dühöng s olykor az épűleteket is megrongálja, az erdőkben egész hegyoldalakról ledöntögeti a faállományt, szétriasztja a legelésző csordát. Néha még júniusban is dermesztően zord az időjárás. Általában itt és a középhegyeken gyakori az esőzés, míg a sík földön több a tiszta és felhőtlen nap. Nyaranta a hegyek közötti szűk völgyekben 27 °C tikkasztó forróság mellett egyszerre csak elborúl az ég s a szakadó hideg záportól kis idő alatt 5–6 fokra, sőt olykor 0 alá esik a hőmérő.
A sík rész a nagy Alföld felső széle s fölnyúlik egész Munkácsig. E síkságon több magas domb emelkedik, köztük a mezőkaszonyi, dédai, sáros-oroszi és munkácsi. Vásáros-Naménynál a fínom, hamuszerű sárgás nyíri homok is látható, bár e vidék földje legnagyobb részt kötött agyag. A síkság legmélyebb fekvésű része 104 méter az Adriai tenger színe fölött, míg a határhegységi havasok közepes magassága 1.263 méter. E havasok nem égbe nyúló, örökös hóval födött kopár, sziklacsoportozatok, hanem csak szeliden emelkedő terjedelmes hegytömegek, melyeknek kétharmadnyi alsó részeit lombos fákból álló rengeteg erdőségek borítják, míg az egyharmadnyi erdőtlen ormokon buja növényzetű gyepmezők terűlnek, melyek sok ezer marhának bő legelőűl szolgálnak.
Beregmegye határhegyei a Kárpátok éjszakkeleti nyúlványai, melyek 380 kilométernyi hosszúságban és 45–106 kilométer szélességben terjednek s keleti Beszkidek néven Ung és Zemplén megyékbe is benyúlnak. E nagy hegyvidéken legkiválóbb magaslatok nyugaton az 1.408 méternyi Osztra hora, ettől keletre az 1.405 méternyi Huszla, az 1.473 méternyi Polonina runa és jóval alább a szolyvai havasokban az 1.679 méternyi Sztoj. Ezeken kivűl Ung felől a Polyána-Szinyák hegységből is több hegycsoport ágazik be a megyébe; ezekben legmagasabb csúcsok: a Szinyák 1.032 méternyi magaslattal és a Vihorlát hegységhez tartozó Obavai-kő 975 m., a Szinyáktól keletre fekvő Borló és Gyil hegységben pedig az 1.097 méter magas, szép kúpalakú Buzsora hegycsúcs. A Borló hegység délnyugati nyúlványához tartozik a hosszú Hát-hegy is, melynek nyugati végén, Felső-Schönborn (azelőtt Oláh-Kerepecz) helységnél csekély horpadás által elválasztva áll Munkács város határában a szőlőtermő Pap-, Pál- és Nagy-hegy, s a Latorczán túl a szintén jó bort termő Gallis-, Lovácska- és Veres-hegy, ennek keleti oldalán pedig a Csernek-hegy. A most említett hegyek trachit-kőzetűek, míg a Beregszász és Muzsaly fölött emelkedő alacsonyabb hegyek riolithkőzetűek, melyek timsó-gyártásra és jó malomkövek készítésére is alkalmasak.
Munkács vára a csillagsáncz felől.
Paur Gézától
A határhegyek kőzete leginkább kárpáti homokkő, itt-ott palával váltakozva, míg lentebb, Vezérszállás táján durva szemcséjű homokkő. Helyenként pala is fordúl elő, Szolyva és Paszika táján pedig a másod-képződményhez számított jura és neokomi mészkő, meg márga-képletek vannak.
Munkácsnál és a Hát-hegy körűl vas- és kőszéntelepek mutatkoznak, a föld mélyében pedig sótelepek vannak, melyek Dragabártfalván nyílt forrásokban fölszínre is kerűlnek. Számos helyen, így Kustánfalva, Bukovinka, Munkács és a fönt a határszélen Szkotárszka helységnél barna és fekete kőszénrétegek vannak. Cerithium-réteg és trachittufa Zsukótól fölfelé Bereg-Szilvásig, majd Pisztraházán, Remetén és Hát vidékén is van, míg a lapályos völgyek és a síkság özönvízi és áradmányi képződményű telepek.
Beregmegye folyói közt legtekintélyesebb a Tisza, mely a megye déli és délnyugati szélét mossa. A csetfalvi határnál éri el a megyét és Naményig Szatmár, onnan pedig Kis-Lónyáig Szabolcsmegye felől von határt. Beregmegye felől a Tisza partjai többnyire magasak, melyek alatt a folyó itt még nagy sebességgel fut lefelé. Másik nagyobb, de a Tiszánál sokkal kisebb folyó a Latorcza, mely fönt éjszakon a határhegységben ered s onnan délnyugati irányban eégszen átszeli a megyét. Munkácsig magas hegyek közt s többnyire szűk völgyön folyik, miközben sok apróbb patakkal gyarapodik; Munkácson alúl síkságon halad, nagyon rendetlenűl és sok árterűlettel, s nyugaton, a Tiszától nem messzire Ungmegyébe lép át. Mellékvizei közűl nagyobbak: balról a Vicsa és Kerepecz patak, jobbról a Zsdenyova, Pinye és Szuszkó patakok. Szintén nagyobbacska folyó a megye délkeleti széleit öntöző Borzsa vagy Borzsova, mely az Ilosva, Szalva és Vérke patakokkal gyarapodva Mező-Vári mellett a Tiszába ömlik. Tó nincsen a megyében, de a lapályos részeken, kivált a déli vidékeken terjedelmes ingoványos, mocsaras terűletek vannak. Ezek közt legnagyobb a Beregszász és Munkács közt elterűlő, 28.684 hold nagyságú Szernye mocsár (régen Nagy-tó), melyet 1874-ben kezdtek lecsapolni s már annyira kiszáradt, hogy földmívelési czélokra használható. Most buja növényzetű kaszálók, legelők és kitűnő búzaföldek díszlenek ott, a hol nehány évvel ezelőtt még ingoványnál és víznél egyéb nem volt s a vizenyős terűletet legfölebb a mocsár belsőbb részeiben tenyészett égerfa-csoportok élénkítették. Hajdan a körűl fekvő helységek jobbágyai sok halat és teknősbékát fogtak itt. Hasonlíthatatlan látvány volt itt régebben, ha a hosszú száraz nyár folytán kiszikkadt tőzegterűletek és nádasok valami okból kigyúladtak s heteken, sőt olykor hónapokon át éjjel-nappal olthatatlan lánggal égtek. Sokszor volt rá eset, hogy nemcsak a lápok közt tanyázó állatok, hanem a menekűlni nem tudó pásztorok is oda vesztek. Szintén nagy ingoványos terűleteket kiszárítottak már a Tóháton, meg a Vérke mellékén is.
A megye lakosságának legnagyobb része magyar és rutén, számra nézve utánok következnek a németek; tótok is vannak, de csak igen csekély számban.
A rutének a megyének főleg éjszakkeleti felében mindenütt többségben vannak; számuk 81.900. Nemcsak a Beszkid alatti határszéleken, hanem a megye alsóbb részein, a Latorcza és Borzsa mentén is lakván, a más-más vidékiek mind szokásaikra, mind jellemükre nézve sok tekintetben különböznek egymástól. Az alsóbb vidéken s az előhegyeken, így a Borzsa völgyében és a Munkács tájától Beregszász felé húzódó vidéken lakó rutén jóformán elsajátította a közötte élő magyarok szokásait és öltözetét, sőt a fiatalok már magyarúl is beszélnek; a homoki, csomai, rákosi, balazséri és jánosii oroszt pedig alig lehet az ugyanott lakó református magyartól megkülönböztetni; házaik, udvaraik is teljesen egyformák.
A magyar lakosok, mintegy 80.000-en, főkép a megye déli és délnyugati termékeny lapályos terűletein, virágzó községekben élnek. Falvaik csinosak, szép sorokban épűlt házakból állanak.
Beregvár: gróf Schönborn vadászkastélya.
Paur Gézától
A német lakosok száma 19.418-ra megy. Ezek csekély terjedelmű földjeiket igen czélszerűen mívelik s általában jóllétben élnek. Elődeiket 1730 után gróf Schönborn Frigyes Károly bambergi és würzburgi püspök telepíté le, hogy adományúl nyert s roppant kiterjedésű munkácsi uradalmában a Rákóczy-féle háborúk idején és a pestis-járványtól kipusztúlt helységeket ismét benépesítse. Az így Frankoniából s a Rajna partjáról ide telepített német családok száma 197-re ment.
A megye összes lakossága az 1891-ki népszámlálás szerint 179.455 lélek; ebből római katholikus 16.367, gör.-katholikus 88.576, református 49.048, zsidó 24.358.
A mezőgazdaságot illetőleg a megyében szántóföld van 202.440 hold, vagyis 1.165 négyszögkilométer; az őstermelők és bérlők összes száma 22.180, s a mezőgazdasági segédszemélyzet 21.886 főből áll.
Legnagyobb birtok a gróf Schönborn család hitbizományi uradalma. A hitbizományt első szülöttségi joggal 1726-ban erősítette meg a király s az maiglan a kötött birtokok közé tartozik. Jelenleg 241.271 holdból áll csak Beregmegyében, (a mi a megye összes terűletének 37.40 százalékát teszi), s így a Magyarországon alapított hitbizományok közt nagyságra nézve ez áll az első helyen.
A rovini áthídalás és alagút.
Roskovics Ignácztól
Az uradalomban a mezei és erdőgazdaság mellett nagy gondot fordítanak az iparra is. A hozzá tartozó iparvállalatok következők: a hátmegi és selesztói vasolvasztó, a frigyesfalvi vasgyárak, a gőzerőre berendezett sörgyár Podheringen, a tejgazdaság Munkácson, a munkácsi téglaégető, a gáti gőzmalom és olajsajtó, műmalmok Szent-Miklóson, Rónafaluban és Selesztón, gőzmalom Nagy-Lucskán, furnirfűrész-telep Frigyesfalván, gőzfűrész-telep Zsdenyován, fűrészmalom Volóczon és az Osza-völgyben, timkőbányászat Beregszászban, faiparvállalat Alsó-Hraboniczán és terjedelmes gazdasági szeszgyárak Munkácson és Podheringen; mészégető kemenczék Paszikán, Bisztrán és Malmoson. Fürdői vannak Hársfalván, Szinyákon, Iványiban és Munkácson; savanyúvíz-forrásai és merítőtelepei Szolyván, Polenán, Luhiban, melynek vizét messze szállítják, Ploszkón és Olenán, Szolocsinán és Zanykán. Gazdasági majorjai vannak több mint 25 községben; ezeknek nagy része azonban most részint magánosok, részint az állam haszonbérletében van. A gazdasági ágnak egyik nevezetessége a Bereg-Szentmiklóson levő méntelep. A nagy uradalom sok embernek ad állandó foglalkozást és keresetet. Mindazáltal a zordonabb hegyes vidékeken a természet mostohasága miatt az ottani lakosság közt általános a szegénység. A magyar kir. földmívelési miniszter, hogy a nép nyomorán enyhítsen, a mostohább vidékeken, főleg a Verhovinán az uradalomtól közelebb 12.660 holdnyi terűletet, közte jó havasi legelőket vett bérbe s azokat részletekben a szegény rutén lakosság közt olcsó albérletekbe kiosztotta. Hogy pedig e szegény nép megélhetését annál jobban elősegítse, jó tejelő tiroli tenyészmarhákat, – mintegy 400 bikát és 1.000 üszőt – hozatott, s azokat kedvező feltételek mellett szétosztotta. Így aztán remélhető, hogy a baromtenyésztés, mely különösen a megye zordonabb hegyvidékei lakosságának eddig is egyik fő kereseti forrása, volt, ezentúl nagyobb mértékben föl fog lendűlni s ezzel kapcsolatban a rutén nép sanyarú helyzetében is tetemes javúlás következik be.
A megye déli, lapályos fele általában termékeny vidék, hanem a dombos és alacsonyabb előhegyekkel érintkező tájakon megcsökkent a közjóllét, mióta az egykor virágzó szőlőknek több mint fele kipusztúlt. De az új ültetések már sok helyt pótolják a veszteséget, sőt Beregszász környékén a réginél is nagyobb terűleten díszlik a szőlő. Nagy jövedelemforrás mindenütt a gyümölcs, mert bőven terem a megyében alma, körte és szilva, mely utóbbiból távolibb vidékekre is sokat szállítanak.
Iparral a lakosságnak igen kis része foglalkozik; aránylag gyár is kevés van: néhány szeszgyár, deszka- és épűletfa-gyár és gőzmalom.
A kereskedés legnagyobb részt csak a helyi szükségletek fedezésére szorítkozik, de fát és fakészítményeket, iparczikkeket, ásványvizeket és gyümölcsöt sűrűn szállítanak nemcsak az ország különböző részeibe, hanem Galicziába is.
Vegyük most már sorra a megye nevezetesebb községeit, bejárva előbb Munkácsot és vidékét, aztán a Verhovinát, végűl pedig Beregszászt és környékét.
A megye közepe táján, a Latorcza völgyének tágas torkolatában, szép hegység alján fekszik Munkács, Beregnek legnagyobb és legnépesebb városa, mintegy tizenkétezer vegyes vallású lakossal, kik között legnagyobb számmal vannak a zsidók. A város keletkezéséről biztos adatok nincsenek. Egy 1263-iki adománylevélben már Villa supra Munkach néven említtetik. I. Lajos király 1352-ben a Litvániából kiűzött s Magyarországba menekűlt Koriatovics Tódort Munkács herczegévé s a munkácsi nagy uradalom urává tette. Ő erősítette meg a ma is meglevő s a Latorcza balpartján egy különálló, szép kúpalakú hegyet koronázó munkácsi várat. Halála után Munkács ismét visszaszállt a királyi kincstárra. Zsigmond király 1427-ben Brankovics György szerb despotának adta; majd Hunyadi János szerezte meg, s 1445-ben szabad várossá tette; egyszersmind újra megerősíté a munkácsiakat az erdők birtoklásában. E kiváltságokat és kedvezményeket később Szilágyi Erzsébet, Mátyás király és Corvin János is jóváhagyták. A XVII. században I. Rákóczy György s különösen neje, a nagy emlékezetű Lorántffy Zsuzsánna birtoklása alatt nagy jóllétnek örvendett a lakosság; de az 1657-ben betört lengyelek Munkácsot és környékét kifosztották, elpusztították. Báthory Zsófia, Zrinyi Ilona és ennek második férje, Thököly Imre idejében a folytonos hadjáratok és ostromok zivatarai között, valamint az 1703. évben kezdődött harcz vége felé, midőn az 1711-ig II. Rákóczy Ferencztől és hadaitól bírt várat a császári seregek körűlvették és szorongatták, Munkács lakóinak fele részint elveszett, részint elköltözött, s a város sok épűlete a régi templommal együtt rommá lett. Midőn pedig a bécsi kormány Rákóczy kibujdosása után uradalmait elkobozta, Munkács város is a szepesi kamara kezelése alá jutott, míg végre 1726-ban a vár kivételével a gróf Schönborn családnak adományoztatván és békésebb idők következvén, jobban kezdett gyarapodni a városi polgárság, melynek számát az új adományos a Rajna vidékéről betelepített kézművesekkel és földmívelőkkel igyekezett szaporítani.
A vereczkei régi fatemplom és az új templom.
Háry Gyulától
A szép fekvésű város egyszerű házai nagyobbára földszintesek, csak a fő útczán és ennek környékén vannak emeletes házak. Van róm. kath., gör.-kath. és református temploma, meg zsinagógája. Nevezetesebb épűletei a nagy gör.-kath. templom, a városháza, a főgymnasium, az új állandó színház, a kaszinóépűlet, a nagyszabású grófi árúcsarnok a fő-útczán; említésre méltó egy régi kincstári épűlet is, mely mint Munkácsy Mihály festőművész szülőháza emléktáblával van megjelölve. Tekintélyes épűletek a város költségén emelt közös hadseregi és honvédségi kaszárnyák és a kórházak. Kiváló épűlete a városnak a gróf Schönborn-féle kastély, mely a város közepe táján emelkedik, s főhomlokzatával a főtérre néz. Az 1747. évben történt átalakítása előtt az eredeti földszinti, úgy nevezett „fejér ház” csupán nehány szobából és az épűlet negyedrészét elfoglaló „palotá”-ból állott, mely nagy, de egyszerű terem volt. E házat melléképűletek, kert és tágas udvar környezték, melyen egykor Rákóczy Ferencz idomíttatta paripáit.
A városház előtti tér közepén egy köralakú darabot az ezredévi ünnep alkalmával vasrácsozattal kerítettek körűl s azon Árpád vezér lovas szobrát szándékoznak fölállítani annak emlékezetére, hogy a honfoglaló magyarok, a Névtelen Jegyző szerint, a mint a Latorcza völgyén idáig jutottak, a munkácsi Várhegy aljában ütöttek tábort s ott hosszasabb pihenőt tartottak.
A városnak többször voltak fejedelmi vendégei; így 1352-ben Nagy Lajos király, 1557-ben Izabella királyné fiával, János Zsigmonddal, az 1770. év május végén II. József császár, 1852-ben I. Ferencz József Ő Felsége, 1879 november 20-án néhai Rudolf trónörökös, midőn e vidéken vadászott. A királyfi látogatásának emlékére gróf Schönborn Ervin a vizniczei völgyben emlékoszlopot emeltetett.
A vereczkei szoros.
Spányi Bélától
Nevezetes Munkács határában a munkácsi vár, mely a várostól nyugatra három kilométernyi távolságban, a síkságból 90 méternyire kiemelkedő magános trachit sziklahegyen áll, honnan pompás kilátás esik az alatta elterűlő mezőségre, a városra és a távolban kéklő határhegyekre. A vár legfelső udvarában levő s a bércz aljáig bemélyedő kútat, valamint a vár falait övező mély sánczokat is a hagyomány szerint Koriatovics Tódor herczeg a XIV. század utolsó negyedében vájatta volna a kemény sziklába. A vár legfőbb védelméűl a sík mezőn levő külerődítése szolgált, mely abból állott, hogy a meglábolhatatlan posványoktól környezett várhegy tövét egy 13 méter széles és 5–6 méter mély mesterséges vízárok vette körűl, melynek a vár felőli partján tizenöt, egymástól egyenlő távolságban épített bástyatorony állott; ezek közt földbe vert magas, hegyes gerendákból összeállított palánk volt, melybe az éjszakkeleti oldalon két bástya közt elhelyezett hídon át lehetett bejutni. Az ekképen megerősített vár alatti belső terűleten 88 házban lakott a várőrség. E helyet, hol egykor II. Rákóczy Ferencz pénzverő műhelye dolgozott, jelenleg Várpalánkának hívják; a nyugati oldalon pedig, hol régebben vadaskert volt, Váralja nevű helység keletkezett.
1685-től 1688-ig elszántan védte e várat Thököly Imre neje, a hőslelkű Zrinyi Ilona, s csupán Thököly kanczellárának, Absolon Dánielnek árúlása miatt volt kénytelen föladni a császáriaknak; 1703-ban, II. Rákóczy Ferencz harczainak kezdetén a kuruczok hosszú ostromzárlat után bevették, s a fejedelem 1706-ban, és a következő években az alsó várat Vauban rendszere szerint annak volt hadsegéde, Damoiseau mérnökkari főtiszt által megerősítteté. Egész 1710-ig szakadatlanúl dolgoztak e csillagalakú kiszögellésekkel ellátott sánczokon és földtöltéseken, melyek a várhegy tövétől a keleti oldalon 284, délről 180, éjszakkeletről 250 és nyugatról 246 méter távolságban fekszenek, s három-négy méter magasak és 6–34 méter szélesek. A vár (vagy 130 ágyúval fölszerelve) még a szatmári béke után is két hónapig tartotta magát; csak 1711 június 24-én tárt kaput oly föltétellel, hogy az őrség fegyvereivel együtt szabadon elvonúlhasson. A következő időkben a császári helyőrség az alsó erődítéseket lassanként pusztúlni engedte; a felső bástyák és körfalak azonban megmaradtak, sőt midőn az 1848/49-iki harczok idején a honvédség a várat megszállotta, az alsó sánczokat is megújították, s így azok maiglan meglehetős ép állapotban láthatók.
1855. évben a vár, mint erősség, megszűntettetvén, épűletei kerűleti fegyházzá alakíttattak. Utóbb, 1897-ben mint fegyház is abba hagyatván, a várat az igazságügyminiszter 196.926 forintban megállapított értékben átadta a pénzügyminiszteriumnak a pénzügyi kormányzat számára. Erre a czélra azonban nem bizonyúlván alkalmasnak, most teljesen üresen áll. Az országgyűlésen szóba jött, hogy múzeumot rendezzenek be a vár helyiségeiben, melyek közűl Zrinyi Ilona egykori szobáit mostani alakjukban fognák a múzeum czéljaira fölhasználni.
Ujabb nevezetessége a várnak az ezredévi emlékmű, mely a várnak a vereczkei szoros felé néző egyik bástyafokán emelkedik, s csúcsán az ősi turulmadár áll kiterjesztett szárnyakkal.
Munkácstól nyugatra, a Latorczától öntözött termékeny síkságon fekszik Nagy-Lucska, mintegy négyezer rutén lakosú község, hol sok és kiváló jóságú tormát termesztenek s aszt külföldre is szállítják. Van itt egy urasági gőzmalom, a szomszéd Sztrabicsón pedig nagy fűrészmalom. Innen szintén nyugat felé esik Nagy-Dobrony magyar község, termékeny lapályos határral. Lakosai, kik nagy részt reformátusok, úgy sajátszerű viseletükkel, mint palóczos nyelvjárásukkal egészen elütnek Beregmegye többi magyarságától. Nagy-Dobronytól délre esnek a tóháti magyar községek, köztük Bátyu kisközség, hol nagy forgalmú állomása van a magyar államvasútnak, mely itt ágazik el Galiczia felé. Bátyun alúl vannak Nagy- és Kis-Lónya, a Lónyay család ősi fészke, hol e családnak szép kastélya van.
A beszkidi határoszlop.
Paur Gézától
Munkácstól éjszakkeletre, csekély távolban Klastromalja kis rutén falut találjuk, mely fölött egy igen szép magaslaton, hol egykor a monda szerint Álmos vezér sátra állott, a Csernek-hegyi nagyszabású, rutén bazilita rendű kolostor büszkélkedik. Innen szintén éjszakkeletre, 7 kilométernyire, igen szép völgyben fekszik Bereg-Szent-Miklós a Latorcza jobb partján, a vasút mellett. Népes rutén helység, érdekes ódon kastélylyal, melyet a XVI. században a Telegdy család épített. 1670-ben ide menekűlt I. Rákóczy Ferencz, mikor a Nádasdy, Frangepán és Zrinyi-féle összeesküvés miatt üldöztetett, s életét anyja, Báthory Zsófia, csak nehezen tudta megmenteni. E fejedelemné szerezte meg a szentmiklósi uradalmat 1673-ban Homonnai Drugeth György özvegyétől, gróf Esterházy Máriától. Ekkép jutott Szent-Miklós a Rákóczy család kezébe, s utóbb I. Rákóczy Ferencz özvegye, Zrinyi Ilona birtokába. Ő utána fia, II. Rákóczy Ferencz örökölte, kitől 1711-ben elkoboztatván, a király 1726-ban a gróf Schönborn családnak adományozta, mely azt ma is bírja. Az itteni grófi méntelep megtekintésre méltó, valamint a Beregvárnak nevezett újabb keletű díszes, közép-kori német berendezésű vadászkastély is, mely a helységtől nem messzire, a Holica nevű erdős magaslaton áll s nagyon emeli a völgy festői szépségét. A Latorcza mentén fölebb egy szép völgytágúlásban fekszik Szolyva kis mezőváros, mely jeles savanyúvízéről messzeföldön híres. Solyvával szomszédos a Vicsa pataknak a Latorczába ömlésénél fekvő Hársfalva kisközség. Ennek határában van Beregmegyének leglátogatottabb fürdője, a hársfalvi fürdő szép hársfák közepette, míg a környező magas hegyeket hatalmas bükkerdőség borítja. A jól berendezett fürdőnek két savanyúvíz-forrása van. A közeli havasok közt legkiválóbb a már említett Sztoj, melyről ritka szép kilátás nyílik az alacsonyabb bérczek egész rengetegére s az azok közt szanaszét ágazó völgyekre. Hársfalván jóval felűl, a Vicsa völgyében s a Galicziába menő vasút mellett, közel az ország határához Volócz községet találjuk, melynek apró házai közűl több nagyobb uradalmi gazdasági épűlet válik ki. Innen a vaspálya merész emelkedéssel s kígyódzó kanyarúlatokkal halad fölfelé a Galicziába vivő határszéli, beszkidi nagy alagút torkolatához. Volócztól éjszaknyugatra egy hegyháton át a Latorcza felső völgyébe visz az országút, hol egymástól nem messzire Felső- és Alsó-Vereczke községet találjuk.
Alsó-Vereczke letarolt bérczektől környezett rideg völgyben fekvő község vegyes ajkú lakossággal. Járásbírósági székhely, és évenként többször igen népes országos vásárai vannak, melyekre a szomszéd Galicziából is tömegesen érkeznek főleg a marhakereskedő zsidók, kiknek hitsorsosai itt nagy számban laknak s orthodox szokásaikkal a többi lakosoktól igen elütnek. A Schönborn-féle uradalomnak nagy majorsága és több tisztilaka van itt. Innen kanyarodik föl a munkács-vereczkei állami közút a határhegylánczolatra, melynek gerinczén Galicziába lép át. A Latorcza völgyének Vereczkén alúli szakaszát szűk volta miatt vereczkei szorosnak nevezik. Valószinű, hogy ezen a szoroson nyomúlt be Árpád vezér alatt a honfoglaló magyarság. Ennek emlékére a völgy egyik hatalmas meredek sziklafalát emléktáblával jelölték meg az erzedévi nemzeti ünnep alkalmával, 1896 nyarán. Igen közel van ide Vezérszállás (régi nevén Pudpolócz) kisközség, melyen alúl szép új vashíd van a Latorczán. Vereczkétől keletre fekszik a Beszkid alatt Verebes kisközség, mely e részen utolsó községe a megyének s az országnak. Itt a Beszkiden, a Vereczkei hágón át Galicziába lépő országút mellett, magas kőoszlop áll a Magyarország és Galiczia közti határvonalon. Ezt az oszlopot is az ezredévi ünneplés alkalmával avatták föl a régi határkő helyén. Alsó-Vereczkétől nyugatra, a Latorczának egyik jobb oldali mellékvölgyében van Bukócz falu kénhydrogénes forrással, és Zsdenyova falu uradalmi fűrészmalommal. A zsdenyovai völgy rendkivűl gazdag tájképi szépségekben. Alább van egy másik völgyben, melyet a Kis-Pinye patak öntöz, Felső-Hrabonicza falu üveghutával, s a Rozgyilán túl Szolocsina község, melynek határában a Luhi-Erzsébet és a Luhi-Margit jeles savanyúvízforrások vannak. A Kis-Pinye völgyével Polena helységnél összenyíló Nagy-Pinye patak völgyében találjuk Dombostelek nevű kis falut, melyben érdekes gör.-kath. fatemplom van. Hasonló fatemplomokat különben Beregben másutt is látunk, így a Bereg-Szent-Miklós mellett levő Iglénczen, továbbá Munkács közelében Gorondon.
Határszéli rutén házak.
Spányi Bélától
A magas hegyek közűl ismét Munkácsra térve vissza, innen délre, a Szernye mocsár mellett elhaladva Beregszászba érünk.
Beregszász város, a megye székhelye, a Vérke folyó két partján, igen termékeny lapályon fekszik, melyet éjszak felől jó bortermő és timkőzetű alacsony trachithegyek környeznek. Az Árpád-házi királyok idejében szászok lakták és Lampertszásznak nevezték. IV. Béla király a tatárok által 1241-ben elpusztított és elnéptelenített városba új telepeseket szállított s a várost kiváltságokkal és szabadalmakkal ruházta föl, melyeket 1271-ben az e vidéken többször megfordúlt V. István is megerősített. Nagy Lajos és anyja, Erzsébet, a XIV. században kibővítette előbbi szabadalmait, sőt Erzsébet itt királyi udvart is tartott. Egy 1507-ki királyi leíratban már így is neveztetik a város: „Civitas nostra Bereghzaz alias Luprechtzaza”, mely idő óta régi nevét lassanként elhagyogatván, Beregszásznak mondatott. 1566-ban a tatárok fölégették és elpusztították a várost, sok lakosát pedig rabságra hurczolták. Majd a munkácsi vár gyakran változott urai, mint a Bűdyek, Mágócsyak és Esterházy Miklós sarczolták a lakosságot, melyet jobbágyaik gyanánt tekintettek. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Munkács ura kegyesebb volt a birtokába jutott város iránt; ő az iskolák fölvirágoztatására is törekedett s a protestánsokat mindinkább gyámolítá, a mint hogy a protestantismus fejlődésekor a városbeliek nagy részben az új hitet elfogadván, az addig Beregszászon fönnállott öt szerzetes rendház is elpusztúlt s birtoka szétfoszlott. 1657-ben az országba berontott lengyel csapatok Munkács földúlása után ide is elportyáztak s a várost kiméletlenűl fölégették és fölprédálták. 1686-ban újabb vész érte a várost; nevezetesen Radics András, Zrinyi Ilona alatt munkácsi várparancsnok, értesűlvén, hogy egy labancz had Beregszászon tanyáz, hirtelen ott termett s erős kurucz csapatával megrohanván a várost, a labanczokat leverte, miközben a város is nagy károkat szenvedett; a XIII. századból való csúcsíves római katholikus templom is leégett s csak 1839-ben épűlt föl újra, de régi építési szépségei nagy részt tönkrementek.
Beregszász csak az ötvenes években kezdett nagyobb mértékben emelkedni. 1880-ban a város piacza a megyeházzal együtt leégvén, annak helyén később új, díszes megyeház épűlt, a régi szűk piacz pedig kitágíttatván, teljesen új és szép alakot nyert, melyen a reformátusok nagy temploma és bérháza, a városi árúcsarnokok, a törvényszéki épűlet emelkednek. Csinos épűlet a hitelintézet bérháza, a zsinagóga, a gymnasium, a polgári leányiskola, a pénzügyi igazgatóság palotája, és számos magán lakóház.
Beregszásztól nyugatra, a megye déli síkján fekszik Mező-Kaszony nagyközség, mely járási székhely; innen csaknem délre Vásáros-Namény a Tisza balpartján, Szatmármegye szomszédságában fekvő magyar mezőváros, a XIV. századból származó templommal, mely most a reformátusoké. E helyet a Lónyay család már a XIV. században bírta. Innen származott Lónyay Anna, Kemény János erdélyi fejedelem neje, kinek egykori kisded vára ma romban áll. E várostól keletre esik Mező-Tarpa magyar nagyközség a Tisza jobb partján. Az Árpádok idejében a templomosoknak és utánuk a Szent János lovagoknak volt itt rendházuk. A nagyközségnek már 1626-ban adott Bethlen Gábor vámmentességi kiváltságot és 1665-ben Lipót király vásárjogot; de legszebb kiváltságokkal II. Rákóczy Ferencz fejedelem ajándékozta meg, főleg azért, mert harczai kezdetén legelőször a tarpaiak csatlakoztak zászlóihoz Esze Tamás vezetése alatt; így az 1708 augusztus 25-ről az egri táborból kelt kiváltságlevelében fölmenté a tarpaiakat minden jobbágyi szolgálattól és terhektől, fölruházta a községet önálló bíráskodással, vásár- és pallosjoggal s a hajdúvárosok sorába emelte, meghagyván, hogy a városi kapitányságot az Esze család fitagjai örökösen viseljék; továbbá, hogy a községet árokkal és palánkkal erősítsék meg. Az 1711-ki szatmári béke azonban a város e kiváltságainak véget vetett. Tarpától keletre van Mező-Vári magyar lakosságú nagyközség a megye déli szélén, a Tisza jobb partján. Nevezetes Borzsova nevű régi váráról, mely a Tisza és Borzsa folyó összefolyásánál emelkedett, s melyet a honfoglaló magyarok Anonymus szerint az itt talált bolgár őrségtől három napi vivás után elfoglaltak. Nyomai a Szent Györgynek nevezett várhelyen most is látszanak. A tatárdúlás után itt is idegen jövevények telepedtek meg, kiknek 1354-ben Erzsébet és Nagy Lajos kiváló szabadalmakat adtak. 1445-ben Hunyadi János birtokába jutott. Később mint királyi birtok a munkácsi várhoz és uradalomhoz csatoltatván, annak sorsában osztozott. Az egész község református, s már a XVI. század végén virágzó iskolái voltak. Mező-Várin felűl a Beregszász felől erre húzódó jó bortermő hegy alatt terűl el Nagy-Muzsaly község, melynek határában timkő-bányászat és malomkőgyár van. A szomszédos Bene szőlőhegye alatt elfutó Borzsa folyónak ezen részénél kezdődik az a nagy védtöltés, mely itt a Borzsa, Váritól pedig a Tisza jobb partján hosszú vonalban le egészen Titelig húzódik. Innen éjszakkeletre dombos vidéken fekszik Nagy-Bereg magyar nagyközség, melynek egykori, még a XIII. században emelt, de később elpusztúlt váráról nyerte nevét a megye. Itt, Munkácshoz közel, a Bereg nevű erdőben táborozott 1233-ban II. (jeruzsálemi) Endre király s itt, az úgy nevezett Királyszéken erősíté meg hittel a pápa küldöttjével kötött egyezséget. Nagy-Beregtől éjszakra, a megye keleti hegyei közt, sok népes rutén község fekszik, melyek közűl Miszticze falut gör.-kel. bazilita rendű kolostora teszi nevezetessé. Alább, a megye délkeleti sarkában, a Borzsa mentén, szép hegyektől kerített lapályon Bilke népes községet találjuk, mely már a XIV. században is tekintélyes helység volt. Bilkén túl nem messzire a szomszéd Máramarosmegye földjére ér az útas.
—
Medvevadászat Munkács vidékén. – Beregmegye ismertetésével kapcsolatban föl kivánjuk itt eleveníteni az emlékezetét annak a több napig tartott nagy vadászatnak, melyet 1879 novemberében gróf Schönborn-Buchheim Ervin, fejedelmi vendége, néhai Rudolf trónörökös tiszteletére a Latorcza melléki erdős hegységben rendezett s melyet a felejthetetlen királyfi egy érdekes dolgozatában le is írt. Az ő dolgozatából közöljük itt az első napi sikeres medvevadászat leírását, a melylyel együtt élénk képet ad az egész környék természeti szépségeiről is.* Boldog emlékű Rudolf trónörökös ezeket írja:
Néhai Rudolf trónörökös Ő császári és királyi Fensége e dolgozatát „Einige Jagdreisen in Ungarn“ czím alatt 1881-ben kinyomatott, de forgalomba nem kerűlt könyvében írta emg, s annak egy példányát Tabódy József cs. és kir. kamarás úrnak küldte meg e honismertető munka Felső-Magyarországról szóló részében fölhasználás végett.
„Rövid reggelizés után szánon útnak indúltunk. A tágas völgyben zuhogva futó Latorcza hegyi folyónak hol jobb, hol balpartján haladtunk tova. A tájékot szép, meredek, sűrű erdőség borította hegyek környezik. Beljebb hatolva, mindinkább emelkedik a hegység és szűkűl a völgy.
Az egész vidék csupa kisebb-nagyobb erdős hegylánczokból áll, melyek mind egyközűleg húzódnak és egymástól szép, csöndes, jobbára egészen lakatlan, erdős völgyek által vannak elválasztva. A Latorcza-völgy felső végén foylvást magunk előtt látjuk a Magyarország és Galiczia közti magas, erdőtlen vízválasztó-hegységet.
Egy órai útazás után kies mellékvölgybe kanyarodtunk be, hol egy kis patak vígan csörgedezett a jégfödte partszegélyek közt s csak egyes szegényes viskók tünedeztek föl az emberi kulturának e véghatárán. A sűrű bükkerdőség mélyen lenyúlik a völgybe és szép, meredeken emelkedő hegyek alkotják a kép keretét.
Mintegy félóráig haladhattunk e völgyben s akkor szánunkat elhagytuk. Az útnak – ha ugyan útnak nevezhető – vége szakadt és miután a patak fölött egy keresztűl fekvő fatörzsön átkeltünk, apró ökrök által vont szánokra kellett ülnünk, aztán hegyen, völgyön, mezőn, tüskön-bokron át vittek bennünket czammogva. Végre beléptünk a magas, szálas bükkerdőség pompás, nagyszerű domjába. A fák ágait, az aljerdő sűrű bokrait, minden követ és kidőlt fatörzset hó borított. A hegyoldalban a gerincznek tartottunk. De még mielőtt fölértünk volna, egy kis tisztásnál letértünk és egy árok, jobban mondva, egy kis völgy szélén a vadászok fölállíttattak. Az erdőség e helyen nyílt volt és szabad kilátást engedett.
Fölséges téli nap volt. A sötétkék ég felhőtlenűl boltozódott fölöttünk és a havat ugyancsak olvasztotta a nap heve, mintha szép tavaszi idő lett volna. Helyemen voltam, nagyszerű szép természet közepette medvevadászaton, vágyaim czélpontján, a medvetanyának talán tőszomszédságában.
Négy medvét nyomoztak ki a hajtásban, jelentették a vadászok.
Alig ültem le szép csöndesen egy fiatal bükkfal mellé, midőn már is hallatszani kezdett a messze távolból a hajtók első rivalgása, a szarvashívásnál is használni szokott tülkök tompa hangja az erdő csöndjén át.
Még mi sem moczczant meg körűlöttem, csak néhány magtörő röpkedett egyik fáról a másikra, avagy egy-egy harkály kopácsolt az öreg bükkök törzsén és czinkesereg zsibongott a nyírfák koronái közt.
Egy negyedóráig ülhettem így, midőn egyszerre csak az előttem elterűlt kis völgyben, körűlbelűl 300 lépésnyire egy nagy fekete alakot pillantottam meg a fák között fölfelé osonni. Egy hatalmas vén maczkó volt! Leírhatatlan örömérzet fogott el, és a vadászláz első izgalma futott végig rajtam. De most fődolog volt a hidegvérűség, hogy a szemfüles ellenfélt jó lőtávolra engedjem közeledni. Lassan, óvatosan kapaszkodott fölfelé a partoldalon, majd sompolyogva, majd ismét gyorsabb menetben ügetve. Időről-időre két lábra állott és előre nyújtá fejét, hogy jobban kémlelődhessen. Ha háta mögűl a hajtók zsivaja hallatszott, vigyázva tekintgetett szét és meggyorsítá lépteit. Száz lépésnyire lehetett tőlem, midőn hirtelen megállott és lassan irányt változtatott kissé fölfelé, de nem egészen nekem tartva, mint eddig. Attól félve, hogy később nem talál eléggé közelembe jönni, a mint két nagy bükkfa közt egész alakját szabadon jól szemügyre vehettem: lőttem! Mozdúlatából mindjárt észrevettem, hogy golyóm talált. Egy pillanatra csöndesen megállott és mindenfelé nézegetett, hogy támadóját kikémlelje. Ekkor gyorsan hátra nyúltam másik fegyveremért. E mozdúlatomat a medve észrevette és nyomban arra fordúlva, gyorsabban, mint sem e nehézkes állatról föltehettem volna, felém rohant.
Egy kis mélyedésen, melyben nem láthattam, nagy sebességgel keresztűl futott és egy pillanat alatt valami harmincz lépésnyire közeledett hozzám. Nagy, fekete pofája, mely a lövés előtt szinte szelíd nézésű volt, vad ránczokba vonódott, s az állat bőszűlten tartott felém. Vártam, míg egész alaját jól kivehettem; aztán homlokára czéloztam és megrántottam a ravaszt. Lövésemre hangosan elordította magát; iparkodott lábra kapni, de mindjárt összeesett és holtan terűlt el a fehér hóban. A golyó mélyen befuródott agyába. A széles, hatalmas fejű fekete óriás elterűlt a havon, melyet vérével festett be.
Egy negyedóra telt el ismét várakozással, miközben a hajtók lármája mind közelebb hallatszott és észre lehetett venni, hogy a hajtás vége felé jár.
Egyszer csak lent a völgyben három sötét alakot pillantottam meg gyors futással az általunk elállott hegyhátnak tartani. Fiatal, gyönge, még csak komondor nagyságú bocsok voltak ezek, melyeknek bozontos bundájuk miatt körvonalaik is alig voltak kivehetők; inkább valami nehézkesen tova gurúló gombolyagokhoz hasonlítottak.
Eleinte felém tartottak; de aztán félre csaptak és egyenesen Schönborn gróf felé mentek, ki egyiköket jól irányzott lövéssel szerencsésen le is terítette. A másik kettő nyomban visszafordúlt és félig futva, félig gurúlva, lesurrant a hajláson és most egyenesen felém tartottak. Az előttem elterűlő kis mélyedésen át haladtak és midőn a nagy bükktörzsek közt bukdácsoltak, fölhasználva a szabad látást nyújtó pillanatot, az elsőt sikerűlt lelőnöm. Jajveszékelő ordítozással még egyszer föltápászkodott, hátsó lábaira állott és szerteszét tekintett. Még egy lövés és vége volt.
Az életben maradt harmadik bocs nem sok időt engedett a czélzásra. Alig látta két testvérének szomorú sorsát, azonnal vad futásnak eredre, lerohant ismét a völgybe, és ott, az időközben előnyomúló hajtókra bukkanva, soraikon végig futott s kisiklott a hajtásból.
A hajtók még mindig kiabálva, állomásainkhoz jöttek föl és örvendezve közeledtek az elejtett medvékhez.
Én is siettem zsákmányomhoz és igen boldog voltam, mikor ez egy hajtásban vadászszomszédaim közreműködése nélkül elejtett két medvét kedvemre megszemlélhettem. Az első valóban igen nagy, vén állat volt.
Több izmos férfi vállra vette a medvéket, öt ember a nagyot, kettő a kisebbeket. Ily módon indúlt meg lassú léptekkel a diadalmenet vissza azon az úton, a melyen jöttünk. Egy kis erdőtisztáson pihenőt tartottunk és falatoztunk. Az erdőcsőszök és a hajtók körűlöttünk és pompás zsákmányunk körűl táboroztak. A vígan lobogó megrakott tűz lángja élénkítette a szép képet.
Rövid itt tartózkodás után a második hajtásra mentünk, melyben még egy kinyomozott medvének kellett volna lenni. Minthogy azonban a nap már jól előre haladt, a hajtók valamivel kisebb térséget fogtak közre és így, azt hiszem, a medve hátúl kerűlt. Vaddisznót sokat láttam, de közelembe egy sem jött. Schönborn gróf kettőt ejtett el és a hajtók egy nagy, már élettelen vadkanra találtak, melyet az első hajtásban egy erdész lőtt le.
Midőn a hajtók hozzánk kerűltek, már épen sötétedni kezdett.
A holdsarló ragyogott és a sötétkék égen föltűntek az első csillagok. Pompás csöndes est volt. Gyorsan siettünk a csikorgó havon le a völgybe, hol reánk a szánok várakoztak. Esti hetedfél órakor ismét beértünk Munkácsra.”
