Tájszólás, nyelvjárás és népköltés. Mayr Sebestyéntől, fordította Lehr Albert. | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Tájszólás, nyelvjárás és népköltés.
Mayr Sebestyéntől, fordította Lehr Albert.

A ki az Alm-tó vagy Hinterstoder felől kél át azon a hatalmas hegyzömön, mely Felső-ausztriát Stájerországtól elválasztja, nem kerűli ki figyelmét, hogy a hegyi pásztornők fürge népe, mely a Holt-hegység vad, szakadékos fensíkján stájer barmot őriz, nemcsak más dalokat énekel és más ruhát visel, hanem egy kissé más nyelvet is beszél, mint Steier- és Alm-melléki szomszédjaik. Egy gyér erdő példáúl, mely a Holt-hegység kőkopárába középütt nyúlik be, az aussee-iek szájában „Hennarsch”-nak hangzik, míg ellenben a felső-ausztriaiak, kiknek az r rsch-vé lágyúlata idegenszerű, Hennar-t ejtenek. Ha az ember Wittinghausen várromnál átlépi az ország éjszaki határát, melyet alig jelöl valami gyepű, sajátságos éneklő hang üti meg a fülét, melyet az egynehány órajárásnyira délnek fekvő Haslachban nem hallani. A „si regnet”, „si schneit”-féle beszédről megismeri a freistadti a cseh határfalvakból való német parasztot. Az Enns-melléki Haidershofenból való alsó-ausztriai csúfolja az „Ellenser”-t, a hogy a határfolyótól nyugotra lakón szomszédját nevezi, tertyedt és ósdias nyelvéért és a schärdingi meg a braunaui Inn-negyedi előtt az Inn nyugoti partján lakó rotthalinak magaviselete is, beszéde is durva, goromba. Sőt az ország szűk határain belűl sem általános a nyelvi egység, szóban és hangban való minden közösség mellett sem. Valamint a növényvilág más a Traun és Duna lapályain, mint a felső-ausztriai tó-terület fenyveseinek és bükköseinek árnyékában; valamint fény is, levegő máskép van elosztva, ha a vándor a verőfényes dombvidék munkált mezein halad, mint ha a Dachstein-hegység égbenyúló sziklacsúcsait mászsza meg; valamint mások az életföltételek a Blöckenstein zordon erdőmagányában élő szénégetőre, mint a st.-floriani áldott búzavidék boldog lakójára nézve: úgy a népnyelv hangjai és tájékonként különböző árnyalatúak úgy, hogy joggal több nyelvterületet lehet megkülönböztetni. A Hausruck-erdő gerincze, meg a Traun folyása az országot a Dunától délre három ily területre osztják és a felső Mühl-negyedben, mely századokon keresztűl a passzaui püspökség alatt állt, egy daliás faj lakozik, mely a nagy Mühltől keletre lakó szomszédját nemcsak termetre múlja jóval felűl, hanem többféle nyelvi sajátságokban is különbözik tőle. Ezeket a különbségeket csak a gyakorlott fül veszi észre, de írással bajosan, vagy épen nem is lehet jelölni. Az eltérés gyakran csak a beszéd hangejtésében, vagy valamely hang erősebb tagolásában áll. Így a Trauntól keletre szóvégi r tompa, hangtalanforma a-vá lesz, p. mia (mir), dia (dir), mea (mehr), Bäa (Bär). A Hausruck tájékán s a felső Mühl-negyedben az r-et ilyenkor is erősen megropogtatják s minthogy azonkivűl amott az e-t vokalizált r előtt fölötte nyiltnak, emitt pedig zártnak ejtik, tehát e hangok gyakorisága miatt már ez egyetlen egy különbségnél fogva is egész máskép érinti a beszéd a fület itt és ott. Oly szókban, mint Bart, Haar, hart, schwarz, az egyik területen mélyebb a-t ejtenek utánahangzó nyiltabb a-val, a másikon mély a-t erősen tagolt r-rel, a mi ismét tömérdek szót máskép hallat itt és ott. Hasonló különbözést támaszt az l ejtése, mely a felső Mühl-negyedben hangzók után is erősen hangzik, de a többi területen vokalizáltatik. Ehhez járúl többféle szótári különbség. A Trauntól keletre ez a szó „beiden” annyit jelent, hogy „a vevőnek hitelezni”, a nyugoti vidékeken meg annyit, hogy „várni” és „kölcsönözni”. „Frad” amott „sebet” jelent, itt „naplopót” is. „Raad” a keleti vidékeken annyi, mint gyom, Sauwaldban a szenesítésre való fát is jelenti, s a szénégetőnek, kit másfelé „Kohlenbrenner”-nek hínak, ott „Raadbrenner” a neve. A Peuerbachvidéki paraszt az indúlatos embert „ehri”-nek, az ügyest „g’firi’-nek, a csizmaszárt „Buling”-nak, a rozskeresztet „Bögl”-nek, a cselédet „Ehalden”-nek, a megkelő kenyértésztát „Kick”-nek, a kis tyúktojást „Urigerl”-nek, a csirkét „Singerl”-nek mondja, – mind oly szók, melyeket a Traun-negyedi teljességgel nem ismer. Így példáúl a Mattig és Engelbach közti zárt területről egész sorát idézhetnők oly szavaknak, melyek más vidékeken vagy egészen ismeretlenek, vagy legalább más jelentéssel birnak. Tetemesebbek a szótári különbségeknél a szóhangokban való eltérések, mert azok nagy számú hangsulyos tőszótagra terjed ki. A hosszú o-t minden vidéken máskép ejtik, de ritkán o-nak. A Hausrucktól keletre körűlbelől az Ennsig és a nagy Mühltől nyugotra eo-vá diphthongizálódott, tehát így ejtik: greoss, reod, teod, Breod, Neoth, Teod. A nagy Mühltől keletnek az o ugyanazon hangokra oldódott föl, csakhogy az o és e helyet cserélnek s a föntebbi szók így hangzanak: groess, roed, toed, stb. Azonkivűl mindkét esetben az első hangzón van a suly és az o nyiltabb a felé hajlik. A Hausrucktól az Innig az o egy kettőshangzóval van helyettesítve, melyet a nyelvjárási helyesirás ou- vagy au-val szokott jelölni úgy, hogy a föntebbi szók ilyenformán hangzanak: grouss, routh, toud, vagy épen: grauss, rauth, taud. Hasonló változatosságot mutat a régi ei. Ámbár ez a hang az egész területen túlnyomóan, a Traun-kerületben pedig majdnem kirekesztőleg a franczia oi-ra emlékeztető óa diphthongussal van helyettesítve, de azért a Hausruck táján s a felső Mühl-negyedben figyelemreméltó változatai vannak. A szóknak jó részében e kettőshangzó első része mély a-vá vált, melyre egy tisztán ejtett i következik, p. Ai’a (Eiche), Maisn (Meise), Waid (Viehweide), haider (heiter), i haiss’ (ich heisse). M és n előtt ugyanazon területeken ei helyébe ui lépett, az m és n pedig teljesen elenyészett: Rui (Rain), kui (keine), Stui (Stein), i wui (ich weine), i mui (ich meine), dahuit (daheim). A köznémet eu- és az u-osztályú igék ie-jének helyettese a Hausrucktól az Enns-tájig io, a többi területeken oi; tehát ott úgy ejtik a szót: Tiofl (Teufel), hior (heuer), frios’n (frieren), gioss’n (giessen), itt pedig: Toifl, hoir, frois’n, goiss’n.

A tartomány nyelvének jellemzésére csekélyebb jelentőségűek, mert szűkebb határok közé szorítkoznak, de mégis mint nyelvtörténeti különösségek említésre méltók a nyelvszigetek. Ilyen a többi közt Gosau. Viechtwang községben, az Alm balpartján, lakik az „Almeckerek” csudálatos népecskéje, mely kevés családból áll, egymással össze van házasodva, szomszédjaitól elzárkózottan él s egyéb különösségein kivűl sok oly fordúlatot és kifejezést használ, melyeket másfelé nem értenek.

A mezővárosok és kis városok nyelve a paraszt nyelvétől nehány jellemző vonás által különbözik. Kerűli a parasztos kettőshangzókat, melyek a hosszú o helyettesei, és a-hoz hajló nyíltabb o-val pótolja. Az oa kettőshangzót a városi hosszú a-vá szereti egyszerűsíteni: i haass (ich heisse), Staan (Stein), Baan (Bein). Az eu helyett álló oi-t fínomabbnak tartja, s inkább használja a városi, mint az io-t; az U-osztályú igékben az oi-t ie (ia) kettőshangzó szorította ki. Általában véve a városiak nyelve közeledik az irodalmi nyelvhez. Ily közeledés a paraszt nyelvében is észrevehető. Míg a XVIII. században a nyelvjárás még oly korlátlanúl uralkodott, hogy még a mívelt hivatalnok is teendőiben, számadásaiban és tudósításaiban, legalább a szóhangokra nézve, hamisítatlan dialektusban irt, ma még a legmíveletlenebb paraszt is, a ki a legfélreesőbb tanyán él, ha tollat vesz kezébe, „felnémetséggel” igyekszik írni.

Legújabb időben az iskola és újságok, alkotmányos élet és általános hadikötelezettség napról napra fokozódó hatást gyakorolnak a nyelvre. Nem egy szó, mely ezelőtt harmincz évvel még kelendő volt, ma el van avúlva, az eo, io és oi parasztos kettőshangzók immár a rónavidéken is kiveszőben vannak, a paraszt nyelve durvaságának tudtával bir, s azt, ha művelt emberrel beszél, lehetőleg kerűlni iparkodik.

Lindemayr Mór.
A lambachi bencéskolostorban levő festmény után, Klaus Alajostól.

A tájköltészet a legtisztább műköltészet parasztos ruhában. A mily kevéssé lesz a városi, a ki a Schneeberg megmászása vagy az Atter-tó melletti tanyázás alkalmával havasi öltözetbe búvik, igazi havasi lakóvá, ép oly kevéssé valódi népköltő hazai népköltőink bármelyike is Lindemayr Mórtól Hörmann Lipótig, akármily tartalmasak is dalaik, s ha még oly tiszta tájnyelvet irnak is. Talán a népből származtak, de már nem tartoznak a néphez, a népről énekelnek ugyan, de nem a nép számára. Néha a tájköltés a népet, melynek nyelvét beszéli, egészen figyelmen kivűl hagyja s alanyias lirává lesz. Ez a faj oly dalokban, melyek a hazafiságnak, a szülőfalu és apai ház szeretetének adnak kifejezést, olyat is teremtett, a mi maradandó becsre tarthat számot.

A modern tájköltészet atyja Lindemayr Mór, a lambachi benczés (1723–1783). Főereje a paraszt-vígjáték. Kendőzetlen természeti igazságban rajzolja a parasztokat s az érzelgős szépítéstől ép oly távol van, mint a pessimistikus túlzástól. Alakjai nem szalonképesek, hiszen a paraszt ma sem az. A kis daraboknak rendszerint csekély cselekvényök van, mindamellett alakjaik igazi, meleg vérű, kibélyegzett egyéniségű emberek s az egyenes, naív érzésű természetesség nyelvét beszélik. Mint az éltben, úgy Lindemayr darabjaiban komolyság és tréfa, öröm és bú bensőleg egybe van szövődve.

Lindemayrnak szellemi rokona, ha nem tanítványa, Koplhuber Lipót (1763–1826) kremsmünsteri benczés, ki Otfried Evangelien-harmoniejának fordítását hagyta hátra oly magyarázattal, mely bámúlatos tanúltságról tesz bizonyságot. „Moar z’Foastenbüchl”-ében egy tőrűlmetszett paraszt tipust teremtett, azonkivűl nyers-komikus párbeszédeket irt s a „Da Budlhaumteufel” czímű nagyon kedvelt költeményt, mely drasztikus, de igazán népies nyelven egy tragikomikus fuvarostörténetet beszél el.

Ámbár Lindemayrt kell a felső-ausztriai tájköltészet atyjának tekinteni, mégis kevesebb hatása volt neki az ifjabb költőkre, mint Stelzhamernek, ki köré mint mestere köré csoportosúl az egész iskola.

Stelzhamer elődei közt a nagy műveltségű, fínom érzésű Fischer József Tódoron kivűl (1802–1844), a ki kedves szerelmi dalokat zengett s elmés természeti képeket festett, méltán a legismertebb és legkedveltebb Schosser Antal (1801–1849). Schosser tartalomban és formában legszorosabban csatlakozik az igazi népköltészethez. Maga is nép fia, s teljes életében szoros érintkezésben levén a néppel, annak cselekvésével, gondolkodásával és érzésével benső ismeretségben volt. Bejárta a havasi völgyeket az Ennstől a Traunig s dalaiban e vándorlások költői emlékkönyvét hagyta hátra. Schosser engesztelődő természet, és népe gyöngéit, melyeket jól ismer, félig átlátszó képpel szereti betakarni. Némelyik dala az ő saját alanyias érzésének kifejezése. Itt ő, a ki nem boldogságra született, nem egy keserű szót ejt ki, de sanyarú tapasztalások nem teszik a költőt sötét látású világgyűlölővé, a természetben vigaszt és gyógyulást talál.

Stelzhamer Ferencz.
Klaus Jánostól

A felső-ausztriai költői iskolának mindenektől elismert feje, az egyetlen, a ki a felső-ausztriai mezei múzsa dicsőségét a kis tartomány szűk határain túl messze terjesztette, Stelzhamer Ferencz 1802 november 27-ikén Grosspiesenham faluban született paraszt szülőktől; a salzburgi gymnasiumba járt s Gráczban és Bécsben jogot tanúlt. Miután sokáig nyugtalan vándoréletet élt, kirekesztőleg a költészetre adta magát. Költeményeket és elbeszéléseket irt irodalmi nyelven, melyek nem érték nélkűliek, de dicsőségét tájkölteményei alapították meg. 1845-től fogva Riedben, később Salzburgban élt. Csak éltesebb korában szabadította meg egy évifizetés a mindennapi kenyér mardosó gondjától. 1874 július 14-én halt meg Henndorfban Seekirchen mellett. Stelzhamer az egyetlen tájköltő, kinek a művészete egyedűli hivatása volt. Teljességgel azonosítja magát a néppel, melynek érzései lelkében hű visszhangot költenek. Szemét nem homályosítja el előitélet, itéletét nem vezeti félre semminemű irány. Olyannak látja a népet, a milyen, és minden, a mit lát, érez és gondol, dallá válik nála, mert a dallás úgy természete, mint a virágnak a virúlás. A nép bölcsesége és bolondsága, öröme és búja, gyűlölete és szeretete visszhangzik költeményeiben. Fínom tapintattal helyes középútat követ a nyers realismus és a rajongó idealismus között; az egész népéletet költői fénynyel övezvén, az igazsághoz sohasem hűtelen. A nép öröme és szerelme a főthémája kisebb dalainak, melyekben a népies formát is mesterileg kezeli. ”Der Prahlhans”, „’s Lumperl”, „der Haadárá”, „der Pickan”, „der Grobian”, „der Dickschädl” maradandó becsű jellemrajzok. A „d’Ahnl” czímű idylli époszban a kisfestő egy nagyobb művel próbálkozott, melyben némineműképen alkotásának sommáját adja. Ez a falusi költemény, majdnem 2000 könnyed folyású hexameterben irva, a legjelentékenyebb, a mit a felső-ausztriai tájköltés általában teremtett. Valamint minden szó, minden fordúlat hamisítatlan népnyelv, úgy az alakok is valamennyien a népből vannak véve, mind velős eredetiséggel rajzolva: paraszt tipusok teljes mintagyűjteménye. Ezek közrehatása egy drámai elevenségű cselekvényt bonyolít és fejt, mely nem világtörténeti jelentőségű ugyan, de döntő fontossággal bir a részvevők jó és bal sorsára. Ez a költemény, mint Lindemayr parasztkomédiái, nagy becsű adalék a műveltségtörténethez. A parasztokat benne munkájuknál és pihenőben, üzleti alkujoknál és szerelmükben, gúnyolódva és komolyan, a templomban és tánczban, lakománál, játéknál és verekedés közben látjuk. A mily magasan áll az általános az egyes fölött, az események és viszonyok dús bonyodalmú szövedéke, melyek a parasztnép életét kiteszik, a tréfaűzőnek szóélcze és az együgyűnek balga csínye fölött, vagy a nagyszerű történeti kép a mellékes széldíszítés fölött, ép oly magasan áll Stelzhamer „Ahnl”-ja mindazon torzképek, bohózatok és tréfák fölött, melyekben más tájköltők a népéletet ecsetelni erőlködnek.

Bármily kitűnően tud is Stelzhamer elbeszélni, ő mégis testestől-lelkestől lirikus. Legjava dalai alkalmi költemények a szó nemes értelmében, melyekből könnyen össze lehetne szerkeszteni a költő életének és szenvedéseinek történetét. A mint Stelzhamer minden vándorlásából mindenkor ismét az apai házba tért vissza, úgy a hangúlatok nagy változatossága mellett is egy érzelem tör elő minduntalan, mely a költőt, a fogyatkozások daczára, melyek nélkűl ő sem volt, előttünk mindenütt szeretetreméltóvá teszi: anyja iránti szeretete.

Mióta Stelzhamer első babérait aratta, honi költők serény csoportja munkálkodik, kik mind a mester által tört úton járnak, de tehetség és vérmérséklet szerint attól kisebb vagy nagyobb távolságban tartják magukat.

Kaltenbrunner Ádám (1804–1867), kit e tájköltői iskola egyik alapítójának kell mondanunk, a tréfás elbeszélést művelte különös kedvvel. Népies tipusokat, melyeknek vonásai nem ritkán pompás karikatúrákká vannak szinezve, rajzolnak Moser József (szül. 1812), Puchner Károly (1813–1880), Jungmair Rudolf (1816–1878), Gartner Antal (1817–1858). Ezek mindnyájan tudatos ellentétben vannak a néppel; míg azonban az eddig említettek kisebb-nagyobb jóakarattal le-leereszkednek a paraszthoz, Innbach Ferencz (szül. 1820) és Mayr János György (szül. 1821) a szatira ostorával csapkodják kérlelhetetlenűl. E mellett valamennyiben kivétel nélkűl megpróbálkoztak a népdalban (Schnadahüpfl); némelyiköknek, mint Mosernak, Gartnernak és Mayrnak egy-egy elmés dal a honi tájra, hegyre és erdőre, patakra és tóra nem kevéssé sikerűlt. Az élő tájköltők közűl kétségkivűl Purschka Norbert (szül. 1813) áll legmagasabban. Fiatal korában egy egészen sajátságos genre-t művelt; rövid, szerencsés csattanójú költeményeiben a papi életet festette, melyet, mint lelkész, igen jól ismert. E költemények, túláradó humorukkal, annak idejében csakhamar közkedveltséget szereztek a fiatal költőnek. De Purschka mihamar kilépett ebből a nagyon is szűk keretből s az egész falut, az egész községet figyelme körébe vonta. A falusi életből való számos képei kényelmes szélességgel vannak rajzolva s méltán dicsérik bennök az alakok arczképszerű hasonlóságán kivűl azt a nemes érzületet, mely minden sorból szól, úgy hogy költeményei jótékony ellentétet képeznek a parasztélet bizonyos egyoldalú festéseihez, melyek a városi közönség mulattatására a parasztban csak durvaságot és otromba korlátoltságot tűntetnek föl. De azért Purschka nincs elvakúlva a paraszt gyöngéi iránt; meglátja azokat és el sem is hallgatja, de engesztelékeny kedélye nem ismer keserűséget, világnézetét a gazdag tapasztalás megtisztította, semmi, a mi emberi, nem idegen s nem megfoghatatlan neki; de ha már egyszer úgy találja, hogy hősei cselekvése és gondolkodása az erkölcsileg megengedettnek határát érinti, fínom humorral oly fordúlatot tud adni történeteinek, hogy végre kibékülünk hősével. A forma kezelésében talán van párja Purschkának, a dallamos strófa alkotásában bizonyára felűlmúlja őt Zöhrer, de rajta kivűl egy sincs a számos tájköltő közűl birtokában annak a varázsvesszőnek, mely hatalmat ád minden körűlmények közt a parasztban is fölfedezni a nemes emberiség aranyszemeit, s ha tájköltés egyáltalában a nagy tömegnek lehet szánva, akkor Purschka költeményei első sorban alkalmasak arra, hogy népkönyvvé váljanak.

Zöhrer Eduárd (1810–1885) Purschkával szellemi rokon, bármenynyire különbözzék is egymástól stilnemök. Zöhrer a fukarszavú előadást szereti, s minthogy a rímelésnek mestere, minthogy továbbá gyöngéd érzés és nagy zenei tehetség a tulajdona, azért a kisded énekelhető dalban alig van párja; néha-néha minden jóakaratja mellett is elkeseredik tárgyai iránt. Zöhrer sok dalát régi népdallamokra alkalmazta, másokhoz maga költött népies dallamokat. Azonkivűl egy különös nemet művelt; ugyanis a népies karácsonyi énekek gyűjteményéhez, melyet Fellöcker Zsigmond 1880 óta „Kripplgsángl und Kripplspiel” czímen ad ki, élete végeig fáradhatatlanúl szolgáltatott adalékokat.

A felső Mühl-negyednek, mely mind geo-, mind ethnographiailag külön földrajzi egyed, Koglgruber Kajetánban (sz. 1817) és Hanrieder Norbertban (sz. 1842) van két saját költője. Koglgruber kellemes beszélő s jó rímű verseiben egészséges életbölcseséget ád elő. Hanrieder különös meleg szívvel érez a nép iránt, melyből származik. Pihenő óráiban „Mühlviertler Maarl” czímmel regéket költ, s művelődési és tájképeket rajzol szűkebb hazájából. Az ifjabb költők közűl a legtermékenyebbek egyike Oberneder Sándor (szül. 1839), ki népies karácsonyi költeményeken kivűl komoly és víg történeteket humorral ád elő a népéletből. Újabb időben egynehány, a néptől távolabb álló felső-ausztriai elsajátította a nép nyelvét és hangját. Keim Ferencz (szül. 1840), a „Sulamith” költője, kedves versekben ád kifejezést szülőotthona iránti szeretetének, Kunz János (szül. 1846) és Hőrmann Lipót (szül. 1857) gondolatforgácsaikat ügyesen öltöztetik a „Schnadahüpfl” formájába, s a nyelvben és formában kitűnő Matosch Antal (szül. 1851) gyönyörű tavaszi dalokat zeng; aztán ő az első, ki a tájnyelvi prózában kisérletet tett.

Fordúljunk már most a népdalhoz és a népköltéshez.

A ki a népdal történetét Felső-Ausztriában nyomozza, azt fogja találni, hogy az különböző időkben különböző volt, de mindig az, a mi a népkedélyt élénken felindította, talált a dalban kifejezést. Midőn a ködös ősidőben a népvándorlás viharai zúgták be az országot, a népkirályok viszontagságos történeteit dicsőíthették költőileg; az a körűlmény, hogy a legnagyobb német népéposz Felső-Ausztriában keletkezett, eléggé bizonyítja, hogy amaz események a népkedélyre mily hatalmasan hatottak. Midőn a középkorban mély hitű vallásosság hatotta át az egész életet, a bensőséges istenhivés itt is énekben áradt ki: a dal mindig a leghathatósabb hordozója és terjesztője az új tanoknak, azért a reformáczió idejében itt is énekben tükröződött vissza a vallásos nézetek küzdelme. A nagy parasztháború idején a felkelők a Fadinger-dal hangjainál mentek harczba, s nem egy költői fő vállalkozott ama véres népháború iszonyairól költeni. Egy ilyen költő ezt énekli a parasztokról:

Schwarze Fahnen thun sie führen,
Das ist ihre Liberei,
Einen Todtenkopf darinnen,
Der gibt zu verstehen frei:
Sie sind unterworfen

Dem Tod, gangs wie es wöll.
Viel Volk thut ihn zulaufen
Aus viel Orten mit Haufen.
O lieber Gott, steh bei!

(Versben magyarúl:

Fekete zászlókat visznek,
Örömük ez nékik,
Halálfej közepén mindnek,
Nyilván azt beszélik:
Jót, roszat hoz bár a holnap,

A halálnak meghódolnak.
A nép, merre útjok megyen,
Gyűl hozzájuk seregesen.
Segíts, uram Isten!)

Parasztokat csúfoló versek csataképeken maradtak meg; így egy kép alatt, mely a parasztokra nézve szerencsétlen neuhofeni ütközetet ábrázolja, ez van:

Mier Pauern glauben ohn allen Zweifel,
Der Lebel* ha lauter lebendige Teufel,
Ich bleib einmal nit lenger hier;
Lauf, Jodl, und nimm den Brotsack mit dir.

Löbl ezredes.

(Mi parasztok szentűl azt hiszszük, Lebelnek csupa eleven ördöge van, én ugyan nem maradok itt tovább; fuss, Jodl, s vidd magaddal a kenyeres tarisznyát!)

Ha mai napság a régi nép-ének két főképviselőjében, a vallásos dalban és a balladában, már csak alig tengődik: abból épen nem következik, hogy a nép közt az énekben és zenében való gyönyörködés megfogyatkozott volna. Csakhogy ma a zenei szükség részben másmódon talál kielégítést.

A régi honi nép-éneknek egy faja teljes erőben fenntartotta magát, az úgy nevezett „Schnadahüpfl” (táncznóta). E faj fenntartói, a dalos parasztlegények, e kisded daloknak fölötte gazdag kincsét birják, melyek ivadékról ivadékra szállnak, s a mi belőlök idő folytán veszendőbe megy, naponként kipótolják, mert minden „Rud”-nak, a hogy a parasztlegények kis társasköreit nevezik, nemcsak saját repertorire-ja van, hanem költője is, s abban áll a büszkesége, hogy a közönséget minden táncznál egy pár új nótával lepje meg. Megjegyzendő az a körűlmény, hogy ezek a naponként sarjadzó dalocskák kivétel nélkűl a jelen talajában gyökereznek.

Formájok igen egyszerű; többnyire négy két-ütemű sorból állanak, az első és harmadik sor ép-, a második és negyedik pedig csonka ütemű, s az utóbbiak rímelnek:

I bin a kloans Bürscherl
Und steh auf an Stoan;
Und i wött um an Zwoanzga,
Du kannst ma nix thoan.

(Kis legényke vagyok én, s egy kövön állok; fogadok egy huszasba, hogy nem férsz hozzám.)

Gyakran két nőrímű sorra következik két férfirímű:

Mein Dierndl hoasst Naanderl,
Hat schneeweisse Zaanderl
Und Waangerl so rund,
Das ma dreinbeissen kunt.

(Az én galambomnak Nánika a neve, hófehér foga van s oly gömbölyű arcza, hogy bele lehetne harapni.)

Sokszor két négysoros nóta, mint szak és ellenszak, váltogató dallá van összekapcsolva, mikor is az ellenszak ugyanazt a gondolatot más fordúlattal ismétli:

Er: Du schwarzaugats Diernderl

Wia hättst as den gern?

Soll i lustiga sein

Oder trauriga wer’n?

Sie: Derfst nöt lustiga sein

Und nöt trauriga wer’n;

Wiast bist, a so bleibst,

A so han i di gern.

(Versben magyarúl:

Legény: Kökényszemű kis lány,

Mondd-sza, hogy szeretnéd,

Ha vidámabb, vagy ha

Szomorúabb lennék?

Leány: Ne légy te vidámabb,

Se ne légy szomorúbb,

Maradj, a milyen vagy,

Úgy szeretlek, csak úgy.)

Gyakran ugyanaz a gondolat két vagy több szakban variáltatik. Bár minden szak magára megállhatna, de a nótázók szeretnek egy tárgynál tovább időzni s a változatokat egymáshoz fűzni.

A négysoros szakokból összetett, tulajdonképeni többstrófás dal sem ritkaság:

In Wald bin i ganga
Han’s gehn vergessen,
Und da is a schens Diernderl
In Baam ob’n gsessen.

Aft ruck i mein Hueterl,
Geh schen gleined für,
Und aft steigt das schen Diernderl,
Glei aba zu mir.

A Diernderl is gwesen
So schen und so mild,
Und i d’Kira hätt’s taugt,
Waar a wunderschens Bild.

Und wann ma’s i d’Kira
Thaat auffi macha,
Und wia wurd’s halt auf d’Buama
Schen abalacha.

(Versben magyarul:

Az erdőbe mentem,
S a mint ott járkáltam,
Egy fán egy szép leányt
Üldögélni láttam.

Oda megyek lassan,
Kalapom’ billentem,
Hát a szép kis leány
Leszáll hozzám menten.

Oly szép volt s oly szelid,
Akár a templomba,
Bűvös-bájos képnek
Odaillett volna.

S hogyha a templomban
Föl volna függesztve,
a legényekre, hejh,
Beh szépen nevetne.)

Bármily egyszerű és szerény is e dalocskák alkotása, bármily ügyetlennek tessék is a fínomúlt hallásnak a verselés és rím, mégis vannak oly jelességei, melyeknek a műköltészet nem egy terméke híjával van. E jelességek közé tartozik a képes kifejezésre való hajlandóság s az annak használatában való ügyesség.

Rendszerint a természeti kép, mely a dal élére kerűl, kevésbbé czifraság, mint szükség, sőt a következendő gondolatnak nélkülözhetetlen támaszkodója. Gyakran a képnek a tárgygyal való szoros összefüggése épen nem érthető.

Der Traunstoan is gspitzat,
Ban Boden is er rund,
Und wo sand denn di aufrichtig’n
Dierndel hiatzund?

A Schneeberl hats gschnieb’n
Alle Bergerl sand weiss,
Und i woass ma schon wider
A Diernderl a neus.

(Versben magyarúl:

Fönt hegyes a szikla,
Alján pedig kerek…
Hol van most a lányban
Az igaz szeretet?

Havazott egy kicsit,
Fehérek a csucsok…
Magamnak már megint
Új szeretőt tudok.)

Sokszor összefüggésben van ugyan a gondolat a természeti képpel, de a vonatkozás nyelvileg nincs jelölve, úgy, hogy annak kitalálása kedves rejtvény-játékká válik.

Zwoa Fischerl in Wasser,
Zwoa Haaserl in Klee,
Und da lacht halt mein Diernderl,
Wann i daher geh.

Zwoa schneeweisse Täuberl
Die flieg’n übers Haus,
Und s’ Diernderl, das ma b’schaffen is,
Bleibt ma nöt aus.

(Versben magyarúl:

Két hal van a tóban,
Két nyúl a lóherben…
Mosolyog a rózsám,
Mikor meglát engem.

Két hófehér galamb
Száll sebesen ottan…
Tudom eljön hozzám,
A kit választottam.)

Néha megfordítja a rendet a nótázó szeszélye s a képet a második helyre teszi:

s’ Diernderl hat d’Lieb aufg’sagt
Daust’n in Wald;
Und hiatzt hats a kloans Schneberl gschieb’n,
Drum is so kalt.

(Versben magyarúl:

Kiadott a rózsám
Künn az erdőn rajtam;
Egy kicsi hó esett,
A hideg onnan van.)

Ha e dalok száma oly nagy, mint a dalos nép elmés ötleteié, tartalmuk is oly különféle, mint mily változékony az emberi érzés. Minthogy e műfaj hordozói a széles kedvű paraszt legények, e dalok jó része szerelmi; az érzelmeknek és hangúlatoknak, melyekre egy szerető vagy szerelmes kedély képes, egész gazdag hangsora visszhangzik e dalokban:

A ki szerelmet talált, azt a legdrágább kincsnek magasztalja:

Mein Schatz is mir lieber
Wie alls auf der Welt,
Als wie Silber und Gold
Und ön Kaiser sein Geld.

Mein Diernderl hoasst Reserl,
Wie a Reserl is gmaln;
Han d’Kaiserin g’segn,
Hat ma nöt a so gfalln.

(Versben magyarúl:

Nincsen a rózsámnál
Senki drágább nékem,
Nem adnám a császár
Minden kincséér’ sem.

Rózsám neve Tercsi,
Mint írott kép, olyan;
Láttam a császárnét,
Ő sem tetszett jobban.)

A kedves foglalja el egész lelkét:

I denk hin, i denk her,
I denk kreuz, i denk quer,
I denk allweil ans Diernderl,
Sunst denk i nix mehr.

(Versben magyarúl:

Jár az eszem ide-oda,
Össze-vissza jár a’,
Csak a rózsámra gondolok,
Nem is tudok másra.)

De a szerelem hűséget kiván:

Mein Herzerl is treu,
Liegt a Schlösserl dabei,
Und a oanziger Bua
Hat a Schlüsserl dazua.

(Versben magyarúl:

Hűséges a szívem,
Van is neki zárja,
Hejh, csak egy legénynek
Van kulcsa hozzája.)

Azonban a szerető paraszt sem épít föltétlenűl a kedvese hűségesküjére:

Wie mehr Sternderl leuchten,
Wie heller is d’Nacht;
Und i han auf mein Diernderl
A weng an Verdacht.

(Versben magyarúl:

Minél több az ég csillaga,
Annál fényesb az éjszaka;
Szeretem a rózsám nagyon,
De rá egy kis gyanum vagyon.)

Nem hiába, mert a hűtelenség nem ritka:

Is der Schaur drüber kemma
Und d’güss hab’ns austrenkt,
Und seit dem sand die aufrichtig’n
Diernderl so weng.

(Versben magyarúl:

Rájött a jégeső
S az árvíz kimosta,
Az igaz szerető
Oly kevés azóta.)

Azért van is oka nem egy megcsaltnak a panaszra:

Hiatzt han i mein Treuheit
In Garten anbaut,
Und ös is mir nix gwachsen
Als lauter Unkraut.

(Versben magyarúl:

Elültettem kinn a kertben
Minap a hűségem,
S nem termett számomra semmi,
Csupa gaz, egyéb sem.)

A kit a sors elszakaszt kedvesétől, az beletörődik az elkerűlhetetlenbe:

Weil’s d’Leut so habn wollnd
Und weil’s Gott a so schickt,
So verlass si mein Diernderl,
Wer woass’ is mein Glück.

(Versben magyarúl:

Emberek ha úgy akarták,
Isten úgy végezte,
Elhagyom a szeretőmet,
Tán még jómra lesz e’.)

Könnyen is vigasztalódik, mert:

Was is’s um a Haus
Und was is’s um a Geld,
Und was is’s um a Dirnderl?
Gibt gnua auf der Welt.

(Sebaj a ház, sebaj a pénz, sebaj a leány: van elég a világon.)

A szerelem árnyoldalát is jól ismeri a paraszt:

Die Lieb is bald süess
Und bald wieder saur,
nd a Weib is a nothwendigs
Übel in Haus.

(Versben magyarúl:

Hol savanyú a szerelem,
Hol pediglen édes,
A házban az asszonyszemély,
Ha rossz is, szükséges.)

Az erotikus „Schnadahüpfl”-en kivűl előfordúl, habár ritkábban, a többszakú szerelmi dal is. A sors zordon keze örökre elválasztotta a szerelmeseket; a szerető leány így panaszolkodik:

B’hüet di Gott, lieber Bua,
Hast ma gnumma mein ruab,
Was d’ma du alls bist gwest,
Sag i heunt erst, weilst gehst.

Wirst ma dös schan hast gsagt,
Hat mein Herz gwaldi zagt,
Han i d’Augerl zuadruckt,
Han di Zaaherl verschluckt.

(Versben magyarúl:

Kedves rózsám, Isten áldjon,
többé nyugtom nem találom,
Mily kincs voltál a szívemnek,
Most, hogy elmész, most vallom meg.

Hogy válásod tudtul adtad,
Szegény szívem megszaggattad,
Behúnytam a két szememet,
Nyeldegéltem könnyeimet.)

Minthogy a nóták ezrivel teremnek és divatoznak, magától értetődik, hogy költői becsre csak csekély részök tarthat számot.

A szerelem ugyan uralkodó, de nem kirekesztő tárgya a nótáknak. A népnek szatirai ere van; ártatlan évődés, maró gúny képezi nem ritkán a beszéd fő tartalmát házi összejöveteleknél vagy a kocsmában; nem csoda, hogy a tánczhelyeken mindenütt gúnydalok hangzanak. Egy-egy ilyen dal nagyon sokszor véres verekedésekre ád alkalmat, melyek a törvény előtt fejeződnek be. Ezek a dalok helyettesítik falun némileg a hirlapírást:

Gibts wo a Neuigkeit,
Das is halt unser Freud,
Dö thoan ma glei auslög’n,
Da thuats was z’lacha göb’n.

(Versben magyarúl:

Ha valahol újság esik,
Abban szörnyen kedvünk telik,
Azt mindjárt apróra szedjük,
Magunk’ rajta kinevetjük.)

Papnak és polgármesternek, tanítónak és községtanácsnak el kell szívelnie a negédes nótázók bírálatát. A ki valami bolondsága által szégyent vagy kárt vall, jól teszi, ha egy időre kerűli a tánczhelyeket, ha nem akarja tapasztalni, hogy a károsnak kéretlenűl is kijut a csúfolódásból.

Mióta a politikai élet a földnépét is meghódította, különösen a sík vidéken, a városok és a nagyobb közlekedő pontok közelében a politikai költészet is fel-feltűnik. A dalosoknak, csupa fiatal siheredeknek, kik nem vesznek részt a politikában, az állása hozza magával, hogy ez a költészet nem fog pártot, csak megfigyel és bírál. Midőn a földadószabályozás folyamatban volt s a földeket osztályozták, ezt dalolták:

Hiatzt habn’s agschaatzt ön Grund,
Der Bauer is auf’n Hund;
Das hoassens regulier’n,
Wanns d’Leut recht anschmiern.

(Versben magyarúl:

Most becsűlik a földeket,
No hisz, paraszt, jaj most neked;
Szabályozásnak nevezik,
Ha az embert lóvá teszik.)

Gúnydalokat éneklő paraszt legények.
Burger Lipóttól

Az újonnan választott birodalmi képviselőt a dalosok efféle nótákkal üdvözölték:

Hiatzt wer’n ma halt hern,
Was’s guats auskocha wer’n;
Wir glaub’n halt schan,
Sö brennand d’Suppen wieder an.

(Versben magyarúl:

Majd meghalljuk, atyatifak,
Mi jót főznek ki az urak;
Mi bizony azt hiszszük, megest
Megkozmásítják a levest.)

Még a népfölkelési javaslat nem emelkedett törvényerőre, már is ezt énekelték a Traun-melléki parasztlegények:

Von Landsturm thoans red’n
Und schreibn allerhand,
Machand d’Leut kloan varuckt,
Da ban uns auf’n Land.

(Versben magyarúl:

A népfölkelésről márma
Annyi össze-vissza lárma,
Az emberek erre felé
Szinte megbomlanak belé.)

A dalos a jövőbe tekint s elképzeli az általános fölkelés következményeit:

Da wird aft s’Diernderl sagn:
Da liegt mein Bua begrab’n,
Und oft a Weib wird woan,
Wo bei an Kreuzerl loahn.

(Versben magyarúl:

Azt mondja majd nem egy leány:
Ide temették a babám’,
Sír, zokog majd sok menyecske,
Ráborúlván egy keresztre.)

Arra a kérdésre, hogy ki a szerző, csak kevés esetben lehet felelni. Ha valamely legénynek költői ötlete van, a tánczhelyre viszi; százan ismétlik dalát, változtatják, helyi viszonyok szerint más fordúlatot adnak neki, s így közkincscsé válik és bejárja a tartományt, sőt annak a határain is túllép. A dalnak a hazáját is csak akkor lehet megállapítani, ha helyi esemény a tárgya, mikor még a feljegyzésnek a nyelve sem ád kezünkbe kulcsot, mert a dal vidékről-vidékre vándoroltában nyelvi színezetét is változtatja.

Ha régiek, ha újak, ha honi földön termettek, vagy a szomszéd tartományokból vándoroltak be, ezek a dalok a nép birtoka. Számuk és naponkénti keletkezésök nagy bősége, egyszerűen eredeti technikájok a nép költői érzékéről s elméjének éles voltáról tesz bizonyságot.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem