Ének és zene. Kuba Lajostól, fordította Sztankó Béla.
Ének és zene.
Kuba Lajostól, fordította Sztankó Béla.
Kuba Lajostól, fordította Sztankó Béla.
A népies zene szempontjából Bosznia és Herczegovina egy egységet alkotnak a szomszédos Balkán-államok közűl Montenegróval és Dalmácziával (ennek a városokon kivűl eső vidéki terűleteit értve). E szláv országokban a dallamoknak és énekeknek nemcsak a természete azonos, hanem megegyeznek abban is, hogy bennük a dal mindazon fokozataiban él ma is, melyeken a zene fejlődése és virágozása alatt általában átment volt. Ezen énekek, a mint a nép között máig fönmaradtak, kellő módon sorakoztatva, a kialakúlás rendjét mutatják, melyben a legkezdetlegesebb ki sem is fejezhető a hangírás mostani rendszerével, míg a legfejlettebb már úgy jelenik meg, mint egyszerű összhangzati viszonyokon alapúló, merész és lendűletes sora a hangoknak. Dalmácziához képest Bosznia és Herczegovina szegényebb, mert karénekei nincsenek. Jóllehet a megszállott tartományokban igen sokat és főleg közösen énekelnek: az ének itt kivétel nélkül és a dalok természetéből kifolyólag csak egyszólamú, és pedig azért, mert e dallamok kevés kivétellel egyáltalában nem tűrik meg a párvonalos harmadokkal vagy hatodokkal való kiséretet, már pedig a népies karéneknek főként ez az alapja. A legsajátosabb és legősibb énekeket természetesen a falukban kell keresnünk, mert mint egyebekben, ezt illetőleg is a falu a leghívebb megőrizője és föntartója a múltak hagyományainak. A boszniai és herczegovinai falukban leginkább kétféle dallamot szokás énekelni. Ezek egyikének akusztikai anyagát a hangközök sajátosságánál fogva, s az e nemű dalokban legfőbb szerepet vivő trillák (hangrezgetések) miatt hangjegyrendszerünkkel megközelítőleg is csak igen nehezen, helyesen pedig épen nem lehet kifejezni. A másik fajta már hangjegyekkel is jól szemléltethető, bár az e nemű dalok nem az egész és fél lépcsőkből szerkesztett természetes (diatonikus), hanem a pusztán fél lépcsőkből álló színezett (chromatikus) hangnem-rendszeren alapúlnak. Az első sorban említett dallamokat legfölebb csak körűlírni lehet. A dallam hangterjedelme ezekben csekély s legfölebb nagy-harmad távolság keretében mozog. A hangközök 1/4 és 1/8 hang között ingadoznak. Az időmérték igen vontatott, a metrikai szabályosság csaknem egészen hiányzik s majdnem minden hangzóra jut egy-egy hangrezgés (trilla). Olyanforma hatása van ez éneknek, mikor a férfiak, de a nők is teljes erejű mellhangon éneklik, mint ha a sírást és zokogást akarnák énekhangokba önteni. Hogy azonban ezek csakugyan énekeknek tekintendők, arra okot ád egyfelől az, hogy bennük a hangok erővel, hatalmasan és bizonyos tekintetben mesterkélten törnek elő, másfelől, hogy maga a nép is „éneklés”-nek (pjevanje) nevezi ezeknek előadását. Mindenesetre sajátságos neme ez az éneknek, melynek technikai oldalát a dalmát nép „grohotanje”, a montenegrói pedig „zerzavanje” szóval fejezi ki. Az előadás nehéz volta okozza, hogy azok, kik a hangrezgést (trillát) jól el tudják találni, büszkék arra s jó énekesekűl tekintetnek.
A másik faj, melyet szigorúan pontos időméret jellemez, már fejlettebb alakúlást mutat, bár a hangterjedelem ezekben is csekélyebb. Az ide mellékelt példa fölöslegessé teszi a bővebb magyarázatot.
Djeno, dušo, sinoć bjesmo,
ondje moja sablja osta,
sablja moja i mahrama.
Hajde, dušo, da tražimo,
ako Bog da, te nadjemo,
tebi, dušo, ogledalo,
meni sablja i mahrama,
ogledaj se do jeseni,
o jeseni k meni dodji,
da zajedno večeramo.
ondje moja sablja osta,
sablja moja i mahrama.
Hajde, dušo, da tražimo,
ako Bog da, te nadjemo,
tebi, dušo, ogledalo,
meni sablja i mahrama,
ogledaj se do jeseni,
o jeseni k meni dodji,
da zajedno večeramo.
Ott hagytam a kardom éjjel,
Hol mulattam kedvesemmel;
Ott maradt a zsebkendőm is,
Gyere, lelkem, keresd te is.
Ha Isten is úgy akarja,
Egyikünk csak megtalálja.
Enyim a kard s a zsebkendő;
Hozzád tűkör az illendő;
Magad őszig abba nézzed,
Őszszel majd eljövök érted
S hozzám jőjj majd vacsorára....
Hol mulattam kedvesemmel;
Ott maradt a zsebkendőm is,
Gyere, lelkem, keresd te is.
Ha Isten is úgy akarja,
Egyikünk csak megtalálja.
Enyim a kard s a zsebkendő;
Hozzád tűkör az illendő;
Magad őszig abba nézzed,
Őszszel majd eljövök érted
S hozzám jőjj majd vacsorára....
A ki ez énekeket nem hallotta, fogalmat sem tud alkotni azon örök hagyományról, a mely szerint ez énekek az említett négy tartomány minden vidékén zengenek, s nem tudja elképzelni, hogy mily tűzzel s mily lankadatlan hévvel énekli a nép azokat. E sorok írójának hosszú időn át volt alkalma e jelenséget megfigyelni, s ha majd egyszer eljő az idő, – a mire valóban nagy szükség lenne, – hogy a zene ó-korából fönmaradt ezen figyelemre méltó maradványokat fonográffal fölfogják, a föntmondottak megerősítésre fognak találni. A kromatikus énekeket illetőleg, azoknak hallás szerinti helyes fölfogása iránt e sorok írójának már csak azért sem lehetett semmi kétsége, mert azokat rendesen tömeges karban, s a hangközöket igy is valamennyien meglepő egybehangzással és tiszta hangoztatással (intonatio) énekelték. Az e fajta ének, melynek igazi helye a távoli sziklafalakkal körűlvett fensík, tömeges éneklésnél úgy csendűl föl, mintha óriási, rejtelmes érczhangszer hangja volna s titokzatosan hangzik még az e helyütt jártas embernek is. A ki először hallja, egyáltalában nem találná ki, hogy emberi ének. Ezen énekek ősi voltára nézve különösen egy sajátosságuk fontos. Egyedűli kivételek ezek a bosnyákok és herczegovinaiak egyszólamú énekeiben, s az egyetlen hangköz, a melyben mozognak, a másod (igen ritkán a kis harmad is). Lehet, hogy az olvasó ez állítást úgy tekinti, mint vagy az éneklők, vagy a vizsgálódó hallgató fölszínességének következményét. E sorok írója, midőn Dalmáczia belsejében először hallgatta ezeket figyelmesen, bár a másodok hangoztatása igen határozott, pontos és tiszta volt, maga sem volt tisztában az iránt, ha vajon ez éneklés-módot jellemzetes sajátosságnak, avagy fogyatékosságnak tekintse-e.
De, midőn a határozott czéltudatosságot kezdette benne fölismerni; midőn ezt a főnt említett négy tartomány mindenikének terűletén mindenfelé hallotta a falusi nép között; midőn tapasztalta, hogy az éneklők a másodokat a tömeges éneklésnél is ugyanazon időben hangoztatják; midőn rájött arra, hogy ez énekek legnagyobb része másoddal végződik, melyet a guzliczások is szeretnek alkalmazni a záradékoknál rendesen föl is használnak: nem lehetett többé kétsége az iránt, hogy ez oly hatalmas és meggyökeresedett hagyomány, melyet hasztalan csapkodnak a legújabb kor zenéjének hullámai; oly hagyomány, melynek eredete valószinűleg a zenei ó-kor idejére esik, mig a zene hangról-hangra, hangközről-hangközre nőtt, tökélesedett.
Tudjuk, hogy Pythagorasnak Samosban, születése helyén, Hera templomában emléktáblát állítottak azért, hogy a nyolczadot fölfedezte. Mily képzeletet fölűlmúló hosszú időnek gondolatát ébreszti ez föl bennünk, ha meggondoljuk, hogy ezen énekekre nézve a másod-hangköz használata volt a leghatalmasabb vivmány. E dallamokat oly zenei alakúlatoknak kell tartanunk, melyeknek hangnem-rendszere még ismeretlen.
Lássuk most azon dallamokat, melyek a lépcsőnként emelkedő (diatonikus) hanglétra rendszerén alapúlnak. A városokban egyedűl ezek hallhatók, míg faluhelyt már ritkábban honosak. A vidéki helyek e nemű énekeit a városiakhoz képest ódon egyszerűség jellemzi, míg ezek részszerint már egészen az újkori zenéhez hasonlók. Bár ez az anyag már mai hangjegy-rendszerünkkel is jól kifejezhető, mindazonáltal sok érdekes vonás van ebben is. Azon kivételes eseteket nem számítva, midőn a szerző valamely különös hatás elérése czéljából ó-görög hangnemeket, vagy más e félét használ föl, mai zenénkben tudvalevőleg kétféle hangnem van: a kemény és a lágy. A bosnyák és herczegovinai dallamok ebben a tekintetben sokkal gazdagabbak. E sorok írója az 1893. évben körűlbelűl 1.200 dallamot jegyzett le, melyeknek tüzetes elemzése után arra az érdekes eredményre jutott, hogy azokban tizenegy különböző hangnem ismerhető föl, még pedig: 1. a mi mostani kemény és 2. mostani lágy hangnemünk. A régi görög hangnemek közűl – a lydiait figyelmen kivűl hagyva, mely azonos a mi kemény hangnemünkkel – a következők vannak meg:
Érdekes, hogy ezek által a régi görög hangnemek mindenike képviselve van, kivévén a hypolydiai hangnemet (f, g, a, h, c, d, e). A következő a mostani lágy hangnem azzal a különbséggel, hogy zárlata az ötödik lépcsőn van; s ép ezért lágy-uralgó hangnemnek volna nevezhető; így:
A következő hangnemet a jelenlegi kemény és lágy hangnemeink tetrachordjainak (négyeseinek) különböző összeszerkesztéséből kapjuk meg. Ha ugyanis e hangnemeket kétfelé osztjuk (mely részek mindenike egy-egy tetrachord lesz) ily módon:
akkor összeállíthatjuk a következő két hangnemet, vagy legalább annak hanganyagát. Nevezetesen, a kemény hangnem I. négyesének s a lágy hangnem II. négyesének összeállításából a következő hangsorozatot kapjuk:
Ha e hangsor kezdő lépcsőjéűl az e-t veszszük, oly hangnemet kapunk, mely a bosnyák és herczegovinai dalok dallamaihoz gyakran szolgál alapúl, s melyet vegyes-kemény (dur-moll) hangnemnek lehetne nevezni;
9. Vegyes-kem. hangnem:
A szerkesztés másik módja ez:
A lágy hangnem I. négyese. A kemény hangnem II. négyese,
ez az alapja a következő hangnemnek, melynek kezdő lépcsőjeűl a gis veendő; s ebben a szerkezetében vegyes-lágy (moll-dur) hangnemnek volna nevezhető.
10. Vegyes-lágy hangnem:
Végre a bosnyák és herczegovinai dalok még egy hangnemet tartalmaznak, ez az úgy nevezett keleti hangnem.
11. Keleti hangnem:
E hangnemet lágy hanglétránk felső négyeseiből lehet megszerkeszteni. Az ezen hangnemből folyó dallamok részben Arábiából, a mohamedánok útján származtak át ide; mindazonáltal a bővített másodhangköz, mely e hangnemet jellemzi, általában fontos alkotó eleme a szláv dallamoknak is.
Ezen hangnemek nyomozását némely körűlmény igen megnehezíti. Elsőben is a legtöbb dal nem éri el az egész hanglétra terjedelmét. Ennek természetes következménye az, hogy a dallamok egy nagy serege két hangnemhez is tartozhatik, sőt kisebb hangterjedelmű dalok több hangnemre is vonatkoztathatók. Továbbá a modulácziókra (átmenetekre) is igen érdekes példákat találunk; ime egy példa Szerajevóból:
* Átmenet a lydiai, vagy hypophrygiai hangnemből a 8. sz. alatti vegyes-lágy (g) hangnembe.
(E mutatvány szövege fordításban így hangzik: „Fölvettem a nagy, meg a kis korsót, kimentem a folyóvízhez, kedvesem, ott végeztem, drágám, szent mosakodásomat.”)
Igen gyakori jelenség – a mi könnyen zavarba hozhatja az embert – valamennyi délszláv (horvát, szlovén, szerb) dallamnál az, hogy vannak dalok, melyek a kemény hangnemmel egyezők, de a hanglétrának (mondjuk, pl. a kemény c-hanglétrának) nem kezdő lépcsőjén, itt tehát pl. a c-lépcsőn, hanem a másodikon, tehát a d-lépcsőn végződnek. Ennek következtében az ilyen dalok a bevégzetlenség hatását teszik az emberre, s valóban ezek bevégződésénél csak félzáradék van, ha a végző d-lépcsőt, úgy tekintjük, mint az uralgó összhangzat – g, h, d – ötödét. A tamburicza összhangzatos kisérete is ezt bizonyitja.
Mihelyt azonban az elébbi záró-hangot egyúttal alaphangnak is tekintjük, bizonytalanság, kétesség áll elő; mert mindjárt nem tudjuk, vajon az ilyen dalt kemény hangnemből menőnek kell-e tekintenünk, a d-lépcsőn alkalmazott félzáradékkal, vagy pedig olyannak, melynek dallamára a phrygiai hangnem alkalmazható.
Kiczifrázott guzla-fejek Trnovóból (szerajevói kerűlet) és Mosztárból (Herczegovina).
Kuba Lajostól
Ilyen esetekben nincs más mód, mint a dolog lényegét, a dal összealkotási módját megvizsgálni. Vannak olyan dalok, melyek egész világosan mutatják, hogy a dallam összhangzatokra van alapítva; ezeknél képzeletben vezetőink az első lépcső hármas hangzata, továbbá az alsó és felső uralgó összhangzatok.
Más dallamoknál viszont csak nehezen találunk összhangzatos kiséretet, s ezek legkevésbbé sem tűrik meg az említett három hangzattal való közönséges összhangosítást. Ez a két fajta tehát nem okoz semmi nehézséget s nem hagy fönn semmi kétséget. De, a mint a természetben nincs ugrás, sőt a természet mindenben fokozatos átmenetet követel: úgy itt is vannak dalok, melyek meglehetősen eredeti és ódon dallami elkülönződést mutatnak, hanem azért a legköznapiasabb összhangzatos kiséretet is eltűrik. Az ilyenek mindig kétes jelenségek maradnak. Legvilágosabb bizonyítékúl példaképen hadd szolgáljon erre nézve az alábbi, széltében elterjedt s ép azért sokképen változtatott dallam.
(Ezen Allegretto szövege magyarúl igy hangzik:
1. és 2. változat:
Fénylő csillag, fénylő csillag,
Hol bujdostál ma éjszaka?
Hol bujdostál ma éjszaka?
3. változat:
Ibolyácska, ibolyácska,
Én is leszakítnálak!)
Én is leszakítnálak!)
A közölt mutatvány-dallamokon világosan fölismerhető, hogy a melyik eredetinek látszik, abban a phrygiai hangnem a legtisztábban jelenik meg; míg viszont az az alakúlat, melyet legkésőbbinek lehet tekinteni, kétségtelenűl kemény hangnemre vall, az uralgón nyugvó félzáradékkal. Mindamellett ezek csupán változatai egyazon thémának.
Bosnyák zenészek Jezeróból.
Túry Gyulától
Ma már, midőn a dalmát, horvát-szlavon és a szerb nép a dallamokat a tamburicza-játék s a karének összhangzatos kiséretével műveli, megállapítható, hogy a kemény hangnemhez tartozó s új színezetű délszláv énekek legnagyobb része a második lépcsőn, összhangzatilag tehát az uralgón végződik. Bár Boszniában és Herczegovinában karban egyáltalán nem énekelnek s a matburiczát kivéve összhangzatos kiséret sincs, az ilyen fajtájú énekekre nézve a félzáradékos végződést szintén föl kell tételezni. Ezen jelenségnek, melyet az idegen a dallam bevégzetlenségének vélhet, könnyű okát adni. Többféle magyarázata lehet ennek. Nehezebb azt eldönteni, hogy ezek közűl melyik magyarázat a leghelyesebb. Lehet, hogy e formában a dóriai hangnem keveredik a mai, összhangzatos zenével, a mint a változatoknak a föntebbiekben bemutatott hangmenetei bizonyíthatnák. Kifejlődhetett ez a záradék abból a jelenségből is, mit sok délszláv és orosz dallamnál tapasztalhatunk, hogy az utolsó előtti hangot megnyújtják, s az utolsót alig hallhatólag és röviden ejtik ki, úgyszólván csak kilehelik; így:
Az ilyen dalokban az utolsó hang (pl. a g) némi távolságban már nem is hallható. S így lehetséges, hogy e hang némely dalokból már végképen eltűnt.
S ez annyival inkább valószinű, mivel sok dallamban, melyek szövegének egy-egy verssora énekközben ismételtetik, az utolsó szótagot már nem énekelik ki, mint az alábbi (Stari Majdanból való) példa is mutatja:
Oj, Lazare, na moru vozare,
jesi l’koga prevozio?
Sinoć kasno kičene svatove, [stb.].
jesi l’koga prevozio?
Sinoć kasno kičene svatove, [stb.].
Oh, Lázár, Lázár, vezér a tengeren.
Mondd, egy valakit te kalauzoltál-e át.
Tegnap késő éjjel, ékes nászmenetet, [stb.].
Mondd, egy valakit te kalauzoltál-e át.
Tegnap késő éjjel, ékes nászmenetet, [stb.].
Végre lehetséges a következő magyarázat is: a délszláv dalokban általában a szöveg tartalma a fő dolog. És, mivel e dalokban minden verssor egyszersmind megannyi versszakot alkot (vagyis, a hány verssorból áll a dal, annyiszor ismétlődik a dallam): az ily dalok a maguk egészében igen szétforgácsoltaknak létszamának. Ezen a nép különböző eszközökkel kiván segíteni; ez eszközök mindenikének elősorolása itt – a hely szűke miatt – lehetetlen. Ily törekvéstől vezérelve juthatott a nép a félzáradékok használatához, mely által az énekes – tudva, vagy öntudattalanúl – a dal részeit minden esetben egy egészszé fűzi össze.
A szöveg és dallam közötti viszonyról röviden szólunk.
A mi a zenei kifejezést illeti, melynek a szóköltemény költői tartalmát kell támogatnia, be kell ismernünk, hogy a délszláv dalok ezt a fokot itt még nem érték el. Legalább a nyugati ember érzelmeire, a mi a hangúlatot illeti, a dallamok csak tökéletlenűl hatnak. Néha igen behízelgő, vagy merész dallamsorra akad az ember, s igazi elragadtatással hallgatja azokat, kivált ha vidám csermelyként kis leányok ajkairól gyöngyöznek, és semmiképen nem tudjuk eltalálni, hogy vajon miről énekelnek. Mintha úgy költötték volna e dallamokat, hogy mindenféle szövegre egyformán alkalmazhatók legyenek. Egyébiránt valóban úgy is van a dolog. Egyazon dallamnak rendesen több szövege van, s így történik aztán, hogy gyakran bánatos tartalmú szöveget énekelnek olyan dallamra, melyben nyoma sincs a panaszos vagy szomorú kifejezésnek; viszont a guzla-játszóknak folyvást zokogó, síró énekei gyakran igen vidám történetkéket beszélnek el. Nagy általánosságban a népdalok zenei része azt a hatást teszi, mintha a zenei öltözék nem a szöveghez alkalmazott jelmezűl kivánna szolgálni, hogy annak hangulatát kifejezze, hanem csak vasárnapi ruha, afféle szalonöltözet akarna lenni, melynek a szöveget bizonyos tekintetben az egyszerű elbeszélés fölé, magasabb szinvonalra kell emelnie.
Ha már most akár a falusi énekeket tekintjük, melyeknek az a jellemzetességük, hogy egy-egy szótagra a legtöbbször szintén egy-egy hang jut, akár a városiakat, melyekben viszont egy-egy szótagra több (egymással összekötött) hang esik, s épen ezért emezek lendűletesek és kedvesen képletezettek: majdnem mindenikük olyan, mint valami szertartási ének, s úgy tűnnek föl, legalább az idegenekre nézve, mint valami hideg, tudományos ellenpontozat. S hogy itt egyáltalában nem is czél – a nemzetközi zene értelmében – valamely hatás elérése, arról tanúskodik az előadása ezen énekeknek, akár falusiak, akár városiak legyenek ez énekek. Az úgy nevezett zenei előadásnak itt legkisebb nyomára sem lehet találni. Minden dallamot elejétől végéig egyforma erős, átható, de igen iskolázott hangon énekelnek. S nagyobb távolságból hallgatva, a melyet az éneklők rendesen föl is tételeznek, az ének – különösen a leányoké – kellemesen, sőt bájosan hangzik.
Ennyit a dal és dallam közt levő belső viszonyról. De szóljunk még valamit azoknak a külső viszonyát illetőleg is. A nyugati nemzetek dalainál a dolog igen egyszerű. A szöveget a dallam alá helyezik s megvan. Itt azonban a szöveg és dallam összeegyeztetése sokkal bonyolúltabb. Tekintsük példáúl a következő dalt:
Jovo gjoga po megdanu voda,
prekrio ga zelenom dolamom,
s obje strane do zelene trave ... stb.
prekrio ga zelenom dolamom,
s obje strane do zelene trave ... stb.
Paripáját a harczmezőn Jovo,
A harczmezőn Jovo körűlviszi.
Körűlviszi s zöld köpenynyel lovát,
Zöld köpenynyel lovát beteríti.
Beteríti két oldalról aztán,
Két oldalról aztán a zöld fűig ... stb.
A harczmezőn Jovo körűlviszi.
Körűlviszi s zöld köpenynyel lovát,
Zöld köpenynyel lovát beteríti.
Beteríti két oldalról aztán,
Két oldalról aztán a zöld fűig ... stb.
A ki ezen szöveghez és az itt közölt dallamhoz külön-külön jutna, semmikép sem tudná azokat egymással úgy összeilleszteni, mint a hogyan a nép teszi. Az öt lábból álló verssorokban minden második láb után metszet van. Így:
Paripáját | a harczmezőn Jovo
A harczmezőn | Jovo körűlviszi... stb.
A harczmezőn | Jovo körűlviszi... stb.
S ennek a metszetnek igen fontos szerep jut a dallammal való kapcsolatban. Ha ugyanis a dalt énekelve adják elő: a harmadik, negyedik és ötödik lábat a következő sorban ismétlik, s úgy fűznek ezen ismétléshez a következő sorból, illetőleg már a következő versszakból még két lábat. A második versszak a második sorból alakúl, tekintet nélkül arra, hogy a két első lábra eső szavakat már énekelték, s aztán ismét ehhez is hozzá fűznek a következő verssorból két lábat, miként a föntebbi szöveg mutatja.
Vannak azonban ennél még szövevényesebb esetek is; általában egész nagy hatalmas rendszere van annak, miként bővűl ki ismétlődések, betoldások, stb. által egyetlen verssor is egész versszakká.
A tánczdalokat valódi és pedig mindig a szöveghez illő hangúlat jellemzi, de azokat sem mindeniket, hanem csak a városiakat és különösen tréfás tartalmúakat.
Guzlar (guzlajátszó; krajinai, hajdan török-horvátországi népviseletek).
Tišov Jánostól
Ezek közűl azokat, a melyek határozottan tánczra valók, „kolo”-nak, a melyeket pedig csak játszani szokás, „igra”-nak nevezik, ámbár az „igrati koló” kifejezés azt mutatja, hogy a kolo és igra között nincsen lényeges és nagy különbség. A tánczdalok majdnem kivétel nélkül élénk menetűek, s páros (két negyedes) ütemben vannak szerkesztve; dallamaik rendesen élesen elkülönűlő nyolczad hangjegyekből állanak, s a tánczdal szövegének minden szótagjára a dallamban egy-egy hang esik. Dallam és rithmus tekintetében a lehető legegyszerűbbek. Íme álljon itt példaképen egy ilyen élénk menetű tánczdal (igračica):
Ezen kis tánczdalhoz a következő szöveget énékelik:
Szúnyog mondja: házasodom;
Másik mondja: férjhez megyek.
Egyik mondja: el is veszlek,
Másik mondja: hozzád megyek.
Egy éjet hogy eltöltének,
Nászéjen így beszélének:
„Vesd le csizmád, kicsi szúnyog”,
„Nekem bizony ne parancsolj!” stb.
Másik mondja: férjhez megyek.
Egyik mondja: el is veszlek,
Másik mondja: hozzád megyek.
Egy éjet hogy eltöltének,
Nászéjen így beszélének:
„Vesd le csizmád, kicsi szúnyog”,
„Nekem bizony ne parancsolj!” stb.
Szóljunk még a hangszeres zenéről is. Boszniában és Herczegovinában a következő hangszerek szokásosak: 1: a guzla, 2. a bugarije vagy šargije, melyet tamburiczának is neveznek, 3. a czurna, 4. különböző sípok, mint pl. a fából készűlt svirala, továbbá a dvogrlica, a kettős síp (Bosznia éjszaki részében), az érczből, készűlt frula (Herczegovina déli részében, Montenegró szomszédságában) és 5. a diple nevű duda:
Legelterjedtebb, legrégibb s kétségkivűl eredeti hangszer a guzla. Ez rendesen egy méternél valamivel rövidebb, egy darab fából faragott hangszer, mely igen nagy kanálhoz hasonló alakúvá van kivájva, s a nyele vége, mely az egyetlen húr számára szolgáló szeggel van átfúrva, ékes faragású. (A faragvány rendesen zergefejet ábrázol). A vájadék fölött vékony bőr van kifeszítve s azon néhány hangzólyuk ütve; erre járúl az egyszerű nyereg (konjič, kenjac), mely a kis lószőr-pászma megtámasztására szolgál; ez a húr. A vonó (gudaló) szintén lószőrből való, mely egy meghajlított vesszőre van kifeszítve. A guzla háta rendesen gyantával van becsepegtetve, hogy a vonót ahhoz dörzsöljék. A guzlajátszó a guzlából rendesen csak három hangot csal ki, s a legtöbbször unisono (egyazon hangon) énekel vele. Ez alól általában csak három esetben van kivétel. 1. Magasabb hangon kezdi el az éneket, s glissando (alább-alább ejtve) bocsátja le a hangot a guzlával való unisono (azonos hang) eléréseig. Ez szigorúran véve az egyetlen nem zenei elem az előadásban. 2. Az ének folyamán az énekes hangja leszáll a guzla hangja alá, körűlbelűl nagy másod hangköznyire. 3. Az éneket a guzlajátszó kivétel nélkül ezen hangközzel fejezi be, melyet hosszan elnyújt, mialatt még elébb gyors hangokban egy közjátékot kezd el, mely teljesen azonos az előjátékkal, körűlbelűl a következő módon:
A dallamok folyton változnak, de mindig csak ezen kevés hangköz korlátai között. A guzla különösen a pórnép házaiban honos; e nélkül a falusi korcsmák el sem volnának képzelhetők. E hangszernek leginkább az a rendeltetése, hogy kisérete legyen az epikus énekeknek, melyek mindeddig a népnek legfőbb szellemi táplálékáúl szolgáltak.
A guzla után leggyakoriabbak a tamburiczának különböző alakjai, melyek közűl a nagyobb fajtáknak šargije, a kisebbeknek bugarije a neve: A guzla inkább a benszülött szlávságot képviseli, míg a tamburicza inkább az átvett mohamedanizmust. Épen ezért ezt jobbára a városi helyeken játszák, jóllehet kedvelt hangszere ez mindenféle vallást követő lakosnak. A tamburicza voltaképen egy kis hangszekrényből s hosszú nyakból álló lantforma hangszer. Négy érczhúrja következőképen van hangolva:
A játszó olyan formán tartja a tamboriczát, mint a hogy a gitárt szokás tartani, a húrokat azonban nem újjaival, hanem egy kis falemezkével vagy tollszárral pengeti. A városi lakók tánczához ez adja a zenét. Leggyakrabban ezzel kisérik az éneket is. Az énekeknek ezen hangszerrel való összhangzatos kisérete legtöbbször ellenkezik a mi összhangzattani fölfogásunkkal, s úgy látszik, a hallgatók ezen csörömpölő zene ércz hangjában találják legfőbb élvezetüket. A kiséretben az ötöd és negyed hangközök az uralkodók, melyek a nyugati embernek is kellemes élvezetet nyújtanának, ha ebben a gyakran föllépő másod hangközök. meg nem gátolnák. A következő kis példa fogalmat ád egy ilyen előadásról:
A czurna körűlbelűl 40 centiméternyi hosszú, kezdetleges klarinét-forma hangszer. Hangrése hét van, a következő hangközök szerint hangolva:
A czurna már meglehetősen ritkán fordúl elő, de még ritkább aztán a jó hangolású czurna. E hangszernek közelről igen éles, messziről igen szép és költőies hangja van. A dallamok, melyeket rajta játszani szoktak, mélabús, hevenyészett ömlengések, melyeket csak fonográf segítségével lehetne állandósítani. A diple a balkáni országoknak szerfölött kezdetleges dudája, mely voltaképen bőrtömlővel ellátott kettős czurnának tekinthető. A zenéje is olyan, mint a czurnáé. Boszniában és Herczegovinában – a Rama-völgyet kivéve – ez is ritkán hallható. A sípok hangjai a gyűjtők által nehezen jegyezhetők föl; elég sok hang állítható elő rajtuk. Ezek a sípok a fő szórakozó eszközei a mezők pásztorának.
A czigányzene, mely különösen a tamburiczán való játékból áll, honi színezet nélküli; világpolgárias, mint a nyugati és keleti zene, s vele, miként e kis nép dalaival, ép úgy találkozunk Szlavoniában, mint Bulgáriában és Szerbiában, vagy Boszniában és Herczegovinában.
