A nyelv. Nemanić Davorintól, fordította Hodinka Antal.
A nyelv.
Nemanić Davorintól, fordította Hodinka Antal.
Nemanić Davorintól, fordította Hodinka Antal.
A Boszniában és Herczegovinában beszélt nyelv egy a szomszéd horvátok és szerbek „szerb-horvát” nyelvével. Maga a nép e két szót külön-külön használja a nyelv elnevezésére; ugyanis a nem-egyesűlt görög-keleti városi lakók csaknem kivétel nélkül „szerb”-nek mondják, a katholikusok ellenben általánosan „horvát”-nak. Így nevezik a mohamedánok sokan és az itt honos spanyol zsidók is a leggyakrabban. A mohamedán lakosság zöme és a keresztény parasztok a legtöbbször „bosnyák” nyelvnek mondják, és ez az elnevezés már a múlt századok bosnyák irodalmában is előjön az akkori európai tudósoktól inkább használt „szlovin” vagy illyr mellett, s ennélfogva hivatalosan is el van fogadva.
Ez a nyelv a szláv testvérnyelvek között joggal a legszebbnek mondható. Tisztán és dallamosan csengő magánhangzóival, hajlékony és lágyan simúló, de a mellett határozott mássalhangzóival igen túlszárnyalja nemcsak az éjszaki és nyugati szláv, hanem a legközelebb álló szlovén és bulgár nyelvet is. Lirai gyöngéd kifejezéseiben talán alatta áll a szlovénnek, de szónoki és epikai szárnyalásra való alkalmatossága föléje helyezi annak.
A horvátoknak és szerbeknek a „mi” kérdő névmás három alakjáról (kaj, ča és što) elnevezett három nyelvjárása (kajkavština, čakavština és štokavština) közűl Boszniában és Herczegovinában, ha csak ezt a jellemző szócskát veszszük tekintetbe, egyedűl a „štokavstiná”-t találjuk, mindamellett a sokaktól ősinek tekintett ča-nyelvjárás némely sajátosságainak nyomai mindmáig megmaradtak, nem ugyan a nem-egyesűlt görög-keletiek, hanem a katholikusok és mohamedánok beszédjében. Így főleg a kreševói katholikusok a gj-ét j-vé lágyítják (pl. megja helyett meja), továbbá az összes mohamedánok és a kreševói, meg a vareši katholikusok az utolsó szótagot hangsulyozzák, az utolsó előtti hangsulytalan szótagot pedig elnyújtják, a mi úgy látszik az egykori hangsulylyal van összefüggésben (pl. a birtokos eset vödé, krăljévić). Az ó-szláv ţ betűt a nem-egyesűlt keletiek általában je-nek, és csak az alsó Drina mentén, a szerb határon lakók ejtik e-nek, a katholikusok és a mohamedánok nagyobbára i-nek. Ezen ikavismus és jekavismus kiejtés között alig lehet éles földrajzi határvonalat húzni; sokszor ugyanazon a helyen, példáúl Szerajevóban, megtaláljuk mind a kettőt, más helyen, példáúl Travnikban és környékén tiszta ikavismus az uralkodó, és viszont a csaknem pusztán katholikus és rnohamedán lakossággal bíró Kreševóban és Varešben a jekavismus. Az ikavcok elég általános sajátossága, hogy a pri előképzőt pre-nek ejtik (pritisnuti = megszorítani helyett pretisnuti), s viszont igen gyakran siromaštvo helyett sjeromaštvo-t (szegénység) mondanak.
A nyelv történetét vizsgálva, a mennyiben a múlt századok nyelvemlékeiben fönmaradt, először is ki kell fejeznünk azt az első pillanatra talán meglepő tényt, hogy a nem-egyesűlt keletiektől istenitiszteletük végzésénél kezdet óta egyedűl használt szláv nyelv a népnyelv természetes fejlődését illetőleg irodalmi használatát egész a XIX. századig inkább akadályozta, mint elősegítette, még pedig olyaténképen, hogy az egyházi szláv nyelv, és pedig régibb időben az úgy nevezett szerb-szlovén, később a muszka-szlovén még a világi tárgyak jelölésére használt népies kifejezéseket is kiszorította. Ez a jelenség abból magyarázható, hogy a byzanczi szellemben nevelkedett szerzeteseknek és a nyomdokukban járó kevés számú írónak semmi gyakorlati érzékük sem volt a népiesség iránt. Egészen más volt e részben a helyzet Boszniában és Herczegovinában. Itt egyrészt az állami intézmények annyiban legalább nemzeti alapra voltak fektetve, a mennyiben a fejedelmek és az országnagyok a minden idegen egyháztól és vallás-bölcseleti tanoktól független bogumilismus hívői voltak, s politikai ügyeik révén többször kerűltek érintkezésbe nyugati Európával; másrészt a katholikus papság is, mely az istenitiszteletet mindig latin nyelven végezte, szláv irodalmi működésében kevésbbé foglalkozott elvont vallás-bölcseleti kérdésekkel. Sőt inkább, látván a veszélyt, a melylyel a katholicismust legelőbb a bogumilismus, aztán az iszlám s végűl a Németországban tiszta népies nyelven szerkesztett horvát könyvek útján terjeszkedő protestáns vallás fenyegette, föladatáúl tűzte ki, hogy katholikus szellemben írt művekkel egyenesen a népre hasson, azt ez úton az említett veszélytől megóvja és sokféle vallási szükségletének egészséges táplálékot nyújtson. Ekképen Boszniában politikai önállósága idejében (a XII–XV. században) gazdag irodalma keletkezett a fejedelmek iródeákjainak tollából folyt íratoknak, a melyek közűl oklevelek tekintélyes számmal maradtak fönn, valamint az akkori időkhöz képest nem csekély a katholikus hívők épűlésére szánt művek irodalma sem. A letűnt bosnyák irodalomnak ez a két ága egészben véve oly tiszta népnyelvet mutat föl, hogy e nyelvnek a fejlődését föl egész a XII. századig meglehetős biztossággal nyomon kisérhetjük. Ez a nyelv századokon át a bosnyák uralkodók és a szomszéd államok diplomácziai érintkezéseinek a nyelve, s az volt a katholikusok és bogumilok s utóbb az egész szerb és horvát irodalomnak is a nyelve. Ez az a nyelv, a mely úgy a raguzai köztársaság hivatalos szláv nyelvének, mint a raguzai dalmát költészet gazdag változatosságú nyelvének kifejlődésére jótékony hatást gyakorolt. Ezt emelték és pedig épen úgy, a mint Boszniában és Herczegovinában beszélik, a XIX. század első felében hosszú, érdemes és sikeres fáradozás után Karadžić Stefanović Vuk és Gáj Lajos, a két nyelvújító, az összes szerbség és a horvátok élő irodalmi nyelvévé.
És most még csak egy-két megjegyzést teszünk a boszniai népnyelv mai állásának részben való jellemzésére, összehasonlítva azt egyrészről régebbi állapotával, másrészről a szerbek és a horvátok mai irodalmi nyelvével. Egész fejlődése az alakok gazdagságának egyszerűsítésére és kevesbítésére irányzott törekvését mutatja, egyedűl talán csak a főnevek többes sajátító esetét kivéve. A régi kettős-számú alakok példáúl idővel kivesztek, a még megmaradt kevés alak meg elvesztette eredeti jelentését; az oči már nem „két” szemet jelent, helyette a többes dva oka lett szokásos. Épen így a főnevek helyhatározó (locativus) esete úgy az egyes, mint a többes számban szintén kiveszett, s helyette a tulajdonítót használják, többes tulajdonító helyett meg az eszközhatározót (instrumentalis). Sőt mintha ez az egyszerűsítési folyamat még most is tartana, a mennyiben t. i. a megszólító eset helyett példáúl a közbeszédben az alanyeset dívik; az iskolában nem járt köznép példáúl, bármely felekezethez tartozzék is, a tanítót soha, sem írásban, sem szóban nem így szólítja: gospodine učitelju, hanem mindig csak így: gospodin učitelj. A gospodin (úr, uram) szót más nevek előtt minden felekezet rendszerint ejtegethetetlen czímezésűl használja; példáúl gospodin direktora, gospodin župniku, s gospodin Ćirilom, stb. Ugyanígy használják a török személy- és czímneveket az efendija, aga, beg szavak előtt; példáúl Mehmed, Hifzija, Alija, Hadžija, ha magukban állanak, rendesen ragozgatnak; ellenben soha sem hallani azt, hogy Mehmeda bega, Hifzija efendija, hanem mindig csak: Mehmed bega, Hifzi efendija, Hifzi efendije, s Ali agom, za Hadži efendiju stb. Hangtani tekintetben a finom külömbség a č és ć mássalhangzók között, a melyeket egy čakavac soha sem cserél össze egymással, ma már alig tapasztalható Boszniában; mind a kettőt körűlbelűl. egyformán ejtik. A gyönge h hangot a katholikus ikavcok alig használják, a je-t ejtő katholikusok inkább, sőt a nem-egyesűlt keletieknél is ritkán hallható; ezek egész k-ig keményedett alakjában használják, és pedig úgy a ragokban, mint a gyökérszókban; még leginkább megmaradt a mohamedánok beszédében, sőt ezek, bizonyára az arab liturgikus nyelv hatása alatt oly szláv szavakban is használják ezt a h hangot, a melyekben helye sem volna. Általánosan és kivétel nélkül elmaradt a vég h a melléknevek és névmások többes sajátító esetében; példáúl: dobrijeh drva helyett mindig csak dobrije drva hallható.
Sajátságos nehézségeket okoz az f hang; a vareši katholikusok rendszerint p-nek ejtik, példáúl paljen Isus (faljen, hvaljen helyett), s a többi katholikus is mindig Stjepán-t vagy Stipo-t, Jozip-ot és Pilip-et mond; ép így a mohamedánok fratar helyett prator-t; ellenben a görög-keletiek ebben a p-ben valami katholikus ízt éreznek s Josif-ot és Stefan-t, Stevan-t, Stevo-t mondanak, bár patronymice Stepanović-ot használnak.
A tartomány katholikus és görög-keleti lakosságának századok óta különvált műveltségköre hozta magával, hogy e két felekezet némileg nyelvben is különbözik egymástól, a nélkül azonban, hogy ez a csekély különbség a nyelv általános természetét érintené. A görög-keleti tulajdonképen templomi szláv, még pedig orosz-szlovén nyelven imádkozik s énekli templomi énekeit, a katholikus tiszta anyanyelvén; a katholikusok Ante, Jure, Jvo vagy Ivan, Jozo vagy (ha szentről van szó) Jozip stb. személyneveit a görög-keletiek Antonije, Gjorgje, Jovo vagy Jovan, Josif, stb. alakban használják; csak az éjszaknyugati Boszniában, körűlbelűl a Jajczáig lakó görög-keletieknél hallani Gjorgje mellett Gjuragj-ot vagy Gjuro-t is; a görög-keleti vaskrs, opština, sveštenik, osveštati szavakat a katholikus uskrs, opčina, svečenik (népiesen inkább ujak*, posvetiti, posvečivati alakban használja. A templomi szláv nyelvből vették át a görög-keletiek a széltében használt povtoriti és sovjet (sjetovati mellett) szavakat is.
Bátya, de csak a szerzetesekről.
Végűl meg kell említeni azt az érdekes és a bosnyákoknál általános jelenséget, hogy tisztes személyekkel beszélve, a személyes névmást egészen szabálytalanúl használják. Nemzeti szokás a megszólított személyt tegezni: ti, tvoj; az egyszerű bosnyák, bármely felekezethez tartozzék is, inkább ösztönszerűleg, mint tudatosan néha magáz is: vi, vaš, de rendszerint egy és ugyanazon mondatban tegez és magáz is össze-vissza: vi, tvoj, vaš, tebi, stb. s viszont, ha vi-vel szólítják meg, maga-magáról többesben is beszél: mi, naš, és magasabb állású személy jelenlétében oly zavarba jő, hogy saját fiát is megmagázza, bár az őt te-nek szólítja. Szinte hajlandó hinni az ember, hogy ez a nemzetietlen és szokatlan vi, vaš magázó megszólítás csak a megszállással kerűlt Boszniába s a nép még nem tudott megbarátkozni vele. Pedig nem így áll a dolog; ez bizony már százados szokás.
