PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP)
PÁL LÁSZLÓ (MSZP) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Én nem voltam jelen a házbizottság ülésén, úgyhogy ezt az indoklást nem ismertem korábban, viszont jelen voltam tegnapelőtt este az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon kezeléséről szóló törvény részletes vitájának a megnyitásánál, és a vita felfüggesztése során, ahol – az én értelmezésemben – az a megállapodás született, hogy lezárta a vitát az akkor elnöklő alelnök úr azzal, hogy bármely frakció kérésére ma újranyitják. Tehát nem kizárólag a kapcsolódó módosító indítványok benyújtásának bejelentése céljából, hanem azért, mert nem került sor a részletes vitában számos elmondandó gondolat ismertetésére.
Ennek többek között olyan oka is volt – ezt azok számára szeretném tájékoztatásul elmondani, akik nem voltak jelen, hiszen összesen harmincnyolcan voltunk a teremben az este során; ha jól tudom, az MDF éppen frakcióülést tartott ebben az időpontban, tehát az MDF képviselőinek jelentős része ezért nem lehetett jelen a részletes vitában –, azért is történt, mert olyan módosító indítványok érkeztek be az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon kezeléséről szóló törvényhez, amely javaslatoknak semmiféle előzményük nem volt. Semmiféle ismertetésük nem történt meg sem plenáris ülésen, sem bizottsági ülésen, sem kapcsolódó módosító indítványokban, hanem formailag és tartalmilag is teljesen új, korábban nem ismertetett gondolatok kerültek a Ház asztalára. Ezért került sor arra a megállapodásra tegnapelőtt, hogy felfüggesztésre kerül a vita a mai folytatás jogával, amennyiben valamelyik frakció ezt kéri.
A tegnapelőtt esti vita nagyon hasonlított a költségvetési vita hangulatához, éppen a jelenlét miatt, s hadd tegyek hozzá még valamit. Az a furcsa szituáció alakult ki, hogy az ezt megelőző törvény vitájában, tehát a tartós állami tulajdonban maradó vagyonról szóló törvény vitájában valamennyi, a kormánypártiak részéről elhangzott hozzászólást én az első szótól az utolsóig el tudom fogadni, minden szavukkal egyetértek; de hozzáteszem, egyetlenegy szót azonkívül hogy Kutrucz Katalin egyszer egy kétpercest kért magának, nem ejtettek tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, ezért viszonylag könnyű dolgom van, amikor elfogadom a véleményüket. Remélem, hogy ez kölcsönös, és kormánypárti képviselőtársaim is elfogadják azt a véleményt, amit, azt hiszem, nem jelentéktelen törvény vitájában – részletes vitájában ezúttal – a Parlament ellenzéki oldaláról ismertettek. Erre utal az, hogy semmiféle kritika az általunk elmondott véleménnyel kapcsolatban el nem hangzott.
Ami a most tárgyalt törvényt illeti, tehát az időlegesen állami tulajdonban maradó vagyon kezeléséről szóló törvényt, ezzel kapcsolatban hadd mondjam el, hogy a magunk részéről, pontosabban a magam részéről – azért pontosítok, mert a frakcióülésen további módosító indítványok is kerültek benyújtásra – 49 módosító indítványt tettem a Ház asztalára, és most, hogy ismerem a különböző bizottságok álláspontjait az általam és mások által benyújtott módosító indítványokról, további 9 módosító javaslatot tettem le.
(9.20)
Ezek a mai napon vagy már benyújtásra kerültek, vagy nagyon rövid időn belül benyújtásra fognak kerülni.
Azért kellett ilyen nagy számú módosító indítványt benyújtani, mert ismételten, koncepcionális kérdésekben alapvetően eltér a véleményem a Kormány által előterjesztett törvényjavaslatban foglalt elgondolásoktól, és ezeket csak nagyon nagy számú módosító indítványon keresztül lehetett érvényesíteni, legalábbis a saját elképzeléseim mértékéig a törvényjavaslat további vitájában.
Nem fogom most ismertetni az így összesen 58 darab módosító indítványomat tételesen, ezzel szemben nagyon röviden megfogalmaznám azokat az elvi kérdéseket, amihez benyújtottam – részben kritika, részben pedig más megoldás elérése céljából – módosító javaslatokat. Kérem, hogy az elvi kérdések ismeretében mérlegeljék képviselőtársaim, hogy hogyan fognak a későbbi vitában, illetve a bizottsági munkában majd a szavazás során eljárni.
Még egy megjegyzést tennék, még mielőtt belemennék ezeknek az elveknek az ismertetésébe. Elhangzott a Házban egy olyan vélemény, hogy az ellenzék megint nagyon hosszan és sokat beszél erről a törvényről. Hát megszámolhatnánk, hogy összesen hány órát foglalkoztunk plenáris ülésen az ország gazdasági életének – érzésem szerint – legjelentősebb törvényével, de arra szeretnék emlékeztetni, hogy a törvényjavaslatok előterjesztése során az expozéban elhangzott, hogy hasonló törvényeket sokkal kisebb méretű privatizáció mellett, például az angol parlamentben éveken keresztül tárgyaltak. Ezzel szemben nekünk mindössze néhány óra állt rendelkezésünkre – úgy tűnik –, ami engem rendkívüli módon zavar.
Tehát az elvi kérdések. Az elvi kérdések ott kezdődnek, hogy ezt a vagyontömeget, amelyet az időlegesen állami tulajdonban maradó vagyon körébe sorolna a jövőben a Kormány, ezt kizárólagosan saját tulajdonának tekinti, úgy viselkedik a Kormány javaslata, hogy egy nagyon zárt kör saját döntései alapján lehet ezt a vagyont működtetni, hasznosítani. A zárt kör úgy néz ki, hogy magának a Vagyonügynökségnek a felépítési rendje, a Vagyonügynökség igazgatótanácsa, az igazgató, az ügyvezető igazgató kinevezése, az ügyvezető igazgató, pontosabban az igazgatótanácsot vezető elnök, a tanácsot felügyelő privatizációs miniszter kinevezési jogköre, elszámoltatási jogköre egy személy – tehát a miniszterelnök – kezében van. Szemben például a – szintén ma is, és több napon keresztül tárgyalt – médiaügyekkel, amelyek számomra szintén fontosak, de azt hiszem, hogy a vagyon kezelése legalább ilyen fontos, ahol megvalósul egy társadalmi felügyelet. Itt ezt a társadalmi felügyeletet minden tekintetben kizárják a törvényjavaslatok.
Módosító indítványaim jelentős része arra irányult, hogy a kizárólagosság – hozzátehetném: a bolsevik felfogás – tűnjön el ebből a törvényből is, helyette jelenjék meg a legfelsőbb szinten parlamenti felügyelet, más szinteken a nyilvánosság felügyelete, illetve a vállalatoknál a vállalatok dolgozóinak, a dolgozók közösségeinek – majd ha létrejönnek: az üzemi tanácsoknak – a felügyelete.
A másik kérdéskör, amelyről a módosító indítványaim szóltak: a döntési mechanizmusokkal, az ÁVÜ döntési jogköreivel van összefüggésben. Szeretném tájékoztatni a tisztelt Házat arról, hogy ha egy kicsit lepucoljuk ennek a törvénynek a nem túl lényeges elemeit, akkor a következő végeredményre juthatunk:
Az Állami Vagyonügynökségnek a vállalatokkal szemben olyan jogköre van, mint amilyen – ahogy én ezt az általános vitában már említettem – 1968 óta semmilyen állami szervnek Magyarországon nem volt. Egy hozzáértő szakember nem túl régen azt nyilatkozta az újságban, hogy tudomása szerint az 1949-es hangulatoknak felel meg a leginkább az az állami jogkör, amit itt az Állami Vagyonügynökségre kíván ez a törvény helyezni.
Az Állami Vagyonügynökségnek joga van minden vállalatot kedve szerint, indoklás nélkül – a leírt törvényjavaslat alapján – államigazgatási felügyelet alá vonni, joga van vállalati biztosokat kirendelni, a vezetőket leváltani, újakat kinevezni – hozzáteszem: minden indoklás nélkül –, joga van a vagyont a vállalatoktól elvonni, joga van másokhoz odatenni, mintha ehhez a vagyonhoz csak hitelezői jogok vagy tulajdonosi jogok kapcsolódnának, nem kapcsolódnának működtetési jogok is.
A vállalati mozgást korlátozó javaslatok már az eredeti törvényjavaslatban is szerepeltek. Ezen túlmennek a módosító indítványok, amelyek – különösen az ingatlanok és a vagyoni jogok értékesítésében – még tovább kívánják szűkíteni a vállalatoknál meglévő hatókört. Itt egy óriási bizalmatlanság van a levegőben, ami valahol talán magyarázható is. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a bizalmatlanság légkörének visszahatása a gazdaság visszalépése lesz. Még sokkal kevésbé lesznek működőképesek ezek a vállalatok az ilyen típusú beszorítás következtében, mint amilyenekké az elmúlt néhány hónap vagy év alatt váltak.
Joga van a Vagyonügynökségnek – a leírt törvényjavaslat alapján – vagyonkezelőt választani: nem pályázat alapján kiválasztani, hanem rámutatni valakire, hogy valamely vállalatot X vagyonkezelőnek adjunk oda kezelésre; joga van ezekkel az általa kiválasztott vagyonkezelőkkel úgy szerződni, ahogy kedve tartja. Leírja a törvény, hogy mindenféle pályázattól, egyébtől eltekintő módon szerződhet velük a Vagyonügynökség. Joga van a szerződéseket zártan kezelni, a szerződések tartalmát nem hozni nyilvánosságra; joga van a kezelőnek elővásárlási jogokat adni és a kezelőre rábízni tulajdonképpen a vállalat teljes egészét. Tulajdonképpen egy ilyen folyamat azt jelenti, hogy ha én is bizalmatlan vagyok, akkor azt mondom: a Vagyonügynökségből valaki kinéz magának egy hozzá közel álló vagyonkezelőt, és azt mondja: mától kezdve tiéd a vállalat – viheted. A vagyonkezelő ezek után megteszi azt, hogy a vagyont alacsonyra értékeli, bejelenti, hogy privatizációs partnert nem talált, és akkor holnapután az elővásárlási joggal jelentkezhet a vállalatért a törvényjavaslat alapján…
Nem hiszem, hogy ilyen szándékok vezérelték volna a tisztelt kormányzatot, mikor javaslatát letette az asztalra. De hogyha valóban nem ilyen szándékok vezették volna, akkor javasolnám, fogadja el az általam e témakörben letett módosító indítványokat, amelyek legalább az indokolás nyilvánosságát és az alkalmazott szempontok nyilvánosságát, illetve törvényerőre emelését elfogadnák.
A másik kérdéskör, amivel módosító indítványaim foglalkoztak, a vagyonpolitikai irányelvekre vonatkozik. A vagyonpolitikai irányelvek válnának ennek a törvénynek az elfogadása után az egyetlen olyan eszközzé, ahol a Parlament kapcsolatot tart az állami vagyonnal. Ez az eszköz lehetne nagyon jó is, abban az esetben, hogyha a vagyonpolitikai irányelvek tartalma úgy alakulna, mint ahogy az az elvárásainkban szerepel. Hadd mondjam el azonban: valamennyien tudjuk – ha igaz, ma megkezdődik a vitája –, megkaptuk közben a vagyonpolitikai irányelvek tervezetét. Ebből a tervezetből az derül ki, hogy tovább kívánja fokozni a Kormány a vagyon tekintetében saját függetlenségét az Országgyűléstől és az országnak tulajdonképpen valamennyi további szereplőjétől. Ez a törvényi felhatalmazás tehát, amit a most tárgyalt törvény alapján megszerezne magának a Kormány, kitöltésre kerül egy még nagyobb szabadságfok biztosításával. Ezt megelőzendő tettem javaslatokat a vagyonpolitikai irányelvekkel kapcsolatos szabályok módosítására.
Hozzátennék itt egy elvi kérdést, amelyik több helyen vitatásra került: a vagyonpolitikai irányelvek és a költségvetés összekötése. A törvényjavaslat és a benyújtott módosító indítványok számos megoldási változatot kínálnak. Mindegyik változatban valahol a költségvetéshez kötődne a vagyonpolitikai irányelvek benyújtása. Részben olyan javaslatok szerepelnek az asztalon, hogy azzal összhangban kell elfogadni a vagyonpolitikai irányelveket, részben olyan javaslatok, hogy azzal egyidejűleg kell benyújtani, részben olyan javaslatok, hogy a költségvetésben meghatározott elosztást kell majd alkalmazni a privatizációs bevételek felhasználására, és a vagyonpolitikai irányelvek ezt csak visszatükrözik.
Gondoljanak bele, tisztelt Képviselőtársaim: a mai napon előttünk lévő vagyonpolitikai irányelveknek tulajdonképpen semmi közük ahhoz a költségvetéshez, amelynek az időszakára kiterjednek. Most sem aszerint kerülnek benyújtásra a vagyonpolitikai irányelvek, mint ahogy a törvényjavaslat tartalmazta. Én azt a javaslatot terjesztettem be módosító indítványként, hogy a privatizációs bevételekről a vagyonpolitikai irányelvekben az Országgyűlés határozzon, függetlenül attól, hogy ez a költségvetés melyik pillanatában történik. Mellékesen megjegyzem: tudomásom szerint ezt a javaslatot nem támogatták a bizottságok – ennek ellenére megengedem magamnak azt, hogy ne értsek egyet a bizottságokkal.
(9.30)
Következő kérdéskör, amihez szeretnék hozzászólni – és amihez szintén benyújtottam számos módosító indítványt –, a törvényjavaslatban szereplő tevékenységek ütemezése.
Én úgy érzem, hogy nem a gazdasági racionalitás az, ami a Kormány által beterjesztett javaslatot indokolja. A Kormány azt javasolja a beterjesztett javaslat szerint, hogy 1992. december 31-éig a vállalati átalakulások menjenek végbe, és ahol ez nem menne végbe, ott az erőszakolt külső beavatkozásra történő átalakulásra 1993 közepéig kerüljön sor.
Azt hiszem, egy ilyen átalakulási ütemterv az minden lehet, csak gazdasági ráció nem. Egy ilyen átalakulási ütemterv azt jelenti, hogy valódi privatizálódó partnerekkel, esetleg hazai vagy külföldi tőketársakkal nem lehet megállapodni normálisan ez alatt az idő alatt. Úgy néz ki, hogy mindenki egyszerre tárgyal, a tőkekínálat lényegesen kisebb annál, mint amennyi a tőkekereslet lenne – ezzel leverjük az értékét is a saját vállalatainknak. Marad az egyszemélyes átalakulások tömege, amelyik egy mesterséges átalakulás, és csak egyetlenegy célt tud szolgálni rövid távon, azt, hogy a Kormány által elhatározott vezetőváltásokat nagyon gyorsan végre lehessen hajtani. Hogyha politikai okai vannak ennek az elképzelésnek, ennek az ütemnek, akkor kérem, többször fontolják meg, hogy érdemes-e a gazdaságba még egy ekkorát rúgni.
Az én javaslatom eredetileg a saját elképzeléseim szerint az lett volna, hogy ne szabjunk semmiféle határidőt, hagyjuk a dolgok természetes menetére, az együttműködés és a piac kapcsolataira azt, hogy az átalakulásnak milyen ütemét alakítjuk ki.
Végül nem ezt a javaslatot nyújtottam be, hanem azt, hogy 1993 végéig toljuk ki, és adjunk egy normális ütemet, még elfogadható ütemet ennek az átalakulásnak. Időközben tudom, hogy elfogadtak olyan módosító indítványokat egyes bizottságok, amelyek megfeleznék az időt, és a jövő év közepét jelölnék meg, de nem a racionalitásra való hivatkozással, hanem azzal, hogy a jelen törvények tárgyalása a benyújtáshoz képest ennyit késett, tehát ennyivel ki is lehet tolni. Én azt hiszem, jobb lenne mégis a gazdasági érdekeket előtérbe helyezni.
Végül annyit szeretnék még elmondani, én úgy érzem, hogy egy nagyon érdekes szituáció fog kialakulni ennek a törvénynek a megvalósítása kapcsán, ha önök elfogadják, megszavazzák – módosításokkal ugyan – az előttünk lévő szellemi tervezetet, akkor másfél év múlva bejelenthetjük, hogy a Kormány teljesítette azt a célkitűzését, hogy lényegesen lecsökkenti az állami vagyon hányadát, lehet, hogy 30–50% közé. Igaz, hogy ennek nem lesz ellenértéke, tehát az ország se vagyonnal nem fog rendelkezni, se az adósságát nem tudta törleszteni belőle.
Én nem hiszem, hogy ez a gazdaságpolitikai cél helyes lenne. Úgyhogy mindezt figyelembe véve ajánlom az önök figyelmébe 58 db módosító indítványomat. Ajánlom az önök figyelmébe azt, hogy fontolják meg még egyszer, hogy ebbe a neopaternalizmusba belemennek-e, amelyik a régi paternalizmustól abban különbözik, hogy ez már inkább nem az édesapa tevékenységére, hanem a mostohaapáéra hasonlít. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
