GYÖRGY MÁTYÁS: TEREMTÉS
Midőn dicsőn emelted jobbodat.
Talán a ködbe’, megmeredve holtan,
Megringatád e végtelen harangot,
Amely az alvó köd között halad
S még most is hallom azt, idők után,
Úgy néha, néha azt a mélybe hangzót.
Kongott először, mint a nagy üresség,
A szótlan összhang, mit halálra szán,
De im a hang mindig búgóbbra vál,
Hangjába zord, erőszakos nemesség,
Búg lökve: két nem összehangolt villa,
Gyöngébben. majd erősebben talál.
Mirjádni porszemet csoportba ránt.
Mind, mind világ, amelynek semmi híjja.
Csinál a semmiből, egy kis világot,
Mi eddig összhang, abból bús talányt.
Mind mással, mint egy gépnek részeit.
S a gép zörög, beissza tört búgásod…