A KÉMIA TÖRTÉNETE
A KÉMIA TÖRTÉNETE
A kémia mai magyar történészei úgy tekinthetnek Ilosvayra, mint aki a legtöbbet tette a kémia történeti szemléletének elterjesztéséért, és aki önálló tudománytörténeti kutatással a későbbieknek jó példát szolgáltatott.
Ilosvay a kémia történetében az oktatásnak a segítőjét látta. Meggyőződött arról, hogy az oktatásban az ún. történeti út, a fogalmak kialakulásának krónikája egyben a legkönnyebben járható út a logikus gondolkodásra való rávezetésben is.
Egyik volt tanítványa a nekrológjában elmondotta: „Előadásaiban nagy súlyt helyezett arra, hogy a fogalmak történeti fejlődéséről is számot adjon; mivel a jelen és a múlt eszméi között feltüntetett különbség, az eszmék megtisztulásának folyamata nagy mértékben fokozza a kutatás iránt nyilvánuló érdeklődést, és tiszteletet biztosít a nagy fáradsággal kivívott sikernek.”
Ilosvay első könyve (A chemia alapelvei) ma közel százéves, de azért olyan különlegesen tiszta, érthető, a tényeket általában helyesen értelmező ma is, mert az előbbiekben említett szilárd kísérleti alapon kívül minduntalan a természet megismerésének múltjába nyúlik vissza, s nyugodtan hordozhatta volna ezt a címet: A kémiai megismerés története napjainkig.
Kora legjelentősebb kémiai tudományágának fejlődése ismerhető meg egy 1892-es dolgozatából (Szénvegyületek mesterséges előállítása és synthesise). Szinte nem is tudjuk, a szakismeretközlő (oktató) vagy tudománytörténeti művek közé soroljuk-e ezeket a munkáit, s csak egyet mondhatunk bizonyosan, hogy a múlt és jelen ismereteinek ilyen gyümölcsöző mesteri összeötvözésével ritkán találkozunk.
Ilosvay nevet szerzett önálló kutatáson alapuló tudománytörténeti jellegű cikkeivel is.
Legfontosabb ezek közül az, amelyben a Nyulas Ferenc erdélyi orvos, vízanalitikus életére és működésére vonatkozó adatokat összegzi, s egyben értékeli a kiváló orvos-vegyész működését, amellyel „nemcsak büszkélkedhetünk, de példát is meríthetünk belőle”. Nemcsak Nyulas nyomtatott műveit böngészte át, hanem levéltári kutatásokat is végzett, illetve végeztetett.
Nem riadt viszont vissza attól a feladattól sem, hogy olyan kémikus működését hangsúlyozza, akinek személye egyébként nem volt rokonszenves Magyarországon. A szabadságharc joggal vitatott szerepű fővezérének, az akkor még életben levő Görgey Artúrnak mint kémikusnak érdemeit azzal akarta hangsúlyozni, hogy lefordította és kiadta 1848-as szerves kémiai cikkét, ezzel támasztva alá azt az értékelést, amelyet Görgey kémikusi szerepléséről Than Károly adott pár évvel azelőtt.
Örült, ha hazánkfiai tudományos eredményeire valahol külföldön felfigyeltek. Így ő tudósított először arról, hogy a korabeli matematika egyik külföldi vezető tekintélye Bolyai János munkásságát nagyra értékelte.
Helyesen látta, hogy a történeti szemléletet kell alkalmazni nemcsak a régmúlt eredményeinek felmérésénél, hanem a tegnap és a ma tudományának értékelésében is. 1915-ben az előző 45 év hazai természettudományának fejlődéséről beszélt, elsősorban a biológiai és orvostudományi eredményekkel foglalkozva, túlzott szerénységből nem érintve a kémikusok, közte a saját, ugyancsak méltán világhírű kutatásait.
Ugyanígy a közelmúltról szólnak azok az értékelések, amelyeket akkor még élő vagy már elhunyt tanárairól, ismerőseiről írt. Tudománytörténészi alaposság és elfogulatlanság jellemzi ezeket az írásokat.
Megkapó, hogy ezekben az írásokban az objektív hangot hogyan töri át olykor az érzelem, elsősorban a hála és tisztelet mélyen átérzett hangja: „A szellemnek… az igazság iránt önkéntelenül megnyilvánuló tisztelete oltja belénk az igazságok oktatói, megállapítói és apostolai iránt való hódolatot” – írja egy helyen.
Ez a hódolat mutatkozott meg elsősorban Than Károly iránt, akinek előadásain határozta el, hogy elindul az ő általa mutatott pályán.
Ilosvaynak jutott 1908-ban az a szomorú feladat, hogy tanára és példaképe elhunytát jelentse a magyar kémikus társadalomnak, és ő vállalkozott arra is, hogy 1912-ben az MTA „ünnepélyes közös ülésén” Than Károly volt másodelnökről egy klasszikusan szép és alapos tanulmányban megemlékezzék.
Másik volt professzoráról, Lengyel Béláról is nagy szeretettel emlékezett meg, de óvakodott attól, hogy külföldi nagyságokhoz mérje. „Ez az eljárás se nem igazságos, se nem méltányos.” Különös elismeréssel szólt viszont Lengyelnek a természettudományos ismeretek terjesztése és népszerűsítése terén végzett munkájáról, előadásainak szép, magyaros nyelvezetéről és főleg szép és biztos kísérleteiről.
Idősebb műegyetemi professzortársát, a kémiai technológia tanárát, Wartha Vincét (1844–1914) is ő méltatta ravatalánál a műegyetemen és az akadémián egyaránt.
Igen értékes az az akadémiai emlékbeszéde, amelyet Szily Kálmánról, a neves fizikusról tartott, aki a természettudományos kutatás megszervezésével és a Természettudományi Közlöny alapításával a kémiának is olyan sok segítséget, fáradhatatlan aktivitásával magának Ilosvaynak olyan szép példát adott.
Hasonlóan tudománytörténeti jellegűek a külföldi útja során megismert tudósokról szóló megemlékezései.
A „soha meg nem szűnő hála” hangján búcsúztatta R. Bunsent. Azok az írásai, amelyekben párizsi mesteréről, M. Berthelot-ról szóltak, példát mutattak, hogyan lehet történeti szemléletben írni a saját élményeket, emlékeket bőségesen tartalmazó közelmúltról.
Olyan tudósokról is megbízható képet nyújtott, akiket személyesen nem ismert ugyan, de hatásukat a kémiában érzékelte, éppen ezáltal minden megemlékezésében egyéni hangját fellelhetjük. Megmutatkozik ez abban, hogy függetleníteni tudta magát a nálunk abban az időben szinte egyeduralkodó német szakirodalomtól. Megírta pl. a prioritási vita kellős közepében, hogy a periódusos rendszer alapgondolata „kizárólag Mendelejevé, míg tagadhatatlan érdemei vannak a rendszer kifejlesztésében Meyer Lothar-nak és Newlandsnek”, pedig a németek L. Meyer elsőségét igyekeztek bizonygatni (helyenként még napjainkban is).
Rendszeresen megemlékezett a kémiai Nobel-díjasokról. A sort Adolf Baeyerrel (1835–1917) nyitotta meg, akit személyesen is ismert.
Személyesen nem ismerte W. Ostwaldot, akivel kapcsolatban nem hallgatta el, hogy „szárnyaló fogalmazványai között ne volnának kicsinyes dolgok is”, de hozzátette: „A Nap azért, mert foltjai vannak, mégiscsak Nap”.
Ilosvaynak talán ezek a cikkei, talán inkább az oktatásban alkalmazott történeti szemlélete fogta meg tanítványát, később tanársegédjét, majd adjunktusát, Szathmáry Lászlót, s így vált belőle a kémiatörténet nagyszerű hazai kutatója.
Ilosvaynak az előbbiekben megemlített szép és alapos megemlékezései elsőrangú forrásai a tudománytörténeti kutatásnak. Helyesen jegyzi meg azonban Szabadváry, hogy „a sors iróniája, hogy róla csupán hevenyészett megemlékezés látott napvilágot”.
