SZÁZ NAPÓLEON
SZÁZ NAPÓLEON
Nem volt rossz tanács, érdemes megfogadni. Csakhogy a fürdőorvosok is nehezen vergődnek zöld ágra, ha nem értenek egy kicsit a Barnumságokhoz. Akinek azok közt jól megy a sorja, az úr, mert télen semmi dolga, behúzódhat valami kisvároskába, élheti a világát. Nagyon tetszett Menyusnak ez a tanács. De hát akinek nem megy jól? Ej, ki kell gondolni valamit, kényszeríteni kell a szerencsét. (Hiszen Koch is csak azt tette a sületlen fölfedezéseivel.) Híressé kell lenni valahogy. Mert a híres doktornak az ablakon ömlik be az arany. De a hír útja is lassú. Ki győzné azt bevárni? Az ördögnek nőjön a fű, ha már a lovak megdöglöttek.
Úgy szerette volna azt Menyus csinálni, hogy mindjárt a hírességen kezdje. Sokkal kényelmesebb volna így. Töprengett is rajta, éppen mint azok, akik a perpetuum mobilét vagy a kör négyszögesítését szövik ábrándjaik közé. Miért ne sikerülhetne neki?
Hátha olyan aplombbal lép fel, mely meglepi a közönséget és imponál neki? Volt még kétezer forint tőkéje, nem sok, de azért ki lehet vele vágni a tempót. Ha beüt, jó, ha be nem üt, akkor ugyan nem jó, de legalább nem csepeget le a véréből apránkint, hanem beadja a kulcsot egyszerre.
Hiszen persze, svindli az ilyen eljárás, de lehet-e a mai időben megélni egy kis szélhámosság nélkül?
A világ modern; a modernséget is érteni kell: aki ostoba, az elpusztul, mint ahogy az elsárgult levél lehull a fáról.
Így okoskodott a mi hősünk, s csakhamar megtalálta a letelepedési helyet: a prixdorfi fürdőt, melynek mintegy ötezer látogatója van évenkint, és csak tizenkét orvosa. Menyus egy kis számítást csinált. Körülbelül minden orvosra esik négyszáz lélek, azokból, mondjuk, minden második gyógyulni jön: tehát esik kétszáz beteg. Minden beteg fizet az egész idényre orvosának átlag 20 frtot, ez tehát négyezer forint. Hát az is csak valami. Ha ehhez hozzáadjuk, amit – ha ügyesen lép fel – a többi kollegáktól elszed, esetleg meg is gazdagodhatik a prixdorfi fürdőben.
Legott elutazott, hogy a fürdő igazgatójával érintkezésbe lépjen.
Az igazgató, egy Kruger nevű német ember, bár nagy ellensége volt a doktoroknak, a prixdorfiaknak különösen, mégis, úgy látszott, első tekintetre rokonszenvet érzett hősünk iránt, s megadta az engedélyt a letelepedésre, miután barátságosan figyelmeztette, hogy nehéz lesz megélni, mert már úgyis sok a doktor. Egy-kettő, amelyik divatban van, szedi le a húst, a többinek csontok jutnak.
Menyus fölénnyel mosolygott.
– Csak méltóztassék rám bízni.
– Szerencsét kívánok önnek.
Később baráti fülek előtt úgy nyilatkozott Kruger direktor úr, hogy csak azért engedte meg a charmant dr. Katánghynak a letelepedést, mivel a tizenharmadik lesz, amiből méltán következtethető, hogy a doktor-állományból egy év alatt meghal valamelyik.
Katánghy tehát a szezon elején letelepedett Prixdorfban.
Nem akarom a fürdő leírásával untatni a t. olvasót, mert bizonyosan olvasott már fürdőleírásokat és rájött magától is arra, hogy leírásban a világ minden fürdője egyforma. Ózondús levegő, szép, tiszta lakások, árnyékos sétahelyek, remek koszt, nevetségesen olcsó árak, fölséges kiszolgálat, üdítő ásvány- és gyógyvizek, gyönyörű kiránduló helyek, lawn tennis, tombola stb.
Egy-egy ilyen fürdői leírás valóban hasonlít ama lóhoz, mely a lóbetegségekről szóló tudományos könyv lapján vagyon lefestve, mindazon betegségek jelzésével, melyek az összes lovakon valaha előfordultak, de egyetlen lóban sohasem – csakhogy a fürdőleírásoknál az előnyök vannak így berakva az összes fürdőkből egybe.
Hát én bizony le sem próbálom írni Prixdorfot, pedig egészen csinos hely, és sok magyar látogatja. De hogyne! Magyar mindenütt sok van, csak otthon nincsen elegendő. Ha a külföldi fürdőkön őgyeleg az ember, azt kellene hinnie a magyarok mennyisége után, hogy otthon legalább ötven millió maradt még belőlük.
Az 1876-iki idény nagyon eleven volt Prixdorfban. A kutak környékén ezeren és ezeren tolongtak, csinos asszonykák fekete viaszkos-vászon-táskákkal az oldalukon, melyben a poharat tartják, és az üvegcsövet, melyen keresztül isszák a szénsavas, vasas gyógyvizet, hogy a foguk ne feketedjék tőle; sárgacipős uracsok, akik kalandot keresnek a tüdőhurutjuk mellé. Széltiben foly a fürdői traccs, mely egészen speciális. A fürdőn évtizedeket él át az ember két hónap alatt. A közönség jön és megy észrevétlenül, az átváltozás folytonos. A kép mindig ugyanaz, a kutaknál, a Kur-Salonban, a zenénél és mindenütt, de a személyek mindig mások. Az egy hónap előtti ismerősei úgy tűnnek fel az embernek, mint messze időkről ismert alakok, kiknek elmosódott képe megvillan ködösen az emlékezetben.
S hogy megváltoznak ily helyt az emberek! A fürdőn s általában utazásban mindenki nagyobb úrnak szereti magát mutatni, mint aminő otthon volt. Kivévén az igazi nagy urakat, akik itt kisebbekké teszik magukat – mert ők ezt tekintik pihenésnek: az úri állapotból kijut nekik a megcsömörlésig odahaza.
Ez a tömeg mind hazug. Egyik több, másik kevesebb. Biztos szem kell hozzá, mely redukálni tudjon. Mint ahogy biztos ítélet kell, egy lap közleményei nyomán meglátni valódi alakjukban az előfordult eseményeket. Nincsenek többé hazugságok, csak rossz szemmérték van és gyenge ítélő erő.
A prixdorfi fürdővendégeknek ezen a nyáron is megvoltak mindazon mulatságai, melyek más években. A céllövészet, a pisztránghalászat, kirándulások a csacsik hátán s egyéb ártatlan öröm, mely néhány ezer dologtalan embertől kitelik. Mennyi száz apróság tudja ezeket szórakoztatni, még a mosónők látása is, amint nagy kosarukban a fejök tetején viszik a villákba a szépen kimosott, kivasalt fehérneműt. Az ácsorgó uracsok rendre ráösmernek:
– Nini, a kis erdészné alsószoknyája!
– Igaz. Ez a másik meg a szőke konzulné holmiját viszi. Nézze csak, nem ösmer rá a lila batiszt blúzára, ott oldalt az ingek felett? Ah, istenem, a konzulné ingei!
Csak a fürdőn látni, hogy milyen ostoba állat az ember – ha elvesszük tőle a rendes foglalkozását, ha lerázta magáról a hámot, amelyben okosan tud járni.
Százával vannak itt, akik hónapokon át nem beszélnek egyébről, csak a gyomrukról, és az alvásukról, folyton e két témát variálva:
– Ma egy kicsit jobban érzem magam, mint tegnap.
– Én is sokkal jobban aludtam. Éjfél előtt csak egyszer ébredtem fel.
– Én egy kis görcsfélét észleltem úgy 3 óra tájon a gyomromban.
– Nekem úgy rémlik, mintha reuma lenne tegnap óta a nyakamban.
– Tegnap igen jó étvágyam volt. Egy beefsteaket fogyasztottam. Megettem az egészet. Pedig roppant darab volt.
– Nálam nyomást okoz a húsféle este.
– Valóban, a múlt péntek esti rostélyostól magam is bikákkal álmodtam egész éjjel.
S ez így megy az egész szezonon keresztül. Az a sok ember közönségesen mind erről beszél. Szerencse, hogy ez általános közös témákhoz némi »csemege« is járul. Egypár kaland mindig előadja magát, amellé egy kis pletyka okvetlenül kerekedik, aztán a doktorok szapulása is egyike a kardinálisabb élvezeteknek. Szamarak, sarlatánok, nem törődnek a betegekkel. Melyiknek ki a betege, melyiknek mit rendelt. X. doktor udvarol az egyik szép páciensének s minden vizitnél egy ingre vetkőzteti a menyecskét, hogy a fülét odatehesse a gazember a kebléhez, a mellét meghallgatni. Z. doktorról pedig azt esik jól elfecsegni, hogy kis betegségekből nagyokat csinál, mint a kelmenbergi borbély, aki összeszidta a segédét, amikor a paraszt meggyűlt lábából távollétében a tüskét kivette: »Tékozló kutya vagy, inkább beljebb kellett volna verni, hogy pénzelhessünk belőle«.
De a legjobb terefere mégis az új doktorról szólt ebben a fürdőidényben, mert nemcsak a fürdőközönség beszélt, hanem maguk a doktorok és a bennszülöttek is.
– Csinos ember – mondák a gyöngédebb nemen levők.
– Rettenetesen el van foglalva – csodálkoztak a bennszülöttek.
– Mindnyájunkat lefőz – ijedezének a kollegák. – Megfoghatatlan dolog!
– Jól mehet a dolga. Bizonyosan érti magát – vélték a laikusok.
Denique beszéltek róla. Felötlött. Az idény újdonságai közé tartozott. Új doktor, magyar doktor. Nemes ember; Herr von Katánghy.
Közelebbről senki sem tudott róla semmit; az asszonyok, akik dicsérték, hogy csinos ember, nem vehették hasznát, mert örökké a kocsijában ült, sebesen rohanva az utcákon és tereken, mintha mindig halálos beteghez sietne. Reggeltől egész estig látható volt, majd itt, majd ott bukkant fel a komoly, egyszerű és mégis végtelenül elegáns fogat, mindig galoppban. Itt-ott megállt egy-egy villa előtt, a doktor leugrott (szép nyúlánk alakja volt) s lázas sietséggel ment fel a lépcsőkön, mindig sietett, két lépcsőt is ugrott egyszerre, rettentő sok dolga lehet; néhány perc múlva visszajött, loholva, fújva, halántékát a kendőjével törülgetve, aztán megint megindult a fogat, száguldva, valamely, a fürdő túlsó részén levő villába. Útközben kezében tartotta a napfénytől csillámló aranyóráját, mintha a másodpercek gyors eltűnése is alterálná, s gyakran (kivált, ahol nagyobb közönség látta) meg-megbiztatta a kocsisát.
– Csak sebesebben, mert elkésünk.
A hölgyek, mondom, nem vették hasznát, mert rá nem ért, hogy velök foglalkozzék. Sajnálandó az ilyen ember, gondolták, aki a munkának rabszolgája. Délben sietve habzsolta be ételeit, aztán megint ment azon az átkozott kocsin (vajon mikor esznek a lovai?), a vacsorát azonképpen behányta magába és újra rohant. Éjjel is sokszor lehetett hallani a kocsija robogását. Sajátszerű extravagáns zúgása volt a feketepárnás brumerjének. A csendes alvók, ha felriadtak, a másik oldalukra fordulva mormogták: »A doktor Katánghynak nehéz betegjei lehetnek«.
Ezt reggel is fölemlegették a früstöknél, mint éji élményt: »A Katánghynak nehéz betegei lehetnek, egypárszor hallottam az éjjel a kocsiját átmenni az ablakom alatt«.
De hát kik voltak ezek a betegei? Azt bezzeg nem tudta senki. Ámbátor el sem jutottak ehhez a kérdéshez. Mindenki megelégedett azzal, hogy sok betegje lehet, mit firtassa ő, hogy kik. Ő nem az, a Pali ismerőse sem az, a győri fiskálisné sem az – de a többi ember aztán akár mind az övé lehet.
Ki gyaníthatta volna azt a turpisságot (amit csak én tudok, meg a patikárius, aki egész nyáron mindössze öt Katánghy-vevényt látott el), hogy Katánghy barátunknak egyáltalában nem voltak betegei, hanem angol ésszel játszta az elfoglalt embert oly mesterileg, hogy az ördög se vehette észre – még a gyógyszerész is gyanakodott: »Hátha háziszerekkel gyógyít!«
Igenis, Katánghy Menyhért a jobbik eszét vette elő. Hiszen ő is a fin de sičcle gyermeke. És végre, ha a sárosi ember amerikánus akar lenni, nem kell hozzá semmi előtanulmány: a sárosi ember készen van.
Mint az elkeseredett játékos, egy blattra tette fel mindenét (a minden alatt a kétezer forintja értendő).
Kibérelt Prixdorfban egy elegáns lakást, bebútorozta igen csinosan, csináltatott egy táblácskát arany betűkkel: »Dr. Melchior von Katánghy Brunnenarzt«, vett egy szép fogatot (két jó szürke trappert), felültetett a bakra egy cilinderes, frakkos kocsist, a jó Varga Miskát pedig, akit felbeszélt halottaiból egykor az egyetemen, rábeszélte most, hogy borotváltassa le a bajuszát (ez utóbbi esetben csökönyösebb volt a Miska), belebújtatta pompás komornyiklivréebe, így fölfegyverkezve megkezdte, amint látjuk, a merész utakat a szerencse erőszakos meghódítására, mégpedig olyan ügyesen, hogy az egész Prixdorfban rövid idő múltán őt tartották a legdivatosabb orvosnak.
Nagy ügyesség kellett különösen a villákba tett látogatások markírozásához. Mert a mi derék földink természetesen nem tett látogatást senkinél, hanem csak fölment az emeletre, ott kuncsorgott, dangubált vagy elbújt valami alkalmas helyre, hogy húsz-harminc perc elteljen. A szemfüles villai cselédség könnyen észreveheti vala, hogy csak szelet tol, de oly imponáló volt a tartása, méltóságteljes a megjelenése, s annyira természetes volt az ügybuzgó sietsége, hogy senkinek sem jutott volna eszébe ilyesmire gondolni.
S mennyi kitartás! Ugyanazt tenni napról-napra, következetesen, minden eredmény nélkül.
Mert nem volt eredmény. A Miska, aki azalatt komornyiki ruhájában otthon várta a pácienseket, mindig azt az egyet referálta: »Senki sem volt itt«.
És természetes is, a fürdővendégek már a megérkezésük első napján választanak orvost, vagy a tavalyit, vagy akit tavaly kiszemeltek, az új doktor élelmes manővere tehát olyan vetés, amiből csak esztendőre lehet aratni: aki esetleg most beleszeret, vagy akit elszédít divatos volta, az is csak a jövő szezonban keresi fel. De a jövő szezon messze van, addig a mi doktorunk nem bírja magát fenntartani.
Egy nap azonban, midőn az orvos hazatért, mert a teljes látszat kedvéért a nagy kocsizásokból minduntalan haza kellett térnie, hogy a várószobájában felgyűlt betegeit ellássa (voltaképpen, hogy a díványon hanyattfekve egy-két csibukot elszíjon), már messziről jelentőségteljesen kacsintott feléje a Miska.
– Van odabent valaki? – kérdé halkan.
– Egy bárónő a leányával – súgta a bizalmas komornyik.
– Egy bárónő! teringette!
Katánghy felvillanyozva nyitott be a várószobába.
A pamlagról egy éltes úrnő emelkedett fel terebélyes termettel és olyan roppant mellel, hogy az embernek önkénytelenül az a gondolata támadt, hogyan tudja vajon a t. asszonyság a levest enni? Bizonyosan csak úgy, ha a tányért egész az álla alá hozza fel a hegyek alól. Különben az arca igen intelligens volt s még a toka és a hervadtság sem bírta érdekességétől megfosztani, szemei pedig éppenséggel most is szépek.
– Blandi bárónő vagyok.
Az orvos meghajtotta magát mély tisztelettel, az asszonyság pedig a távolabb álló fiatal hölgyre mutatott.
– Klára leányom, akinek érdekében kívánjuk igénybe venni orvos urat.
– Úgy? A kisasszony a beteg?
Egy futó tekintettel mérte végig. Magas, nyúlánk termetű, szőke kisasszony volt, nem fiatal már, de nem is vénleány még. Nyugodt, mélyreható nézésébe egy kis ravaszság vegyült. Arca kissé szenvedőnek tetszett, ajkai körül bágyadt, színtelen mosoly lebegett, de ez csak illett neki s felette előkelő kinézést kölcsönzött.
– Méltóztassanak a dolgozószobámba befáradni. Parancsoljon, bárónő!
Miközben elöl eresztette, jól szemügyre vevé a hölgyek öltözékét. Melyik orvost ne érdekelné az első páciens? Kivált, ha egy Blandi bárónő! De hátha csak amolyan fürdői bárónő?
A pillanatnyi szemle jól ütött ki. Menyus is értett a toalettekhez. Ezek a csipkék valódiak, az öreg bárónő fülében igen szép gyémántok fityegnek, a kisasszony egyszerű batiszt ruhája előkelő szabó műhelyéből került ki; minden igen elegáns rajtuk és ízléses a szalmakalapoktól, a svéd kesztyűtől kezdve az utolsó zsuzsuig. Pedig az előkelőséget és a valódi jó módot az apróságokból lehet megítélni. Egyszóval, Menyus úr meg volt elégedve. Az első páciens igen kielégítő. S mint prognosztikon sokat ér. Máris az arisztokrata világ orvosának kezdte magát képzelni, s látta a fényes jövőt, mint telik meg lakásának környéke ragyogó fogatokkal, melyekről beteges ladykat és marquisnőket emelnek le fényes ruhájú lakájok.
– Mi baja voltaképpen a baronesznek? – kérdé, amint leültette dolgozószobájában a hölgyeket, őmaga udvariasságból állva maradt.
– A leányom nem baronesz – mondá rigorózus hangon a bárónő.
– Ugyan?
– Az első férjem Bodrogszeghy Pál volt. Csak jóval leányom születése után mentem férjhez báró Blandihoz. De ez éppenséggel nem lényeges ebben az esetben. A fődolog az, hogy leányom egy idő óta folytonosan köhécsel s némelykor lázai vannak. Kérném őt alaposan megvizsgálni.
– Mindenesetre, bárónő. Mióta érzi e tüneteket?
– Körülbelül február óta. De felelj te magad, szívecském!
– Igen, mama.
– Nem szokott éjjel izzadni?
– Nem – felelte Klára kisasszony.
– Érez valamit a mellében?
– Semmit.
– Igen helyes. A láz mikor szokott jönni?
– A láz sokszor hetekre elmúlik, vagy visszajő magától – vette át a szót a bárónő, folytonosan legyezve magát, ami nem volt csoda, mert a bárónő vérmes volt, kurta nyakú, s kívülről az ablakok zsaluin át csak úgy ömlött be az augusztusi hőség, mintha kemencéből jönne.
– Majd rendelünk ellene egy kis kinint.
– Ma alighanem sirokkónk van – jegyzé meg Blandi bárónő, nagyot fújva.
Az orvos elmosolyodott.
– Ah istenem, annyira el vagyok foglalva, hogy észre sem veszem az időjárást.
A keresztényies önmegadás keserűsége érzett ki felkiáltásán, mintha mondaná »Oh, asszonyom, milyen szerencsétlenség híresnek lenni«!
– Valóban, ön túlságosan igénybe van véve. Mondták ezt nekünk a villában, de mi nem tágítottunk. Leányom mindenáron önt óhajtotta konzultálni.
– Nagyon lekötelező… igazán helyes. Tehát lássunk hozzá, mert az idő fogy (izgatottan tekintette meg az óráját). Tessék levetkőzni, kisasszony.
Klára kisasszony arca merő láng lett, szemérmesen lesütötte a szemeit. Igazán csinos volt most.
– No, ne légy bolond, Klárika. Ne szégyelld magad az orvos úr előtt, fűzd ki fiam a ruhaderekat. De talán nem is volna szabad mídert viselnie, ugye orvos úr? Ejnye, de nagy gyerek vagy, Klára! Hiszen a doktor úr nem olyan szemekkel nézi azt, mint más férfi, az orvos úr jelen nem levőnek tekintetik. Persze, persze, hogy fiatal ember még, de azt hiszem, már nős. Nemde, nős már? Hogyan, még nem nős? No, mindegy, hunyd be a szemedet, aztán le azzal a derékkal, egy, kettő, három…
Klárika behunyta a szemeit, mialatt gépiesen kifűzte a derekát… Szegény bárányka, úgy reszketett a vérlázító művelet alatt.
Mikor az orvos fülét a derekához nyomta, a vékony batiszt ing fölött, összeszisszent és az ajkait harapta.
– Vegyen nagy lélegzetet. Ne olyan nagyot… Így, így.
Azután megkopogtatta a mellét, hátát egy pár helyen.
– Itt egy kis tompulat van – mondá. – Tessék felöltözni!
Rá se nézett, nem mutatott semmi különös érdeklődést, nem alterálta az illat, mely a finom testből kiáradt, hidegen, közömbösen mondá: »Tessék felöltözni«, mintha száz és száz hölgyet vizsgálna meg napjában.
– Nos? – kérdé a bárónő mohón.
– Egy kis csúcshurutot találtam a harmadik és negyedik borda közt – felelte a doktor baljóslatú hangon.
– Szent isten! Csak nem lesz baj?
– Mindent el fogunk követni, hogy ne legyen.
Az orvos most leült az íróasztalához, beírta egy nagy ócska könyvnek valahol a közepe tájára a beteg nevét, a villát, ahol laknak (a »Márványasszony«-ban laktak), a szimptomákat, amiket talált, írt valami porokat a láz ellen, elrendelte, hogy a kisasszony mindennap igyék reggel száz gramm vizet a »Katalin« forrásból, üljön sokat szabad levegőn, délután inhaláljon egy kis fenyőillatot, és mentől kevesebbet beszéljen. »Sehol sem olyan igazi arany a hallgatás – mondá –, mint kegyednél lesz.«
Így folyt le az első vizit. A százszor megálmodott első páciens egy könnyed, szinte kevély fejbiccentéssel eltávozott.
Harmadnap látogatást tett a doktor a »Márványasszony«-nál (egyike a drágább villáknak), két igen elegáns szobában laktak Blandiék az első emeleten.
Klára kisasszony künn a kertben feküdt a platánok alatt egy függőágyon s mind a két kezét nyújtotta a doktor elé.
– Az ön porai megszabadítottak a láztól.
– Természetesen. Tehát jobban érzi magát?
– Összehasonlíthatatlanul jobban; mintha kicseréltek volna.
– Étvágya?
– Mint a farkasé. Az ön orvossága csodát tett.
A kisasszony hálás szemeket vetett hősünkre, a nagy kék szemek nedves fényben úsztak, mintha könnyben fürödtek volna.
Menyhért úr lesütötte a maga szemeit. Bár nagy svihák volt, mégis restellte a hálának ilyen rendkívüli nyilvánulását. Egy pár kinin-porért ez mégis sok.
– Szót sem érdemel – mormogta és kedvetlenül ráncolta össze a homlokát.
Eszébe jutott, hogy a nagyon hálás páciensek rendesen rosszul fizetnek. Az áradozó szavak forintokat vannak hivatva pótolni.
– A köhögéssel hogy vagyunk?
– Az még tart.
– Magától elmarad, mihelyt az oka elmúlik. No, és a mama?
– Az fent van a szobában.
– Éppen hét percem van még, hogy nála is tehessem tiszteletemet.
– Istenem, annyira siet!
– Hja, a kötelesség, kisasszony. De holnap, holnapután talán ráérek ismét eljönni. Nos, menjünk fel a bárónőhöz. Szabad karomat ajánlani?
Sajátszerű puhaság, lágyság ömlött el Klárának egész lényén, s valami ritmikus volt a lépéseiben. Valóságos zene a járása.
A »Márványasszony« egész homlokzata rózsaindával volt befuttatva, ezer meg ezer rózsa lógott le a falról, a bejáratba is lecsüngtek. A doktor önkénytelenül leszakított egy félig kihasadt bimbót és a gomblyukába tűzte.
– Ej, menjen – mondá durcásan Klára, amint a lépcsőn fölmentek –, éppen az én bimbómat tépte le. Már két napja aufpasszolok rá (Klára szerette vegyíteni a nyelveket), még ma tövén hagytam, hogy egy kicsinyt megemberesedjék, illetve megrózsásodjék, s íme, elviszi az orrom elől.
Erre a pajzán hangra meglepődött a mi Menyusunk, de mit tehetett egyebet, kivette a gomblyukából, s maga is kiesvén komor aeskulapi szerepéből, némi udvarlói allűrrel nyújtotta, s mondá Klárának:
– Itt van, ni! ne sírjon!
Klára mosolyogva tűzte a tömött szőke haja közé.
Mikor Menyus úr másnap eljött a hölgyek látogatására, egy ivópohárban találta kissé megfonnyadva a tegnapi bimbót. De Menyus annyira nem gondolt helyzetében udvarlásra, szerelemre, mint ahogy az akasztandó ember a siralomházban a jövő évi termésre. Meglehet, észre sem vette a bimbó megtiszteltetését.
Blandiék mintegy hat hétig maradtak Prixdorfban, azalatt a doktorral sűrűn érintkeztek, aki majd minden másodnap bepillantott hozzájuk, de mindig az ő szokott sietségével. Némelykor találkoztak az ebédnél az »Arany alma« hotel korridorján, persze, itt is csak futólag, a doktor sebesen evett, s már a második tál ételnél rendesen jött érte szaladva, nagy lihegéssel a komornyikja. A bárónő, aki bőbeszédű volt, sohase beszélhette ki magát. Sokszor kezdett bele valami történetbe, de azt sohasem fejezhette be, mert Katánghy nem maradt a végéig, amiért apródonkint egészen meghűlt iránta.
– Ugyan eredj a te doktoroddal – mondá néhányszor a leányának –, hisz az egy kellemetlen, hideg fráter, és úgy oda van ragadva a foglalkozásához, mint az Aeskulap botján a körültekergőzött kígyó.
– De igen csinos ember. És bizonyára sok pénze van.
– Ki tudja?
– Ha nincs is még, de bizonyosan lesz. Amellett anständig modorú, szép nemesi neve van. János király kezeiben hatalmas stoff lenne.
– No no, kőbe találsz vágni a kapa élével.
– Aki mer, az nyer!
Az öreg bárónő rosszallón rázta a fejét.
– A súlyos kő a legszebben szőtt pókhálóból is kiesik. Jegyezd meg magadnak, Klára!
Klára kisasszony dacosan fordította el a fejét.
– Nincs benned semmi kitartás, mama. Te csak a sült galambot szereted, ha mindjárt van, de hogy meg legyen spékelve is.
– No, fiam, a te sült galambod nekem ugyan nem kellene, ha csak ketten volnánk is egy puszta szigeten.
– Az ízlés dolga.
– A nyelvecskéd elég jól forog.
– Magára ütöttem, mamácska.
Ilyen feleselések gyakran estek anya és leánya közt, mely utóbbi két-három hét alatt teljesen elvesztette a csúcshurutját, üde piros színt nyert az arca, olyan lett, mint egy »töltött galamb« (egy katonatiszt udvarlója szerint). A fürdői embermázsálók tíz kiló pluszt jeleztek a sugár ruganyos testen.
– Hátha még jobb koszt lenne! – zsörtölődött a báróné a doktor előtt. – De az borzasztó, amit itt megétetnek az emberrel. Jövőre, ha élek, szakácsot szeretnék hozni magammal.
A doktor élénken taszította feljebb a pápaszemét ennél a szónál, Klári pedig elérzékenyült pillantást vetett rá: »mamácskám, te segítesz engem«.
Blandi báróné általában nagy ungorkodással volt a prixdorfi vendéglősök iránt, s öröme telt, ha az időjárásból előre megjósolhatta a másnapi menüt, kiismervén a vendéglősök ravaszságát; ha szél volt, másnapra almásréteseket jósolt a vendéglői étlapokra, mert a szél leverte a sok éretlen almát a fákról; ha hirtelen eső kerekedett, esküt mert tenni a kaiserschmarnra (császár morzsájára), mert az asztalokon megázott zsemlyék ilyetén értékesítése elmaradhatlan ez átkozott piócáknál.
Hősünk sohasem árult el kíváncsiságot a bárónő magánviszonyai iránt. Mi volt ennek oka, lehetetlennek látszott meghatározni. Egyszerű közömbösség-e, vagy finom modor? Nagyon ravasz volt-e, vagy abszolute nem érdekelték Blandiék? Százszor eltűnődött ezeken Klárika.
De mert a bárónő gyakran igen közlékeny volt, szükségképp meg kellett tudnia egyet-mást; némelykor ugyan maga is kérdezett, de mindig csak akkor, ha a társalgási téma magától hömpölygette a kérdéseket.
Így tudta meg, hogy Blandiék Klagenfurtban laknak (rossz jel; Klagenfurt vice-Grác, sokat mutató szegény emberek városa), hogy Blandi báró már egy pár év előtt szíves volt meghalni, ha ugyan élt valaha (fürdőben minden ember Tamás), hogy Blandiné gyakran fordul meg Magyarországon a fivérénél, aki gyermektelen, s úgy mellesleg az is el volt mondva, hogy Klári a keresztleánya és kizárólagos örököse. Szegény Klári, milyen kár, hogy nem férfi.
A doktor mégis kíváncsi volt, hogy miért olyan nagy kár az.
– Mert a nagybácsija olyan portékát tart raktáron – szólt a bárónő kedélyes mosolygással –, aminek csak a férfiak vehetik hasznát.
– Kereskedő?
– Inkább gyáros.
A doktor nem volt kíváncsi. Gondolta magában, bizonyosan pipagyáros lesz a nagybácsijok; a báróné mintha a lelkébe látott volna, még hozzátette, Klárihoz szólva:
– Az öreg gyártmányai egyre kelendőbbek. Ma már húszezer forintba kerül darabja.
Mindegy, a doktor mégsem tudakozódott, megelégedett azzal a tudattal, hogy akkor hát nem pipagyáros, de talán hajógyáros.
A bárónő meg nem állhatta, mikor a doktor elment, hogy azt a különben jogosult megjegyzést ne tegye:
– Kár erre a szót vesztegetni. Nem fogja a szikra – punktum.
– Ej, a nyirkos dohány is ég, mamácska. Láttam én azt százszor is. A különbség csak az, hogy több gyufa kell hozzá.
– A mai gyufa nem szuperált.
– Mert nem volt rajta elég foszfor.
A tény pedig az volt, hogy dr. Katánghyra igen jól hatott a gyáros emlegetése, persze csak bizonyos értelemben, mert a Blandiékhoz fűzött gondolatai a honorárium keretéből nem mentek ki. Valami olyasforma forgott eszében: »Ezek a Blandiék szolid népek, hogy a gyáros nagybácsit emlegetik, holott éppen avval az erővel emlegethetnék nagybácsijuknak Lobkovicz herceget is. A Blandiék reális népek, és bizonyára csinos honoráriumot fognak nekem fizetni.«
Hogy mennyit? Hősünk ötven forintra számított, ez tisztességes lesz, de nem elegáns, az elegáns fizetség egy százas lenne.
S bizony arra a százasra már nemsokára rászorul. A negyven darab ötvenesből, amit Kassáról elhozott, éppen az »utolsó mohikánt« költi most. Egypár nap múlva kenőcs hiányában megakadóban lesz az egész gép.
Igaz, hogy a pénzek csapját legkönnyebben a fürdőorvos eresztheti meg, azt mondván egy-egy betegének: »Ön már meggyógyult, holnap mehet«, vagy ha kedvtelésből ott akarna maradni, ráijeszt: »Önnek árt ez a klíma«, mire jön az elmaradhatlan »levélboríték«, csakhogy ehhez páciensek kellenek, s Katánghynak Blandiékon kívül alig volt négy vagy öt betege, s ezek is most utóbb jöttek.
Tehát nem volt más mód, mint egy szép napon hazaküldeni Blandiékat.
– A kisasszony teljesen meggyógyult. Orvosra nincs többé szüksége.
Szomorúság öntötte el az arcát. Hiába, Klára az első páciense volt, bizonyos előszeretettel viseltetett iránta. Még tán jó is volna neki egy vagy két hét a fenyvesek közt, és mégis elbocsátja? De mit csináljon? A szükség nagy úr.
Klára szinte összeomlani látszott a szavak súlya alatt.
– Hogyan – szólt képéből kikelve –, ön már ránk unt?
– No, csak az kellene – mondá a doktor vidoran, de a hangján kiérzett a zavar és kelletlenség –, az ön drága egészsége az a szempont, melyet mindenek fölébe helyezek. Önnek már nem tesz jót ez a levegő, a napok már rövidek, a harmatcsapadék nagy lévén, az esték igen nedvesek és ártalmasok. Ön, mint a méh a virágból, felszítta Prixdorfból, ami hasznos és éltető volt – ami ártalmas, hagyja itt.
– Igen helyes, orvos úr – mondá a bárónő. – A jövő héten indulunk.
– Annyi haladékot nem adok. Menjenek inkább valahova utókúrára.
– Hová tanácsolja?
– Például Magyarországra. Ilyenkor legjobb az Alföld.
– Hát Székelyország nem volna jó?
– Hm. Nem bánom. Falu vagy város?
– Kisváros.
A leány kérdőleg nézett az anyjára, miközben egy könnycsepp gurult ki a szemeiből.
– János bácsihoz megyünk – mondá mintegy válaszképpen a kérdő tekintetre.
Az orvos észrevette a könnycseppet a Klára szemeiben, s maga is elérzékenyült, elfordította a fejét.
– Látom, nagyon sajnálja Prixdorfot… és bizonyára én is sajnálom, hogy elmennek, de az egészség az első.
Így lett elhatározva, hogy Blandiék holnapután indulnak.
Másnap szokott szemfényvesztési kocsikázásait végezve, úgyszólván minden félórában hazahajtatott. Türelmetlenül várta Blandiékat a honoráriummal. Orvosnövendék korában leste effajta érzelmekkel a levélhordót.
A dél is elmúlt, semmi; az uzsonna ideje is bekövetkezett, de Blandiék még mindég nem mutatkoztak.
– Nem voltak itt, Miska?
– Nem voltak.
– Itt voltál mindég?
– Itt.
– Nem távoztál el hazulról, ha csak egy percre is? De lélek szerint beszélj, gazember!
– Nem.
– Gyere ide, lehelj rám!
A komornyik rálehelt a gazdájára, de semmi pálinkaszagot nem érzett rajta, tehát nem távozott otthonról.
– Megfoghatatlan!
A doktor türelmetlen lett és izgatott. Megjárná, ha… De erre gondolni sem mert. Iszonyú is lenne, mert holnapra néhány apró fizetsége van, s már ezeket sem bírja teljesíteni. Hiszen az igaz, hogy csak néhány forintról van szó. De mit tesz az? Néha éppen csak egy kiló kőszén hiánya az, amiért menthetetlenül megfázik az ember és elpusztul.
Kocsira akart ülni és a »Márványasszony«-hoz hajtatni, hogy tudakozódjék, midőn megpillantotta Klárit, amint a szemben levő fasorból kibukkant.
Fekete, könnyű csipkeruhába volt öltözve, hasonló színű szalmakalappal a fején, melyet két picinyke napraforgó díszített. Csak most tűnt fel a doktornak, milyen disztingvált alak! Nyúlánk, magas, egyenes, mint egy fiókszarvas.
Egyenesen feléje jött.
– Milyen szerencse – mondá, könnyed pírral tejfehér arcán –, hogy itthon találom.
– Parancsol talán bejönni?
– Nem szándékozom betegétől megfosztani. Csak búcsúzni jöttem…
– Igaz, igaz, hiszen már holnap mennek…
– És elhoztam azt a csekélységet, amit a mama küldött.
Ezzel egy kis papírdobozt nyújtott át a doktornak, ki azt a zsebébe süllyesztette elegáns közömbösséggel.
– Egyszerű jeléül vegye ezt tartozásunknak – folytatá a leány, szinte a túlságig ellágyult hangon. – Oh, bárcsak módom lenne jobban bebizonyítani hálánkat. Hiszen ön az életemet mentette meg, és ha szorosan vennők a dolgot, ez az élet önt illetné.
– Szívesen tettem meg, amit lehetett, kisasszony. Mikor utaznak, holnap?
Azért vágott közbe, hogy útját vegye a konvencionális frázisoknak, melyekbe jó öltözetű emberek a pénzt szokták begöngyölíteni.
– A déli vonattal.
– Akkor még majd teszem tiszteletemet délelőtt. De hát le sem ül?
A parkírozott udvar nagy fenyőfái alatt kényelmes padok kínálkoztak egy kis trics-tracsra.
Klára mélabúsan rázta meg a fejét, mialatt a kezeit leeresztette lomhán, bágyadtan.
– Nem, nem ülök le – mondotta végtelen szomorúsággal.
– Ej no, csak nem akarja az álmomat elvinni, ahogy minálunk Magyarországon mondják.
– De azt akarom.
Szelíden mosolygott, s mintha félig dévajság, félig szemrehányás számba menne, egy kisleányos pukedlit csinált, aztán szapora léptekkel otthagyta a doktort, aki meglepetéssel nézett utána.
– Teringettét! Milyen ízletes kis jószág!
De alig tűnt el alakja a vén gesztenyefák közt, melyek a réten át a »Márványasszony«-ig vezettek, alakjával együtt legott elmosódott az emléke is a doktor előtt; nem érezett egyebet, csak a kis dobozt a zsebében, azt nagyon is érezte; nehéz volt. Talán ezüst forintosokat raktak bele? Első dolga volt a szobájába szaladni, óvatosan, nagy szívdobogással felbontani.
Hát egyszerre csak elkezdte a szemét dörzsölni, káprázat-e, amit lát, vagy álom, mert igaz nem lehet.
Csillámló aranyok dőltek ki a széthasított papírtokból. Csupa új veretű Napóleonok. Elhűlt, megdermedt előbb, aztán olvasni kezdte, száz darab volt. Kimondani is sok egy kezdő doktornak! Száz darab Napóleon!
Ki hitte volna ezt? Szemei nagyra dagadtak és nem tudta levenni a Napóleonokról »első szerzeményéről«. Gazdagok, nagyon gazdagok lehetnek – motyogta. Száz aranyat adni egypár heti gyógykezelésért. Ilyesmi talán még soha elő nem fordult Prixdorfban. És még azt mondta a kisasszony: »Bárcsak módom lenne jobban bebizonyítani hálánkat«. (Azt kellett hinnem, hogy a doboz nagyon sovány lesz – kitelik tőlem, hogy savanyú képet vágtam.) Egészben oly sajátságos volt a leány viselkedése. Lássuk csak, mit mondott még? Azt, hogy »ön mentette meg életemet, ez az élet önt illetné«. Ohó, hisz ez majdnem kész vallomás. Oh, én ostoba tökfilkó!)
A doktor a homlokára ütött (mert azt teszi századok óta minden valamire való, hibát elkövetett férfiú, ha beszélyíró kezeiben van). Visszaidézte Blandiékat emlékezetébe, megérkezésük órájától kezdve máig, s csinálta magának a szemrehányásokat.
Nem kellett volna-e több súlyt fektetnem rájok? Bizony tudhattam volna, mert nem mondta-e Blandiné, hogy jövőre a saját szakácsát szeretné elhozni? Oh, hol volt az a szamár eszem, ha még ebből se ötlött fel, hogy gazdag emberekkel van dolgom? Teringette, szakácsot akar ide hozni. Ej, ej, Menyus. Szinte képzelhetlen, hogy ezt a tulajdon füleddel hallottad, anélkül, hogy az élelmes lelked reagált volna rá. Hát még aztán! Süket is vagy, vak is vagy, Menyus! (Odaállt a tükör elé, felborzolta a haját, és úgy beszélt magához szemtől szembe.) Megérdemelnéd, hogy a szerencse pofon üssön, ahelyett, hogy az öledbe kúszik. Nem ott tartotta-e a vizes pohárban szegény leány a rongyos rózsabimbódat, mint valami klenodiumot? (Menyus bedugta a két keze nagyujját a két fülébe s az így meghosszabbított füleket hajlongatta a tükörbeli Menyus bosszantására). Nem-e a könnye buggyant ki, mikor kijelentettem, hogy ideje már elmenniök? Még én küldöm el őket! Hallatlan ez! Nem lehet énbelőlem soha semmi! Hiszen csak a nézését vegyük, a gyakori elpirulásait… ha nem lettem volna fajankó. De most már vége van, mennek. Mennek, mert én elüldöztem!
Fogta a kalapját és mint egy őrült, rohant a kocsijához.
– A Márványasszonyba! – parancsolá a kocsisnak.
Útközben lehűlt egy kicsit, belátta, hogy egy ilyen gyors látogatás nagyon feltűnő lenne, ez csak rontana a helyzeten.
Elküldte a kocsisát s maga nem ment fel a villába, hanem ott őgyelgett a környéken az óriási platánfák közt, melyeknek egyikére egy nagy plakát volt fölragasztva a holnaputáni hangverseny műsorával.
Izgatottan járt fel s alá, majd megállt, újra és újra elolvasta a plakátot, egyik szemével az utakat és a villa kijáratát kémlelve – ha nem bukkannak-e elő valahonnan Blandiék. Aranyat érne most egy véletlen találkozás semleges területen. Érezte, hogy sokat érne. Nem volt ugyan semmi terve, de az ilyesmi magától jön, ha találkozhatna velök, még tán lehetne szépszerével fordítani a helyzeten.
Már-már az egész plakátot megtanulta könyvnélkül, mikor a szerencse roppant alattomos módon jött segélyére az ő udvarlójának.
A »Posen« villának egyik emeleti ablakán kirepült egy zöld papagáj és a legmagasabb platánra szállt, éppen arra, amelyiken a plakát volt.
A kedves papagáj szerencsétlen tulajdonosnője (egy brünni posztókereskedőné) a lányával, egy nyurga, vézna teremtéssel, akinek olyan szeplős volt az arca, mint egy fürjtojás, roppant jajveszékeléssel és sirámokkal kezdte lecsalogatni a szökevényt a fáról.
– Komm, du lieber Giegerl! Komm, du lieber Giegerl!
De a Giegerl semmi hajlandóságot nem mutatott a lejövetelre. Ringatta magát egy vékony ágon egykedvűen.
Erre aztán összecsucsorintotta a fonnyadt száját a posztókereskedőné, csókokat cuppangatva feléje.
A papagáj részéről az volt a felelet, hogy még föllebb ment vagy három gallyal. Nagy udvariatlanság – de legalább látszott, hogy karakter. Valami a csóknál is édesebbről kellett gondoskodni.
– Szaladj fel a cukorszelencéért, Blanka!
Míg Blanka kisasszony, a szelencéért járt, addig az asszonyság meg nem szűnt rimánkodni a csökönyös Giegerlinek.
– Gyere le, szerelmem, gyere le, boldogságom, egyetlen örömem. Ne hagyj el, mert utánad halok bánatomban, gyere le, ne okoskodj, kedves Giegrelim!
A járókelők kíváncsian álltak meg a szokatlan látványra. Az asszonyság könnyes szemekkel panaszlá:
– Nézzék, uraim, hölgyeim, hogy bánik velem! Elszökött. – Mindene volt, senki sem bántotta. – Oh, Giegerl, te hálátlan!
Tíz-húsz ember ahol csoportosul, ott gyorsan nő az embergomoly. A kis csoport odahúzza az összességet, mint a mágnes. Mire Blanka kisasszony lejött a cukros szelencével, ott volt az egész fürdőközönség. Semmiféle istenteremtése nem olyan kíváncsi, mint az úgynevezett »Kurgast«, még ha nem jár is szoknyában. A mindenféle, egymást keresztező sétautak úgyszólván öntötték a népeket, kik lépteiket szaporítva, egymástól kérdezgették: »Hollá! Mi történik ott?«
– Egy elszabadult papagájt kergetnek.
Hohó! Egy elszabadult papagáj. Ezer ördög, ez nem mindennapi látvány.
A brünni kereskedőné felnyitotta az ezüst szelencét és elkezdte a cukorkockákat csörgetni a fa alatt.
– Cukor, cukor, cukor! – kiabálta a Giegerlinek.
– Takarodj, takarodj, takarodj! – rikácsolta a papagáj a fáról és meg se moccant.
A közönség nevetgélt, jól mulatott, a brünni asszonyság ellenben kétségbeesve ígérgetett mindenféle jutalmakat a mászni tudó suhancok közt, ki a papagájt élve lehozza a fáról.
Ekkorára már a bennszülött prixdorfiak is odacsődültek, s különböző alakban nyilatkozott meg bölcsességük.
– Mit tegyünk? – tördelte kezeit a madár boldogtalan úrnője.
– Legokosabb lenne kivágni a fát – vélte a patikárus –, aztán szépen meg lehetne fogni a madarat.
– Ostobaság – mondá a »Kék gólyához« címzett ékszerész-üzlet egyik köpcös segédje. – Ide rendelek egy tűzoltót a kézi fecskendővel, az oda lövelli a vízsugárt, ahova akarja. A papagáj aztán elázott szárnyakkal lezuhan. Istenem, milyen szerencse, hogy tűzoltók vannak. (NB. Ő volt a prixdorfi tűzoltóság parancsnoka).
No, ez jó lesz. Valóságos Kolombus tojása. Hamar, szaladjon el valaki egy lepedőt szerezni, melyet kiterítve tartanak a fa alatt, hogy a lezuhanó papagáj meg ne sérüljön. Maga a köpcös segéd diadalmas arccal rohant egy kézifecskendős tűzoltóért, amely érdekfeszítő művelet megbámulására még többen sereglettek, úgyhogy a doktornak egyszerűen csak meg kellett keresnie, hogy az óriási tömegben merre vannak Blandiék.
Ott voltak a »Posen« villa szökőkútja mellett. A bárónő a lornyettjén át bámulta a szökevény madarat, zafírszínű ernyőjét a napsugarak irányába tartva, Klárika ellenben búsan horgasztotta le fejét, mintha négylevelű lóherét keresne a szökőkút frecsegésétől buja fűben.
– Ah, a doktor! – szólt összerázkódva, mint egy felhessent madár.
– Nevezetes! – kiáltott fel a mama. – Ön is a zöld madarat nézi?
Röstellkedve húzta össze a nyakát, mint az olyan ember, akit valamelyes gyarlóságon érnek.
– Úgy van. Engem is elfogott a kíváncsiság, ilyen csődületet látva itten.
– Mit gondol – kérdé Klári –, elszáll-e a madár, vagy sikerül lecsalogatni?
Menyus közelebb lépett hozzá s a szokottnál halkabban, lágyabban mondá:
– Mit bánom én ezt, mikor az én kedvenc madaram bizonyosan elszáll holnap.
S jelentőségteljes pillantással kísérte a szavait.
A leány tekintetében diadalmas fény villant meg egy pillanatra – aztán gyorsan kialudt, mint egy elfújt gyertya.
– Minek hagyta nyitva a kalitkáját? Sőt kizárta belőle – jegyzé meg nyugodtan, csendesen.
Látszott, hogy elértette a doktor célzását.
Menyus úr zavarba jött. Erre nem volt mit felelnie.
Nyomasztó csend állott be.
– Jön a tűzoltó. Itt a tűzoltó! – ujjongott a bárónő, ki oly érdeklődéssel nézte a szökevény sorsát, mint egy színdarabban a kifejlődést.
Menyus odahajlott a Klárika füléhez s ismételte halkan az ő előbbi kérdését.
– Mit gondol, elszáll-e a madár, vagy sikerül visszacsalogatni?
Klárika gúnyosan felkacagott, mintha unná a dolgot. Érezte, hogy tért nyert.
– Ugyan menjen a paraboláival! – mondá durcásan.
Ravasz két diplomata viaskodék itt egymással.
– Igen, vagy nem? – suttogta a doktor édeskés hangon.
– Doktor, mi lelte? Nem ismerek magára.
– Nem is a doktor az többé, aki most magával beszél.
– Hát hova lett a doktor?
Katánghy kedélyes bonhomiával felelt, mely eddigi modorától annyira távol állott:
– Ej, ugyan ne is emlegesse nekem azt a csacsi doktort, ki képes volt a betegét hazaküldeni, ámbár a szíve fájt. Ezzel aztán be is végezte a feladatot. A doktor nincs többé!
– Szegény doktor!
– Most csak Katánghy Menyhért van itt, aki igen sajnálja a legszebb leány távozását, s egy alázatos tanácsot ad: »Ne hallgassanak, kérem, a doktorra, maradjanak még néhány napig.«
Félig tréfás hang volt, és mégis ki lehetett belőle érezni a komolyságot. Klárika is hasonlón felelt.
– Tehát a szíve fáj?
– Nem hiszi?
– Dehogynem. Olyan mulatságos, hogy már azért is elhiszem.
– Mi az, mi? – riadt fel a bárónő. – Mi van maguk közt?
– Képzeld, mama, a doktor kapacitálni akar, hogy maradjunk még egypár napig.
– Talán csak tréfál veled?
– Meglehet, mama.
De már erre meg kellett felelnie a doktornak.
– Való igaz, a maradásra szeretném rábírni méltóságtokat.
– Ah! Oh!
A bárónő csodálkozott. Hol a doktort nézte, hol a leányát, és kezdett mindent megérteni. Kivette lilabársony ridiküljéből a burnótszelencéjét, hogy azalatt, míg szippant, eszébe jusson a követendő eljárás.
– Ej, doktor – mondá némi gúnnyal. – Micsoda meglepő új tanácsokat ad maga nekünk! Hát gondolja, hogy most már nem ártalmas a maradás?
– De igen, ártalmas, nekem.
Ez is csak egy bók volt, nem volt szabad komolyan venni.
A báróné is ehhez irányítá a feleletét, megfenyegetvén a doktort a lekapcsolt ernyőjével.
– Nem is hinné az ember, hogy milyen nagy alamuszi! Hanem meg találja járni, ha a rosszabbik tanácsát fogadjuk meg és maradunk.
– Boldog leszek.
– Ugyan menjen, farizeus! Hiszen felénk se nézett.
– A nagy elfoglaltság, bárónő… de ígérem, hogy megjavulok.
– Nem hiszünk magának – vágott közbe Klárika.
Ily fajta kötekedések közt haladtak a »Márványasszony«-ig, miután a papagáj a vízlövegtől találtatva, nagy rikácsolással átszállt a Posen villa fedelére.
– Tehát maradnak? – mondá az elválásnál még egyszer a doktor. – Ígérjék meg, hogy maradnak.
Lehajolt és a bárónőnek kezet csókolt.
– Majd meglássuk – felelte ez vidám kacajjal.
– Hol vacsorálnak?
– Mint rendesen, az »Arany almá«-nál.
– Én is az asztalukhoz tartok, ha megengedik.
– Örülni fogunk. Tehát a viszontlátásig!
Meghajtotta magát és kezet nyújtott Klárikának, aki kacér hűvösséggel tette az övébe kis tenyerét, miközben a nevelőbeli bakfis félénkségével húzódott anyjához, mintha félne, hogy valami idétlen vakmerőséget mond neki a doktor.
Szegény doktor! Még el sem hangzottak a léptei, midőn megrázkódott a nevelőbeli kis bakfis, mint a mesékben a kis táltos lovacska, s lett belőle egy villámló tekintetű, haragos fúria, aki csípőjére rakva a kezeit, méltatlankodva sziszegi:
– Komisz egy fráter!
A mama lassan lépegetett mellette a puha gyökérszőnyegen. Nagyokat fújva minden lépcsőfoknál, végre a legutolsónál kérdő tekintettel fordult a lányához:
– Hát mi lesz vele?
– Feleségül vesz – mondá diadalmasan.
