JÁNOS KIRÁLY
JÁNOS KIRÁLY
Blandiék ott maradtak. Egy hétig sem tartott a flört, és megkérte Klári kezét az orvos. Megkapta. Két hét múlva meglett az esküvő a prixdorfi kis templomban, melynek árnyékos kertjében a franciskánus barátok kártyázgatnak.
Az esküvőre eljött a Katánghy Menyhért két bátyja, a mérnök és az ügyvéd, Blandiék részéről pedig Bodrogszeghy Kristóf, Klára testvérbátyja, aki mint dzsidás-hadnagy Innsbruckban feküdt, és Király János, Blandinénak édes testvére – mert Blandiné székely volt származására nézve, s nem ok nélkül hítták fénykorában »szép király-leánynak« – Király Áron dullónak volt a legkisebbik leánya.
Szép, pirospozsgás, fehérhajú, apró szemű, élénk öreg úr volt Király János, közönségesen csak »János királynak« nevezték s nagy csalafinta embernek tartották egész Erdélyben.
Ha csakugyan fejedelmi embernek születik, nyilván egész Európát megzavarta volna agyafúrt észjárásával, hálót szövögető elméjének finomságaival, s az emberi tulajdonok- és gyöngeségekre épített filigrán plánumaival, de János király, hála istennek, csak egy székely város, Szentandrás, polgármestere volt.
Hanem ott aztán megállt a maga lábán. Féken tartotta a gyeplőket, mint egy Napóleon. Nem szerették, de féltek tőle, imponált nekik. Kegyetlen is volt, zsarnok is volt, de persze csak a maga kis hatáskörében.
Ha a Szentandrásra való tyúkok naplót vezetnének, Heródes helyett írnák lapjaira Király János nevét. Mikor a belügyminiszter meghált egyszer a városban (ezt a Kristóf hadnagy beszéli), János kidoboltatta előtte való délután:
»Tudtára adatik, akiket illet, hogy szigorú büntetés mellett a Csapó-utca minden lakosa a kakasait esti nyolc óráig megölje.«
Denique az összes kakasok kiirtattak, hogy őexcellenciáját éjjeli álmában kakaskukorékolás meg ne zavarja.
Borzasztó elgondolni, milyen elkeseredés lehetett a tyúkok társadalmában! Még Magdeburg ostrománál is minden asszony kivihetett magának egy férfit. De itt egyetlen kakas se maradt.
Igen, János király egy született király volt, a régi zsarnokok kaptájára! Tessék elképzelni, mi lett volna belőle, ha a polgármesteri polc helyett egy guillotine-ja van, s az egy szál kékatillás hajdú helyett egy hadserege?
De a »ha« – csak ha. A valóság az, hogy ő így is erős és hatalmas volt, mindenféle zsírral megkent kezei messze kiértek a városka határából, s amennyi darab földet belát egy torony tetejéről nagyító üvegen emberi szem, azon ő regnált valamely ügyes módon; ő vezette, befolyásolta az embereket, akár akartak azok utána menni, akár nem.
Az esküvő előtti reggelen jött Prixdorfba és még aznap este elutazott. Csak éppen az esküvőn akart részt venni. Halaszthatatlan dolgai vannak – úgymond – Budapesten.
Nem volt János királyon semmi királyi, csak a hangja volt recsegő, parancsoló még ott is, az idegen földön, és bajusza kunkorodott fel olyanformán, mint egykor a Báthory Istváné.
Blandiné a lányával kiment elébe a vasútra, magukkal vivén a vőlegényt is. Blandiné figyelmeztette:
– Ez fontos ember. Legyen iránta nyájas.
– Miért nevezik János királynak? – kérdé Katánghy.
– Megfordítják a nevét, mert nagyon hatalmas ember odahaza.
Mindjárt ott a pályaudvaron bemutatták neki hősünket.
Kordiálisan ölelte át, megropogtatván a derekát.
– Úgy? Kend az az Alvinczy? No, az derék.
Végignézte tetőtől talpig, s mintha meg volna vele elégedve, vidám nevetéssel ütött a hátára egyet.
– No, öcsém agyagos, azt mondom én neked, hogy boldog ember vagy, szép feleségre teszel szert, de ha te akarsz neki parancsolni, jól felkösd ám a – nyakkendődet.
Azzal felültek a két odarendelt kocsira, az öregek, a két testvér az egyikbe, a jegyes párok a másikba.
Éppen csak annyi idejök volt azután, hogy felöltözzenek az esküvőre, mely pont fél egyre volt. A nászpár úti ruhát viselt, ámbár nem szándékoztak elutazni, inkább azt óhajtották kifejezni a ruhájokkal, hogy voltaképpen úton esküsznek, egyik sincs otthon, az öregúr mindamellett felölté díszmagyarját, ha már elhozta; a kócsagtollas kalpag és a rezes fringia nagy hatást tett a bámész külföldi csőcselék előtt. (Fürdővendég már igen gyéren volt Prixdorfban.)
– A perzsa sah! – suttogták. (Valóban hasonlított hozzá valamennyire.)
A bizalmas diner után, mely az esküvőt követte az »Arany alma« egyik külön szobájában, az összes rokonok elutaztak, maga Blandiné asszony is – ott hagyva leányát a férjénél. Éppen a rendes esküvői program – de megfordítva. Ott az új házasok hagyják faképnél a mulató násznépet, utazván Velencébe vagy isten tudja hova, emitt pedig a násznép kotródik el, hogy ne legyen alkalmatlan.
Érzékeny jelenetek folytak, sok sírás-rívás, gyanús suttogások, amint szokott lenni olyankor: az egyik Katánghy-gyerek, az ügyvéd, félrehítta Menyus öccsét a különszoba fülkéjébe.
– Van-e? – kérdé jelentőségteljes szempislogatással, a három összedörzsölt ujjával a bankóolvasás műveletét mímelve.
– Azt gondolom, lesz – felelte Menyhért úr ragyogó arccal.
– Mert ránk férne a segítség – mondá halkan az ügyvéd, öccse kezét szorongatva. – Te mindig jó testvér voltál, Menyus!
Talán éppen ugyanezen percben ugyanezt szerette volna szépszerével kivenni Kristóf hadnagy Blandinéból. A mama mérgesen ütött a szájára.
– Csitt, te varjú…
Később azonban úgy rémlett, mintha ilyesvalamit súgna neki:
– Semmit se tudok, de a klientélája óriási!
Lassankint elfogytak. Blandiné a fél hat órai vonattal utazott el Klagenfurt felé a dzsidás-hadnaggyal; mikor a lányát utolszor megölelte a kocsinál, elájult, úgy kellett fellocsolni. A Katánghy-testvérek a Salzkammergutba tettek előbb egy kirándulást, onnan indulandók hazafelé kedden.
János király maradt legutoljára; az ő vasútja hét órakor indult. Addig ott iddogáltak kettesben a felbokrétázott nász-asztalnál, s beszélgettek mindenféléről. János királynak igen megtetszett az új rokon.
– Tudsz-e beszélni? – kérdé egyszerre váratlanul.
– Hogyne tudnék? – felelte Menyhért s elmondta a Varga Mihály történetét az egyetemről. – Éppen csak arra van talentumom, kedves bátyám!
– No, hát akkor olyan domíniumot adok én neked, hogy holtod napjáig benne ülhetsz.
Hét óra felé kikísérték a vasútra. Általában úgy bánt vele Menyus, mint valami hímes tojással. A vasútnál kivett a zsebéből egy Szűz Máriás aranyat és odatette nagy prosopopeával a Klárika markába.
– Itt van, te kis macska! Ne mondd, hogy nem adtam semmit.
A János király igen eredeti volt, ravasz, apró szemei mindég mosolyogtak, kurta nyaka pedig egyre mozgott ide-oda, valamint a kezével is folytonosan hadonászott, mintha pofon akarna valakit ütni.
– Ami pedig téged illet – mondá Menyushoz fordulva –, mondtam, amit mondtam, egy domíniumot kapsz tőlem.
Menyus csak mosolygott és hajtogatta magát, egészen el volt érzékenyülve. Teringette, egy domínium! Valóban egy igazi domíniumot gondol-e?
Másodikat csengettek.
– Gyere ide, kis macskám, hadd cuppantsak még egy csókot. Így, ni. De jó! (Eközben csintalanul vágott a szemével Menyus felé.) Kóstoltad-e már, hékás? Hogy nem még? Ej, ej! No, de most már hadd üljek föl erre a gőzagárra, aki hazavisz. Isten áldjon meg, gyerekek! Amit ígértem, meglesz. Itt a kezem, nem disznóláb!
Menyus hálásan szorongatta meg, sőt még le is akart hajolni, hogy megcsókolja, de ebben a pillanatban atyafiságos bonhomiával pofon cserdítette János király:
– Eredj, bolond! Az öregapám se volt püspök!
Azzal felhágott fürgén, ruganyosan a vagonba és a kinyitott ablakon át rájok szólt:
– Hol fogtok a télen lakni?
Zavarodottan néztek egymásra a házastársak, mintha kölcsönösen kérdenék, hol is fogunk mi lakni.
Istenem, olyan gyorsan ment minden, hogy erre bizony nem is gondoltak.
– Budapesten – felelte némi szünet után a félnapos férj.
– Majd meglátogatlak benneteket és akkor bővebben megbeszéljük a jövendőt. Egyet azonban most is tanácsolhatok (s közelebb intette a fiatalokat, hogy az utasok ne hallják). Ezt a mai esküvőt ne tétessétek ki az újságba!
– Miért, bácsika?
– Miért? Miért? Mit tudod te azt, kis mókus. Az én eszem nagyon is előre jár. De nincs szükség valamit elfecsegni, ami úgyis megtörtént. Ha a macska tejfelt akar lopni, nem dugja be a lábát dióhéjakba, hogy kopogjanak. Fogadjatok szót öreg bátyátoknak, punktum.
A gőzagár füttyentett s vitte János királyt az országa felé – a fiatal pár pedig belekezdett a mézes órákba. Isten látja lelkemet, hogy nem nevezhetem heteknek.
Már mindjárt másnap beleesett a mézbe egy icipici kenyérmorzsa. Pedig a méznek éppen a kenyér a ginyónja. Egy morzsától megsavanyodik egy egész kád. Egy egész kád méz pedig nem is volt; – lehetett talán egy kis bögrével.
Természetesen a tegnapi nap élményeiről beszélgettek bizalmas tęte-ŕ-tęte-ben, mint távoli dolgokról, amikért nem kell az újdonsült menyecskének a szép szemeit irulva-pirulva lesütnie (mint talán a közelebbiekért).
– Ugyebár az öreg János bácsinak valami gyára van? – kérdé Menyhért.
– Dehogy. Polgármester Szentandráson.
– Tudom, de azonkívül.
– Nincsen annak semmiféle gyára.
– Pedig, ha jól emlékszem, a mama ilyesmit mondott.
– Ah, de nagy bolond maga! – kacagott fel Klárika édesdeden. – A mama azzal szokott tréfálni, hogy János bácsi gyártja azon a vidéken a képviselőket.
Menyus homlokára alig észrevehető ránc ült ki. Ah, úgy, azért mondta hát Blandiné, hogy húszezer forintosak a gyártmányai. Persze, persze!
De mégis bosszantotta ez a dolog.
– Eszerint az öregúr afféle főkortes?
– Az – mondá az asszonyka egyszerűen.
– S a domínium, amit nekem ígért, egy kerület?
– Természetesen. Hát mit gondoltál?
– Tudja az Isten! – mondá Menyhért úr lehangoltan. – De mindenesetre valami egyeben járt az eszem. Én őt gazdag embernek hittem. Magam sem tudom, miért.
– Pedig szegény, de az tény, hogy egy kerületbe idővel jól bele tud segíteni, ha akar, mert a legravaszabb kortes az országban.
Menyus szeme megcsillant a kerület szóra. Vére megbizsergett. Az a gonosz szenvedélyekre hajló dzsentri-vér. Megbizsergett, mint a farkas vére a birkaszagra. De aztán lehorgasztotta a fejét lankadtan:
– Nem olyan pályám van – sóhajtott fel. – Messze estem én az ilyen álmoktól.
– Idővel! Ki tudja?
– Bárcsak egyébre volna pénzem. (Menyus apródonkint akarta előkészíteni nejét a szegénységére.)
Az asszonyka édes mosolygással biztatta:
– Ej, ha nincsen, ad az Isten.
– Mikor? – kérdé Menyus nyugtalanul.
Klárika a vállát vonogatta.
– Hát én tudom? Hát én bánom? Én önzetlenül mentem hozzád.
– Meg vagyok győződve – szólt Menyus és átkarolta a nyakát.
Klári összehúzta keblén a fogyatékos pongyoláját és ráütött a kezére.
– Vegye el innen a kezét, uracskám, hallja. Vagy lejjebb, vagy följebb. Aztán ne beszéljen arról a csúf pénzről.
– Persze – szólt a férjuram nevetve –, de lássa, szívecském, a pénz a nervus rerum gerendarum: a hadviselési eszköz.
– Menjen! Csak nem akar maga hadat viselni ellenem.
– Nem, nem, kis bohó. De a szerelemhez is kell. Ohó, kedves feleség, a pénzt nem lehet kizárni sehonnan. A pénz a király manapság. Őfelségére minduntalan szükségünk van. Őfelsége parancsol mindenben. Most például a télre le akarunk telepedni valahol, mert itt nem maradhatunk télen át, ennélfogva őfelségétől kell megkérdeznünk: Sire! Hova parancsolja, hogy menjünk, és meddig parancsolja, hogy terjeszkedjünk?
Klárika olyan gyermeteg képet vágott, mint egy kisleányka, akinek valami ismeretlen országról mesél a papája.
– Igaz, igaz – bólingatott a fejecskéjével komolyan.
– No, hát akkor üljön ide a térdemre. Így ni. És most vegye fel egy okos háziasszony allűrjeit, aztán tanácskozzunk.
– Egy okos háziasszony nem ül a férje térdein – ellenveté Klárika dacosan.
– Hanem?
– A férje ül az ő térdeinél.
– No, jó, hát én is úgy ülök majd. Hol van a kis zsámolyszék? De most már tárgyaljunk.
– Nem bánom. Kezdje meg.
– Nem. Maga kezdje!
– Én nem kezdem.
– Hát nem bánom, kezdem én – mondá a doktor. – Az erősebb enged, de hozzáteszem, hogy csak ha akar. Ebből ne legyen, asszonyom, precedens.
– Mi az a precedens?
– Azt majd máskor magyarázom meg, most egyelőre nem engedem magam a szőnyegen levő tárgytól eltéríttetni. Tehát, hol is kezdjem csak, mit is akartam mondani?
– Nem akart közbe egy csókot kérni?
– De bizony.
Csókok következtek, meg csókok. Hiába erősködött, hogy nem hagyja magát eltéríteni a tárgytól.
– Nehéz így konferenciázni! – nevetett föl végre. (Bolond ember volt – hisz ellenkezőleg, csak így öröm konferenciázni.)
Közben Varga Mihály jelentett be egy beteget, egy pilseni szabót, aki búcsúzni jött, elhozván a maga szerény levélborítékját, mely két tízforintossal volt megbélelve. Addig az asszonyka elrebbent a másik szobába.
»Az utolsó betegem – dörmögte magában Menyus, mikor a szabó távozott. – Most már akár itt is hagyhatnánk Prixdorfot.«
Mindez még inkább sarkallta, hogy Klárikával tisztába jöjjön. Lázas türelmetlenség fogta el, égett a föld a talpa alatt, és valami eltalálhatlan nyugtalanság szorította össze a szívét – a legritkább jelenség a nászéj utáni délelőtt, mikor boldognak kellene lennie.
Bekiáltott a hálószobába:
– Klárika, kijöhetsz!
– Felöltözöm előbb.
– Majd azután. Beszélgessünk még egy kicsit.
– Elment a beteged?
– Elbúcsúzott.
– Fizetett?
– Igen.
– Sokat?
– Keveset.
– Nektek minden kevés, csúf doktorok! Pedig az egész tudományotok abból áll: »Nyújtsa ki a nyelvét, kisasszony.« Igaz?
– Igaz, hogy nagy csacsi vagy. De most már csakugyan tanácskozzunk.
– Mit? Egy csacsival akar maga tanácskozni?
– Klárika, megharagszom, ha nem figyelsz.
– Hát figyelek.
– Nos, hát mondd meg, mekkora szállást vegyünk föl Pesten a télre? Hány szobát gondolsz, s miképpen kívánod berendezni?
– Oh, édes istenem, én egy kunyhóval is megelégszem, egy asztal, két szék legyen benne.
– Hát még? Semmit se felejtettél el?
– Hát természetesen ágy is. Mit nevetsz? Szép is az!
– Azt nevetem, hogy minden asszony így beszél az esküvő után való nap.
– Oh, kérlek, nekem igazán semmi igényem nincs. Hiszen olyan szerény körülmények közt vagyok nevelve. (Klárika is lassankint akarta a férjét előkészíteni a való tényekre.)
Menyust láthatólag megszúrta ez a megjegyzés.
– Köszönöm szépen az olyan szerény körülményeket! Mit ért maga az alatt? – kérdé pajkos gúnnyal. – Szakácsot és portást?
Klárika csodálkozva emelte rá a tekintetét.
– Portást és szakácsot? Miről beszél?
– Hát nem tart a mama otthon szakácsot?
– Persze hogy nem. Honnan telne szegénynek? Ki mondta azt magának?
Menyusban elhűlt a vér.
– A bárónő, a mama – dadogta. – Hát nem emlékszik?
– A mama mondott volna ilyet?
– Igen, mikor az ételeket szidták egy ízben, azt mondta szórul-szóra: esztendőre, ha ide jövök, szeretnék magammal szakácsot hozni.
Klárika úgy kacagott, de úgy kacagott, hogy a könnyei is kibuggyantak.
– Oh, az az én bolond mamám! Persze hogy szeretne szakácsot hozni. Ki ne szeretne vajon? De hogy lehet így félreérteni egy ártatlan óhajtást? Oh, az az én bolond mamám, hahaha!
Menyus azonban nem találta olyan nevetősnek ezt a dolgot.
– Klára, a teljes valót akarom tudni – kiáltott fel izgatottan.
– Mi tekintetben, uracskám? – felelte ez még mindig enyelgő hangon.
– Mennyire rúg a hozományod? Végre is tudnom kell.
– Az én hozományom? – mondta közömbösen, vontatottan. – Egyáltaljában nincs hozományom.
Katánghy elsápadt.
– Hisz anyád gazdag asszony – dadogta zavarral. – Vagy nem?
– Anyám a férje utáni nyugdíjából él. S az igen csekély.
– Lehetetlen… lehetetlen.
Dúlt arccal, tanácstalanul járt fel s alá a szobában, orrcimpái mozogtak, szemeit véres erek futották be, látszott, hogy le akarja magát győzni. A nevelt ember küzd az állattal.
Egyszerre megállt neje előtt s rekedt hangon kérte számon:
– Miért adtatok hát akkor nekem száz Napoleon d'ort?
Klárika elvörösödött, mint a rák, aztán odalépett hozzá s kezét a karjára tette, szelíden csillapítva.
– Megmaradt atyai örökségem volt. Majdnem az egész. Neked adtam, mert… mert…
– Mert be akartál csapni.
– Mert szerettelek.
Menyus eltaszította magától és kirohant. Az ajtónál megfordult, egész testében reszketve az indulattól:
– Svindlerek kezébe kerültem!
*
Így telt el az első délelőtt. »Elkeregetem, még ma elkergetem« – hajtogatta ott künn, lihegve a bosszúvágytól. De amint egy kissé megmarta izzó fejét a friss levegő, higgadtan kezdte megítélni, hogy az elkergetésből botrány lenne, kinevetné az egész világ, mint akit olyan ügyesen vittek lépre a Napóleonokkal. Egy hosszú séta a tremoli erdőcske felé, mialatt szembejövő ismerősök mind gratuláltak neki a tegnapi nagy szerencséjéhez (képzelhetni, milyen megerőltetésébe került mosolyogni), meghozta neki a helyes tanácsot: lenyelni a keserű labdacsot, amit a gonosz sors preskribált. Okos tolvaj nem megy a rendőrségre, ha meglopták, mialatt ő a más zsebében kotorász. Sajnos, hogy az egész meglopás és kotorászás csak akademice értendő. Mert mit lopott tőle Klárika? Fájdalom, semmit. (Szegény, ő is rosszul járt.) És ő viszont milyen zsebben kotorászott? Ne is beszéljünk róla.
Valamelyik orvosi könyvében volt egy kép, ahol a beteg és a betegség mint két különvált személy fekszik egymás mellett az ágyban. Az orvos egy nagy bunkóval veri a betegséget, de az ütések az embert is érik. Elég elmés jellemzése a mai gyógyítási rendszernek.
De ha ezen a téren megjárja is – egyéb szituációban nem célirányos olyan valakit ütni, aki által magunk is gyengülünk. Klárit tehát nem szabad pellengérre állítani; ami megtörtént, isten rendelése, az ő szent akarata volt (persze, az Istent kápráztatta el a száz Napóleon), bele kell nyugodni.
Szóval, az lett a séta vége, hogy Menyus, mikor a gyomra megkordult, hazakullogott csöndesen, mint a megszelídült kutya; a könnyelmű emberek hangulata gyorsan változik.
Miután az asszonykát sírva találta, még ő kezdte verni a békés hangokat.
– No, ne sírj hát. – Öltözz fel inkább és menjünk ebédelni.
De Klárika csak sírt, csak sírt, hogy szinte a szíve készült megszakadni.
– Ne légy már olyan érzékeny, kis bolondom. Ne vedd azt olyan nagyon fel.
– Megsértettél – zokogott keservesen –, s tudtomra adtad, hogy nem szeretsz.
– Dehogynem szeretlek. Milyen beszéd az?
– Hogy csak pénzért vettél el. Oh, istenem, istenem!
Menyus melléje ült, megsimogatta a fejét, mint ahogy megsértett gyerekekét szokás.
– Bocsáss meg, Klári. Nagyon el voltam keseredve. A kétségbeesés durvává tett, beösmerem. Eszembe jutott a sivár jövő és nyomorúság, mely reánk vár. Én kényelmes életről ábrándoztam teveled, s íme, előttünk áll a szegénység és küzdelem.
– Miért ne lehetnénk boldogok? – mondá szelíden Klári, felnézve könnyes szemeivel az urára. – Hiszen olyan kevés kell két embernek!
– De mikor az a kevés sincs meg.
– Hogyan? Hát a te nagy klientélád, praxisod?
– Nincs énnekem klientélám.
– Hát a tömérdek betegeid?
– Nem volt nekem, fiacskám, egész nyáron mindössze öt; jövedelmem a te honoráriumodon kívül hetven forintra rúgott; összes földi vagyonom négyszáz forint.
Most Klárán volt a sor elsápadni, kifejtőzött karjaiból, felugrott, mint a tigris; nem könny volt többé a szemében, hanem sistergő mennykő.
– Hisz akkor ön, uram, egy országcsaló!
Menyus cinikus flegmával fonta össze mellén a karjait.
– Összekerültünk, feleség. Úgy kell nekünk. De menjünk most már ebédelni.
