III. Aki nekem lop
III. Aki nekem lop
Tudvalevőleg (de aki nem tudná, itt hozom tudomására) én novellákat is szoktam írni (s éppen ezeket másolgatja a föntjelzett Hupka Ferenc). A novellákban sok gyönyörűségem telik, s így el van érve a cél.
Mert novellákat írni, csak kétféle célból lehet. Az egyik az, ha maga gyönyörködik bennök az ember. Még az is megbocsátható, ha azért írja valaki, mert a nagyközönség gyönyörködik bennük. De a legtöbb író valami harmadik célból írja a novellákat, s ezt sohasem bírtam kifürkészni, hogy mi lehet.
Én, mint mondom, a magam mulatságából írom a novelláimat, de emellett megvan a külső siker is, mert az újságok már húsz év óta neveznek »tehetséges fiatal író«-nak (az örök fiatalságot e novellák szerzik nekem).
Egy idő óta a német könyvpiacokra is eljutottak, s csodálkozva láttam a német lapokban a recenziókat, hogy a titulusom külső országokban megnőtt »jeles író«-nak.
– Sic!
Nem hogy örültem volna e dolognak, inkább elfogott a keserűség:
– Hát járja ez? Hogy én itthon csak tehetséges író vagyok, odakint pedig »jeles«? Hát mit vétettem én a magyaroknak? Ha megfordítva volna, még érteném, hogy egy gazdagabb irodalomban néznek kevesebbnek, egy szegényben többnek. De hogy Rothschild nagy bankónak tartsa a tízforintost, Kernyeszegi János urambátyám pedig aprópénznek, az már kihoz a sodromból.
Hanem e bosszúság mellett fölütötte bennem fejét a csodálkozás is. A magyar kritikák azt írják t. i. rólam: »Van benne elevenség és humor.«
A német kritikák azt írják: »Magas filozófiai észjárás jellemzi.« (Mármint engem.)
– Hm! Ezt mégis sokallom egy kicsit. Ez csodálatos! Ezt én sohase tudtam magamról. Ergo, vagy én vagyok szamár, vagy a német kritikusok azok. De minthogy én filozófus vagyok, hát bizonyosan ők a szamarak. Mivel azonban ők azért szamarak, hogy engemet filozófnak tartanak, hát ennélfogva mégse vagyok filozófus. Mi az ördög vagyok hát? Nem bánom, akármi, csak filozófus ne legyek.
Ilyen gondolatok közt hányódva, elhatároztam felkeresni a fordítómat, az ország tízezer Kohn Mórjainak egyikét. Hogy engem ne fordítson többé, mert engem a németek nem értenek.
Tudakozódtam felőle, hol lakik s miféle ember.
– Az egy különös teremtés – mondák –, kleptomániában szenved.
– Mi az?
– Egy, az irodalomban gyakran előforduló betegség.
– Miből áll az?
– A lopás szenvedélyéből. Amint megfogja a tollat, minden tinta-bemártásra meglop valakit.
– Azaz plagizál.
– Nem egészen, mert a plágizáló rendszerint egy egész művet lop. De az ön Kohnja egy közönséges szarka, aki csak egyes morzsákat lop, ahol valami fényeset talál, s beszúrja a magáé közé.
Világosság kezdett derengni a fejemben.
– Lehetséges-e – kérdém –, hogy az efféle betegségben sínylődő akkor is lopjon, ha nincs belőle semmi haszna?
– Azt hiszem, lehetséges.
– Hogy másoknak is lopjon, ha rájön a nyavalya?
– Igen különös jelenség lenne, de megtörténhetik.
Rohantam könyvszekrényemhez: kivettem egyik németre fordított kötetemet s elkezdtem mohón olvasni, a vizsgálóbíró lázas türelmetlenségével.
…S ím, micsoda vakító fény tárult elém. A bagdadi mesés kék barlangban nem hever annyi kincs, annyi drágakő, mint szétszórva e lapokon.
S ezt mind az én Kohn Mórom lopkodta össze a számomra.
Shakespeare egy élce tündöklik a kiscsoltói bíró szájában; Borcsa asszony, aki tyúklevest visz a mezőre Csoszogó Jóska bátyánknak, Schopenhauernak a gondolatait fűzögeti elméjében útközben, Taine és Kant eszméivel diskurál a korcsmában Szabó Ferenc nótárius uram. – Ni, itt is egy fényes gondolat! Ezt Danton mondta a francia nemzetgyűlésben. Most a Jutka mondja a fonóban.
Minden meg volt előttem magyarázva. Európa összes írói meg vannak lopva. Annyira benne volt a tolvajlás láza a fordítómban, hogy még énbelőlem is lopott: a munka elejéből a hátuljába, a hátuljából az elejébe.
Letettem a könyvet és rezignáltam. Minden tisztába hozatott.
A németek rehabilitálva vannak, kritikusaik nem szamarak, én pedig nem vagyok filozófus, s kész örömest elhiszem most már az olajos korsó és a Csaba vitézei után azt a bizonyos hitregei alakot is, aki bőrt lopott imitt-amott, hogy abból a szegényebbeknek csizmát vegyen.
Hanem a csizmát én ugyan fel nem húzom.
