II. A halhatatlanok
II. A halhatatlanok
Egy vén honvédet szeretnék beprotegálni hosszú évek óta a honvéd-egylet korifeusainál. Lótok-futok, beszélek az érdekében majd minden évben a főbbekkel, Harkányi Frigyessel, Nedeczky Istvánnal.
Harkányi Frigyes mosolyog ilyenkor és elmond egy anekdotát, de honvédemen ez nem segít.
Nedeczkynél azonban ennyit se bírok kivinni. Harkányi legalább minden évben új anekdotát mond és mosolyog, de Nedeczky István se nem mosolyog, se anekdotát nem mond, hanem minden évben ezt az egyet feleli:
– Várjatok egy kicsit, míg a honvédek megritkulnak!
Tehát persze vártunk, azaz, hogy az öreg honvédem várt (mert nekem nem kerül nagy megerőltetésembe). Türelem, türelem. Hiszen nem tarthat sokáig. Harminc és néhány esztendeje már a nagy csatáknak. Ma-holnap ritkaság lesz a honvéd. Hely ürül, bizonyosan ürül…. No már kis szíve van ennek a nemzetnek, hogy a melegéből még a hőseinek sem jut egyszerre, hanem csak egymás után. S úgy sem elegendő.
Vártunk és sürgettük a dolgot évről évre. Mindig ugyanaz a reményteljes közbelépés részemről, mindig ugyanaz az eredmény: »Várjatok még egy kicsit«, csak a Harkányi anekdotája mindig más.
Az idén végre a negyvenkettedik esztendőbe léptünk. Negyvenkét év előtt kik daliák voltak, hol kell már lenniök! Akiknek akkor az ágyúk bömbölése volt a zenéjük, ma már azoknak csak a méhek döngnek; de a nagy álmuktól bizony azt se hallják.
Újuló reménnyel vettem föl a fonalat. Megszólítom Harkányi Frigyest. Tisztelt képviselőtársam mosolygott és elmondott egy anekdotát.
Ohó, hisz ez egy régi ismerős! T. i. az anekdota. No, hála istennek! Megörültem. Ez jó jel! A Harkányi adomái elfogytak, hát a honvédek hogyne fogytak volna el!
Sietve kerestem föl Nedeczkyt, újból előadva neki a dolgot.
– Várjatok egy kicsit – mondá –, míg a honvédek megfogynak.
– Ej, hát mikor fogynak már meg? – kérdém türelmetlenül.
– Úgy értem, hogy hátha talán mégis megfogynak egyszer, ámbátor nem bizonyos – szólt flegmával.
– De Pista bácsi, hiszen már nem lehetnek sokan, hiszen már negyven éve múlt!
Az öregúr vállat vont s kedélyesen simogatta meg tömött, huszáros bajuszát.
– Hja, nem az esztendők teszik. A derék nem fél az idők mohától.
– Úgy? És mennyi a mai létszám?
– Meglehetősen állunk – szólt az öreg úr elgondolkozva. – Harmadéve éppen annyi honvéd volt, mint ahány a forradalomban az isaszegi csata után…
– Lehetetlen az! És az idén?
Pista bácsi a kezeit dörzsölte:
– Meglehetősen állunk. Most körülbelül annyi van, mint az isaszegi csata előtt. Az elesetteknek is megkerült a nagyobb része.
– De hisz az lehetetlen.
– Mit tudod te azt? – förmedt rám. – Hát sohase hallottál a Csaba vitézeiről semmit sem?
Megfordult és ott hagyott rágódni az ős szittya legendán, a Csaba vitézein, akik soha el nem múltak.
Ejnye, de roppant kár, hogy ez se maradt meg már mesének. Hogy a modern kor irtja a fákat és a meséket. A tündérek és gnómok szétfutnak a fejszecsapások zajától s sziklarepedésekben, meghasadó hullámokban eltűnnek örökkön-örökre.
