Hogyan kell bánni a választókkal?
Hogyan kell bánni a választókkal?
Az asszonyoknak kezet csókol az ember, de egyiknek sem udvarol. A miniszterekről fumigatíve beszél otthon és fenyegetődzik, hogy csak ezt merje tenni egyik vagy másik, ő akkor ellene fog szavazni. Ez örökké imponál a váalsztóknak.
A főemberek nevenapjára üdvözlő sürgönyt küldjön. A választási elnök gyerekeinek egy-egy barackot el ne felejtsen nyomni a fejükre. Egy disznótorra minden évben elmenjen.
A képviselő mindennap korán keljen, hogy a »Budapesti Közlöny«-t átolvassa, s ha van benne valami kerületbeli kinevezés, azonnal értesítse az illetőt táviratilag, hogy az abban a gyanúban legyen holtig, mintha a képviselőnek is köze volna a kinevezésben.
Minden új képviselőnek föl kell állítani otthon tervbe egy leendő minisztert a belső barátjaiból, olyant, akiről meg van győződve, hogy sohasem lesz azzá, s ennek a büdzséjéből építeni a légvárakat a választók számára ilyenformán:
– Most nehéz viszonyok vannak. Elhanyagolnak bennünket. De ez nem sokáig tart, csak míg Tisza a kabinetjét rekonstruálja, amikor az én tisztelt barátom (itt az illető képviselő vezeték- és keresztneve következik) veszi át (itt a tárca neve következik). Már megígérték neki. Bizonyos. Csak az időpontot nem lehet tudni. A t. barátom határozott ígéretét bírom, hogy elsősorban (s itt következik a kerületnek minden kívánsága) ezeket veszi a programjába.
A választók két-három cikluson át rendesen türelmesen megvárják az illető jó pajtás miniszterségét, mely csodálatos konfliktusok miatt mindig a küszöbön van, de mindig elodázódik.
Mert a választó olyan kétlábú tollas lény, akinek a »várakozás« a tápláléka. Más ember akkor nyugtalan, ha valamit vár. A választó akkor kezd nyugtalankodni, mikor már semmit se vár.
De hát ez csak az egyik fele, még azt is tanuljátok meg:
