7. A Pakas
7. A Pakas
Leírtam már flóránkat, halastavunkat, erdeinket, hanem micsoda ez mind, a Pakas nélkül?
A Pakas, – a Gilagó-banda utolsó tagja.
Nagy firma ez – a múltból, nagy tradiciókkal. Gilagóék muzsikáján rakta a nagyanyánk az első csárdást, meg az előkelő menüettet. Emellett nőttek fel, szegényedtek el apáink is. A vonó kiesett hébe-hóba az egyik vagy a másik moré kezéből, de a banda, az örökkévaló volt.
Oda volt nőve a tekintetes vármegyéhez, úgy, mint a hímes tulipán a ködmönhöz: együtt pusztulnak el.
A nemesség odalett, elzüllött. Gilagóék is elvesztek. A százados névből nincs ma már egyéb emlék, mint a Pakas.
De már az se tud muzsikálni. Öreg, reszket a keze. Háta meggörbült. Csak a szemeinek fénye maradt meg. Az utolsó fény azokból a régi időkből!
A kastélyok még ott állnak a palóc falvakban, hanem már nagyon kopottak. Némelyiknek a fedelén becsurog az eső is. Másokról ellenben levakarták a címereket.
A fényes nevek is megvannak még – de mit ér az, ha a névnapok nincsenek meg többé. Hej, pedig valamikor de sokat jövedelmeztek!
Talán a kalendárium változott meg? Talán a pap kereszteli el rosszul az embereket?
Vagy hogy mindig így volt – csak a vén Pakas álmodott valami bolondot valamikor? S most aztán a gyengülő eszével igaznak azt tartja.
Faluról falura kóborog, nem muzsikál már, hanem énekel. Nincsen valami különös jó hangja, de ha egyszer olyan a divat, hogy többet jövedelmez az ének, mint a nóta (többet a rossz hang, mint a jó hang) – aztán nem énekel ő valami trillás operákat, nem sok kell az ő mesterségéhez, csak a miatyánkot kell megnyújtani egy kicsit az ajtóküszöbökön… ennyi az egész.
A muzsikaszerető földi urak szétvesztek, odafordult hát ahhoz, aki még megmaradt – a mennyei úrhoz; azt mulattatja most olyan nótával, aminő annak tetszik – t. i. zsoltárokkal.
Hanem iszen rossz csere volt az! Nem dob ám az tízforintos bankót a zsoltárokért.
Igaz, hogy Pakas se őszinte híve. Nem tud a cigány jó koldus lenni: túlságosan komoly hivatal az neki.
Istentelenül csúnya históriába keveredett. Restellte is, hogy ilyenkor láttam viszont a nótárius úrnál, ki igazságot tészen fölötte.
Hát úgy volt az, hogy egy szegény özvegyasszonynál vagyon szállása: ahol a kocsiszínben húzza meg magát éjszakára az apró baromfiállatokkal – ha eső van. Ha pediglen eső nincs, akkor csak kívül marad a Szent Jánoska szobra alatt, mivelhogy a szobor éppen az özvegy Ráczné háza előtt áll vala. Jó hely az ott, egész komótusan segíthet onnan éjjel a kutyának, vigyázni az özvegy háztájára. Mert olyan segéd-kutyaféle ő éjjel a Ráczné asszonyom portáján, amiért sokszor kijut neki egy kis meleg étel is… kivált mióta a kutya beteges, s tulajdonképpen ő volt helyette előléptetve a helyére.
Hanem a múlt heti esőzések alkalmával ott bent hált, hogy, hogy nem, egy szép reggelen azon vette magát észre Ráczné asszonyom, hogy egy köcsög finom tejföle oda van. Éppen köpülni akart délutánra.
Hová lett, hová lett, keresi mindenki… hát uramfia, egyszer csak észreveszik a falubeliek, hogy Szent Jánosnak tejfölös a szája.
A bizony, csoda esett… A Szent Jánoska megette a Ráczné tejfölét. Váljék egészségére szegénykének.
Tele lett a falu a nagy hírrel. Vén asszonyok oda zarándokolának a torkos szoborhoz s unisono konstatálták, hogy hiszen megéhezhetett már, kilencven esztendő óta.
Ebben azután az ájtatos Ráczné asszonyom is megnyugodott, kivált, midőn este előkerült a Pakas és elbeszélte, hogy ő maga is hallotta múlt éjszaka, milyen jóízűen csamcsogott Szent Jánoska.
Csak a nótárius uram fogta fel a dolgot másképpen s a szegény vén Pakast gyanúsította a tejföldologgal.
S ki tudja, még talán ki is sült volna valami a kemény firtatásra, ha szerencsére oda nem vetődünk s el nem kérem Pakast modellnek Dörre számára.
Ideadta. Lekaptuk a vázlatkönyvbe s oda rajzoltunk egy képzeletbeli hegedűt is a hóna alá.
Megnézte a vén koldus s mosolygott.
– Ez az igazi Pakas – mondá, piszkos ujjaival oda bökve --, én csak az árnyéka vagyok.
Éppen az esti harangot kondították meg. Ösztönszerűleg lekapta a kalapot, hivatalos állásából kifolyólag, de észrevettem, hogy rászedi az Úristent, mert imádság helyett ezt motyogta:
»Az az igazi Pakas!… Az, ha mondom…«
