6. A csodálatos halastó
6. A csodálatos halastó
Útközben egy kis faluban ebédeltünk, úgy ahogy lehet. A gyomorhurutról ott nincs fogalma senkinek. A konyha csak vasgyomrokat ösmer. Sertéskaraj, bőrös sertés, sonka, sertéskotlett, sertéspörkölt stb. Ha a széptehetségű Noé palócember lett volna, egyéb állatot hihetőleg nem vesz be a bárkába. S az milyen nagy fontosságú aktussá változott volna át a mai napokra! Meg lenne oldva vele a zsidó-kérdés: az ortodoxok nem tudnának mit enni.
A korcsmáros jó kinézésű magyar ember: valóságos szenvedélye a vendéglátás. Ha nincs fizető vendég az »ivó«-ban, hí magának ingyen vendéget. Mert azt mondja, hogy egész életén át részeg emberek között lévén, ezeket úgy megszokta, úgy eltanulta az észjárásukat, hogy a józan emberek iránt bizonyos ideges szánalmat érez s ezek olyan különöseknek, visszataszítóknak látszanak előtte, mintha viaszból volnának, nem is tud velök beszélni. A feleségétől is azért vált el, mert nem ivott. Egyszóval, hogy társasága legyen, minden este preparál magának nehány embert, akármibe kerül is.
Mialatt e foglalkozása folytán átszűrt életnézeteit Barkó úr előadta, nagyon sajnálkozott, hogy az étlapja nem tetszik. Meg is tudakozta megütközve, milyen országból szakadtunk ide.
– Én magam erre a tájékra való volnék.
Őszülő fejét meg is csóválta s mélyen elgondolkozott.
– Hiszen, kérem, volna itt, volna ám itt tyúkhús is… meg is főztük az istenadtát, hanem biz az a szegény színt vallott.
Útitársam nem értette ezt a palócillusztrációt s már éppen rendelni akart a tyúkból, midőn megmagyaráztam neki, hogy a tyúk vörössé változott holtteste az a színvallás amellett, hogy nem rendes halállal mult ki.
– Ámbátor – mondá a leves után jóakaratúlag –, ha éppen, éppen…
Szórakozottan felvette tányérom mellől a késemet s elkezdé vele a körmeit vagdosni.
– Nini, mit csinál a késemmel, korcsmáros úr?
A legtermészetesebb hangon viszonzá:
– Rövidítem magamat. Ez a bolond köröm az, amelyik megnő magától, se öntözni nem kell, se megkapálni. Higgyék meg, urak, hogy az egész teremtésből csak a köröm van kifundálva okosan… Becsületemre mondom, hogy csak a köröm… De miről is beszéltünk csak?…
– Hogy bárha éppen, éppen…
– Aha! Ha mondom éppenséggel olyan kákabélűek az urak, iszen foghatok ám én halat is, ha szeretik…
– Halat? Bravó! És hol fogja itt a halat?
– Hol? A kertemben a halastóban.
– Hát az is van? – kiáltám csodálkozva.
– Már hogyne volna – mondá Barkó uram öntelten.
No, hanem erre aztán fel is ugrott az én piktorom egyszeribe, mert egyetlen alkalmat sem akart elmulasztani, ahol a természet szépségeiben gyönyörködhetett. Egy halastó a tündér Palócországban. Elő azzal a vázlatkönyvvel a kufferból!
– Minek az a könyvecske? – szólt Barkó úr kifelé indulva.
– Arra, hogy le akarom rajzolni.
– Mit? A halat?
– Dehogy! A halastavat.
– Hát idehozassam? – kérdé Barkó úr. – Mit? A halat?
– Ej dehogy! A halastavat.
– De istenem, miféle halastó lehet az?
Hát az bizony olyan halastó volt, hogy Barkó uram beásott a porhanyós kerti földbe egy három akós hordócskát s abba beleeregetett tavasszal egy csomó hitvány halat, hadd gyarapodjanak, szaporodjanak ott, ha ráérnek, a szentlélek nevében.
S azok meg is nőttek ott unalmukban akkorákra, hogy – mint Barkó uram mondá – ma már az Atlanti-tengernek se derogálnának.
