II.
II.
A depositio szertartása. Páriz fölvétetik a lipcsei egyetemre. Kalandozása. Drezdában. Drezda látványosságai. Útrakelése. Heidelbergi tanulása. Kitüntetése.
A régi rómaiaknál nagy ünnep volt a férfitóga felöltése, mely után a gyermek az ifjak sorába lépett. Többféle szertartással volt egybekötve, melyek a két kort egymástól elválasztó határ átlépésének nagy fontosságát jelentették. A jelképes cselekményekben gyönyörködő egyház kölcsön vette e szép szokást s a gyámhatósága alatt álló iskolai életben alkalmazta. Nem ellenkezett ez az egyház tanáinak szellemével, sőt némileg igazolást talált e bibliai mondásban: «Míg gyermek voltam, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek, most pedig, hogy emberré lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat». E gyermekhez illő dolgok elhagyása, vagy letétele s a férfiúhoz illő tulajdonságok felöltése van jelképesen kifejezve a depositio szokásában, mely e korban még csaknem minden egyetemen megvolt.*
Leírásunkhoz főforrásul DOLCH OSKÁR «Geschichte d. Deutschen Studententhums» (Leipzig, 1858) cz. művét s DINCKEL: De origine, causis.., illius ritus, qui vulgo in scholis depositio appellatur. (Magdeburg, 1582) cz. művét s mellékleteit használtuk, ez utóbbi gyűjteményt a maros-vásárhelyi ref. collegium könyvtárából.
A tanulónak, a ki az egyetem polgárai közé föl, akarta magát vétetni, előbb többféle szertartáson kellett átesni. A «beanus»* csak hosszú türelmi próba kiállása után nyilváníttatott nagy deáknak.
A bec jaune (sárga csőr) franczia szótól.
Az egyetemre beíratkozni kivánó ifjú mindenekelőtt jelentkezett a kar dékánjánál. Mikor már többen jelentkeztek, egy erre kitüzött napon egy teremben gyűltek össze s megjelent a depositor, az intéző, hogy őket szertartás szerint felavassa. Nevetségesnek tetsző szertartások voltak ezek, de komolyan vették s jelentőséget tulajdonítottak neki.* Az intézőnek – rendesen egy öreg deák* – már öltözete előre sejttette a végrehajtandó cselekmény jelképes voltát. Szinészies öltözetben jelent meg és mindenféle titokzatos eszközöket hozott magával. A milyen volt az ő öltözete, ahhoz hasonlót kellett felölteni a deákjelölteknek; természetesen a kétféle öltözet közt volt különbség is, mely kifejezte az öreg deák s a még csak jelöltként szereplő ifjak közt fennálló nagy különbséget. Ezeknek öltözete azon álarczokra emlékeztet, melyet a vad afrikai törzsek babonás tánczaik alkalmával használnak, nem is emberi, hanem állati formában, nagy szarvakkal stb. ellátva. Azt fejezte ez ki, hogy a jelölt még nem jő ember számba, hanem a szertartás végrehajtása után lesz azzá.
E szertartások magyarázatát Luthertől, Melanchtontól közli Dinckel i. m.
DOLCH id. m. 162.
Ezután sorba állította őket, szakállt csinált nekik bécsi korommal vagy más fekete festékkel* s beszédet intézett hozzájuk. Beszéd után különféle keresztkérdéseket adott föl s ha azokra valamelyik nem kedve szerint való feleletet adott, jól elverte. Ekkor a jelöltek köralakban, úgy hogy fejük a kör középpontjába esett, a földre feküdtek s a depositor különféle szerszámokat vett elő s úgy tett, mintha fejszével faragná, gyalulná, fürészelné őket. E szertartás jelentősége könnyen érthető volt. A földre fekvésnek az alázat és érdemtelenség gondolatát kellett fölkelteni, a faragás, fürészelés a korábbi testi és szellemi hibák, félszegségek lefaragását jelentette. Most fölkeltek a földről s szarvakat raktak fejeikre, melyeket a depositor onnan leütött, azt jelentve ez által, hogy a beanusokat jellemző dacznak és balgaságnak egészen ki kell veszni belőlük. A szertartás még ezzel sem ért véget. A jelölt haját levágták s forgácscsal beszórták, hogy gőgtől és gonoszságtól tisztán tartsa; fülét egy nagy kanállal tisztították ki, hogy figyelmes legyen az erény és bölcseség tanítására s kerülje a balga, tisztátalan és vétkes beszédet; majd egy vadkanagyarat dugtak szájába s egy fogóval kihúzták, arra figyelmeztetve, hogy ezután «szünjék meg az emberrágástól» vagy rágalmazástól; kezét és körmeit reszelővel tisztították meg, hogy ne használja szükségtelen fegyverfogásra, dulakodásra, verekedésre, rablásra, lopásra, hanem könyveihez, írásra s tanulóhoz illő munkára; festett szakállát is lenyirták s megborotválták egy faborotvával, szappan helyett téglát, keszkenő gyanánt egy darab ócska durva vásznat alkalmazva; e borotválás állítólag azt jelentette, hogy szakállas felebbvalóitól kormányozni hagyja magát. Még ezután koczkát és kártyát is tettek elébe, hogy próbára tegyék s egy kótás könyvet, figyelmeztetésül, hogy tanulás után a zene a legnemesebb szórakozás.
Olykor csizmafestékkel.
Ezzel véget ért a szertartás. A jelöltek ekkor ismét rendesen felöltöztek s a depositor egy latin beszédben a dékánnak ajánlotta őket s bizonyítványt kért számukra a szerencsésen kiállott szertartásról. A dékán erre adott válaszában megmagyarázta e régi szokás jelentőségét. Végül sót és bort adtak nekik, annak jelképéül, hogy tudomány és bölcseség legyen szavaik és tetteik fűszere s szívesen meghallgassák, ha javítás végett megdorgálják vagy intik őket.
Mindezek után a most már deákká lett beanus* megköszönte a depositornak fáradságát s megfizetett neki s végül az ő költségén rendezett lakomával ért véget a felavató ünnep.
Teljes felszabadulásról azért most sem lehet szó. Az új deák (pennal) még sokáig szolgálta az öreg deákot, a kinek schorista volt a neve. Lásd erről bővebben DOLCH id. m. 166. s kk. ll.
E kellemetlen szertartást Pápai Páriznak is ki kellett állani, hogy egyetemi tanuló legyen. Naplójában meg is örökítette, hogy «deponáltatott», valamint azt is, hogy nyolcz garast fizetett a depositornak.*
DOLCH i. m. szerint a rendes díj egy forint volt.
Különben keveset jegyzett föl lipcsei egyetemi életéből s e miatt azt sem tudjuk, micsoda előadásokat hallgatott. Csak egy tanárjának, Amman* Pálnak, ismerjük nevét, a ki a botanikát tanította,* talán e tantárgy hallgatásából, valamint hajlamából* és tanulmányai későbbi irányából helyesen következtethetjük, hogy a többi tantárgyak is az orvosi tudomány körébe tartoztak.
A Napló kiadásában hibásan van «Ammon» ,Amman’ helyett.
Vota solennia. (Basel, 1674.) cz. műben lévő üdvözlőverse Párizhoz.
A fia által írt életrajz: Misc. Tigurina. II. Th. (Zürich 1723) 187. l.
Páriznak Lipcsében nem volt sokáig maradása; öt hónapot töltött itt s ezt sem megszakítás nélkül. Mint említettük, azért íratkozott be, mert megúnta a «némaságot». Az egyetemen csakhamar barátságot kötött több deákkal, ezek között egy Andersohn nevű porosz ifjúval. A mint tehát egy jó barát, úti társ és tolmács akadt, Párizunknak ismét megjött a kedve az útazáshoz és pedig alig egy pár hónap mulva azután, hogy beíratkozott. Elmentek megnézni a lützeni csatamezőt, hol Gusztáv Adolf svéd király elesett stb. Az út főczélja tulajdonképen Drezda volt, mely sokféle látni valóval kecsegtetett. Már e korban híres volt állatkertje, fegyvertára, ritkasággyűjteménye, világhírű Zöld Terme (Grünes Gewölbe), melynek alapját Ágost szász választófejedelem vetette meg.* Főleg ez költötte föl Párizunk bámulatát s alig tud kifogyni mindenféle drágaságainak, automatáinak, képeinek, szobrainak stb. felsorolásából. Naplóját olvasva, melybe, úgy látszik, mindjárt a szemlélet után frisen jegyezte föl a látottakat, szinte látni véljük az ámuló deákot, a kinek figyelmét egymás után ragadják meg és kötik le a csodásnál még csodásabb tárgyaknak képei.
1560. Nevét e terem 1638 körül zöld festésétől kapta. ERBSTEIN: Das königl. Grüne Gewölbe zu Dresden, 2. Aufl. Dresden, 1894. és «Führer durch die kön. Samml. 2. Aufl, u. o. 1894. 163. s köv. lapokon.
Egyik teremben egy gyöngyházasztal tűnt fel neki, másikban egy gyűrű, «kiben az gyémántok egy bizonyos várat» ábrázolnak és egy kőszikla, mely azt mutatta, «mint terömnek a drágakövek; sok is vagyon rajta, nagyok mint egy dió magyaró, két kosár gyümölcs, igen sokféle gyümölcs bennek nagy mesterséggel, hogy semmi különbséget nem vehetni észre az természet szerint valótul»: ugyanezt a benyomást tette a szemlélőre egy himmel varrott láda: «megeskünnél rajta – úgymond – hogy kivül rajta a virágokat képiró festette». Hosszasan időzhetett a negyedik teremben, mely szerinte csak maga megérdemelné, hogy messzeföldről látni mennének; de legtovább a hetedikben, a hol különösen a sok automatákat nézegette nagy lelki gyönyörűséggel: voltak ott elefántcsontból készült hajók, melyek a szemlélő előtt tengeri csatát rögtönöztek, voltak kakuk-, pelikánórák stb. Egy «mesterséges» óra azt is kiáltotta: «O Jésus, mi Jesus!»* Legjobban tetszett a pap fiának egy másik óra, mely Krisztus születését adta elő. «Ha megindítják – így írja le – leszállnak az angyalok az égbűl az pásztorokhoz (ezek pedig mind külön-külön ki vagynak csinálva), azután a juhászforma pásztorok hárman megindulnak s akkor felmennek az angyalok s mindjárt verni kezdi az óra ezt a nótát: «Mennyből jövök most hozzátok.» Azonban az pásztorok mind ballagnak az istálló felé, s odaérvén mind külön-külön meghajtják magokat. Az istállóban láttatnak: az Krisztus egy tekenőben, mellette Mária; József rengeti, Mária danoldogál s az ökrök az jászolhoz kötve úgy látszanak enni és szedegetni az jászolból nagy mesterséggel. Ez meg levén, megindul az csillag, utána török habitusban* az ajándékvivő mágusok nagy reverendával administrálják az ajándékot. Ez meglévén, úgy üt az óra.» ‘
A. m. «Jézusom!»
Viselet.
De utoljára kifáradt a leírásban s azzal vesz búcsút a sokféle látnivalótól, hogy azok leírására kevés volna egy hónap. Bizonyára e miatt nem vállalkozott az állatkert ismertetésére, míg a kincses kamrák leírásáról azért mondott le, mert nagy kötet lenne belőle…
Lipcsébe visszatérve, újabb útra készült. Drezda látványosságai kedvet ébresztettek benne újabb kalandozásra és pedig annál inkább, mert elválhatatlan kisérője, a porosz theologus is mindjárt vállalkozott reá. Természetesen gyalog indultak, vagy Páriz kifejezésével élve: az «apostolok szekerein». Tervük az volt, hogy Strassburgba mennek, melyet e korban a magyarok sűrűen látogattak, de Frankfurtnál útirányt változtattak: kedvüket szegte, midőn meghallották, hogy a brandenburgi választó ellenséges tábora a Majna mellett táboroz. Strassburg helyett tehát Marburgba mentek s újra tanuláshoz láttak.
Itt is az orvostan volt Párizunk kedvencz tantárgya, mellette még arab nyelvet hallgatott, talán csak egyik tanára kedvéért, kinek fia adta elő e tantárgyat.
Alig két hónap mulva ismét útban találjuk őt két magyar társaságában. Szekeren kezdik s gyalog folytatják. Csak holmijuknak kerítnek egy taligát, hogy ne kelljen azt maguknak czipelniök s úgy gyalogolnak mellette «az apostolok útján». Giessen felé mennek a porosz barátért, a ki ott csatlakozik hozzájuk; innen Frankfurt, majd Heidelbergbe térnek be, hol a kis társaság útja elágazik: hárman Baselbe indulnak, Páriz Heidelbergben marad. Az a czélja, hogy a tanulást folytatja s folyamodást ír a választófejedelemnek egy ingyenes convictusi helyért. Egyik professzor nagyon biztatja; ír is érdekében a választófejedelemnek egy levelet: de nem lett sikere. Azt a választ kapta, hogy a convictus tagja lehet, de nem ingyenes helyen.
Párizra e miatt nehéz idők következtek. Az a két hónap, a melyet itt remény és várakozás közepette élt át, «szűkűlt állapotban» tölt el.
De ha e vágya nem teljesült is, e helyett csakhamar ezután oly nagy kitűntetés érte, mely a csalódás által megzsibbasztott önérzetét ismét fölfrissítette. A választófejedelem és az egyháztanács pártfogója közbenjárására felszólította, hogy a «Collegium Sapientiae»-ban, hol 60–80 nagyobb tanuló nyert ellátást, vállalja el a bölcsészet tanítását.* Páriz, talán mert nem érzett magában elég erőt e nehéz feladatra, talán mert állása csak ideiglenes lett vólna s a franczia háborús hírek miatt különben is kevés reménye volt az állandó letelepedhetésre s e helyett azért inkább akarta elkezdett tanulmányait befejezni: nem fogadta el e díszes állást, hanem ismét vándorbotot vett kezébe. A rektor, a tanárok ajánlólevelekkel s némi pénzsegélylyel látták el.
BOD: «Literata Panno-Dacia» cz. művében közli Páriznak Fabricius tanárhoz írt levelét (Basel, 1673 jun. 1.), a hol erről ezeket írja: «At postquam supremum electoralem nutum, quo publicum senatus ecclesiastici consultum de me in professorem philosophiae pro collegii Sapientiae vocando confirmaretur, fatales isti tumultus Gallici avocant, quomodo itineris Helvetici ac Gallici media suppeditas!» Szinte megfoghatatlan, hogy Naplójában mindezt egy szóval sem említi.
Most már ő is oda készült, a hová barátai mentek: Basel felé vette útját.
