IX. SZÁMŰZETÉS ÉS REMETESÉG. – 1715 június 10.–1716 márczius 27. – | Magyar Történeti Életrajzok

IX.
SZÁMŰZETÉS ÉS REMETESÉG.
– 1715 június 10.–1716 márczius 27. –

TIZENNEGYEDIK LAJOS nagy betegségének és halálának idejében tudták meg Párisban, hogy III. Károly 1715 június 10-ikén szentesítette azt a 136 törvényczikkelyt, a melyet az 1712–5. évi országgyűlés hozott s a melyek közől néhány a lefolyt szabadságháború megtorlására vagy valamely újabb mozgalom megelőzésére keletkezett.

Legfontosabb a XLIX. törvényczikk. Előrebocsátja, hogy a legújabb lázadás fejeit, Rákóczit és Bercsényit, az országgyűlés a szatmári megegyezés előtt minden rangú és rendű párthíveikkel együtt összesen és egyenkint száműzte. Azonban a király az osztrák fejedelmeknek velök született jóságánál s kegyelmességénél fogva nem tekintette a sok millióra menő kárt. A szívek egyezségét, a béke gyorsabb elérését óhajtva, a szatmári megegyezésben a száműzetés szigorúságát mérsékelte, a kitűzött határidőre visszatérőknek általános bűnbocsánatot, életökre, javukra nézve kegyelmet adott s a neki és híveinek okozott károk feledését kijelentette.

139. III. KÁROLY.*

Mivel azonban (2. §.) Rákóczi, Bercsényi s még mások a kitűzött határidőre vissza nem jöttek, sőt a szörnyű felségsértés ki sem mondható bűnében mostanig is makacsúl megmaradtak: őket mint törvényes királyuk és hazájuk nyilvános ellenségeit és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit összesen és egyenként törvényesen száműzik, törvényes büntetésök kiszabása végett őket mindenütt üldözni, elfogni rendelik s a királyi kincstár részére összes ingó és ingatlan javaikat elkobozzák. Velök (3. §.) minden érintkezést fölségsértés büntetésének terhe alatt egyszerűen és kereken eltiltanak. Azokat ellenben (4. §.), kik a megegyezésben kitűzött határidőig visszatértek, s a hűség esküjét letették, a száműzetés alól fölmentik s őket általános bűnbocsánatban részesítik; azonban a hívek (5. §.) a mozgalomban elvesztett ingóságaikat törvényesen visszaszerezhetik. Végre (6. §.) a vármegyék tisztviselőit, az uradalmi tiszttartókat, kamarai jövedelmek és jószágok kezelőit számadásra kötelezik.

Az utóbbi meg is történt, de nem oly kíméletlenűl, mint Francziaországban, hol a pénzügyek korábbi bérlőitől az új kormány 225 millió livret elkobzott és 250 gazdag családot koldúsbotra juttatott. Mindez végre is számadásra kötelezett emberekkel történt. De Magyarországban egy fölkelés megbüntetésének ürügye alatt a kincstár egyszerre sohasem gazdagodott annyi ingatlannal, mint most: Rákóczi, Bercsényi, Esterházy Antal, Forgách, Sibrik, Vay stb. ingatlanainak elkobzása következtében. Ez az eljárás Csehország 1621. évi «lecsöndesítésének» módjára emlékeztetett; de annyival rosszabb volt, hogy az auri sacra fames itt és ezúttal magát a törvénykönyvet használta eszközűl. Fölösleges kutatni, az eladóvá tett uradalmakat kik és mennyiért vásárolták meg. Ingyen egyetlenegy új földesúr sem kapott részt az elkobzott javakból és mindegyik megadta a kincstártól követelt vételárt, ha a jószágot – ősi szokás szerint – adományképpen kapta is a királytól.* Rákóczi soha, egyetlenegy szóval sem tett nekik szemrehányást, hogy éltek a birtokvásárlás jogával; jobban fájhatott neki, hogy az állam még ártatlan fiait, feleségét sem kímélte, s megélhetésökről nem gondoskodott. Nem érhetett föl hozzá a birodalmi lapoknak az a rágalma,* hogy két esztendő óta a franczia udvarnál buzgón törekedett elhagyott magyar uradalmai visszaszerzésére és hogy Francziaországban is vásárolhat néhány uradalmat s jól élhet, mert hiszen erre a czélra Magyarországban elég pénzt tett félre. Ha száznegyven esztendő múlva egy szegény ügyvédet is illettek ilyen váddal, hogyan ne tettek volna fel ekkora élelmességet egy nábobról, kinek több jobbágya volt, mint a hány alattvalón egyik-másik fejedelem uralkodott s uradalmai fölértek egy kis országgal. Ha nem látja hazája nyomorúságait, megújúlt sebeit, ha nem hallja nemzete panaszait: a Rákócziak öröklött gazdasági képességeivel megsokszorozhatja roppant uradalmai jövedelmét s jóllétben, gazdagságban senkivel sem cserél ezen a világon. De hiszen a szomszéd ország koronája is azért nem kellett neki, hogy kivehesse részét hazája minden nyomorúságából. Maga mondja,* de a történelem igazolja, hogy azért lett a szükség, inség áldozata, mert a közügyet a magánügy fölé helyezte s kincseket nem gyüjtött. És hívei utánamondták, a mit Hantz Jakab mondott Bercsényinek:* Auch hat mein Fürst zu leiden, so kann ich gedulden… S a fejedelem most is elmondhatta, mint vagyona első elkobzásakor,* hogy milliónyi vagyonából többen gazdagodtak; de hála Istennek, ki elvette tőle az alkalmat, hogy gazdagságával visszaéljen.

1713-ban Pálffy János 100.000 forint ajándékot kapott a munkácsi uradalomból; 1716 május 26. Trautson hg. 150.000 forinton megkapta Sárospatakot és Regéczet; Illésházy 1717-ben a Rákóczi-javakból 100.000 forintot nyert; 1721-ben Onod részben Sickingené, részben Csáky Zsigmondé lett; 1724-ben b. Altenberg Ottó bérbevette Munkács és Szentmiklós uradalmait; ugyanakkor Mattyasovszky kanczellár örökösei örökösen megvásárolták Ledniczét; 1725-ben Perlas, a spanyol kamara titkára, az odaigért Rákóczi-javak helyett Szlavóniában kapott uradalmat, Csáky Zsigmond pedig 16.200 forintért megvette Csetneket; 1727-ben Breuner leányai, 1728-ban pedig Dietrichstein kamarai elnök szerezte meg Diószeget (Biharban); 1728 augusztus 2-ikán a munkácsi és szentmiklósi uradalmakra Schönborn mainzi érsek nyert adományt. Károlyi birtokszerzéseiről már volt szó a 238. lapon. (Marczali a M. Nemzet Történetében, VIII. 92–97.)

Fama, 1715., CLXXVIII. 741.

Önéletrajz, 209.

Arch. R. VII. 106.

Önéletrajz, 15.

Völgyben ült az a gyáva kor, mely úgy ítélt fölötte, és szédelgett, ha ősi saslakára néha-néha föltekintett. Oda, a magas hegy tetejére, csak majdnem két század múlva emelte vissza a ledőlt szobrot, mely olyan méltóságosan nézett alá a bámúló világra. Az 1906: XX. t.-cz. eltörölte az 1715: XLIX. törvényczikknek 2. és 3. §§-ait, de kimondta, hogy ennek az eltörlésnek semminemű magánjogi következményei sincsenek. A király a törvényt attól áthatva szentesítette,* hogy «az elődeire hosszú századokon át súlyosan nehezedett ellentétek és félreértések ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékei.»

1906 október 24. 1906: XX. t.-cz.

Maga a fejedelem csak Istennek adott számot tetteiről. A nemzet miatt búsúlt, aggódott s «Rákóczi kesergője» otthon is megrezegtette a szíveket:

«Német már a vezéretek, …
Jaj, be szánlak benneteket!
Isten veletek!»?*

Thaly, Adalékok, II. 318.

A magányba vonúlt; nem akarta, hogy a világ mint szegény fejedelmet lássa, a kit Francziaország – annyi igéret után – elhagyott. És Isten az ő végtelen irgalmával – úgymond* – annyira kedvezett üdvös tervének, hogy a remeteségben nemcsak nem unatkozott, hanem mindvégig ott maradt volna, ha fejedelmi hivatása és súlyos kötelességei annak elhagyására nem szólítják. A világot elhagyta, mégis benne forgolódott; mert hiszen nem az a maga ura, a ki egymagában él, hanem az, a ki az Istennel van. Jól esett neki a remeteség, a hol nem látja a hálátlanok, rágalmazók, rosszakaratúak tömegét. Tettét többen gúnyolták, mint helyeselték; de ez utóbbiak voltak a komolyabbak, tekintélyesebbek, megfontoltabbak.* Olyan jól elzárkozott a világtól, hogy a császáriak egyideig azt sem tudták, hol tartózkodik? A császár és a szultán közt a viszony akkor már feszesebb lett és gyanítani lehetett, hogy a török-velenczei bonyodalom az osztrákok beavatkozását vonja maga után. Azt híresztelték tehát, hogy Rákóczi Marseilleből nagy titokban Konstantinápolyba hajózott s most Nándorfehérváron várja az ügyek fejlődését. Mások ebben kételkedtek, mert legbiztosabbnak tartották Rákóczira nézve, ha továbbra is Francziaországban marad: «a császári és az angol rebellisek eddigi védő országában.» Hiszen a császári fegyverek mostani hatalma mellett Magyarországban egy maroknyi fölkelő néppel most úgyis csak «rövid ugrást tehetne». Ő római császári felsége oly helyzetben van, hogy minden ottani ellenségének fejét veheti.*

Morvillehez, Fiedler, II. 533.

Önéletrajz, 286.

Fama, 1715. CLXXVIII. 741.

140. GRÓF VAY ÁDÁMNÉ.*

Gróf Vay Adámné (421. l.). Az eredeti olajfestmény a Tört. Képcsarnokban.

Francziaország, a bujdosók szemében, a számkivetés beczikkelyezése óta az a hely volt, a mely elűzött fejedelmöknek egy-egy pillanatra pihenést adott. Szét voltak szórva Európa minden részében, de mostantól fogva megújították őseiknek a vérszerződésben tett fogadását, hogy követik jó fejedelmöket, a hová sorsa vezeti. Vay Ádám, a ki már megírta végrendeletét,* egy pillanatig még a hazatérésre gondolt. Gyötrelmes gondolatait* tetézte attól való elválása és annak boldogtalansága, a kinek vérét s életét fölszentelte vala. Ösmerte és tisztelte azt az isteni hatalmat, a mely megfeddé a tengert, a szelet s azonnal nagy csöndesség lett; és a mely a kánai vizet jókedvre derítő borrá változtatta át. Egy szempillantásban az ő keserves nyomorúságukat, szükségöket is örömre, boldogságra változtathatja. De ha saját és nemzeti (tagadhatatlanúl tetemes) bűneikért stabit ineluctabile fatum, a két irtóztató szélsőség közől quocunque fata vocent, háza népére nézve az utolsó nagy rosszat (a meghódolással járó hazamenetelt) csak úgy választja, ha a fejedelemnek tetszik. Mert mint azelőtt, úgy mostan is Isten után alázatosan az ő vezetése és igazgatása alá ajánlja magát. Halni, nem élni akar hazájában; de ha más vígasztalást nem remélhet, mit tehet róla! «Ibo, quo fata vocant …» «Megyek, hová a sors hí.» De nem ment, s fiának is csak három esztendő múlva engedte meg a hazatérést. Jól tudta, hogy, a fejedelem boldogulása nélkül, nemhogy jószága bírásában volna reménysége, de még élete megmaradásáról sem biztos. Nagy, jó, kegyelmes urára bízta magát egészen.*

1714 deczember 19. Képes Folyóirat, 1906. II. 496.

Kifejti ezeket kelet nélkül a fejedelemhez intézett emlékiratában. Erdélyi Nemz. Múzeum, Kemény-gyűjt. 1715. Hét pontban sorolja fel, hogy «ő felsége a maga fejedelmi csemetéinek igen kicsiny rövidségével» a magáéból mivel jutalmazhatta volna hűségét; mert bizonyosan tudja, hogy, ha boldogúl, fejedelmi házától üresen nem ereszti el.

U. o. Van ott egy végrendeletszerű tervezete is (folio 16 oldalon), a melyben elmondja, külföldön szerzett tapasztalataiból mit alkalmazna gazdaságában, ha édes hazájába visszatérhetne.

141. A «HÔTEL DE TRANSYLVANIE» PÁRISBAN.

A fejedelem, a kit hazája számkivetett, önmagát Grosboisba száműzte. Orvosán, dr. Langon kívűl, egyelőre csak három bejáróját vitte magával:* Szathmári Király Ádámot, Mikes Kelement és – valószínűleg – Kisfaludy Boldizsárt. A többinek megtiltotta, hogy engedelme nélkűl hozzájöjjenek; csakhogy ezt az engedelmet jóformán senkitől sem tudta megtagadni. Bujdosótársai a kedves, könnyelmű Párisból is az ő komor, csöndes magányába kívánkoztak. Nem akartak, nem tudtak elszakadni tőle, ő pedig sajnálta elbocsátani őket. Mikessel* többen elmondhatták, hogy nem volt egyéb okuk elhagyni hazájukat, mint az, hogy igen szerették a fejedelmet. Szívesebben látták volna, ha állandóan Párisba költözik, hol számukra amúgy is bérelt házat. Óhajtották, hogy ezentúl is minél gyakrabban látogassa az udvart, mert így jobban gondoskodhatik róluk s magáról. De Tessé tábornagy, a ki már egy hét múlva (szeptember 11-ikén) meglátogatta, nagyon lelkesedett érte, hogy legszebb férfikorában* így lemondott a világról. Maga is odakívánkozott, hogy vele és kamaldoliakkal egy karban végezze lelki gyakorlatait. A fejedelem azonnal egy szobát bocsátott hű barátja rendelkezésére. Többet nem adhatott, mert háza népe már is nagyobb volt, mint szerette volna. Ezt mégsem bánta, mert bujdosótársainak szigorú erkölcse nagy örömére és vígasztalódására szolgált.

Önéletrajz, 279. Juras tábornagy, a ki ezt a vadászkastélyt 1749-ben a kamaldoliaktól bérbe vette, kötelezte magát, hogy olyan jó karban tartja, mint egykor az erdélyi fejedelem. A ház jelenleg a Caron-családé. (Chélard a Budapesti Hírlap 1906. 274. számában.)

1738. deczember 15-én Csernavodáról írt levelében.

Rákóczi 39 éves volt, Tessé 65.

Szeptember 17-ikéig nem mozdúlt ki remeteségéből; akkor azonban bement Párisba, talán hogy megnyugtassa Párisban maradt híveit. Ezek számára a Hótel du Pérou helyett akkortájban szemelte ki lakásúl a Hôtel des Hillermt, mely a rue Dauphinetól számítva a Szajna partjának 39. száma alatt a Hôtel Notre-Dame, ez pedig a st. germaini apátság szomszédságában állt. Most a Malaquais-part 9. száma alatt fekszik s egyik szárnya hosszasan benyúlik a rue Bonapartera. Alkalmasint csak egy esztendőre, október elsejétől foglalta le, mert 1716 október elsejétől fogva már más a bérlő. Ettől fogva azonban a palotát Hôtel de Transylvanienak nevezték.* Képzelhető-e, hogy a fejedelem, ki Grosboisban bujdosótársai erkölcsösségének örűlt, itten akár Brennernek, akár másnak engedelmet adott volna, hogy tiltott kártyajátékkal növeljék jövedelmöket? Saint Simon írva hagyta róla, hogy Rákóczi udvara mindig meglehetősen nagy volt s a mi ennek szellemét, költségeit, pontos fizetését illeti, a fejedelem mindig a legkifogástalanabb és legtapintatosabb.*

Részletesen Mouton, L’hôtel de Transylvanie, 1–21. l.

St. Simon, IX. 415.

PÁRIS RÉGI TÉRKÉPE.*

Páris térképe (424. l.) Egykorú térkép után.

Párisból, Dangeauék ebédje után, a fejedelem 17-ikén meglátogatta Conti herczegnét falusi lakásán s úgy ment át Clagnyba, hol szállását egyelőre megtartotta. Szeptember 18-ikán Toulouse gróffal már újra kezdte a rambouilleti vadászatokat, melyeket azután minden héten három napon át: csütörtökön vaddisznóra, pénteken szarvasra, szombaton, az oszlás napján, kisebb vadakra folytattak. Örömest vett bennök részt, mert jó barátja volt a grófnak, s a mozgást egészségi szempontok is javasolták. Találkozott régi barátaival, de teljesen is visszavonúlhatott tőlük; mert Rambouilletben mindenki úgy élt, a hogy akart. Az egyik csoport vadászni ment, a másik lakomázott és mulatott, a harmadik a válogatott művekből álló könyvtárban olvasgatott. Rákóczi itt sem mulasztotta el reggeli könyörgéseit, vallásos olvasmányait és a misét, a hét többi napját pedig a grosboisi kedves magányában töltötte, vagy a szomszédos senarti erdőben vadászott. Néha azonban egy hétig sem látta Grosboist. Rambouilletbe onnan csak egyszer-másszor ment a rövidebb úton; rendesen azonban Párisnak és Versaillesnak kerűlt, vagy útba ejtette St. Maurt,* hogy özvegy Bourbon herczegnét meglátogassa. Rambouilletnél tovább csak ritkán ment; pl. akkor, mikor Broglie apátot néhány napra meglátogatta a vaux- de-cernayi apátságbari, mely oda csak valami 15 kilométerre volt.

A Marne hatalmas kanyarulatában, Páris délkeleti szomszédságában.

142. A RÉGENS PÁRIS UTCZÁIN.*

A régens Páris utczáin (425. l.). Az eredeti metszetek a párisi «Cabinet des Estampes»-ben.

Akkor már megint Páris volt az állami és társadalmi élet középpontja, mert a kormányzó orléansi herczeg legszívesebben itt, a Palais Royalban lakott. Rákóczi ismételve tisztelkedett nála,* a herczegeknél, Bourbon és Conti özvegy herczegnőknél s elfogadott egy-egy meghívást is. Az éjszakát nem saját párisi bérházában, hanem Tessé lakásán szokta volt tölteni, ki egy teljesen berendezett lakosztályt bocsátott rendelkezésére. A tábornagy néhány hét mulva külön kis házat bérelt magának Grosboisban is, Rákóczi tőszomszédságában; oda gyakran ellátogatott s barátjával együtt gyakran ájtatoskodott. A fiatal Ilosvay Jánosnak, a ki champagnei tanulmányútjából nemrégen tért vissza, jobban tetszett volna, ha urát és jótevőjét politikai és katonai tanulmányokba elmélyedve s a párisi udvari körökben forogni látja. Ezt meg is mondta a fejedelemnek, a Párisban való állandó letelepedésre kérte és, mint református, tréfát űzött a kamaldoliak és a fejedelem életrendjéből. A fejedelem egyszer éppen akkor nyitott reá ajtót, mikor egy másik, nagyon vallásos udvari emberével a világi életnek rövidségéről és nyomorúságairól vitatkozott. Beleszólt a vitába és fejtegetéseivel mélyen meghatotta a kételkedőt. Szavainak hatása alatt Ilosvay azonnal a kamaldoliak templomába ment, meghallgatta ott egy szerzetes nyilt gyónását és Saulusból Paulus lett. Még aznap visszatért Párisba, és ott Rákóczi apródjainak tanítója és káplánja megismertette a katholikus hit lényegével. Pár hét múlva ismét Grosboisba ment s a meglepett fejedelmet, a ki az ünnepekre deczember 21-ikén jött vissza, arra kérte, hogy állandóan ott maradhasson és áttérhessen a kath. hitre. Most viszont a fejedelem állott az ő nyilatkozatának hatása alatt. Karácsony estéjén mélyen megbánta Szieniavszkával éppen tizennégy esztendeje kötött viszonyát;* másnap általános bűnvallomást tett s megfogadta, hogy mindennap vezekel érte. Vízkereszt ünnepen pedig (1716. januárius 6.) jelen volt a kamaldoliak templomában, a mikor Ilosvay ünnepélyesen áttért a kath. hitre, a melynek ettől fogva legbuzgóbb követői közé tartozott.* Július 14-ikén Noailles párisi érsek-bíbornok már meg is bérmálta őt az érsekség házikápolnájában. Bérmaapja a fejedelem volt, bérmaanyja… a fejedelemasszony, a kit egy szegény asszony helyettesített.*

Október 13., november 16.

Önéletrajz, 178., 290.

U. o. 288–290. Sz. Király, 369–375.

Noailles Lajos Antal herczeg (427. l.) a «Die Europäische Fama» CLXVIII. füzetéből.

143. NOAILLES LAJOS ANTAL HERCZEG.*

Sz. Király, 379.

Rákóczi, 1716-ra boldog újesztendőt kívánni, januárius 8-ikán ment be Párisba. Meglátogatta a kis királyt, XV. Lajost, a ki téli szállásra deczember 30-ikán költözött be Vincennesből; és sorra látogatta a királyi herczegeket. Akkor negyedfél napot töltött Párisban, a mely ebben az időben tele volt pletykával Berry herczegnéről, ki a királynét adta, az orléansi herczegről, kit az állam ügyei nem érdekeltek jobban, mint a színésznők, vagy Maine herczegékről, a kik most az arzenálban laktak s onnan ügyeltek a maguk érdekeire. Visszamenekűlt grosboisi remeteségébe s látogatását a herczegeknél és herczegnőknél csak februárius 11-ikén ismételte. Unta már őket, sőt a vadászatokat is, a melyekben csak derék orvosának, dr. Langnak sürgetésére vett részt. Havonkint kétszer vadászott tehát Toulouse gróffal vagy Bourbon herczeggel, a ki amannál jobban törődött a politikával. Ez a visszavonúltság javára vált olyan időkben, a mikor Francziaország szemmel látható módon közeledett Ausztriához. Az orléansi régensherczeg, a kit januárius 22-ikén fölkeresett, nagyon szívesen fogadta.* A császár párisi követének, Pentenridternek vagy Benteridernek,* a ki arra kérte, hogy Rákóczinak ne adjon menedéket, nemsokára azt felelte, hogy erre nincs oka. Rákóczi csöndesen, visszavonúltan lakik Grosboisban a kamaldoliaknál és nem érdeklődik a politika iránt.* «Nagyon ájtatosan beszél – írta a régens anyja* – de a mellett jókedvű, szívesen nevet és cseveg. A falun, Páristól 5–6 mérföldre lakik a kamaldoli barátoknál, kiknek olyan szigorú a rendjök, mint a karthauziaknak. Mikor a barátoknál van, egészen ezeknek módjára él; éjfélután velök együtt kel fel és együtt imádkozik velök, a mellett gyakran bőjtöl. Nem tudom, hogy élete és szerencsétlen sorsa mellett, hogy’ lehet olyan vidám. Belsejében azonban gyötrődhetik, mert irtózatosan megváltozott, száraz és sovány lett, holott mikor Francziaországba jött, vastag, erős és friss volt.»

Dangeau, XVI. 306.

Fama, 1716. CLXXXIV. 332.

Dangeau, XVI. 359.

Menzel, Briefe d. Pr. Elisabeth Charlotte, 1718 szeptember 4. 331.

144. XV. LAJOS.*

XV. Lajos (429. l.) a «Die Europäische Fama» CCLXI. füzetéből.

Valóban, mesének tartották sokáig,* hogyan élhetett úgy, a hogy élt, mikor az istenség ködébe akart behatolni. Nem Betlehemben, hanem szívében kereste Jézust és Istentől, a szegények atyjától kért vígasztalást,* mióta Szent Ágoston vallomásait és élatrajzát olvasgatta.* Saját apródjait is hasznos és kegyes munkák forgatására buzdította. Párisban tanítót és káplánt tartott részökre,* s őket mathematikára is taníttatta.* Az egyik bujdosó elpanaszolja,* hogy idegen helyeken nagy inségbe esett; de rongyos állapotban, gyakran koplalásban is az iskolák porában nyughatatlankodott. A fejedelem rászoktatta őket, hogy franczia műveket olvassanak, a botanikus és az állatkerteket, az observatoriumot, képtárakat, gyárakat látogassák.* Mikes Kelemen, Sz. Király Ádám, Kisfaludy Boldizsár, báró Zay Zsigmond, Joó János, gróf Bercsényi László, Ilosvay János, Nyitrai Tóth András, Pollereczky Mátyás, Dessewffy Zsigmond, Dávid Zsigmond, Béri Balogh Farkas, Szendrői Török Zsigmond s mások: életök legboldogabb napjai közé számították, mikor Párisból szolgálattételre mehettek Grosboisba a fejedelem mellé. Készen álltak, hogy a miket atyáik véghez nem vihettek, «azokat s azoknál nagyobbakat vigyenek végbe és ő felsége (Rákóczi) szárnyai alatt holtig szolgáljanak».* Szolgáltak is, a míg lehetett, neki, azután pedig fogadott hazájuknak, Francziaországnak, hol Bercsényi idők múltán tábornagy, Tóth tábornok, Pollereczky, Dessewffy és Dávid ezredes, Balogh és Török kapitány lett. Megmutatták, hogy a fejedelem nem hagyta őket szabadjára Párisban, hanem gondoskodott eszök és szívök kiműveléséről. Ráttky György franczia ezredes és brigadéros, a ki a fejedelmet Clagnyban többször meglátogatta, a hadi, Brenner Domokos pedig a politikai tudományokban lehetett a párisi magyar ifjúság vezére. Azonban, Rákóczi későbbi ítélete szerint,* Brennernek tisztán emberi tudománya nem ösmert kegyeletet s a Hôtel de Transylvaniet nemcsak a komoly törekvéseknek, hanem a tiltott játékoknak is megnyitotta. Az «akadémiában» külön játékterem volt, közepén nagy asztallal a fáraózók, s a karzaton kisebb asztalokkal egyéb kártyajátékok számára. Odajárt Antoine Prévost is, akkor még könnyelmű, fiatal katona, ki egyik regényében önmagát festi le, mikor a hamisan kártyázó Des Grieux lovagról beszél. A hogy mondja, ez a kártyabarlang R… herczegnek jövedelmezett, a ki akkor Clagniban lakott, Prévost csak regényének s emlékiratainak megjelenése után lett Conti herczeg titkára, házi káplánja és családi történetírója. Urától s különösen urnőjétől csak akkor tudhatta meg, hogy Rákóczinak nem volt része ezekben az üzelmekben.*

Rákóczi önéletr. 291.

U. o. 279.

U. o. 1.

U. o. 289.

1715 április 4-én halt meg a mathesist tanító mesterök. Sz. Király, 350.

Thaly, Irodalomtörténeti adalékok, II. 385–6.

Több példa Sz. Királynál.

Török András, fia odaküldésekor, Rákóczihoz 1711 szeptember 26. Thaly bevezetése Mikes leveleihez, díszkiadás, XXXI.

1723 október 25. Századok, 1870. 3.

Prévost, Suite des mémoires et aventures d’un homme de qualité. (Amsterdam, 7133.) 133. l. Sainte-Beuve ezt (Lescaut Manon előszavában) Prévost tegtermészetesebb, legtisztább, az élethez leghívebb regényének nevezi.

145. A BASTILLE.*

A Bastille (430. l.) újabb metszet után.

Éppen negyvenedik születésnapján, 1716. márczius 27-ikén, megkérte Rákóczi az orléansi herczeget, vegye figyelembe ügyeinek szomorú és elég ösmeretes helyzetét, a minek oka évjáradékának késedelmes fizetése; és tekintse azt a zavart, melybe jut, ha a Hôtel de Transylvanieból ki kell költöztetnie s máshova elszállásolnia számos egyént, kik szolgálatot tettek a közügynek. Mégis elhatározta, hogy kiköltözteti őket; egyrészt illendőségből, másrészt azért, mert a régente (cidevant) ottan berendezett játék rá nézve nagyon terhes lett. Minthogy a lakásváltoztatás pénz nélkűl nem eshetik meg s hitelezőinek nagy száma őt rendkívül zaklatja, arra kérte a kormányzót, hogy a királyi kincstárt évjáradékának haladéktalan kifizetésére utasítsa. Arra kérte továbbá, hogy teljesítse egyszer már kedvezően fogadott kérését és Brenner abbét, a ki menedéket és honosítást keresett Francziaországban, vegye figyelembe az üresen álló egyházi javadalmak betöltésénél.*

Közli Mouton, L’hôtel de Transylvanie, 18–19. a franczia külügyminisztérium levéltárából.

Rákóczi még csak félesztendeje bérelte a házat, de a visszaélésről értesűlve, már a harmadik hónapban felmondott, mire 1715 deczember 10-ikén a házat tulajdonosa 1716 október elsejétől fogva évi 4000 livreért az orléansi herczeg egyik tisztjének, Geoffray Sinetnek és feleségének, Marie-Magdelaine Michaultnak adta bérbe.* Brenner megtartotta lakását a házban,* de kevéssel azután öngyilkosságot kísérelt meg. Vánkosa alatt meztelen kardot találtak, s inasa alig tudta megakadályozni, hogy a Hôtel de Transylvanie ablakából le ne vesse magát.* Már a Bastille rabja volt, mikor (1722 tavaszán) öngyilkossága sikerült.* Megbüntette magát azért, hogy játékos hírébe keverte azt a nagy embert, a kinek dicsőségét, mint történetíró, először ő hirdette olyan lelkesedéssel.

U. o. 19–20.

Életében ez a ház még kétszer cserélt gazdát: 1720 április 20-ikán Conti herczeg és felesége s nagyon rövid idő mulva gróf Fontaine tábornagy, majd, 1723 október 31-ikén, Gramont herczegné vette meg. Méltatlan és alaptalan Moutonnak (18–25. l.) az a föltevése, hogy Sinet és Fontaine tábornagyné csak álvevők, a kik mögött valamely nagyúr, az orléansi herczeg vagy Rákóczi állt, hogy a tiltott játékbarlangot így tartsák fenn.

Rákóczi levele 1723 (?) október 25. Fiedler, II. 527–8. Századok, 1870., 3.

Rákóczi végrendelete 1732. Rákóczi eml. 310. Az öreg orléansi herczegnő szerint (1721 november 1., Hollandnál, Briefe der Herzogin E. Charlotte, 261.) «az az apát, ki Ragotzy ügyeit itt vezette és pénzeit beszedte, önmagának a torkát elvágta. Százezer tallér volt a keze alatt; jó volna tudni, honnan jött ez a pénz; a kutatás megérdemelné a fáradságot».

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem