VIII. XIV. LAJOS HALÁLA. – 1715 szeptember 1. –
VIII.
XIV. LAJOS HALÁLA.
– 1715 szeptember 1. –
XIV. LAJOS HALÁLA.
– 1715 szeptember 1. –
MÁJUS elsején a király egy hónapra kiköltözött Marlyba, Toulouse gróf pedig a Bourbon herczegnével Langres fölvidékére, a bourbonne-les-bainsi hévvizekbe ment.*
Rákóczi, 272. Sz. Király, 352.
134. A PÁRISI OBSERVATORIUM ALAPITÁSI EMLÉKÉRME.*
A párisi observatorium alapításának emlékérme (405. l.) újabb reproductiók után.
Harmadnap mise előtt, délelőtt kilenczkor, a királynak és az uraknak, kivált a hölgyeknek, Jacques Cassini hírneves csillagvizsgáló az observatorium messzelátóinak fölhasználásával magyarázgatta a beállott napfogyatkozást.* Rákóczi, az előadás meghallgatása után, azonnal Rambouilletbe ment s másnap egy szarvaslábat mutatott be a Napkirálynak, a ki ilyesminek jobban örült, mint a napfogyatkozásnak. A távollevő Toulouse helyett Rákóczit most többnyire Villeroi tábornagy, a sénarti erdőségek vadászkapitánya vitte ki vadászni. Ezen a hatalmas erdőségen a meluni út vezet keresztűl s a régi királyoknak tulajdonképpen ez volt legkedvesebb vadászterületök; vadászkutyáikat is itt gyakorolták be. Grosbois ebbe a területbe esvén, Rákóczi a kíváncsiakat azzal elégítette ki, hogy vadász-gyakorlatok kedvéért bérelte ki magának azt a házat, a melyet egy királyi tanácsos, a remete-életet megunva, üresen hagyott. Most saját tervrajzai szerint akarta azt a házat lakhatóvá tenni és berendezni, hogy a pünkösdöt már ott tölthesse.* Előbb azonban látni akarta «azt a nőt, kit oly kedvesnek talált». Tudta, hogy még nem bírna neki ellenállani. Nem bízott magában, de kereste az alkalmat, hogy meglátogassa őt Marlytól körűlbelűl egy óra járásra fekvő falusi lakásában.* Május 27-ikén azzal az erős elhatározással ment hozzá, hogy szíve titkát sohasem fedezi föl előtte; hiszen már amúgy is ösmerte életét, a melyről nem egyszer kellett beszélnie.* Tőle hazatérve, május 31-ikén teljesen átvette grosboisi házát, ott ebédelt s már vendége is érkezett: Louis Harlay, a ki kevéssel ezelőtt lett paui intendáns. Másnap egyenesen Versaillesba ment, hová aznap az udvar is visszatért. Négy napot egymásután D’Antin herczeggel és feleségével töltött Párisban, Petitbourgban és Senartban, június 8-ikán pedig – Tessé ebédje után – hatlovas hintón hajtatott Grosboisba, hogy ott töltse pünkösd három napját (június 9–11.)*
Sz. Király naplója május 3-ról, 352. St. Simon, XI. 125. Fama, 1715. CLXXII. 318.
Rákóczi (271–2.) bérletről, Sz. Király (353.) házvételről beszél.
Rákóczi, 273. Sz. Király a falut (353. Jajnak írja; talán Laye (St. Germain-en-Laye).
Önéletr. 263., 273.
Sz. Király naplójegyzetei június 1–8-ról Rákóczi-tár I., 353.
Nagyon megszerette a kamaldoliakat és – saját vallomása szerint* – tetszett neki szent egyszerűségtől fénylő életök. Társalgásukban nem talált ridegséget, kicsinyeskedést, szenvedelmet; de annál több egyszerűséget, alázatosságot, lelkinyugodalmat. Csodálta egykori könnyelmű, sőt nagyon bűnös testőrét, a ki éjjelenkint most rendre fölébresztette a testvéreket, hogy imádkozzanak. S meggondolta, hogy ha mint fejedelem is kereste a magányt, most mi készthetné annak elhagyására? A közügy gondja nem; hiszen száműzött! Állásának kötelességei sem; hiszen ilyenek többé nincsenek. A családi gondok sem; hiszen azokról innen, a királyi udvartól elvonulva is gondoskodhatik.
Önéletr. 271.
135. BILLIÁRDJÁTÉK XIV. LAJOS KORÁBAN.*
Billiardjáték XIV. Lajos korában (407. l.) Sollerer rajza után Cl. Kohl kőnyomata.
Június 12-ikén visszatért Versaillesba s még aznap követte a királyt Marlyba, az utolsó nyaralásra. Elég zajos napok következtek. Saint-Georges,* Saint-Prie,* Saint Germain* erdőségei is sorra kerültek s elegen voltak, a kik Rákóczi figyelmét inkább ezekre a szentekre akarták terelni. Hítták s el is ment ezekre a helyekre és a sénarti, chantillyi, trappesi vadászatokra;* mert előre megmondta, hogy a vadászattal nem hagy fel. Megjelent a király sétáin, szemléin, nyilvános kihallgatásain is, de szabad idejét Marlyban főképpen politikai könyvek olvasásával töltötte. Kerülte az adomázgató, pletykázó, botrányokat szellőztető társaságokat, a mikben azelőtt éjfélig is fenmaradt. Tíz órakor, a királyi vacsora kezdetekor, már rendesen lefeküdt. Elmaradása miatt barátai, barátnői most ő reá tettek megjegyzéseket s találgatták zárkózottsága okát. Rákóczi nem törődött a mendemondákkal, mivel szemtől-szemben mindenki a régi tisztelettel és udvariassággal beszélt vele. Egyetlen társas szórakozása a billárdozás volt, a mi nagyobb költséggel nem járt. Az élvezetek elhagyását megkönnyítette az üdv fontosságáról való könyvecske (De Importentia Salutis), a melyet a kamaldoliak pater majorja adott neki s mely a világias életmód veszedelmeire figyelmeztette.* Minden héten gyónt; a papnak elmondta a nagy világban folytatott életét s meghallgatta tanácsait. Alázatában Úrnapján (június 20.) nem a plébánia-templomba ment, mint a király és az udvar, hanem a király kápolnájába, hol kevesebben voltak. Így nem is láthatta, hogy a király elesett, mikor térdreborult.*
Sz. Királynál Sorsi, 352.
U. o. 354.
U. o. 356.
Sz. Király, 357–9.
Fraknói ezt kereste, de nem találta meg. (Fraknói, Rákóczi vallásos élete, 20.)
Önéletrajz, 273–6.
Rákóczinak fájt látnia a királyt, a ki három napi betegsége után szokása ellenére lovászmesterének, Louis Armagnac grófnak karjaira támaszkodva sétált ki, de mindjárt tolókocsiba ült s úgy intézkedett a Rómából éppen akkor szállított szobrok elhelyezése és fölállítása iránt. Elkísérte ezen útján is, mert atyja helyett atyjának tartotta. Féltette az orvosoktól, kik mindenféle orvosságokkal kínozták, gyöngítették. Annál jobban örült, mikor látta, hogy pár nap mulva megint lóra űl, vadászik, hadiszemlét tart. Mindazáltal a marlyi voyaget (útat) megszakították s már 10-ikén befejezték; egyrészt, hogy a király a versaillesi palotában teljes fejedelmi fényében adhasson búcsúkihallgatást a perzsa követségnek,* másrészt, hogy gyorsan készülődjenek, mert a király Fontainebleauban hosszabb időt akart tölteni.* Az orléansi herczeg azonban már is teljesen megállapodott arra nézve, hogyan szervezze a regensséget, ha az angolok megnyerik fogadásukat és a király szeptemberre meghal.* Mások pedig türelmetlenkedtek, hogy, a király titkolt betegsége miatt, szokott mulatságaiknak nem élhetnek.*
Augusztus 10. Sz. Király, 358. Rákóczi, 276.
Rákóczi, 276.
St. Simon, XI., 241–376.
Rákóczi, 276.
136. A CHANTILLY VÁR.*
A Chantilly vár (409. l.) Prieur rajza után Berthault metszete.
Rákóczi jelen volt a király utolsó nyilvános szereplésén, a perzsa követek búcsúkihallgatásán, augusztus 13-ikán.* A fejedelem aznap délután Tessével Chantillyba utazott, Bourbon herczeg vadászataira. Azt tervezte, hogy onnan átrándúl Conti herczeghez is, az oly kedvesemlékű Isle Adamba, majd pedig Toulouse gróffal Fontainebleauba megy, hogy, a király megérkezése előtt egy héttel, vadászgyakorlatokat tartsanak. 17-ikén azonban megbízható értesítést kapott, hogy a király súlyosan megbetegedett. Azonnal visszatért tehát s másnap már megjelent a király fölkelésénél. A király megkérdezte, miért szakította félbe a chantillyi vadászatokat. A fejedelem kitérő feleletet adott, de a király maga panaszkodott neki, hogy rosszúl van. Ebédnél – Toulouse gróf asztalánál – látta, hogy a király éhes, de szilárd ételt nem tud lenyelni; az «eszelős vén főorvos» (Guy Fagon) mégis a legtüzesebb borokkal itatja, hogy gyomrát rendbehozza és fölmelegítse.* Ennek a kínlódásnak másnap is szemtanúja volt. A király parancsot adott fiának, Toulouse grófnak, hogy vadászni menjen; ment tehát. A fejedelem is hozzászegődött s öt napon át a szokott módon vadásztak; sőt egy ízben a király leánya (özvegy Bourbonné) s unokája (Charolois kisasszony) is résztvett a mulatságban. A szarvast a versaillesi lóusztatóban fogták el.*
U. o. Sz. Király, 358. St. Simon, XI. 384.
Rákóczi 277. St. Simon, XI. 389.
Önéletr. 277. Sz. Király, 359.
Másnap, nevenapján (augusztus 25-ikén), a király már nagyon rosszúl volt, még sem engedte meg, hogy a szokásos reggeli hangverseny elmaradjon; este azonban maga kívánta, hogy feladják neki a halotti szentséget. «Mit mondjak, Uram, Istenem – szólt Rákóczi* – erről a nagyszerű és szomorú látványról, melyet szememnek, fülemnek, eszemnek a legnagyobb király halálküzdelme színjátékában mutattál meg! Láttam egy nem istentelen, hanem valóban istenfélő és – ahogy halálával is megmutatta – igazán keresztény királyt. Láttam olyan kimagasló alakot, a milyen a Libanon czédrusa, mely megőrlött gyökerei következtében ledőlni készűl, mikor a világi méltóságok libanoni magaslatán már 76 esztendőt töltött.» Ez az első jelenet. A másodikban a király maga elé hívatta egész családját, száraz szemmel búcsúzott el tőle, a kormányzás feladatairól nyugodtan intézkedett, s végrendeletének záradékát megírta, vagy Voysin kanczellárnak tollba mondta. A harmadikban fejöket vesztették a rendkívűl nagyszámban összegyűlt urak, a kiket – kevés kivétellel – születni látott s a kiket fölnevelt, jótéteményekkel elhalmozott, fiainak tartott. A negyedik jelenetben az egyik sír, a másik nevet; az egyik fondorlatokon töri a fejét, a másik az éppen most tett végrendelet megmásításáról gondolkozik. Az ötödik jelenetben a ragyogó épületek, termek, a bájos kertek, a vár tágas udvarai megtelnek aggódó néppel, a mely szomorú, elfojtott hangon közli egymással a király állapotáról kiszivárgó híreket. Az ötesztendős dauphin a herczegek és herczegnők kíséretében jön fogadni dédapja áldását; sírva távozik s a közönséget is könnyekre fakasztja.
Önéletr. 278.
Elevenebb, színesebb és megkapóbb leírás ez, mint a Saint-Simoné, a mely jobban érdeklődik a cselszövők, mint a haldokló iránt! Rákóczi megborzadt, midőn sorban fölkereste a királyi ház herczegeit, herczegnőit, kik vele mind barátságban álltak s tapasztalta, milyen hálátlanok a király iránt, a kit ő atyja gyanánt tisztelt. A nap legnagyobb részét a király lakószobáinak közelében, Pompadour marquisnál töltötte, a hol legjobb barátai óráról-órára értesítették a király állapotáról s az udvar forrongásáról. Orvosa, dr. Lang, a kit szintén meghíttak a királynál tartott orvosi tanácskozásra, lesújtó bírálatot mondott dr. Fagon s a többi orvos tudatlanságáról, elfogultságáról. Másnap (26-ikán) már a lábát akarták levágni a királynak, hogy az üszög (gangraena) terjedését megakadályozzák. A király azt felelte, hogy mégis csak inkább ép testtel megy a másvilágra; háromszor vett be dr. Lang orvosságából s jobban érezte magát; de a többi orvos ekkor újabb pancsokkal súlyosította helyzetét. Másnap az orvosi tanácskozáson elösmerték, hogy dr. Langnak jó az orvossága; de kijelentették, hogy az övék még jobb, tehát ezt alkalmazzák. Olyan nagy sikerrel, hogy beadása után a király halálát várták s már sokan el is költöztek a palotából.
A fejedelem nem bírta tovább nézni a haldoklónak rettenetes, de férfias küzdelmeit s azt a tülekedést, a mit öröksége miatt már is folytatnak. Sok olyat tudott, a mi a herczegek és főurak titkos tanácskozásain történt és sok olyat, a mit a halált bátran fogadó király mondott. Sajnos, másokra bízta «a rá nem tartozó» dolgok elmondását. Saint-Simon el is mondta azt nagy részletességgel; de nem azzal a lángoló szeretettel és tisztelettel, a mely Rákóczi mélyen érző lelkét eltöltötte. Másfél évtized előtt sorsát Isten után a franczia királynak kezébe tette le és bízni tudott benne végső leheletéig, mikor már mindenben csalódott s veszteni valója többé alig lehetett. Rossz anyagi viszonyok közt élt s még nagyobb ínségtől tartott; mert tudta, hogy az új király trónraléptével a kincstár nem telik meg. De megindultságának, szomorúságának igazibb oka volt ennél, hogy menthetetlennek látta azt az uralkodót, a kit nemcsak a világ legnagyobb politikusának, hanem az ő második atyjának is tartott. Augusztus 28-ikán, éppen Szent Ágoston napján, azt hallotta, hogy a király már a delet sem éri meg. Egy valet de chambre s egy inas kíséretében tehát hazahajtatott Clagnyba s onnan még aznap Groisboisba, hogy magányában imádkozzék jótevője lelkiüdvösségéért. Talán az egyetlen volt egész Francziaországban, ki erre szívből gondolt. S valóban csodálatos jelenség a szabadságnak ez a hőse, ki fejét alázattal hajtotta a templom hideg kövére, hogy imádkozzék azért a királyért, a kit alattvalói a szabadság elnyomójának, zsarnoknak tartottak.
Rákóczi nagyon jól ösmerte ezt az ellentétet. Az önálló Magyarországért folytatott küzdelemben politikai eszményképe XIV. Lajos volt. Francziaországban töltött három esztendeje alatt a királylyal, a miniszterekkel, az összes intéző körökkel, magával a franczia néppel is megösmerkedvén, a király iránt való tisztelete lelkesedéssé fokozódott. XIV. Lajost olyan királynak találta, a milyen csak képzeletében élt. Úgy tapasztalta, hogy jámbor, jóságos, igazságos, okos, barátságos, komoly, nagylelkű, a kinek ítélőképessége rendkívűli s bölcscsé inkább tapasztalatai, mint tudományos ösmeretei tették. Hosszú uralma alatt országa ujjászületett, vagy legalább is átalakult, még pedig egészen akarata szerint. Két kitünő fejedelmi tulajdonság rendkívűl kifejlett benne: a megkülönböztető és az emlékező tehetség. Rákóczi maga is tanúskodott róla, hogy testőrezredének régebben szolgáló tisztjeit és közlegényeit nevök és emlékezetes tetteik szerint ösmerte. Intézkedéseihez, rendtartásához szigorúan ragaszkodott. Mindenben úgy tett, ahogy Rákóczi szeretett volna tenni. Családjának minden tagjával éreztette atyai tekintélyét. Az udvarában élő öreg főuraknak barátja, minisztereinek ura volt. Sok óra hosszat dolgozott velük s meghallgatta előterjesztéseiket, de mindig maga döntött. Rákóczi, a ki nagyon jól ösmerte a király körül levő nőket, de ösmerte a nép ellenkező felfogását is, avatatlan és felületes bírálatnak tartotta azt az állítást, hogy az asszonyok tanácsaira hallgatott, sőt – élete utolsó éveiben – csakis ezekre hallgatott volna. A közigazgatás zavartalan menetelét – szerinte – a király azzal biztosította, hogy a hivatalokat, tisztségeket örökölhetőkké tette s így az apák munkáját a fiúk folytathatták. Hatóság, nép, katonaság, önként és szeretettel hajolt meg a király hatalma előtt.
137. A PÁRISI NOTRE-DAME.*
A Párisi Notre-Dame (413. l.) újabb reproductiók után.
Csakhamar tapasztalta, hogy nem hajolt meg s hogy ítéletében olykor nemcsak a néppel nem járt egy úton, hanem a történelemmel sem, a melyre az utolsó szó kimondását bízta. De az ő saját élettörténetét ez a lelkes és nagyon figyelemre méltó jellemzés teszi érthetőbbé. Ebben az élettörténetben is várni kell az utolsó szó kimondásával, helytelenűl választotta-e meg politikai eszményképét, mikor az önálló Magyarország kormányzására vállalkozott. Végre sem szabad feledni, hogy Magyarország kuruczai – okkal vagy ok nélkűl – félszázad óta XIV. Lajostól várták a szabadságot, s hogy XIV. Lajos halála után Francziaországtól többé sohasem várhatták.
Saját nyilatkozata szerint* a király megédesítette keserű állapotát. Az udvarában töltött időt kedvesebbnek tartotta, mint magát a trónt, a melyről Isten leszállította. Azt hitte, mindent elvesztett, mikor haldokolni látta «ezt a nagy királyt». A haldoklásról Toulouse gróf mindennap értesítette a grosboisi remetét s augusztus 29-ikén kérte is, hogy jöjjön vissza, mert a marseillei orvosságtól jobban lett. A fejedelem oda is rendelte kocsiját Grosboisba, de azonnal még arra a hírre sem jött be, hogy XIV. Lajos vasárnap, szeptember elsején délelőtt egynegyed kilenczkor meghalt, három nappal hetvenhetedik születésnapja előtt.*
Morvillehez 1724 márczius 3. Fiedler. II. 533.
A király utolsó napjairól: Rákóczi önéletrajza, 277–285. Sz. Király Ádám naplója, 359–363. St. Simon, Mémoires, XI. 394–6., 437–457. Europ. Fama, 1715. CLXXIV. 550–558., CLXXVI. 603–637. stb. 24 Önéletr. 280., 285.
A fejedelem harmadnap ment Versaillesba, hogy szentelt vizet hintsen a koporsóra s kifejezze részvételét az orléansi herczeg, mint régens előtt. A mint maga mondja, kereste a czédrus helyét, a melyet ledőlni látott, de nem találta. Néhány nap előtt, a mikor távozott, a versaillesi palotának minden zuga tele volt kesergőkkel. Akkor a titokban örvendezők is szomorúságot mutattak. Most a szomorkodók is vidámak akartak lenni, mert örvendezni kellett az új kis királynak, XV. Lajosnak, és a régensnek. Mindenki a régens kegyét kereste, s a király végrendeletét szidta. Azt hitte, álmodik: mesélnek és félrebeszélnek előtte, mikor ma egészen mást mondanak, mint tegnap. A király alig húnyta be szemét, a herczegek máris egyesültek, hogy végrendeletét megváltoztassák. Másodikán, mikor azt a parlamentben fölolvasták, az orléansi herczeg izgatottan jegyezte meg, hogy vagy a végrendelet hamis, vagy pedig megcsalta őt a király. A parlament valóban őt ismerte el egyedüli kormányzónak. A régens mellé – Rákóczi szerint – azok a fiatalabb urak sorakoztak, a kik az öreg király életében bűnös és erkölcstelen életök miatt meghuzódtak. Az öreg király barátai vagy az árral úsztak, vagy elhagyták az udvart, mely három nap alatt úgy megváltozott, hogy alig ösmert reá.
138. KIRÁLYI TESTŐR XIV. LAJOS UDVARÁBAN.*
Királyi testőr XIV. Lajos udvarában (415. l.) újabb reproductiók után.
Megutálta a szolgahadnak ezt a nyílt hálátlanságát, de barátai rábeszélésére és régi jó barátságánál fogva mégis elhatározta, hogy tisztelegni fog az orléansi herczegnél. A tolakodók közt csak nehezen törhetett magának útat a herczeghez, a ki, a mint észrevette, azonnal eléje sietett. A fejedelem meghatottan fejezte ki részvételét, de szívből üdvözölte új méltóságában. A herczeg szokott szívességével fogadta s a maga és az új király jóindulatáról biztosította. Gyásznak nyoma sem volt a teremben. Azon nem csodálkozott, hogy a regens legjobb barátai jókedvet, vidámságot mutattak; de nagyon bosszantotta az a vén roué, a ki egyidős volt a királylyal, mindenét neki köszönhette s most, mikor jótevője ravatalon feküdt, nevetett, enyelgett és bókolt. L’homme, qui rit! Undorral fordult el tőle, hamarosan búcsút vett a herczegtől és közös barátaiktól. A királyi herczegeknél és herczegnőknél is sietve tette meg a köteles látogatásokat; gyorsan megebédelt, kiszakította magát ebből a háládatlan világból, a hozzá annyira méltatlan környezetből s elmenekült a magányba, Grosboisba, a hol nincsen műkönny és erőltetett nevetés. Kerülte a képmutatókat s nem ment el szeptember 9-ikén XIV. Lajos temetésére.* Aznap talán ő, a magyar volt az egyetlen, a ki, senkitől sem látva, hallva, szívéből fohászkodott, hogy a francziák Napkirályának örök világosság fényeskedjék!
U. o. és Sz. Király, 362–6.
