VII.
VII.
A szentgotthardi ütközet. A vasvári béke. Esterházy Pál otthon. A bányavidék főkapitánya. Udvara Semptén.
JÚLIUS 26-án érkezett a nagyvezér a Rába vizéhez, s azon át akart kelni, de Montecucoli szemben vele, a Rába másik partjára ért ugyanekkor, és meggátolta az átkelést. Oda értek Hohenlohe is, és a franczia segédcsapatok, Coligny vezérlete alatt. Július 27-én a törökök újra megkísérlették az átkelést, de most is sikertelenűl; ugyanez ismétlődött július 28-án. A keresztény hadak ugyanis az egyik, a törökök a másik parton farkas szemet nézve egymással, haladtak előre. E napon Csákánynál akartak átkelni a törökök, de csak visszaverettek. A nagyvezér egész Szentgotthárdig ment fel a folyó mentén, s követték a keresztény hadak ide is. Itt ömlik a Lapincs vize a Rábába, s itt a Rába oly keskeny, hogy könnyen át lehet rajta menni; azonban ekkor, úgy látszik esőzések következtében, annyira megduzzadt, hogy csak úszva lehetett rajta átjutni. Ezt a nagyvezér látván, már-már kétségbeesés fogta el. Azonban dühe és elkeseredése a felett, hogy a keresztény seregeket mindig szemben találta, oly nagy volt, hogy egy végzetes lépésre határozta el magát, arra t. i., hogy megkísérti az átkelést.
Hogy ez lehetővé váljék, a keresztények figyelmét másfelé akarta terelni. Augusztus 1-én nehány ezer lovast Stíria felé indít, lövegeit azonban mind a mieink tábora felé irányítja. A keresztények nem veszik észre a készülődést, és nagyobb részök élelem és takarmányszerzés okáért elszéled. Maguk a vezérek sem gondolták, hogy e napon lesz valami. Mindamellett Montecucoli, nehogy meglepettessék, Spork altábornagyot horvát legénységgel és dragonyosokkal a folyó irányában felfelé küldi, hogy a törökök átkelését gátolja meg. Alig hogy ez megindul, a törökök átkelnek a Rábán s oly erővel támadják Sporkot, hogy emberei meg akarnak futamodni, azonban Sporknak sikerül őket fellelkesíteni. Bátran szembeszállnak a törökkel, megverik, és óriási zsákmánynyal térnek vissza a táborba.
E közben Gyanafalvánál is átkelnek a törökök egy, hihetetlen gyorsasággal vert hídon; a ki nem fér a hídra, az átúszik, és átérvén dühösen támadják a mieinket és kegyetlenűl öldösik; a futamodókat űzőbe veszik, s ezek nyomában egyenest a keresztény táborra ütnek, s ezt, ily rögtöni támadással meglepvén, megfutamítják; tovább száguldozva megtámadják a Nassaui és Kielmansegg ezredeket, mindenütt pusztulást és halált terjesztvén, senkinek nem kegyelmezvén. A keresztény sereg már biztosra veszi legyőzetését; a csatatér nem bírja már felszívni a keresztények vérét, de végre a mieink kétségbeesése is dühhé változik, megjelenik Spaar tábornagy és golyózáport küld az ellenségre, újra kezdi a harcot. De már-már ő is hátrálni kénytelen, midőn a franczia segédhad teljes erővel közbeveti magát. A küzdelem mindkét részről heves és elkeseredett, egyik fél sem akar engedni, ekkor Montecucoli Lotharingi Károlyt küldi a harczba, mire a törökök nem bírván tovább ellentállani, futásnak erednek. De már a futás sem használ, a mieink segédhadai üldözőbe veszik őket, utolérik a Rábánál, és most a folyóba szorítván őket, ott többen fulladnak meg, mint a hányan fegyver által estek el; s nemcsak a futókat éri ez a sors, hanem a segítségökre siető csapatokat is, melyekkel a folyó közepén szemben találkoznak. A törökök testei színig megtöltik a Rábát, s ezeken, mint hullákból összerótt hídon mennek át a mieink a túlpartra, hol vagy húsz ágyút elfoglalnak, és ha a győzelmet tovább fejlesztve űzőbe veszik a törököt, lehet hogy evvel a győzelemmel megszabadítják az országot az ozmán igától. De ez a rég óhajtott nap még nem érkezett meg.
Esterházy Pál, kit Montecucoli Nádasdyval és Batthyányval Körmendre küldött, hogy azt őrizzék, csak másnap, augusztus 2-án, érkezett a csata színhelyére.* «A hulláknak megszámlálhatatlan sokasága hevert ott, mondja leírásában, a keresztények a barbárokkal és lovaik hulláival vegyest; emitt fejetlen törzsek, amott tagok nélküli fejek, s a hullák itt-ott halomra hordva. Bámultam az emberek kegyetlenségét, kik pedig Isten képére és hasonlatosságára vannak teremtve, nem pedig öldöklésre és egyéb hasonló vétkek elkövetésére.»
Augusztus 1-én Esterházy még mindig Körmenden volt, de már készült ő is Szent-Gotthárdra, a mint írja is feleségének: «Örömest érteném, mint légy édes Atyámfia, kérlek, tudósíts felőle. Mi ma megindulunk Sz. Godhárd felé, azt kezdette víni az Török, egyáltaljában meg akar ütközni velünk, ha által jöhet az Rábán. Istenért, édesem, imádkoztass mindenütt, az hol lehet. Augusztus 6-án írja feleségének: «Mi, Istennek hálá, jól járánk; ma negyednapja általjött mintegy tizenötezer török, megütötte a német tábort, s vágott le kétezerig benne, úgyannyira, hogy a császár hada immár szaladott, hanem a francziák oldalról megütötték a törököt, kihez képest hátat adott; azután megfordult a császár hada is, úgy hogy a tízezer törökben nem sok ment el. Ágyút tizennyolczat hoztak el; a több ágyúit a török mégis salválta. Immár a fővezér is futott. Ha német uram jól akarta volna a dolgot, vége lesz vala most a hadnak. Isten veled. Sz.-Godhardi tábor 6. Aug. 1664.» És másnap: «Vettem leveledet, örülök jó egészségeden, kiben hogy Isten továbbra is megtartson. szívből kívánom. Tegnap ebédután mentem vala a törökök felé. Mint jártunk: a pósta meg tudja mondani. Egyébiránt magam is veszedelemben voltam, mert háromszor is csaknem meglűttek; de Isten mégis megtartott. Isten áldjon meg, édesem! Csákáni mezőn, 7. Aug. 1664.» Esterházy Pál családi levelei a kismartoni hgi főlevéltárban.
Ez emlékezetes ütközetben török részről tiz ezernél több, a keresztények részéről vagy 3000 ember esett el; a mienk óriási zsákmányt ejtettek, és foglyaikat mind leöldösték. A török főemberek közűl Ismail és Káplán basa, a nagyvezér után a főemberek, estek el, s más előkelők; a mieink közűl Nassau ezredes, Trautmannsdorff gróf, Fugger gróf és mások; – a franczia segédhadaknak is nagy volt a veszteségök, halottakban úgy, mint sebesültekben.
A szentgotthárdi győzelem egyike volt a legfényesebbeknek az utóbbi idők hadjáratában, következményei mégis a legsiralmasabbak, mert oly szégyenletes békekötés követte, a milyen még akkor sem lett volna jogosult, ha a mieink győzettek volna le. A nagyvezér az ütközet után egész Vasvárig nyomult előre, útközben apróbb összekoczczanások történtek az ő s a mieink csapatai között, melyek azonban hatástalanok maradtak. Vasvárnál tábort ütvén s belátván, hogy győzelemre egyhamar nincs kilátása, maga kívánta azt a békét, melyet ezelőtt két esztendővel Leopold ajánlott fel, de melyről ő akkor hallani sem akart. Meg is állapította annak feltételeit, s maga elé hívatta Leopoldnak az ő táborában tartózkodó követét, Renningert, és halállal való fenyegetések között követelte, hogy a békefeltételeket ura nevében fogadja el és írja alá, mit ez augusztus 10-én meg is tett. Ezen feltételek szerint, melyeket Leopold szeptember 27-én erősített meg, Magyarország azon nagyobb része, mely ekkor a törökök hatalmában volt, ezután is ott marad. S ez volt a feltételek legsérelmesebbje. A mieink nem is tudtak felőle semmit, csak két hónap múlva értesültek róla. Ez okmánynyal a zsebében, mely még az ellenség üldözését is megtiltá, a nagyvezér felszedte sátorfáját; a magyarok pedig Rum felé mentek. Montecucoli és a keresztény hadak Szombathely körűl telepedtek meg, e vidék borzasztó csapásául, mert nemcsak a föld népének és az uraknak házait kirablák, hanem még a templomokat is, és számos falut felgyújtottak.
A szentgotthárdi fényes győzelmet követő dicstelen vasvári béke annál méltóbb megütközést keltett nemcsak a magyarság, de az összes művelt nemzetek körében, mert azonfölül, hogy a legyőzött töröknek uralmát megszilárdította, az eddigi hódoltságon még kiebb terjesztette azt.
Föltételei értelmében Erdélyből a törökkel együtt Leopold is kivonja csapatait s Apafyt törvényes fejedelemnek ismeri el; ellenében se Rákóczy, se Kemény trónkövetelő utódját nem fogja támogatni, kimondatván, hogy Apafy halála után Erdély ismét szabadon választja fejedelmét.
)
A SZENTGOTHÁRDI GYŐZELEM 1664 AUGUSZTUS 1-ÉN.
Egykoru röplap után, melyen a győzelem története meg van írva.*
Érsekújvár ostromát, a szentgotthardi győzelmet és az Esterházy Pál 30 éves korában ábrázoló képeket egykorú rézmetszetek után adtuk.
Szabolcs- és Szatmármegyék a linczi békeokmány rendelkezéséhez képest visszacsatoltatnak az anyaországhoz; de a török mindazt megtartja, a mit Erdélytől elfoglalt, a vitás Székelyhíd leromboltatik s Új-Zrínyivár többé fel nem épül.
A török megtartja Érsek-Újvárt, melynek ellenében Leopold a Vágvonal védelmére alkalmas helyen új erődöt emelhet.
Leopold, négy hónap alatt kétszázezer forint értékű ajándékkal kedveskedik a szultánnak, melyet ez illőleg viszonozni fog.
Egyebekben a zsitvatoroki békeszerződés pontjai maradnak érvényben.
A béke tartama húsz évre terjed.
Mi bírhatta a királyt ily hátrányos kötés megerősítésére: azt a magyar nemzetnek értenie éppen nem lehetett.
Zrínyivár és Székelyhíd lerontása, s Érsek-Újvár török kézbe jutása mind félelmesebbé tették a veszélyt, hogy magyarországi hódoltságát a török itt-ott az ország legszélső határáig kiterjeszti majd, minden oldalról körülzárt apró földszigetekre darabolván így azt a még némileg egybefüggő karéjt, melyet a királyi Magyarországnak az alpesi tartományok hosszában és a Kárpátok alján elhúzódó – eddig be nem hódolt – területe képezett.
S hogy e fenyegető veszély mit jelent: annak leverő képét nyújtá a hódolt részek kétségbeejtően sivár állapota. És e vigasztalan helyzetben a csüggedés lejtőjére sodort nemzet elvesztette azt a nagy fiát, kitől a megváltást remélhette; első dignitariusát pedig annyira tanácstalanná tette a kétségbeesés, hogy a betegségnél is veszélyesebb orvasságra gondolt.*
Wesselényi szövetséget akart a törökkel, hogy az ne zaklassa többé az országot, ne csipdesse el várait, falvait, ne sanyargassa a hódoltságot. – – – Törekedett az ország állami függetlenségét lehetőleg megóvni, mindamellett érzé, hogy azt teszi, mire három év előtt ország világ előtt kárkozatot mondott, mi Isten és világ itélete szerint hitetlenné és árulóvá tenné a magyart. «Az egész keresztény világ, mondá fájdalmasan Bethlennek, midőn a tervezetet átadá, csodálkozni fog, hogy koronás királyunktól elpártolunk és legádázabb ellenségünket teszszük urunkká; de nincs más mód benne. Be kell hódolnunk!» L. PAULER GYULA páratlan monografiáját: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése. 1664–1671. Budapest, 1876. 1. 103. és 104 11.
Esterházy mélyen fájlalta a szégyenletes békét.* De az ő fiatal kedélye, buzgón vallásos lelke, nem eshetett kétségbe a jövő felett.
«Semper enim, postquam Turca aliquas Hungarić partes sui juris fecit, pacem cum eo pepigere sum gravissima. Regni ruina, adeo quidem ut jam vix aliquid restaret, quin totum subjugaret Regnum, etc. Informatio belli Hungarici etc.» conscripta a Pr. Paulo Esterházy. Fasc. 15. Nr. 28. Rep. 72. A kismartoni hgi főlevéltárban.
Míg egyrészt kismartoni várát évről-évre népesedő családja számára alapjából új, kényelmes és díszes kastélylyá alakíttatta át; másrészt, mihelyt tehette, új várat szerzett éppen a török hódoltság tőszomszédságában, hogy a kereszténység védfalának – mint hazáját nevezni szereté, – legszélső bástyafokán küzdhessen tovább a gyűlölt pogány ellen, ha (min nem kételkedett) újra fog ütni a törökverés óhajtva várt órája.
Hivatása világosan állott már előtte. Vallásos szive kitartó hevületével keresztény magyar harczosnak érezte magát. A miért Keresztesnél, Vezekénynél, Párkánynál, annyi Esterházy áldozta életét: a pogány török kiűzése képezte azt a legmagasabb életczélt, mely felé nemcsak hevülni, de remélni is tudó honfiszívének leghőbb vágya irányult. S ez a reménye nem volt hiú ábránd. Teljesülését Esterházy meg is érte. Mennyivel előbb, mennyivel kedvezőbb viszonyok között valósulhatott volna meg az, ha – kitől remélni s a kinek meggyőző érveléséből a magyarság erejében bízni ő tanult – az Európaszerte ünnepelt magyar Marstól, gróf Zrinyi Miklóstól, tragicus végzete oly korán meg nem fosztja e hazát.
Esterházy lelkét, kismartoni építkezésének gondjai mellett, most a bálványozott hősnek emléke töltötte be, kihez az irigy sors még halálában is mostoha volt s nem engedte, hogy a harczmezőn vérezzék el; a hős keblet, melyet a legtisztább, legönzetlenebb hazaszeretet töltött be, 1664 november 18-án, egy otromba vadkan agyarai tépték szét.
Saját szeretteinek méltó otthont, a csodált hősnek pedig méltó emléket emelni: – ez volt a szép munkaterv, melynek kivitele teljesen kitölté Esterházynál a kelletlen nyugalom hosszú éveit.
Kismartoni várkastélyának újraépítése iránt még 1663-ban megállapodásra jutott és formaszerinti szerződést kötött Fischer von Erlach olasz prćcursoraival. A tervezést és felügyeletet Carlo Martino Carlone, a kivitelt pedig Antonio Carlone mellett Bartoletti Sebestyénre bízta. És a Carlonik itt sem hazudtolták meg jó híröket.*
Kismartoni épületről való conventiók s quetantiák. Rep: 9. Fasc: G: Nr. 250. A kismartoni herczegi főlevéltárban.
Az építés, a külső és belső díszítési munkálatokkal együtt kevés híján csaknem egy évtizedet vett ugyan igénybe; de az Esterházy figyelmét folytonosan lekötve tartó műalkotás valóban sikerűlt is, olyannyira, hogy a kismartoni új kastély pompája még az udvarnak is szemet szúrt. «Jelentem Nagyságodnak, – írja Galantáról Esterházy Farkas,* hogy Kismarton vára az Udvarnál nagy emlékezetben vagyon: ezt értettem Pr. Branek úrtól, ő kegyelme hallotta Pr. Imre úrtól. Más jószágot akarnak érette adni Nagyságodnak.»
1670 Augusztus 2-iki levele, a kismartoni hgi főlevéltárban.
Zrínyi Miklós emlékének szentelt irodalmi művével, a «Mars Hungaricus»-szal Esterházy Pál már előbb elkészült,* a föltétlen csodálat színeivel festve meg rokonszenves alakját annak a hősnek, kihez hasonlót nem láttak kortársai; kiben Magyarország az ő elveszett Marsát siratta; a vezérek atyjokat gyászolák; kinek – szerencsétlenségét, tehetetlen versenytársain kívül, mindenki megkönynyezé; de kit pótolni senki sem volt képes; mert egyedül ő lehetett volna hivatva, a legmostohább viszonyok között is egyesítő irányt mutatni szerette nemzetének.
Kismartoni főlevéltár. Reposit: 85.
Öcscse, Péter, kit Leopold 1665 január 24-én a horvát báni méltóságban utódává nevezett, a nemzet vágyainak irányítása- és megvalósításában nem pótolhatta őt.* Sőt éppen Zrínyi Péternek – vitézi múltjával homlokegyenest ellenkező – török szövetkezése s a mily könnyelműen tervezett, oly szerencsétlen fegyveres fölkelése idézte fel azt a szörnyű korszakot, mely a végromlás örvényéhez oly közel sodorta a magyart. Zrínyi Miklós reménynyel teljes korszakára, melyben biztatón hangzott fel a büszke szó: «Ne bántsd a magyart!», sötét évei következtek most a belviszálynak, melynek iszonyatai között mintha nem is élne már magyar, hanem csak «kurucz» és «labancz».
Zrínyi Péter korlátolt felfogású ember volt, s e gyöngéjét mintegy maga is érezvén, szívesen hajlott mások tanácsára, vezetésére.» PAULER Gy. i. m. 1. 11. 1.
E borzasztó válság Esterházyt a dunáninneni végek hadi szolgálatában találta.
Pálffy Miklós, Czobor Ádám, Forgách Ádám, Pethő Zsigmond, Csáky Ferencz és Koháry Istvánnal együtt szintén azon főurak közé tartozott, kik ez idétt magyarokul is nagyobb kapitányság élén állottak. 1668. évi deczember 14-ke óta az éjszaknyugati – morva – határ főkapitánya, 1670 ápril 24-ke óta pedig parancsnokló tábornok, mely minőségében a végbeli hadak egy részét az erdélyi segítséggel Felső-Magyarország felé előnyomuló felkelők ellen vezette. E hadjárata alatt zárta körűl az erdélyi törökös párttal összeköttetésben volt Thököly Istvánt Árva várában, 1670 november 25-én. Az ostromzár alá fogott Thököly harmadnapon áldozatul esvén régibb keletű betegségének, két hajadon leánya, Éva és Mária megnyittatá az erőd kapuit. Esterházy védelme alá vette a kis árvákat, és családja körébe fogadta őket, kikhez őt ekkor már rokonsági kapcsok is fűzték: idősb nővéröket, Katalint, pár héttel előbb vette feleségűl korai özvegységre jutott öcscse, Ferencz. E rokonsági kapcsot ő évek multán még szorosabbra fűzte; első nejének halála után 1682-ben oltárhoz vezetvén a Thököly-árvák ifjabbikát, Évát.
ESTERHÁZY PÁL 30 ÉVES KORÁBAN.
A dunáninneni generálisság tisztét Esterházy Pál atyja is viselte. Székhelye akkor Érsek-Újvár volt. De Újvár azóta, Forgách szerencsétlensége s Montecuccoli taktikázása következtében, török végvárrá lett. Esterházy Pál közvetlen előde, Souches, már Komáromban székelt. Csakhogy ezt úgy, mint az Újvár helyett épülő Leopoldvárat is, közvetlen felügyelete alatt kívánta tartani a bécsi haditanács. Esterházy rezidenciájának kérdése tehát sok huzavonára vezetett. Ő maga, szintúgy mint helyettese, Bercsényi, Nyitrát tartotta volna legalkalmasabbnak. Erre irányzott törekvésöket azonban, a prímás lelkes támogatása daczára, meg tudta hiúsítani a püspök Kollonics.
Végre is családja várainak egyike, Sempthe, lőn főkapitányi székhelyeűl kijelölve, Esterházy Ferenczczel a hadi-tanács ez iránt külön megegyezvén. – A meddig a haza ege egészen el nem borúlt, Esterházy főkapitányi rezidenciája a Dunáninnen valóságos társadalmi központot képezett. Nemcsak a végek megénekelt férfimulatságairól, hanem a vidéki főrendek és kapitányok női hozzátartozóinak kellemes szórakoztatásáról is gondoskodva volt az ő sempthei udvarában. Társasága élvezetessé tételéhez pedig nagyban hozzájárult zenei képzettsége. Ebből az időből bírunk tőle egy kimutatást a nótákról és énekekről, melyeket maga játszott a virginálon. Katonai és egyházi énekek mellett, korának nagyobb és könnyedebb zeneműveit a legnépszerűbb hazai dalokkal együtt találjuk e jegyzéken.*
«Énekek, Tánczok s Nóták száma, az Virginán kit tudok verni:
A Sz. Háromságnak …
Vitézek, mi lehet …
Ave Maris Stella.
O gloriosa Domina.
Stabat Mater.
Angyaloknak királné asszonya.
Istennek sz. Annya.
Litania.
Puer natus in Betlehem.
Nékünk születék …
Dicséretes az Gyermek …
Patris Sapientia.
Surrexit Christus.
Pange lingua.
Hajnal, hajnal ...
Omni die …
Bocsásd meg Uristen …
Hálát adjunk …
Salve Mundi Domina.
Virágokról való táncznóta.
Állj meg, édes solymom.
Isten hozzád, karvalykám.
Vesd fel szemeidet …
Drága kövekről.
Fényes palotákban …
Jaj én szerencsétlen …
Ó! édes Istenem, néked mit miveltem …
Nyisd meg én torkomat …
Ó! mely boldogtalan Cupido.
Mint juhász kősziklán …
Hadverésről való ének.
Bujdosásim után.
Szánj meg, látod rabul adtam már fejemet.
Ó mely nagy gyötrelem vagyon én szívemben …
A szerelem.
Titkos szerelemnek Venus indítója.
Galiarda.
Carabella.
Rosz Balét.
Második része.
Harmadik része.
Negyedik része.
Első Sarabanda.
Második Sarabanda.
Harmadik Sarabanda.
Negyedik Sarabanda.
Flagelot.
Bargamasco.
Rengető.
Második része.
Harmadik része.
Trombita nóta.
Második Trombita nóta.
Salamon.
Csiga.
Pauren Toncz.
Mascara.
A fülemile éneke.
Isten az embernek …
Az én lengyel tánczom.
Más lengyel táncz.
Harmadik Homonnaié.
Negyedik szeg: Palatinusé.
Ötödik.
Magyar Táncz. Második. Harmadik.
Változó táncz.
Hármas táncz.
Süveges táncz.
Oláh táncz. Második.
Oláh táncz.
Polepsi.
Tót táncz. Második. Harmadik.
Dobranocz.
Én vagyok a messze földről röpülő kis madár.
Eredetije a kismartoni herczegi főlevéltárban. Rep: 85.
A Sz. Háromságnak …
Vitézek, mi lehet …
Ave Maris Stella.
O gloriosa Domina.
Stabat Mater.
Angyaloknak királné asszonya.
Istennek sz. Annya.
Litania.
Puer natus in Betlehem.
Nékünk születék …
Dicséretes az Gyermek …
Patris Sapientia.
Surrexit Christus.
Pange lingua.
Hajnal, hajnal ...
Omni die …
Bocsásd meg Uristen …
Hálát adjunk …
Salve Mundi Domina.
Virágokról való táncznóta.
Állj meg, édes solymom.
Isten hozzád, karvalykám.
Vesd fel szemeidet …
Drága kövekről.
Fényes palotákban …
Jaj én szerencsétlen …
Ó! édes Istenem, néked mit miveltem …
Nyisd meg én torkomat …
Ó! mely boldogtalan Cupido.
Mint juhász kősziklán …
Hadverésről való ének.
Bujdosásim után.
Szánj meg, látod rabul adtam már fejemet.
Ó mely nagy gyötrelem vagyon én szívemben …
A szerelem.
Titkos szerelemnek Venus indítója.
Galiarda.
Carabella.
Rosz Balét.
Második része.
Harmadik része.
Negyedik része.
Első Sarabanda.
Második Sarabanda.
Harmadik Sarabanda.
Negyedik Sarabanda.
Flagelot.
Bargamasco.
Rengető.
Második része.
Harmadik része.
Trombita nóta.
Második Trombita nóta.
Salamon.
Csiga.
Pauren Toncz.
Mascara.
A fülemile éneke.
Isten az embernek …
Az én lengyel tánczom.
Más lengyel táncz.
Harmadik Homonnaié.
Negyedik szeg: Palatinusé.
Ötödik.
Magyar Táncz. Második. Harmadik.
Változó táncz.
Hármas táncz.
Süveges táncz.
Oláh táncz. Második.
Oláh táncz.
Polepsi.
Tót táncz. Második. Harmadik.
Dobranocz.
Én vagyok a messze földről röpülő kis madár.
Eredetije a kismartoni herczegi főlevéltárban. Rep: 85.
Dalait meghallgatni, deli tánczában gyönyörködni, örömmel látogattak át hozzá főúri szomszédai, míg az alkotmány felfüggesztése teljesen le nem hangolta őt magát és híveit.
Ampringen kormányzói beiktatásától – a sajátkezűleg signált királyi meghívólevél daczára – távol maradt; de főkapitányi tisztében tovább is vitézűl eljárt, kimélve a föld népét s oly fegyelmet tartva sokszor rágalmazott végbeli magyarjai közt, melynek okleveles bizonyítékai maradtak reánk.*
«A tek. Zemplin vármegyére érkezvén oly levelek, hogy méltóságos személye itt való létében hatalma és botja alatt levő katonái excessusiról inquiráltassunk; kit nem láttunk egész vármegyéül rendesnek, hanem inkább: hogy Nagyságod senkinek sem személyében, sem javaiban kárt nem tétetett, ellenkezőleg bizonyságul adtuk Nagyságod személyének méltósága vádlói ellen való confusiójára, vármegyénk pecséti alatt költ levelünket.» S a pecsétes levélben, hogy a lakosságot «nullis exactionibus molestasset, sed nec per sibi subjectos milites Hungaros molestare passus fuisset.» Kismartoni hgi főlevéltár. Acta Publica Anni 1673.
50. ÁRVA VÁRA.
Mikor aztán Ampringen vállalkozása meghiusult s a koronának ő is azt ajánlotta, hogy jobb lenne a könnyű magyar nemzeti haderőt, kiirtás helyett, nevelni; magyar tisztek, magyar tábornokok alá adni;* – a királyhű magyarok táborában újra remélni kezdettek és ismét felhangzott Semptén a dal:
KÁROLYI A.: A magyar alkotmány felfüggesztése. Budapest, 1883. 67. 1.
Ad jobbat az Isten, megsárgul a kalász,
– – – – – – – – – –
Megfordul még egyik búsult rákóczi gyász.
– – – – – – – – – –
Megfordul még egyik búsult rákóczi gyász.
55. ASZTALDÍSZ AZ ESTERHÁZYAK FRAKNÓI KINCSTÁRÁBÓL.
Cserna Károly rajza.
