Új-Zrínyivár újabb ostroma. A törökök kezére kerül, kik lerombolják. A nagyvezér Körmend felé vonul.
MIALATT Zrínyi serege Kanizsát vívta, Souches tábornagy Magyarország felvidékein győztesen harczolt a törökök ellen. A törökök által tavaly elfoglalt Nyitrát, majd Lévát megvevé; elfoglalta Párkányt is, és a Dunán levő hidat szétrombolta.
A nagyvezér, látva a keresztények megfutamodását, vígan vonul be Kanizsára, megerősíti az őrsereget, de maga nem sokáig időzik itt, hanem egész dühével Zrínyi, annyi győzelem kivívója, s neki annyi baj szerzője ellen fordul. Már harmadnap Új-Zrínyivár felé közeledik, de Zrínyi eléje megy és apró csatározásokkal sok kárt okoz seregében; éjjelre azonban visszavonul várába, felkérvén Hohenlohét és Strozzit, hogy a vár s a török sereg között helyezkedjenek el. De ezek nem teljesítették kérelmét.
Másnap a nagyvezér, látva hogy a mieink átkeltek a Murán, és alacsony s nedves helyen ütöttek tábort, a vár szomszédságában levő hegyet pedig fedezet nélkül hagyták ostromra készűlt; a védtelen hegyet megrakta fegyveresekkel, és örvendett ez előnynek, mert e pontról a várat, mint hivé, könnyen elfoglalhatja. Azt is látta, hogy a mieink nehezen kaphatnak segélyt, mert ennek, hogy a várba juthasson, a folyón kellett volna átkelnie, az pedig szintén az ő hatalmában volt.
Új-Zrínyivár valamikor kastélyszerű épület volt, és a törökök midőn Szigetvárt, Babocsát, később pedig Kanizsát elfoglalták, ezt a helyet is teljesen lerombolták, úgy hogy sokáig lakatlan maradt, míg végre Zrínyi Miklós, hogy a kanizsai törököket zaklathassa, czélszerűnek vélvén e helyet, újra építette, sokkal erősebben, mint azelőtt volt; és Új-Zrínyivárnak nevezte el. A király az 1662-iki országgyűlésen helyeselte az építést, és királyi őrséget helyeztetett a várba. Új-Zrínyivártól északra Kanizsa, keletről Berzencze és Segesd feküdtek; a hegy felőli oldalán, ettől mély árok választotta el, északnak nagy munkával Zrínyi óriási tavat ásatott, délnek és nyugatnak a Mura övezi, s így úgyszólván szigeten feküdt. Minthogy dombon épült, kissé nehéz volt hozzáférni; mivel azonban a talaj homokos s nem sziklás volt, a vár, bár sok fáradtsággal épült, tulajdonképeni erőditménynek még sem volt mondható, különösen, mert a hegyek oly közel voltak hozzá, hogy onnan ágyúkkal könnyen el volt érhető. Ezért is nevezte Montecucoli juhakolnak, bár vitéz hadsereg védelme alatt ez a juhakol valóban nehezen elfoglalható és talán végzetes lehetett volna az ellenségre, a mit bizonyít az is, hogy a nagyvezér már 1662-ben követelte annak lerontását.
54. KANIZSA OSTROMA 1664-BEN.
Zrínyi látván a nagyvezér készülődéseit, látva mint ásat embereivel futó árkokat, hogy a várat megközelíthessék, újra felkéri Hohenlohét és Strozzit, hogy a török erejét apró csatározásokkal iparkodjanak gyengíteni; bizonyítja nekik, minő előnyös volna az, ha a törököket hirtelen megtámadnák, azonban ismét süket fülekre talál. Látva a törökök, hogy a mieink nem merik támadni, 200 jancsárt átszállítanak a Murán, hogy ezek közelítő árkokat ássanak. Végre a keresztények, a szükségtől kényszerítve elhatározzák a támadást; első volt Strozzi, ki az ásó törököket nehány császári muskatérossal bátran megtámadja, és midőn ezek segítséget kapnak, ezek ellen fordítja fegyverét, sokat megöl, másokat megfutamít, de midőn folyton űzi a barbárokat, két jancsár-golyó éri, egyik tomporában, másik homlokán, s erre holtan rogyik össze. A jancsárok ki levén verve a szigetből, a törökök már nem kísérlették meg újra átkelni a folyón, Zrínyi pedig nap-nap után támadta őket magyar és horvát vitézeivel; sokat megölt, sokat foglyul ejtett közűlök.
LÉVA VÁRA ÉS KÖRNYÉKE 1672-IKI FELVÉTEL UTÁN.
A Mars Hungaricus mellett levő eredeti festett tollrajz után.
Végre megérkeztek a segélyhadak; velök Montecucoli Rajmund, ki Zrínyit és Hohenlohét megörvendezteté megjelenésével; Spork altábornagy 5000 lovassal, Spaar báró és Sulzbach herczeg császári tábornagyok nagyszámú gyalogsággal, tűzérséggel, s ezeket követte 5000 magyar vitézzel Nádasdy Ferencz tábornagy, Esterházy Pál és sokan mások a főurak közűl. Akkorára nőtt a mieink serege, hogy ha nem múlta is felül a törökökét, de utólérni látszék, különösen, midőn Zrínyi Péter Horvátországból és a horvát főurak is hoztak vagy 10 ezer embert; továbbá naponként várták a bádeni őrgrófot seregével, s a franczia király is vagy 6000 jeles vitézt küldött, a würtembergi herczeg pedig 3000 embert hozott. Ily körűlmények között biztosra lehetett venni a győzelmet. A keresztények hidat vertek a Murán, melyen át naponként lehetett pihent erőket küldeni a várba, melyek a védelemben elfáradtakat felváltsák. Ezt látva a török, nemcsak a várat, hanem a hídat is löveté, és sikerült is neki az azt képező hajókat szétverni.
Végre Zrínyi elhatározó lépést kívánt tenni, és megtámadni a törököt; ezt a szándékát közölte Montecucolival is, segédhadakat kérve tőle, mert azt remélte, hogy ha elegendő erővel támadhat, az ellenséget nem csak kiűzheti az árkokból és aknákból, de elveheti, vagy legalább beszegezheti ágyúikat. Míg a tanácskozás tartott, nagy veszteség érte a magyarokat. Egy csapat megtámadta a törököket, s ezek golyói leterítették Kis Farkast, ki első volt a támadók között. Ez az ember Zrínyi legkedvesebb vitéze volt; születésére nézve török, de áttért a keresztény hitre, és vitézségével, bátorságával sok kárt okozott a törököknek. Zrínyi megismerkedvén vele, magához vette, és benne engedelmes és hű emberére talált, s első lett Zrínyi seregében, neki jobb keze, s a törököknek réme; egész Magyarország csodálta vitézségét. E férfiú elestét Zrínyi és övéi őszintén megsiratták. A Zrínyi által szándékolt kirohanást Montecucoli jónak tartotta ugyan, de habozó, késlekedő és theoriákon nyargaló természete folytán még sem ajánlotta, mert mint mondá, a törökök sok sánczot ástak, s ezek mögűl, mint megannyi erődökből kitörve, a mieinkre golyózáporral támadhatnának. És így Zrínyi terve dugába dőlt. De midőn a mieink szerencsés sikerrel lődözték az ellenséget, s nehány aknáját felrobbantották és ezzel nagy károkat okoztak neki, a hadi tanács végre hajlott Zrínyi kérelmére, és tanácsára öcscsét, Pétert magyar, horvát és német csapatokkal kiküldték Berzencze felé, hogy innen hátból támadja meg a törököt, ugyanekkor a várbeliek szemben velök fogván kirohanást tenni. S e csel sikerűl vala, ha egy szökevény muskatéros a tervet el nem árulja, és az ellenség vigyázva, meg nem hiúsítja azt. Zrínyi Péter tehát visszatért, és a várbeliek rohama is elmaradt.
Már az ostrom hetedik hete járta, s a törököknek még mindig nem volt reményök, hogy Új-Zrínyivárt elfoglalhassák. Ekkor egy végzetes esemény feléleszté reménységöket. Ugyanis, nem tudni, hogyan, a vár legnagyobb bástyáján, a hol gránátok és egyéb lőszerek nagy mennyiségben valának felhalmozva, tűz ütött ki, és a levegőbe röpítette az egész telepet, s a mieinknek óriási károkat okozott emberben is, és Zrínyit egy igen derék vitézétől, Horváth Andrástól fosztotta meg, ki neki Kis Farkas után legkedvesebb volt.
E naptól kezdve a vár sorsa meg volt pecsételve; egyik szerencsétlenség a másikat érte. Zrínyi látva, hogy az ő kedves vára minő sorsnak néz eléje, a segédhadak tétlensége, akadékoskodása, hogy ne mondjam bátortalansága és rosszakarata miatt, biztos volt benne, hogy a vár nem sokára elvész; nem is beszélt róla már másképen, mint a törökökéről. Megerősíté őt ezen aggodalmában az is, hogy a keresztény hadak az ő javait dúlták, kifosztották a templomokat, megfertőztették a nőket és leöldösték a föld népét. Keservesen panaszkodott mindezekről kebelbarátjának, Esterházynak. És végre, hogy ne lássa a szégyent, miképen fog. Új-Zrínyivár török kézre kerűlni, oda hagyta azt, és csak néhány hívétől bucsúzván el, Csáktornyára ment. Esterházy még az nap bement Új-Zrínyivárba, és látta az ott történőket. Az ágyúk lehordattak a falakról, s egyéb lőszerekkel együtt kivitettek a várból, a falak alá, hogy felrobbantassanak, lőport helyeztek el, s ebből, mint a tűkörből, látta az emberek szándékát, hogy t. i. Új-Zrínyivárt pusztulásnak engedjék át.
Jól érezték a magyarok és horvátok, hogy Zrínyit vissza kell hozni Csáktornyáról, mert az ő puszta jelenléte is felér egy sereggel; felkérték tehát Esterházy Pált, menjen utána, s bírja rá a visszatérésre. Ekkor már a segédhadak vezérei is kezdték érezni a nagy hibát, melyet a magyar vitéz iránti féltékenységből és irígységből elkövettek, s Esterházynak levelet adtak át, melyben maga Montecucoli kéri Zrínyit, hogy térjen vissza.
A követ ágyban, a sok lelki fájdalomtól betegen találta a hőst; de két óráig tartó rábeszélés után, érveinek tárházát víve sorompóba, sikerült Zrínyit megkérlelnie, és küldetésének sikere feletti örömében visszasietett Új-Zrínyivár felé.
Oda érkezve, a dolgokat a lehető legrosszabb állapotban találta. Rövid távolléte alatt teljesen reménytelenné vált a helyzet. Midőn ugyanis a törökök észrevették, hogy a várban már nincsenek ágyúk, óriási zajjal megtámadták azt és rövid küzdelem után leöldösték a bent találtakat; a kiknek sikerült megmenekülniök, azok alatt a Mura hídja beszakadt és a szennyes hullámokban lelték halálukat; s így a törökök a várat, a kereszténység örök gyalázatára, elfoglalták.
Esterházynak mindezek láttára köny tolult szemébe, és bánta, hogy Zrínyit a visszatérésre rábírta. Négy nap mulva a törökök tanácsot tartván, elhatározták, hogy a várat teljesen lerombolják. A falak alá helyezett puskaport meggyújtották, s ezzel a falakat szétvetették. Három napig tartó pusztítás után már nem lehetett megkülönböztetni a vár körvonalait sem, annyira egyenlővé tették azt a földdel. Zrínyi Bécsbe ment a királyhoz, és írásban mondotta el neki a maga véleményét a vár elvesztének okairól, s hogy ebben nem volt kíméletes, kitűnik Esterházy azon szavaiból, hogy sokakat bántott ez írás tartalma. Ez meg is látszott az udvar, és az udvariak iránta való viseletében, bár a nép tiszteletének nyilatkozataival bőségesen elhalmozta. Zrínyi Péter azután elvezette a horvátokat, a császáriak Alsó-Lindva felé, a magyarok pedig Esterházyval együtt Alsó-Lindvára és Szerdahelyre vonultak.
Új-Zrínyivár bukása után Kis-Komárom, Keménd, Kaposvár, Egervár, Egerszeg és Peleske pusztulása következett. Ezek július folyamán történtek, s a hónap vége felé, július 26-án, a nagyvezér már Körmendnek tartott, nem sejtve még, hogy a dráma utolsó felvonása elé megy, a szentgotthárdi ütközethez.