V.
V.
Rátérve röviden a politikai életnek azon történetére, melyben 1861 után Eötvös részt vett, még pedig mint a legelső szerepők egyike, előre is ki kell jelentenünk, hogy ez részleteiben nem s még sok ideig nem lesz megírható. A vezérszerep Deáké maradt; de Eötvös azt a várakozó politikát, melyet Deák kezéből jóformán az egész nemzet elfogadott, nem helyeselte. Ő valami tényleges programmot, valami irányban cselekvő elhatározást kivánt; és valljuk meg, a nemzetnek is ez nemcsak jobban, de igazában csak ez tetszett volna. E mellett ő is, mint Kemény, azt hitte, hogy a kiegyezés művének megalkotására az országgyűlés a kedvező alkalmat elszalasztotta; a tiszta personal-unio s a 48-iki összes törvények elismerésének követelése tulságosan sok volt. Félni lehet most már, hogy a nemzet megunja a várakozást és forradalom felé hajtatik; de minden esetben a nemzeti élet drága évei vesznek el; már pedig kiegyezni úgy is kell s azt Deák is elismerte, hogy vannak, léteznek közös ügyek és tiszta personal-unio mellett megoldásuk lehetetlen. Ezért, a mint Beksics kimutatja Kemény Zsigmondról, hogy a kiegyezésre új kiindulást szeretett volna találni, ez igaz Eötvösről is. Ezzel Deák véleménye teljesen ellentétes volt; ő az októberi diploma előtti passiv politikát helyeselte még mindig és az volt az elve, hogy a kibékülést az uralkodónak kell kezdeményeznie. Falk Kor- és jellemrajzok cz. művében (68. l.) erre nézve a következő fontos adat olvasható: Eötvös és Trefort, mint mások is, szintén tartottak tőle 1863-ban, hogy a passivitás politikájának most már nem lesz sikere és szemrehányást is tettek Deáknak, hogy átengedi a kezdeményezést az 1847-es alapon álló konzervativeknek, vagy épen Forgáchnak; ő semmit sem akar tenni, senkivel szóba állni, míg a konzervativek iránt kezdett a hangulat csakugyan jobb lenni. Deák erre egy fültanú följegyzése szerint így felelt: «Ausztriában minden a körülményektől függ. Mihelyt a körülmények úgy kivánják, ha nem kérünk, ha nem közeledünk is, adni fognak, vagy legalább igérni; ha a körülmények, bár csak látszólag is, rájuk nézve jóra fordulnak, akkor, ha kérünk, még kevesebbet adnak, illetőleg semmit. Majd a konzervativeket is lehordják, ha az adás, vagy igérés ideje és szükségessége nincs itt; ha pedig itt van, akkor felkeresnek bennünket is. Most Rechberg bölcs, Ausztria hatalmas, szövetsége keresett, a franczia lapok dicsérik szabadelvűségét, most tehát a bécsi kormány engedhet hajlamainak és folytathatja a hagyományos politikát. Most keressek én valakit, kivel szóba állhatok? Most tegyek offerteket, midőn Nádasdy kanczellár és persona grata?»*
L. még Beksics: Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés, 275. l.
Az események Deáknak adtak igazat s ezen a nyilatkozaton egyelőre Eötvösék is megnyugodtak. Egyébiránt tudjuk, hogy Eötvös ebben az időben fentartotta azt a meggyőződését, hogy a magyar ügy szoros kapcsolatban áll a német kérdéssel s ebben Ausztria szerepével. Ez időből ismerjük e tekintetben kétségtelenül hiteles nyilatkozatát Bluntschli följegyzéseiből. Ő ugyanis a «deutscher Juristentag» alkalmából, a hol a német kérdés sokoldalu megbeszélés tárgya volt, 1862 augusztus 30-ikán nehány barátjával, köztük Jheringgel, Pestre jött, felkereste Eötvöst svábhegyi villájában s a német kérdésre terelve a szót, kivánván véleményét hallani, Eötvös kövekezőleg felelt:
Jelenleg Európa közepén, a hol Németországnak kellene lenni, egy nagy lyuk van. Ha lenne egy német hatalom, Európa rendbejönne. A magyar kérdés a német kérdéstől függ, a keleti kérdés mindkettőtől. Az osztrák-németekkel nem beszélhetünk, a német kérdés elől kitértek; a csehekhez nem közeledtünk a kikerülhetetlen bajoktól tartva. Ha Ausztriában egy német párt áll elé, mire van jel, könnyen megértjük egymást. Mentől egységesebb és erősebb Németország, annál jobb nekünk. A németektől vettük művelődésünket s itt senki sem gyűlöli a németeket, csak az osztrák kormányt. A magyar viseletet is csak azért hoztuk divatba, hogy megmutassuk gondolkozásunk egységét s az elégedetlenség nagyságát. Ha belépnénk a reichstagba, egyelőre mindent megnyernénk, a vezetés miénk volna; de nem nyeljük le a csalétket; mert különben is gyengék volnánk helyzetünk megtartására, a németek és szlávok elnyomnának. Az osztrák egységes állam háborút jelent a németekkel s ezt mi nem akarjuk; ezért várunk, várjuk a német egységet. Az egységes alkotmányt nem akarjuk a szlávok miatt sem, mert ez szláv uralomra s abszolutismusra vezetne. Kár, hogy Schmerling, ki a németségért Ausztriában sokat tehetett volna, a maga jogvesztési elméletével Magyarországon gyűlöltté tette magát. A bécsi magyar arisztokrácziának az országban semmi befolyása. Az oktatásügy az osztrák uralom alatt javult; de hozzánk küldte sok rossz tanerőjét, elnyomta a protestánsokat s ezért ez is gyűlölt; hanem a jót majd megtartjuk belőle. A végkövetkeztetése ez volt: «Ha a német reformpárt s a magyarok összetartanak, akkor a bécsi kormányt is kényszeríteni fogjuk, hogy erre az útra térjen, azaz a némethatalomra Európában, a personal-unióra Magyarországon. Csak ha Németországban teljesen csalódnunk kell, fogunk más szövetségest keresni, mielőtt elpusztulunk.»
E nyilatkozatban a várakozó Eötvös áll előttünk, ki belátta, hogy a jogeljátszás elméletével szemben egyelőre elég a nemzet nyugodt meggyőződését és kitartását állítani. Ausztriában azonban ezekben az években a jogeljátszás elméletén kívül egy másik irányzat is került felszínre, t. i. az, mely a Magyarország és Ausztria közti reál-uniót történelmi alapon, a magyar közjogból akarta bebizonyítani. Erre volt czélozva Lustkandl Wenzel terjedelmes műve: Das ungarisch-oesterreichische Staatsrecht (Wien, 1863. VIII, 498 l.), melyre Deák felelt meg Adalék a magyar közjoghoz cz. örökre híres közjogi művében.* Mindez megerősítette Deákot abban, hogy a mint 1864-ig nem, úgy 1865 első negyedében sem lépett az alku terére s ilyesnek nincs nyoma e művében sem. De hogyan is lehetett volna szó ilyesmiről, midőn gr. Zichy Hermann, a gr. Forgách Antal helyett 1864 áprilisában kinevezett kanczellár, hazánkat még mindig be akarta vinni a birodalmi tanácsba?
Teljes czíme: Adalék a magyar közjoghoz. – Észrevételek Lustkandl V. munkájára: «Das ungarisch-osterr. Staatsrecht». A magyar közjog történelmének szempontjából. Pest, 1865. 83. 188. l. Megj. először Budap. Sz. Új foly. 1865. l. Közjogi és jogtört. észrevételek Lustkandl munkájára a magy. közj. történelmének szempontjából.
Eötvös türelmetlenségének magyarázata, hogy a mint 1860-ban Rechberg akkori külügyminiszterhez beadott emlékiratában azt ajánlta, hogy ő Felsége a német mozgalom élére álljon, ugy azt sürgette 1863-ban is, midőn a frankfurti «Fürstentag» összeült. Ez politikájának mindvégig sarkalatos alapelve maradt s mindig büszke volt rá. Ekkor már Bécsben volt is hajlandóság Eötvös 1860-iki nézetének elfogadására, de késő volt, mire Eötvös megjegyzé, hogy ő rendesen így jár: eszméitől előbb vonakodnak, majd utóbb elfogadják, csakhogy midőn már késő. Azonban a frankfurti kongresszusban mégis úgy ő, mint Kemény bízott s azt remélte, hogy Ausztria vezetése alatt a német egység szorosabbá válván, ez akarva, nem akarva hazánk önállására fog vezetni.
Ily hangulatban irta 1863-ban A zászlótartó czímű pár évig a megjelenéstől eltiltott költeményét, melyett utóbb 1866-ban Falk a királynénak is felolvasott. Ez balladaszerű költemény a Vörösmarty modorában. A mohácsi vész után t. i. egy hős elmenekülve a csatából, mint remete él a Mátrában; de halálát érezvén, előveszi az elrejtett zászlót, melynek lobogtatására nem egy ember, hanem az egész nép vállalkozik. «S a melyet elbocsát, száz kéz ragadja meg a zászlót s most közöttük a nép felett lebeg. Ő látja s megnyugodva csukódik be szeme. Hisz zálogát jövőnknek jó kézben tette le!» Mint látható, ez is irányszerű s a nemességgel szemben, mely nem bírta a hazát megtartani, az egész népet állítja fel, mint a hon biztosítóját. Az irány benne világos; de a jelenkor eszméje van a multba áttéve. Mint költemény egyébként nem versenyezhet Eötvös korábbi e nemű műveivel.*
L. eltiltásáról Falk: Kor- és jellemrajzok. 409. lap.
A frankfurti kongresszus hatása alatt Eötvös 1863-ban Bécsbe ment s ott a kormánynál a magyar országgyűlés összehivását hozta javaslatba a kiegyezés tárgyalása végett. Ürügyül – mondá – az 1863-iki nagy inség szolgálna; ő Felsége maga nyitná meg az országgyűlést, a válaszfeliratban a nemzet bizonyos előzékenységet mutatna s a többi magától menne. Ajánlta, hogy Schmerling is jőjjön le, mintha az inség-ügyben a reichsrath-tal bizonyos tárgyalások volnának szükségesek, ezzel t. i. azt akarta elérni, hogy az államminiszter bizalmatlanságát eloszlassa. És most az az érdekes eset történt – írja Falk a Kor- és jellemrajzok-ban – hogy midőn ő egyik régi barátját, a ki már akkor is bizalmi állást foglalt el Schermingnél és még ma is nagy hivatalt visel Ausztriában, arra kérte, hogy ezeket kéz alatt közölje Schemrlinggel, ez másnap azt a választ hozta, hogy az államminiszter épen nem idegenekdnék Eötvös tervétől; de hozzátette, hogy ő gr. Forgách Antal akkori magyar kanczellárral is beszélt a dologról; ez azonban kijelentette, hogy ő minden erejével ellenezni fogja; nyilván félt, hogy a nemzet s a király kibékülése esetén az ő szerepének vége.
Így hiusult meg a terv, mely azonban akkor még aligha vezetett volna sikerre, mennyi volt még az akadály. Azonban tény, hogy kivált a frankfurti «Fürstentag» meghiusulása után s a poroszok fölénye következtében már Bécsben is meggyőződéssé kezdett válni Magyarország kibékítésének szüksége és azt olvassuk, hogy talán az első lépést már most megtették volna, ha hazánk részéről visszautasítástól nem tartanak. Eötvös már 1864 őszén annyira megértnek látta a helyzetet, hogy Deákot folyvást fellépésre sarkalta; de Deák megmaradt várakozó helyzetében. Ezt Eötvös utóbb úgy magyarázta, hogy Deák az ő nézeteit fogadta el, midőn 1865-ben fellépett. Ez világos 1865 október 6-iki, Falkhoz írt leveléből: «Mi jelen helyzetemet – azaz politikai helyzetemet – illeti, az úgy jellemezhető, hogy D. (Deák) most is egy bizonyos féltékenységet árul el irányomban (tudja Isten miért), de egyébiránt minden pontban józanul szól, egyes és éppen a legfontosabb kérdésekre nézve ugyanazokat mondja nekem, mint saját nézeteit, melyeket múlt őszszel én beszéltem neki és melyek akkor ínyére nem voltak.» Utóbb is 1865 június 10-iki levelében a kiegyezés tervéről adott német nyilatkozatából Falk is azt a következtetést vonja le, hogy a két évvel utóbb megkötött kiegyezést Eötvös formulázta és azt fogadták el. Egészben azt tartotta Eötvös, hogy egész politikai pályája abból áll, hogy lényeges és szükségszerű politikai fejleményeket előbb látott meg és hirdetett mindenkinél, melyeket midőn hirdetett, senkisem vagy kevesen helyeseltek, később mások kivívták őket saját dicsőségökre.
«Ön ismeri politikai pályámat, – írja Falknak 1866 június 17-én. Egyik főkelleme abban áll, hogy miután egyes kérdéseket én inicziáltam s mellettök éveken át küzdöttem erélyesen, végre elveim győztek, de mások dicsőségére.* Így jártam a városi kérdéssel, a parlamentáris kormánynyal, a nemzetiségek egyenjoguságának kérdésével, egyszóval: mindig. Tagadhatlan, hogy a német kérdés megoldásának közeledését s azon összeköttetést, melyben az a magyar kérdéssel áll, senki nem említette nálamnál előbb és többször és határozottabban. Tulajdonkép ez volt 1860-tól kezdve egész politikám sarkköve s azon pont, melyből kiindulva a dualizmusnak szükségét hirdetém. Miután Ausztria harczának oka nem más,* minthogy állását Németországban ne veszítse el s miután ennélfogva szükségkép a dualizmus eszméjéhez kell áttérnie, igen óhajtanám, ha az, mit e kérdésben tettem, feledékenységbe ne menne. Nem hiuságból óhajtom ezt, de azért, mert ha a közönség figyelmeztetik, hogy e kérdésben senki nálamnál helyesebben nem látott, ez erősíti állásomat s én, ha lehetne, most kivánnék erős állást, hogy azt saját eszméim előmozdítására használjam fel. Nem tudom, megvan-e iratom Die ungarische Frage aus dem Standpunkte der Einheit Deutschlands? Ha nincs, elküldöm e napokban keresztkötés alatt. Igen szeretném, ha ezen iratról most a bécsi lapokban szólnának.» Alább hozzáteszi, hogy a ki a birodalom dualisztikus alakítása ellen küzd tulajdonképen Bismarck politikáját segíti elő.
Ezt Eötvös számos alkalommal mondta. Így pl. 1867 deczember 24-ikén írja fiának: «Én a politikában valóságos Zukunft vagyok, ki egész életemen át oly dallamokat énekeltem, melyeket 20 évvel később minden susztergyerek fütyűl, de melyeket akkor senki érteni nem akart. Mennyire áll ez, ezt egy könyvből fogod látni (Reform 2-ik kiad.), melyet e napokban küldeni fogok s melyet czáfolatul adtam ki azok ellen, kik egyik ülésben következetességemet támadták meg. Miután félek, hogy épen ebben a részben benned is sok van természetemből, azért valóságos megnyugtatásomra szolgál, hogy más pályán látlak. – Haladj bátran előre és ne sajnáld fáradságodat. A tudomány körében a legnagyobb erőfeszítés eléri jutalmát; mert ezt nem az embertől várja, hanem magában a tudományban találja. V. ö. Falk.: Kor- és jellemrajzok 331. l. stb.
Az akkor folyt porosz háborura czéloz.
Ez Eötvös 1765–67-iki leveleiben ismételve előforduló nyilatkozat, mely, mint könnyen érthető, kifejezésre jutott azokban a czikkekben, melyeket e levelek nyomán részint Falk maga írt Eötvösről, részint az ő befolyására írtak s melyeknek czélja volt Eötvös politikai szerepének a külföld és hazánk előtt nemcsak a kellő világításba helyezése; hanem hatásának elismerése és kiemelése a politikai viszonyok fejlődésére vagy legalább igazolása az események későbbi alakulása által. Különösen, mint láttuk, a kiegyezés és a német egység kérdésének kapcsolata, Ausztriának viszonya Németország egységéhez, melylyel a magyar ügynek párhuzamosan kell haladnia: volt az, a mit politikája sarkkövének s az események által igazolt alapvéleményének nevezett; úgy hogy 1866 után ironiával mondta, hogy a német kérdésről írt összes iratait egy csomóba kötötte s ráírta: erledigt durch Bismarck.
Azok, a kik Eötvös kéziratait ismerik, mondják, hogy ő a mindig magánál hordott kis zsebkönyvekbe nemcsak, mint említettük, gondolatait jegyezte be; hanem gyakran naplószerű bejegyzésekben egész őszinteséggel beírta itéletét emberekről, helyzetről. Ezeket mi nem olvastuk s minden esetre ismeretökre volna szükség, hogy nézeteit s a korral szemben állását teljesen megértsük; de a Falk czikkei és Falknak s Andrássynak irt levelei nem hagynak kétségben arról, hogy minő véleményt ápolt saját helyzetéről és szerepéről a kiegyezésben.
E kérdés nagy súlyu és fentartjuk magunknak azt, hogy midőn Deák életrajzában a kiegezés történetéhez érünk, megkisértsük ennek is tisztázását; itt most megelégszünk a tény fölemlítésével s annak megjegyzésével, hogy bizonyos időkben bizonyos koreszmék megszületése annyira természetszerű, hogy bárki is aligha követelheti magának a kigondolásban az elsőség jogát; legfölebb ha a közlésben előzhet meg másokat. Meg fogjuk látni, hogy a kiegyezésnek még részletkérdései is majd mind ilyenek. A másik, a mit egész általánosságban kívánunk megjegyezni az, hogy ha a dualizmus mint Eötvös politikájában a szükségszerű fejlemény eredménye jelen meg 1860 óta; mégis nem a nemzet volt az, mely az általa hirdetett dualizmus eszméjére tért; hanem ő volt az, ki még az ó-konzervativek által is soha kétségbe nem vont dualizmus elvéhez, az 50-es évek alatt vallott s ismételve kifejezett politikai nézeteiről lemondva, csatlakozott. Végre bármily erős meggyőződése volt saját belátásáról az eszmék kezdeményezésére nézve, sohasem hitte, hogy azok kivitelére ő alkalmas. Ezt fájdalmas érzéssel ismeri be a Gondolatok számos helyében. Az eszmék emberei nem a gyakorlati kivitel férfiai. «Tisztábban látom másoknál, mit kellene tenni, de másoknál kevesebbet viszek ki:» e mondatban fejezte ki saját helyzetét, önmaga a gyakorlati politikában. E vallomásban mély melancholiát és lemondást érzünk; mert Eötvös vezető szerepre vágyott; ő a békés átalakulásnak, a reformeszméknek nemcsak tudósa, nemcsak bajnoka, hanem megvalósítója is kívánt lenni; mert mi tűrés-tagadás, csak ez elégíti ki a szív dicsőségre vágyását. E mellett, ha eszméi megvalósulásában öröme telt is, kétségtelenül mindannyiszor be kellett látnia, hogy azoknak részletkérdései másképen valósultak meg, mint a hogy az elmélet kiszinezte, s olykor maga is kételkedhetett, hogy ez-e az és így akarta-e; mert hiszen ki tudhatta volna inkább mint ő, hogy az eszmék érése nem egy éjszakai esőzés eredménye s érésök alatt mi minden esély játszik kénye szerint velök.*
L. pl. Kemény kiváló fejtegetését a czentralisták nézetéről és a 48-iki átalakulásról. Egy szó a forr. után, 78. s köv. l.
De mindezeknél semmi sem írhatja körül szabatosabban a helyet, mely az övé, és ez az eszmék felismerése, logikai eredményeik szabatos körülírása, a végkövetkezmények elméleti formulázása. E tekintetben senki sem birhatná inkább azt az erényt, mely valóban felemel s mindannyiszor győzve a lehangoltságon, melyet ő annyira s annyiszor tapasztalt, mindig új küzdelemre lelkesít: t. i. az eszmékben való hitet. Az ember szabadsága, az egyén boldogulása egyéniségének szabad érvényesülésében, az egyenlőség, a nemzetiségek kibékülése, a czivilizáczió győzelme, nemzetünk fölemelkedése a mívelődés által: mindig hittel és lelkesedéssel töltötték el. Mikor a keresztyén mívelődés győzelméről, a haladásról, nemzetünkről szól, a mint a nyugati művelődés zászlóját hordozza Európa e részében: szinte halljuk hangja rezgését, szíve verését, szinte látjuk keze remegését, a mint a szavakkal leírja. Mert ha általában a 48 előtti gondolkozók, a XVIII. századbeliek példájára, túlságos befolyást tulajdonítottak az eszméknek; ha azt hitték, hogy zászlóikra írva őket, nemcsak nemzetük, hanem az emberiség sorsára is vezető hatást gyakorolnak; ha, mondjuk, általában hittek e nemes, de követelő és önhitt illuzió csillogásában: senki Eötvösnél nem táplálhatott nagyobb hitet az eszmék erejében, következetes érvényesülésében. Ez reményének forrása, optimismusának alapja. De, mint kora számos embere, ő sem elégedett meg e csodaszép jövő rajzával, e bájoló dolgok álmodásával: ő ezek megvalósítója, politikusa, államférfia kívánt lenni s bízott erejében és hivatásában egy békés és fenkölt, de e mellett teljesen gyakorlati átalakulás folyamán.
De egyszersmind az a tudat, hogy ő eszmékre tud emelkedni s az események fejlődéséből ilyeket kivonni, melyek némi divináló sejtelmet bírtak benne a jövő fejlődés iránt ébreszteni; röviden az a tudat, hogy ő másoknál többet és jobban lát: azt a meggyőződést ébresztette benne, mit nem egyszer fejez ki a Gondolatokban, úgy mint kivált bizalmas leveleiben, hogy kicsinyelje a gyakorlati államférfiakat, kik hite szerint a jelen követelményein túlpillantani nem bírnak. Ily lekicsinylés olvasható leveleiben még Deákról is; de annál inkább számos más kortársáról, kik utóbb miniszterekké lettek s vezető szerepet játszottak hazánk közéletében. Pedig másrészről ő, a ki az eszmék s nem a cselekvés embere volt, ki meg birta könnyen érteni a kor szellemét s kifejteni a jövő fejlődés szálait, ki tudott a jövő jósa, de nem bírt vezetője vagy eszköze lenni: értette, ismerte a cselekvés embereiben rejlő hatalom értékét; hiszen ő mondta utóbb egy minisztertársáról, hogy talán nem tudna pár lap elméletet írni az államról, mégis jobb miniszter mint ő, és ő írta le a Gondolatokban e sorokat: «A politikában a tudomány körülbelül azt a szerepet viszi, mint a várvívásnál a tűzérség. Csak távolról működik s nem csap össze az ellenséggel; de rést lő, hogy ezt mások tehessék.» De ugyanebből egyszersmind szorosan következett, hogy a gyakorlat emberei majdnem mindig inkább láttak benne finom elmélkedőt vagy naiv költőt, mint mélyen látó államférfiut, a mi viszont az ő érzékenységét mélyen sértette, ép úgy, mint midőn elméleti következetlenségeit említették; s mind ebből folyt, hogy nem minden politikai nagy terv készült az ő közvetetlen részvételével s nem egy mellőzés fájdalmait kellett átszenvednie.
)
Visszatérve a kiegyezés időszakára, ismeretes, hogy Deák 1865 április 16-iki husvéti czikke volt a nyilvános tevékenység megkezdője. Eötvös ekkor Szent-Tornyán volt, hol a nemzetiségi kérdésről szóló röpiratán dolgozott és csak április 20-ikán tért vissza Pestre. Tehát, s ez itt a megjegyzendők egyike, a kiegyezésre irányult elhatározó első lépés Eötvös minden egyenes részvétele nélkül történt; noha az is igaz, hogy megelőzőleg eléggé türelmetlenkedett a miatt, hogy semmi sem történik. Április 21-iki, Falkhoz írt levelében ezt olvassuk: «Deákkal, mióta visszajöttem, még nem szóltam. Czikke egészben véve jó hatást tesz, mert mint a biblia mannájánál, mindenki azon ízűnek találja, mely neki legkedvesebb. Egy rész a birodalom érdekeit, melyek mindenek fölé emeltetnek, más az ősi álláspont megtartását, a harmadik Schmerlingre irányzott s találó csapást lát benne, de az egésznek azon jó hatása minden esetre volt, hogy marazmusunkban egy kissé elektrizált. Ha a Napló a megkezdett diszkussziót folytatná, e lépésnek nagy következményei lehetnének, de ehhez nincs kilátás.»
Nem vett részt Eötvös Deák azon véleményének formulázásában sem, a mint az a Debatte három czikkében megjelent. Erről május 24-ikén azt írja, hogy «nemcsak a határozati pártnál, hanem a legtisztább vérű feliratiaknál is rossz hatást szült. Deák teljes meggyőződésem szerint ártott magának, az ügynek azonban bizonyosan nem. A programm ezen formában elfogadhatatlan.» A továbbiakban hibáztatja, hogy hiányzik belőle a szabatosság a közös ügyeket tárgyaló testület szerepére nézve; de általában helyesli, hogy Deák megnyitotta a véleménycsere lehetőségét. Eötvös különösen ebben fejtette ki álláspontját s eltérését a Deák nézetétől: «Deák mindent a fejedelemtől vár, én több bizodalmat helyezek azoknak belátásába, kik Ausztriában a szabadságot akarják.» Ez lényegében azt teszi, mit Bluntschli is ír, hogy Eötvös a kiegyezés lehetőségét a reichstrath szabadelvű elemei, az u. n. «autonomisták» segélyével akarta keresztülvinni, kiknek vezetőivel (Kaiserfeld és Rechbauer) mind Eötvös, mind Trefort gyakran leveleztek; Deák ellenben a kezdeményt a királytól várta s ez az, mi megtörtént utóbb.
Ha ez előzmények és körülmények ismeretével vizsgáljuk meg Eötvös 1865 június 10-iki formulázását a kiegyezésről, melyről Falk azt írja, hogy két évvel utóbb tényleg ezt fogadták el: ebben ellent kell mondanunk. Benne az a kiindulás, hogy az 1848-iki törvények elismerése az első lépés, elébb volt a nemzeté mint Eötvösé; ellenben a mindjárt hozzákapcsolt válhatatlan feltételt, a február 26-i alkotmány elismerését, nemzetünk sohasem fogadta el. A többi lényegében az 1848-iki törvények megfelelő módosítására, a közös ügyek tárgyalására vonatkozik; de a nélkül, hogy utóbbira nézve a delegácziónak utóbb elfogadott alakja pontosan ki van fejezve, a mi pedig a formára nézve lényeges.
Nem találjuk azt sem, hogy Eötvös 1865 június 17-iki levelében írt jóslata beteljesedett volna. «Mi a közelebbi jövőt illeti, – mond – most is azt hiszem, hogy az ó-konzervatíveké leend s a császárnak pesti tartózkodása e részben befolyással lehet. Mert a pártot a császárnál popularizálta s mert mindenesetre nevezetes manifesztáczió, mely arra mutat, mennyire vágyódik a nemzet a kiegyenlítés után.» Igaz, maga is küzdött a conservativek ellen; de nem teljesedtek be ehhez kapcsolt jóslatai sem, hogy az országgyűlés többsége nagyon engedékeny lesz, hogy meg fog elégedni a nemzet látszólagos győzelmével, csakhogy becsülettel újra hivatalt vállalhasson. Mindebből csak az látszik, hogy más egy általános következtetés körülirása és ismét más a részletek csodálatos előresejtése vagy éppen látása.
Mindezt azzal végzi Eötvös, hogy «oda jutott, hol egész nézetével kell fellépnie s ő tenni fogja, akár ismét nehány becsületes emberrel maga maradna, ámbár, mint Falk helyesen jegyzi meg, ettől nem kell tartania.» Ezek az előzmények tették őt 1856/66-ban hírlapíróvá. Pár czikket a P. Lloydba is írt s mert nem mindenben volt a Pesti Naplóval egy véleményben, a pártfegyelemnek sem akarta teljesen alávetni magát, a konzervativek ellen is küzdeni kivánt: így határozta el, hogy maga ad ki egy politikai és nemzetgazdasági hetilapot, mely ne legyen a Pesti Napló versenytársa vagy éppen ellenfele; de a melyben kimondhassa véleményét legalább a részletekre nézve. Előbb Trefort folyamodott engedélyért, de kétszer is jelutasíttatván azzal az indokolással, hogy egyszerre két ily irányú lapra engedély nem adható, Eötvös maga folyamodott csak politikai hetilapért s most már nem lehetett emgtagadni.* Így indult meg Eötvös lapja Politikai Hetilap czímmel 1865 július 3-ikán, melynek felelős szerkesztője Keleti Károly, tulajdonosa Eötvös, dolgozótársai rajtok kívül Trefort, Falk, Bartal, Lónyay, Gyulai, Salamon és Thaly voltak s megjelent minden hétfőn. De bár lapja jól indult, soha még 3000 előfizetőre sem bírta fölvinni. Így bár szándéka az volt, hogy legalább 1866 végéig kiadja, már 1866 június végén beszüntette, mint maga írta, a következő okokból: nem volt ideje, hogy jól vezesse, nem volt akkora hatása mint remélte («a jelen pillanatban hetilapnak nincs hatása» – írja Falknak 1866 július 17-ikén) s végre mert egy év alatt 1700 frtot fizetett rá.
Falk: Kor- és jellemrajzok-ban ismételve szól róla némi eltéréssel. V. ö. 331–35. és 223. l.
47. A «POLITIKAI HETILAP» ELSŐ SZÁMA.
A lap politikai iránya a fődologban megegyezett az akkori közvélemény elveivel s Eötvös ezt a lap programmjában a következő három pontban foglalta össze: Hazánk szabad és független s csak saját kormánya és saját törvényei által kormányozható; hazánk és Ausztria viszonya csak a két rész egyenlősége s nem alárendeltsége alapján oldható meg; e viszony fentartandó, sőt szilárdabbá teendő, de a közös ügyekben hazánkat egyenlő befolyás és viszonosság illeti meg és e közösségnek biztosítéka csak Ausztria alkotmányos szabadsága lehet. E mellett azonban nem kell feledni, hogy Eötvös politikai felfogásában mindig megmaradt oly árnyalat, mely szerint ő az összbirodalom elvét, melynek hazánk válhatatlan alkatrésze, minden más érdek fölé helyezte. Ez abból az elvből folyt, hogy ő itt, Ausztria-Magyarország helyén, egy nagy és hatalmas birodalom fennállását az európai egyensúly szükségképeni feltételének tartotta, egyszersmind a mívelődés és szabadság biztosítéka gyanánt tekintette. E nézete átvonul a bekövetkezett időbken kifejtett szerepén s ebben talán volt némi része annak is, hogy e szempont állandó hangsúlyozása mellett könnyebbnek vélte a kiegyezés keresztülvitelét, tekintve az uralkodónak megnyerését.
Ez a felfogás jellemzi 1865-iki képviselői programmbeszédét is, melyben ezt elég világosan kifejezi s a birodalmat egy egységes eszmének fogva fel, mely «a magyar nemzetnek birodalma is», a jövő országgyűlés feladatát abban írja körül «hogy a közös birodalom azon eszközöktől ne fosztassék meg, melyektől hatalmi állása függ; hogy a birodalom népeinek jólléte csorbát ne szenvedjen; s hogy Magyarország önállásának biztosítása ne kerestessék oly eszközökben, melyek által a birodalom másik felének alkotmányos szabadsága veszélyeztetnék.» Mondják, a mi elég természetes, hogy e beszéde a Lajtán túl nagyon kedvező hatást tett, s általában politikai elvei a jelzett okokból ott csaknem nagyobb elismerésben részesültek mint itthon.
Az 1865 deczember 14-ikén megnyilt országgyűlésen mint Pest városa részéről választott képviselő vett részt s mint a VI-ik osztály tagja, a legtevékenyebb, valamint mult állásánál és európai hírénél fogva a legkiválóbb követek egyike volt. Mint ilyen, már a követigazolásoknál ismételve felszólalt. Ezek azonban jelentéktelen dolgokra vonatkoznak.* Itt azt tekintjük meg, hogy minő volt állása az országgyűlés főteendőiben? Ennek a fontos országgyűlésnek alapelvét ezekben lehet legjobban kifejezni: a kiindulás maradt az 1861-iki két felirat s elfogadták Deák e nyilatkozatát programm gyanánt: «megtenni a kiegyenlítés érdekében mindent, mit az ország függetlensége s a nemzeti becsület megenged». Ennek értelmében az első felirati bizottságot 30 tagból 1866 január 27-ikén választották meg, melyben 19 Deák-párti, 9 baloldali és 2 jobboldali (gr. Apponyi György és Bartal György) foglaltak helyet. E névsort Deák állította össze s változatlanul szavazták meg; ebben Eötvös Deák után (173) a legtöbb (171) szavazatot kapta. De már ekkor, az 1865 deczember 14-ikén felolvasott királyi megnyitóbeszédre, a felirati javaslat Deák asztalfiókjában rég készen volt; ezt ő bizalmas hívein kívül Ghyczy Kálmánnak, Tiszának s Nyáry Pálnak is megmutatta, kik mind elfogadták. Ezt Deák, mint ismeretes, Csengery Antallal együtt készítette; legnagyobb részét, mint ekkoriban szokása volt, tollba mondta.
L. őket Képviselőházi Napló 1865 deczember 16 (II.), 1866 január 19. (XII.), január 20. (XIII.), január 24. (XVI. ülés).
Andrássy Gyula lett e bizottság elnöke és Csengery, «e legjelesebb interpretátora a Deák-féle eszméknek», mint akkor mondták, előadója, ki maga is olvasta fel február 8-ikán a házban a bizottság által különben majdnem változatlanul elfogadott javaslatát, melyre az általános vita februrá 15-én kezdődött meg. Általában azt írják, hogy Deák óhajtása az volt, hogy maga az úgyis nagy többségű Deákpárt a vitában hallgasson s ezzel adja a legteljesebb összhang jelét. Falk azt írja, hogy a párt tekintélyes része nem helyeselte ezt a hallgatást, mi valószínű; mert nem kis korlátot vetett a szónoklási kedvnek. Egyébként pár nappal utóbb, még az általános vita alatt, Deák is elállt e kívánságától. De volt más oka is a beszélni akarásnak s ezt Eötvös így írja meg február 19-ikén: «Deák nem akarta, hogy diszkusszió legyen s így egész tevékenységemre és erélyemre volt szükségem, hogy azt előidézzem. Legjobb barátaim elhagytak, sőt nehezteltek, mert magamat a szólástól elbeszéltetni nem engedém. De végre keresztülvittem szándékomat s nagy lépést tettem előre nemcsak azért, mert praktice megmutattam, hogy végre én is keresztülvihetem akaratomat, de mert nagy előny, hogy a hatalmi állás, melynek megemlítése az adresseben kerültetett, sőt melyről szólni mot d’ordre által tilos volt, nemcsak általam emeltetett ki, de most a diszkussziónak egyik főrészét képezi. Ha egyszer a magyar törvényhozás a konstituczionális érekek ugyanazonosságáról győződik meg s átlátja, hogy Ausztriának hatalmi állása saját jólétünk sine qua non-ja, a kiegyenlítés – nem mondom: azonnal – de biztosan sikerülni fog s ezt legalább a képviselőház többségénél elértem. Egy beszéd által? Bármi kérkedően hangzik, mégis úgy van s pedig azért, mert a ház többsége, már mielőtt szóltam, erről meg volt győződve és csak az kellett, hogy valaki a bátorsággal bírjon és kimondja (mindezt természetesen csak ad amicas aures irom ön orientacziójára).» Elmondja azután, hogy beszéde nem rögtönzött volt, nagyon veszélyes talajon járt és hogy a bécsi lapok, mint az Alte és Neue Presse, Ostdeutsche Post és bizonyára a Wanderer, nagyon jól viselkedtek beszédével szemben; végül felhívja Falkot, hogy e hangulatról írjon a Politikai Hetilapnak egy bécsi levelet, melynek alapja az legyen, hogy a bécsi hangulat szintén meg van győződve a centralisztikus eszme elejtése és a hazánkkal való alkotmányos egység szükségéről.*
Falk e levelét l. Politikai Hetilap. 1866. 9. sz.
Mindebből világos Eötvös február 16-iki, nem kis feltünést keltett beszédének alapelve, mely tehát ugyanaz, minta mit programmbeszédében mondott s mely inkább szólt Bécsnek mint minekünk. Lényege, hogy a fennálló kérdések nem újak, csak a helyzet új és hogy az Ausztria népének adott alkotmány következtében nem a királylyal, hanem a képviseleti Ausztriával kell kiegyeznünk; de ez nem nehézség, sőt Ausztria alkotmányossága a miénknek biztosítéka, s ha a birodalom fennállása csakugyan európai szükség, akkor az erre vezető eszközöket meg is fogjuk találni.
Eötvös egyébként Madarász József, a szélsőbal vezérférfia után szólalt fel. Egy egykorú naplóíró (Szász Károly) így szól róla: «Eötvös ma ismét remekelt. Megint ő maga volt egészen. Igénytelen előadásával, mely helyen-helyen csaknem a megakadással fenyeget, de azért sohasem akad meg, a majd könnyen odavetett, majd nehezen elővont részletek mozaik darabjaiból ismét azon beszédek egyikét rakta össze szemünk láttára, melyek örökre tartó becsök mellett a pillanati jó benyomás előnyével is bírnak. Kedvencz tárgyát, a nagy-német kérdést, ma pihenni hagyta, vagy csak alig érintette; de annál melegebben szólott a mi belső német kérdésünkről, a lajtántúliak alkotmányos állapotairól. Beszéde ott szintoly jó hatást tett mint itt; s tetszeni fog nekik, hogy nekünk oly nagyon tetszett, hogy a rokonszenv, mely irántunk nyilatkozott, nem egy szónoké volt, hanem az egész házé, kit azon egy felvillanyozott. Eötvös régi hőse már az alkotmányos küzdelemnek. Tévedt, maga is vallja, sokszor, de soha a meggyőződés áthatottsága és a szív melege nélkül nem emelte föl szavát. A szív, melyből a Búcsu kiforrott, a haza iránti szerelem mély elégiáját minden tettével zengette. A lélek, mely A vár és a Kunyhó bús történetének hangot adott, demokratikus irányát sohasem tagadta meg. Tévedései is, jelesen a nemzetiségi kérdésben, e nemes irány túlzásaiból erednek: nagyobb benne az ember mint a patrióta; szabadelvűbb mint politikus. Kik a reichsrath eszméjének első kimondását* reá viszik vissza s ebből intenczióira vonnak balkövetkeztetést, nemcsak csalódnak, de nagy igazságtalanságot is követnek el. Ő csupa szív, s ez hibája és erénye egyszersmind. Egyszer futott; de csak mint a megsebzett őz, hogy a rengetegben vérezzék el s nem tudva, hogy midőn sebeit nyalja fájdalmában, akaratlanul is meggyógyítja azokat. Ma ismét nagy elégtételt adott azoknak, kik benne nemcsak soha nem kételkedtek, de őt igaztalan megtámadások ellen mindig védelmezték. Mikor beszédét a felirat feltétlen elfogadásának egyszerű nyilatkozatával kezdette, önkénytelen tört ki a taps, s pedig csak keresetlenül mondta, mit a nagy többség érezett s a két szélső oldal megelőző csatározásaira mindenki úgy akart s tudott volna mondani. Utána Zsedényi szólt» stb. Ez Eötvös beszédének egykori Deákpárti kommentálása s az eredmény megmutatta, mi helyes volt, hogy szólt; mert ugyanez időben február 22-ikén egy Apponyi-Majláth-Esterházy miniszterium névsora járt szájról szájra s ennek egyik változatában az ő neve is benne volt a Lónyayéval együtt, a mi csak pártállásának félremagyarázásából eredhetett.
Nem Eötvös volt az, a ki először kimondta.
Az általános és részletes vita február 23-ikán befejeztetett, 26-ikán, a februári patens évfordulóján, aláírták s 27-ikén a főrendeknek külön készített föliratával együt átnyújtották a királynak ki válaszát márczius 3-ikán adta ki. Ekközben Deák Ferencz február 28-ikán beadott indítványára a ház kiküldte 52 magyarországi és 15, utóbb választandó erdélyi képviselőből a közösügyi bizottságot, melybe Eötvöst márczius 3-ikán a 9-ik helyre választották be* s hasonlóan beválasztották abba a kilencz tagú bizottságba is, melyet az újabb királyi leiratra adandó válasz megszerkesztésére küldtek ki. E válaszadás annál nehezebb feladatot rótt a bizottságra, mert ez a leirat sokkal tagadóbb volt, mint a trónbeszéd.
A névsorban előre benne volt a felirati biz. volt 30 tagja, kikhez 1 jobboldalit, 12 Deákpártit és 6 baloldalit választottak.
A bizottságnak különben e fölirattal is kevés dolga akadt; mert Deák Csengeryvel előre, alig két nap alatt elkészítette s így márczius 14-ikén már a ház asztalán feküdt, mely 19-ikén egyetlen ülésen letárgyalta és elfogadta; elfogadták a főrendek is, de csak április 16-ikára; azonban erre az április 24-ikén átnyújtott feliratra a király az országgyűlési szak egész első felében sem válaszolt.
Ekközben a folyton működő országgyűlés Eötvöst beválasztotta a horvátországügyi nyolcztagú, a nemzetiségügyi 40 tagú, május 12-ikén a vallás- és közoktatásügyi s az országos közintézetek emelése végett kiküldött bizottságokba; részt vett a közösügyi bizottság által a közös ügyeknek általános és egyenkénti részletes meghatározása végett május 3-ikán kiküldött 15 tagú alválasztmányban; de bár mindezek erélyesen dolgoztak, a június 24-ikén kelt leirattal elnapolt országgyűlés miatt működésük eredménye nem került a ház elé. A közösügyi bizottság alválasztmányi munkálata éppen a házfeloszlatásának napjára lett készen, úgy hogy később a november 19-iki országgyűlést összehívó királyi leirat már megjegyzéseket tett rá, még mielőtt az országgyűlés tárgyalta volna. Eötvösnek az országgyűlés első szakából még csak egy beszédét ismerjük az inségesek ügyében, midőn Deáknak azt a nézetét pártolta, hogy, mert abszolut kormányzat van, tehát a király kérendő fel a szükséges intézkedésekre, magok részéről felajánlván az országgyűlés közreműködését.
Ez országgyűlési szünet alatt folyt le a porosz-osztrák háboru, melynek szerencsétlen folyama alatt is nem egyszer hallgatta meg az uralkodó Deákot és Andrássyt. De ugyanez idő alatt ujra előkerültek a konzervativek, kik szeptemberben készek lettek volna a Deák-párttal egyesült miniszteriumra is, melyben Sennyey, Ürményi, Majláth, más részről Andrássy, Lónyay, Eötvös nevei szerepeltek; de ezek a tervet nem fogadták el s alapul a 15-ös alválasztmány munkálatát vették. Végre Beust kinevezése a külügyek élére véget vetett a próbálkozásoknak.
A november 19-ikén ujra megnyilt ülésszakban Eötvös 1866 deczember 1-én Deák indítványa mellett tartott újra hosszabb beszédet, mely lényegében abban állt, hogy a királyi leiratra egy, az alkotmányos kormány kinevezését sürgető váalsz adassék s addig is a 67-es bizottság folytassa működését. Ezzel szemben állt Tisza indítványa, mely a további működés megszakítását javasolta, míg a nemzet óhajtását a király nem teljesíti. Eötvös e kérdésben különösen azt fejti ki, hogy ő a sikerben nem kételkedik; de ha eljárásuknak sikere nem volna is, ez nem ok, hogy a nemzet ne mondja ki véleményét.
Ez volt a házban utolsó felszólalása, mint egyszerű képviselőé. Beszédei közt is még csak egy van ilyen, 1867 január 29-ikéről, midőn a 67-es bizottság a 15-ös albizottság munkálatát tárgyalván, Bónis Sámuel az 5. §-nak, mely az Ausztriának adandó alkotmány figyelembe vevéséről szól, mint feleslegesnek, kihagyását indítványozván, Eötvös a bizottságban ellene szólt és megvédte e pontot.
Kineveztetvén Andrássy 1867 február 17-ikén miniszterelnöknek, Eötvös mint a közoktatási miniszter lépett be az új kormányba és ezzel politikai működésének egészen új fejezete kezdődik.
