III.
III.
De forduljunk el e nevezetes regénytől, melyben A karthausi szelleme egy más érett férfiú tapasztaltságán átszürődve jelenik meg; a ki elmondja kételyeit és mély szemlélődéseit az élet felett. Vegyük most figyelembe Eötvös más irányú működését az 50-es évek végéről s a 60-as évek elejéről. Első sorban ott látjuk őt működni, mint az akadémia alelnökét. Az ő alelnöksége alatt kezdődött 1856-ban az a mozgalom, hogy a magyar történelmi emlékek három sorozata kiadassék egyelőre három évi időtartamra évi 10 frt előfizetési díjjal. Egyik felhívója és szerkesztője az Új nemzeti múzeum vállalatnak, melynek czélja volt a magyar klasszikusok új és olcsó kiadása. Tevékeny részt vett az akadémia palotája építő munkálataiban s e mellett az akadémiában két emlékbeszédet tartott, t. i. Vörösmarty Mihály felett 1858 deczember 20-ikán és Kazinczy Ferencz születésének 100-ik évfordulóján, a nemzeti múzeum nagy termében tartott ünnepen, 1859 október 27-ikén.
Ez utóbbi ünnep leírását, melynek jelentősége annál nagyobbá vált, mert ezen lélekzett fel az olasz háború hatása alatt először a nemzet a 10 éves önkényuralom után, az akkori lapok bőven adják; viszont bő ismertetéseit találjuk annak az általános lelkesedésnek, melylyel a Kazinczy-ünnepeket az egész országban tartották s megannyi tiltakozó és nemzeti ünnepekké tették; de mi csupán pár sort idézünk Eötvös beszédéről a Pesti Naplóból: «Leírhatatlan a hatás, melyet alelnök báró Eötvös József beszéde előidézett. A hazafias és nemes érzelmek, az emelkedett és nemes eszmék által fölkeltett lelkesedés a beszéd végszavain tetőpontot ért és a taps szünni nem akart, midőn egyszersmind a koszorú a Kazinczy-szoborra tétetett.»* E nagyszerű ünnep után kevéssel, november 23-ikán, Kolozsvárt jelent meg Eötvös s az Erdélyi Múzeum megalapítása ünnepén tartott beszédet az akadémia nevében. Majd 1860 június 11-ikén Balaton-Füredre ment szintén az Akadémia nevében Kemény Zsigmonddal, Tóth Lőrinczczel és Hollán Ernővel, a Kisfaludy Sándor szobra leleplezésére, onnan Niklára Berzsenyi síremléke felavatására, hol mindenütt az eszméket ünneplő beszédeket tartott.* Ugyanez év, 1860 október 13-ikán, Széchenyi István felett tartott emlékbeszédet az akadémia nagygyűlése alkalmából. E Széchenyi feletti beszéd jelentőségét mindazok a nagyszerű körülmények, melyek közt Széchenyi meghalt s melyek halálát követték, egyaránt épúgy kiemelték, mint a Kazinczy felett tartott beszédet, s így Eötvös két nevezetes alkalommal jelent meg két egymásutnái évben, mint nemzetének szónoka.
246. sz. V. ö. Vas. Ujs. 1859.
Visszatérve alkalmából a székesfejérvári ünnepi fogadtatásról június 15-ikén l. Pesti Napló 1860. 159. sz. Ugyanakkor határozták el az ebéd alatt Vörösmarty szobra felállítását Székes-Fejérvárt.
Ezek mellett a Kisfaludy-társaság egyenesen neki köszönhető, hogy újra felébredt halottakból s megjelenhetett újra nyilvánosan a haza előtt. Az 1848 február 6-iki közgyűlés óta 1853-ben adott új életjelt, t. i. meg akarta erősíttetni alapszabályait; de csak 1858-ban kapott választ, hogy új alapszabályokat küldjön fel. Csupán Eötvös szorgalmazására erősítették meg őket 1860 április 6-ikán. Ekkor Eötvös első teendője volt a szétszórt tagokat újra egyesítni* s július 15-ikén tagválasztó ülést tartván, ez kiegészítette a 10 év óta támadt hézagokat; felvette régi munkássága fonalát, sőt tágabb körre terjesztette ki, főleg a pártolói tagságban szétosztott jó művek kiadása által, melynek alapelveit az ő elnöklete alatt az 1860 augusztus 1-jén tartott ülés állapította meg. Így jelenhetett meg ünnepi üléseivel a társaság újra a közönség előtt, melyeken 1862 óta A költészet hivatásáról (2 beszéd), Irodalmunk nemzeti irányáról, Meghalt irókról tartott elnöki megnyitókat.
Maga 200 aranynyal lett alapító tag u. ekkor.
40. AZ 1859. OKTÓBER 27-IKI KAZINCZY-ÜNNEP A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMBAN.
Éppen ilyen nevezetes e pár év Eötvösre, mint politikai íróra. Kiemelendő körülmény, hogy előbbi politikai röpirataiban kifejezett elveihez híven vagy talán mert többet megnyerni nem remélt, 1857-ben, az uralkodó második körútja alkalmával, azt a nevezetes kérelmet, hogy a király állítsa vissza az 1847-iki alkotmányt, a 129 kérelmező közt ő is aláírta. Lehet, hogy aláírta bátorságból is; mert Bach forradalmi szelleműeknek tüntette fel őket s felségsértési perre gondolt; de mindenesetre aláirta elvből is, mert hazánkat vagy attól féltette, hogy egy új forradalomban keres menedéket s ez nem bírná el; vagy hogy megszokjuk az absolutismust s a nemzet ereje ellankad.*
L. Kivált Falk: Széchenyi és kora. –. és Kor és Jellemrajzok. 325. l.
Nevezetesebbek ennél röpiratai, melyekben az 18459–60-iki európai mozgalmakat s ezek hatásait Ausztriára és hazánkra nézve rajzolta, még pedig oly mély belátással, hogy minden kör és nemzetiség figyelmét magára vonta és bizalmát megnyerte.*
L. az erdély szászok 50 aláírással ellátott levelét Eötvöshöz Segesvár. 1860 deczember 25. Pesti Napló. 1861. 3. sz.
Az olasz háború kitörése előtt kevéssel, 1859 április elsejére jelent meg névtelenül Eötvös előtt kevéssel, 1859 április elsejére jelent meg névtelenül Eötvös egy újabb fontos röpirata Die Garantien der Macht und Einheit Oesterrichs (Leipzig, F. A. Brockhaus, 4, 218. l.), mely az olasz háborút megjósolja s nagy föltünést keltett künn és benn egyaránt, úgy hogy pár hét alatt második, kevéssel utóbb harmadik és negyedik kiadásban jelent meg. Általában azt mondták, hogy olvasásra legméltóbb mindazok közt, mik évek óta Ausztriáról megjelentek; már pedig özönnel jelentek meg a röpiratok. Eötvös abból indul ki, hogy Ausztriának erősnek és hatalmasnak kell lenni s minthogy az 1859-iki viszonyok közt csak egyetlen érdekszövetségre, Angliára számíthat, a kérdés az, miként lehetne a legrövidebb idő alatt Ausztria egységét és erejét növelni, minthogy rövid időn nagy erőfeszítéseket kell tennie és ez az erőnövelés Európa közérdeke? Tehát ez nem külön a dynastia, nem is az egyes nemzetiségek, hanem a szabadság és haladás kérdése. Ennek megoldásában nem a multból, hanem a jelenből kell kiindulni. Erre nézve tény, hogy Ausztria a maga mai európai elszigeteltségében csak önmagára számíthat és elszigeteltségének oka a keleti kérdés. E belső erejét csak kettő növelheti: erőösszpontosítás és a belső egyenetlenség okainak megszüntetése. Az elsőt csak központosítás által érheti el a második meg azt követeli, hogy a monarchia egyik része se kapjon a másiknál előnyösebb állást; sőt mindenkinek viszonya az egészhez egészen» azonos legyen. Ez az egyenlő állás, csak politikai szabadságon s nem kényuralmon alapulhat és ennek az egyes államok administrativ autonomiájában kell állania, még pedig nem ezek nemzetiségi felosztása, hanem történelmi határai szerint. E belkormányzati administrationak nem kell szükségképen azonosnak lenni, csak az összállamhoz való viszonyaiban. Ez Ausztria jövőjének első biztosítéka. A második, még fontosabb biztosítéka a nemzetiségi elvben van. Ugyanis ez Ausztriában megegyező a történelmi alappal; tehát a nemeztiségi elv emígy a belső önkormányzattal egész népek által képviselve, forradalomellenes és így a központi hatalom erősödésére vezet azon meggyőződés által, mely szerint az egyes nemzetiségek érzik, hogy kifejlődésöket csak egy hatalmas központi állam biztosíthatja. E felfogást elősegíti az is, hogy az egyes nemzetiségek történeti öntudata és önérzete Ausztria egyes államaiban sokkal jobban él mint bárhol. Bizalommal tekinti tehát Ausztria jövőjét; mert mihelyt belátja, hogy az egyes nemzetiségek természetes kifejlődését támogatnia és erősítenie kell s mihelyt e nemzetiségek belátják, hogy fejlődésöket csak egy hatalmas egészszé egyesített monarchia biztosíthatja: Ausztria egysége és hatalma biztosítva van; már pedig ez mind többnek és többnek kezd ma meggyőződése lenni.
Az itt elmondottakra csupán egy pár megjegyzést kell tennünk. Eötvös itt éppen azokat az elveket fejti ki más viszonyok közt, t. i. az önkényuralommal szemben, mint 1850-ben a márcziusi alkotmányon alapult berendezéssel szemben. Akkor annak az alkotmánynak alapelveit elfogadva, részleges változtatások, most meg az önkényuralom megszüntetése és megfelelő alkotmányos berendezés által kivánta volna megmenteni Ausztriát a zavaroktól; de a végső mód mindkét esetben ugyanaz: alkotmányos alapon központosítása egy reichstrahban mindannak, közös miniszteriummal egy központban, mi az összmonarchiára tartozik (Eötvös a kül-, had-, pénzügyet és kereskedelmet nevezi meg) és belkormányzati önkormányzat történelmi alapon minden egyes államban. Ő tehát nem dualistikus alapon kivánná szervezni Ausztriát Magyarországgal, mint a hogy ma van s a mint hazánk politikusai egyaránt kivánták már 1848 előtt és utána mindig; előtte hazánk is csak az összmonarchia egyik állama, melynek 1848 előtti állása a fenti négy ügyre nézve csaknem épen oly kényuralmi volt, mint a többi provincziáé (als die übrigen Provinzen). Eötvös tehát 1850-iki elveitől e tekintetben nemcsak nem tágított; sőt ebben a röpiratban külön fejezetet szentel annak, hogy a monarchia ily berendezése nem ellenkezik hazánk történelmi multjával s a monarchia összkormányzatához való 1848 előtti állásával. Így tehát ő az 1848 április 11-iki törvények által biztosított és kifejtett önálló magyar alkotmány alapelveit mellőzi s jóformán nem is említi; sőt műve utolsó fejezetében módosításokakal ugyan, de visszatérést ajánl az 1849 márczius 4-iki alkotmányra, azt írván: «Bármekkorák ez alkotmány egyes foglalkozásai, minden elfogulatlannak el kell ismernie, hogy az alkotmányos szabadság minden lényeges elvét kifejezi, s hogy megvan benne minden, minek az állam végleges szervezésében alapunk gyanánt kell szolgálnia». Mindebből azt a következtetést vonja le, hogy egy ily alkotmány, a hibák elkerülésével, 1859-ben nem fogadtatnék oly ellenszenvvel, mint a márczius 4-iki 1849-ben, az akkori idők izgatottága miatt, fogadtatott.
Kónyi Manó Deák Ferencz beszédei II. kötetében (2. kiad. 404. l.) e műről a következő érdekes adatot mondja el, mint gróf Andrássy Gyulától hallottat, ki csak 1858 augusztusában tért haza az emigratióból. Alig olvasta el Eötvös e művét, hozzá sietett és szemrehányást tett neki műve irányáért, mint mely összes nemzeti igényeinkkel és multunkkal ellenkezik. Eötvös erre azt felelé, hogy műve utolsó fejezetének kefelevonatát megküldte Deáknak, ki minden megjegyzés nélkül küldvén vissza, ezzel kifejezte, hogy kiadása ellen nincs kifogása. Erre Andrássy Deákhoz sietett, ki meg azt felelte, hogy az ő politikája homlokegyenest ellenkezik Eötvösével; de a haza mai válságos helyzetében nem érez jogot rá, hogy az övétől eltérő vélemény nyilvánítását megakadályozza.
Ennek az adatnak fontossága kiviláglik abból, hogy Deák e nyilatkozata fordulópontot alkot Eötvös politikai és publicistikai működésében. Ez idő óta szakít eddigi elveivel, melyekben különben is némi ingadozás vehető észre, különösen ha összehasonlítjuk ez elveit s azt az eljárását, hogy az 1857 május 9-iki memorandumot aláírta. Mindennek magyarázata azonban csak egy, még pedig az, hogy kimenekülést keresett az önkényuralomból és hogy ezen kívül úgy hazánkat, mint vele együtt Ausztriát féltette a ki nem kerülhető külső bonyodalmaktól, sőt mindkettőt a végleges bukástól.
Mindjárt következő röpiratát, Die Sonderstellung Ungarns vom Standpunkte der Einheit Deutschlands,* már az 1859-iki olasz háború s az 1860 április 19-iki királyi kézirat után írta, mely a kényuralmi központosítás elvéről való lemondást jelentette ki. Eötvös itt abból indul ki, hogy az olasz háború, Olaszország egysége okvetetlenül előtérbe tolta a német egység kérdését. Ha az osztrák monarchia kérdése általános európai kérdés, az a német egységé is; és így, ha Ausztria mai elszigeteltsége ugyanaz, mint volt egy év előtt, helyzete nehezebb és más megoldást igényel. Ugyanis a német egység csak szövetséges állam alakjában, közös népképviselettel oldható meg s ez döntő Ausztria sorsára nézve is; mert harmadrésze a német szövetséghez tartozik. E szerint Ausztria szervezése csak úgy oldható meg, ha vagy belép egész területével a német szövetségbe, vagy kilép belőle egészen, vagy végre ha a szövetséghez tartozó részei oda tartoznak ezután is s a többi tartományai külön kormányoztatnak. A két első megoldás lehetetlenséget foglal magában s így marad a harmadik. Ebből azonban világosan következik, hogy a német egység, mint szövetséges állam, s Ausztria egysége, az eddigi merev és mindenre kiterjeszkedni akaró központosítással, egymással ellentétben állanak. Eötvös azt igyekszik bebizonyítani, hogy Ausztria egysége és ereje, mi szintén európai szükség, elérhető e merev központosítás nélkül is; sőt Magyarországra nézve csak a törvényhozási különállás (personalis unio) a törvényes mód s csak ez a különállás egyeztethető meg a német egység kérdésével. Kifejti, hogy hazánk és Ausztria közt a multban csak a personal-unio volt, s noha idővel e kapocs szorosabbá vált; de sohasem lett azzá, mivé 10 év óta, a magyar törvényhozás nélkül, önkényuralom útján tenni akarják. Ő ugyan e művében is kiemeli az összmonarchia eszméjének ugyanazon gyakorlati előnyeit, mint előbbi két röpiratban; de most a változott idők hatása alatt, az 1848 előtti dualismust tartja csupán lehetőnek; és noha nem kétli, hogy hazánk országgyűlése által egy összmonarchiai szerkezetet, egy összbirodalmi képviselőtestülettel és közös ügyekkel (ezeket most csak háromra teszi: kül-, had-, pénzügyi) a köz és európai érdekviszonyok, viszont a hazai állapotok bölcs mérlegelésével a mult évek alatt a 47-es alapra visszatérve meg lehetett volna oldani; de ez csakis országgyűlésen törtéhetett volna és csakis Magyarország törvényhozási különállásával mindazokban, melyek a közös ügyekre s így a központosításra nem tartoznak. De most, a módosult európai egyensúly miatt, mely a német egység elérhetésétől van függővé téve, mindez megváltozott s hozzáteszi, hogy az összmonarchia megvalósítása Ausztria erejének növeléséhez nem is szükséges. Kimutatja történelmi alapon, hogy Ausztria csak addig volt egységes, erős és kiállotta a legnagyobb viharokat, míg kapcsolata hazánkkal a personal unión alapult; a monarchia egységét és erejét a beolvasztási kisérletek ingatták meg. Az eredmény lett belsőleg züllés, külsőleg Ausztria elszigeteltsége. Magyarország ellenállása az eddigi kisérletekkel szemben nem más, mint a történelmi mult, vagyis a jogfolytonosság elvének harcza a bécsi központosítás ellen.
Leipzig. 1860. F. A. Brockhaus. V. 98. l. Magyarul: Magyarország különállása Németország egységének szempontjából. Egy magyar államférfiútól. Pest. 1861. Emich g. 122, 2. l. Megjelent 1861 április 30-ikára. Meglehetős zavaros fordítás Toldy Istvántól.
Látható, hogy ez nem más, mint Eötvös elveinek gyökeres megváltoztatása arra nézve, mi hazánkat illeti s visszatérés a dualismus eszméjére a 48 előtti alapon, az idők szükségeinek megfelelő változtatásokkal. Mindazok, kik eddigi fejtegetéseinket megfigyelték, láthatják, hogy Eötvös még mindig nem mondta ki Magyarországra nézve az egyetlen helyes végkövetkeztetést: t. i. hogy kiindulásul csak az 1848. évi törvények szolgálhatnak; de a personal-unio e világos hangsúlyozása lényegileg most már ezt legalább is maga után vonta.
Ez idő óta Eötvös politikai elve ugyanaz maradt s főképen abban állt, hogy Ausztria álljon a német egységi mozgalom élére; hozzon létre közvetetlen választás útján egy központi német parlamentet, melyben részt vennének Ausztria német tartományai is; Ausztria központosítása megszüntetendő, Magyarország törvényes állása visszaadandó s a közös ügyek azután megoldandók alkotmányos egyezkedés útján, a dualismus alapján. Nem ily határozott alakban ugyan; de ez említett röpiratának is lényege. Falk írja, hogy még e röpirat megjelente előtt, majdnem közvetetlenül a villafrancai béke után egy ily tartalmú emlékiratot is írt, melyet herczeg Esterházy közvetítésével gróf Rechberg külügyminiszternek adott át. Rechberg több napig nem szólván róla, Esterházy kérdést intézett hozzá, mire Rechberg így szólt: «Kedves herczeg, a mit báró Eötvös ír, az mind igen szép, hanem erről majd harmincz esztendő mulva beszéljünk».
Ugyanő írja, hogy 1860 deczemberében, tehát az erdélyi út után, egyszer kihallgatáson volt az uralkodónál. A tárgy befejezte után, óvatosan a magyar viszonyokra terelvén a beszédet s látván, hogy a császár szívesen hallgatja, a magyar viszonyokat feltárta az uralkodó nézetekkel együtt. A császár nyugodtan végig hallgatván, azt kérdezte, hogy mi volna határozott terve a magyar viszonyok rendezésére? Eötvös ekkor az uralkodónak is előadta a memorandum lényeges tartalmát, kifejtvén, hogy a német egység feltartóztathatatlan s ha nem áll ő az élére, akkor ismét előáll a 48-diki helyzet, hogy Ausztriának egy forradalmi parlamentbe kellene követeket küldenie. A császár ezek hallatára mind izgatottabb lett s azt mondta rá: «Micsoda, én képviselőket, népképviselőket küldjek Frankfurtba? Soha, soha, de soha!» Ugyanazon nap Haynald is kihallgatáson volt az uralkodónál, ki Eötvösről így szólt neki: «Imént Eötvös volt nálam. Ennek az embernek személye nagyon tetszett nekem; de az költő, idealista; képzelje csak, azt akarja, hogy képviselőket küldjek Frankfurtba». Ezt pár nappal utóbb Haynald maga beszélte Falknak.*
Falk, Kor- és jellemrajzok. 224–226. l.
E röpirat minden irányban mély benyomást tett s a megingott önkényuralom fentartására, mely a diplomatiában, belkormányzatban, háborúban egyaránt vereséget szenvedett, senki sem gondolt; ám Bécsben a 48-iki törvények s a dualismus elfogadására sem gondoltak még; de már tudva volt, hogy valami történik. Valóban a külügyekben Boul-Schauensteint Rechberg, Bachot augusztusban (1860) Goluchowski Agenor váltották fel, kik belátták, hogy az államot csak Ausztria népeinek, alkotmányos közreműködése mentheti meg. Így adta ki az uralkodó az októberi diplomát (20-ikán), melynek alapelve, hogy ezentúl a törvényhozás joga csak a tartományi gyűlések által választott s egy kamarából álló reichstagot illeti meg.
Minde megelőző körülmények alatt hazánkban a fődolog volt az egyetértés bizonyos főpontokban úgy Magyarországon, mint Erdélyben s így első sorban az 1848-iki törvényekben kimondott unió kérdésben. E végből Eötvös 1860 augusztus első napjaiban Szent-Tornyára (augusztus 9-ikén), onnan fiával, ennek nevelőjével együtt, gróf Mikó meghivására, az erdélyiek felvilágosítására és előkészítésére s egyszersmind hogy az azelőtti évben az erdélyi múzeum megnyitó ülésén kifejtett elveinek mélyebb alapot adjon, újra Erdélybe ment s ez az útja valóságos diadalúttá vált. Augusztus 13-ikán Dézsen át Beszterczére érkezett a szász honismertető társulat évi nagygyűlésére, hol 15-ikéig időzött; részt vett e testvéries ünnepen s 15-ikén este a búcsúlakomán az erdélyi nemzetiségeknek a tudományban való egyesülésére ő is beszédet mondott Budaker felköszöntője után. Beszterczéről gróf Teleki Domokos meghívására Gernyeszegre, onnan augusztus 18-ikára M.-Vásárhelyre ért, éppen a király születése napján. Itt is, mint egész útjában, ovatiók tárgya volt. Innen Szt-Benedekre ment augusztus 19-ikén Medgyesre, Erzsébetfalvára, estére Keresdre, 20-ikán Almakerekre, majd Segesvárra, onnan augusztus 21-ikén Sz.-Udvarhelyre ért, hol azonban már a kimerítő utazás miatt lázt kapott. Ezért tervezett útját félbe hagyva Csikbe és Kézdivásárhelyre nem ment el, hanem a Rikán keresztül Brassóba sietett. Kirándult Előpatakra is; de már Sepsiszentgyörgyre nem ment; hanem másnap Fogarasra, onnan Nagyszebenbe, majd Gyulafejérvárra ment; de itt betegsége több napra lekötvén, a tervezett találkozás Mikóval a Detonáta csúcsán, hol a két férfiú búcsukezet akart szorítani, elmaradt s csak Eötvös fia és nevelője mentek el oda, hol az oláhok nagyszerű fogadtatást akartak rendezni. Mikó Gyulafejérvárt búcsuzott el Eötvöstől augusztus végén, Eötvös pedig szeptember 8-ikán ért vissza Pestre.
Eötvös ez útjának politikai jelentőségét különösen az emeli ki, hogy ez alkalmat adott a nemzetiségi érzelmek megnyilatkozására; újra népszerűvé tette az unió eszméjét, mely éppen a tulajdonképeni magyarországiak közül akkoriban némelyek meggondolatlan nyilatkozatai miatt Erdélybe nem csekély visszahatást ébresztett; előkészítette az elméket mindarra, mi az 1860 deczember 18-iki nagy esztergomi értekezleten s utóbb ennek hatása alatt, kivált Haynald föllépése által, Erdélyben 1861 február 11-én a gyulafejérvári konferencziában történt, melyben Haynald Erdély ügyeire nézve az egyedül illetékes magyarországi országgyűlésre való meghívást jelentette ki törvényesnek.
Visszatérve az események fonalára, látható, hogy az októberi diploma más alakban újra Ausztria foederalistikus szervezését czélozta s hazánk éppen oly kevéssé fogadhatta el, mint az 1849-iki márcziusi alkotmányt. Ugyanis nem nyerte volna vissza a teljes magyar alkotmányt, sem az uniót Erdélylyel; és noha a diploma szakított a jogeljátszás az előtt divatos elméletével, nem ismerte el sem az 1848-iki törvényeket, sem a jogfolytonosságot. Magyarország álláspontja erre mondhatni nyomban kifejezésre jutott az 1860 deczember 18-iki esztergomi értekezleten, melyen 45 meghívott vett részt külöböző pártárnyalatokból s csak Deák utasította vissza a meghívást. Eötvös és Andrássy is megjelentek ott s az általános vélemény abban fejeződött ki, hogy hazánk állása csak országgyűlésen, még pedig nem az 1608: VIII., hanem csakis az 1848: V. t.-cz. alapján összehívott országgyűlésen tárgyalható. Ezt fogadták el még a conservativek is s ebben az értelemben szóltak a kérdéshez Wenkheim, Dessewffy Emil, Eötvös és Andrássy is, kik épen az 1848-iki törvények legalitásának hangsúlyozása végett mentek el.
De nemcsak hazánknak nem tetszhetett az októberi diploma; nem tetszett az ausztriai németeknek sem, kik világosan elvesztették volna a hegemoniát úgy az egyes tartományi gyűléseken, mint a teljes, valamint a szűkebb reichsrathban, mely utóbbi csak az ausztriai tartományok ügyeire terjeszkedett volna ki s e mellett fenyegette ez az alkotmány Ausztria állását Németországban is. Goluchowski erre nemsokára visszalépett, helyét Schmerling Antal foglalta el, ki 1861 február 26-ikán az u. n. februári patenst bocsáttatta ki. Ez a központosított alkotmányt megint módosította. E szerint a reichsrath két házból (urak háza és képviselők háza) állt volna. A képviselőház abban különbözött volna az 1849 márczius 4-iki alkotmányétól, hogy tagjait a tartományi gyűlések választották volna; állt volna 343 képviselőből, kik közül Magyar-, Horvát- és Erdélyország 120-at küldött volna, a 17 ausztriai tartomány 203-at, Velencze 20-at s ebben a német elem túlnyomósága biztosítva volt. Ez a patens egyébként a szűkebb reichsrath eszméjét, a Magyarországot nem illető ügyekre nézve, szintén megtartotta. Ez a reichsrath először 1861 május 1-jén ült össze oly czélzattal, hogy a hazánk által felküldendő tagokkal teljessé tétessék, mi, mint tudjuk, nem történt meg.
Mindezek következtében az 1860 év végét és 61 elejét a túláradó politikai hangulat, a több mint tiz év óta nem ismert reményteljes izgatottság jellemzi. A megyék feliratai, a hirlapoknak engedett szabadabb mozgás, e feliratoknak a hirlapokban megjelenhetése mind egy pontra, a nemzet nagy érdekére összpontosították a figyelmet. Ily körülmények közt tartatott Pesten az ismert, nevezetes országbirói értekezlet közvetetlenül az országgyűlés előtt 1861 február–márczius havában, melynek működésében Deákkal együtt Eötvös is részt vett. De ennél fontosabb az a várakozás, melylyel a nemzet az országgyűlésre készült, mely hivatva volt az októberi diplomára nézve elmondani a nemzet véleményét, melyet egyébként a megyék feliratai már előre tisztába hoztak. Eötvöst Balássy Antallal együtt Budavár választotta meg, nagy lelkesedéssel képviselőjéül,* s az országgyűlésen a második osztályba soroltatván ki, június 17-ikén ennek elnökévé választatott. Szalayt Pesten a Lipótváros választotta meg s neki márczius 11-ikén alkalma nyílt, hogy gyermekkori barátját ő ajánlja a választók figyelmébe. E nevezetes beszéd azonban Eötvösnél egyszersmind programmbeszéddé vált, melyben határozottan körvonalozza az országgyűlés teendőjét a következő szavakban:
A tiszteletökre 1861 márczius 27-ikén rendezett díszlakoma leirását l. Pesti Napló 1861. 72. sz.
«Törvényhozásunk föladása: föntartani nemzeti önállásunkat, melyet ezer év óta annyi veszélyeken át megőriztünk, melyet sarkalatos törvényeink, a sanctio pragmatica s annyi királyi eskű és hitlevél biztosított; melytől erőszak által megfosztathatunk, de melyről önként lemondani nem fogunk soha.» «Törvényhozásunk második föladása megőrizni, kifejezni, biztosítani czélszerű szabályozás által az 1848. év vívmányait.»
Az 1861 április 6-ikán megnyilt országgyűlés történetének részletei nem tartozhatnak az életrajz keretébe; csupán röviden említjük meg, hogy az országgyűlést megnyitó trónbeszéd egyetlen szóval sem említette a februári patenst, csak az októberi diplomáról szólt, a mi akkor nagy feltünést okozott; de az ujonnan tervezett alkotmány viszonya a magyar közvéleménynyel és meggyőződéssel szemben ugyanaz maradt. Eötvös ekkor már, mint láttuk, teljesen azonos állásponton állt mint Deák, s ezért az 1860-iki röpirat után az ausztriai lapok azt a pártot, mely a 48-iki törvények elismerésével akarta az új idők kiengesztelő politikáját a dualismus alapján elkezdeni. Deák-Eötvös pártnak szerették nevezni, melynek alapelvét ebben lehet legjobban kifejezni: A nemzet világos és szabatos álláspontja az, hogy az 1848 április 11-ik i törvények érvényesek mindaddig, míg a király által szentesített országgyűlési határozat őket nem módosítja, vagy el nem törli; ezeknek elismerése az alkotmányosnak tervezett új rendszer első és természetes következménye, ez a jog és törvény első kérdése. Ámde Ausztria kormánya éppen azt, az általa úgynevezett «jogtámasz»-t nem akarta kiadni kezéből, hogy 1849 április 14-ike eltörölte e törvényeket; tehát a forradalom fegyveres leverése által a magyarok elvesztették alkotmányukhoz való igényöket s így bármely alkotmány számukra ingyen kegyelem.
41. DÍSZMENET EÖTVÖS KÉPVISELŐVÉ VÁLASZTÁSAKOR.
Az 1861-iki országgyűlés első hónapja kevés kivétellel a szervezkedésé volt. Magoknak a teendőknek tárgyalására csak május 17-ikén került a sor, midőn Deák első feliratát letette a ház asztalára s ezzel határozott irányt adott az országgyűlésnek. Időközben két nevezetes haláleset zavarta meg a ház tárgyalásait. Egyik volt Palóczy Lászlóé az április 26–27-ike közti éjfél után, mely mint a ház üléseit három napra elnapolta. Ez alkalommal az április 27-iki ülésen Eötvös is magasztaló szavakkal szólt az elhunyt érdemeiről, kivel Borsod megyében több éven át együtt munkált. E felszólalásának oka egyébaránt Hunfalvy Pál beszéde volt, ki közfelháborodás között a ház üléseinek elnapolása ellen nyilatkozott. A másik, az egész országot megdöbbentő eset, a Teleki László gróf öngyilkossága volt, május 7–8-ika közti éjjelen s másnap, szerdán, éppen Deák felszólalására, ki felirati javaslatát e napon akarta előterjeszteni, üléseit a ház hétfőig (május 13-ikáig) elnapolta.* Teleki temetésén, május 10-ikén, a ház nevében Eötvös tartott felette búcsúbeszédet, melyet e megható szavakkal végzett: «Sorainkban nagy hézag támad távozásod által. Sajnosan fogunk nélkülözni a küzdelmek között, melyek ránk várnak. De ha Isten becsületes törekvéseinket megsegíti, s a czél, mely után fáradunk, el leszen érve, ha e nemzet ismét visszanyerheti jogos állását, és sok fáradság, sok áldozat után az lesz, a mivé azt véred hullatásával is tenni akartad volna; a győzelem pillanatában részt fogsz venni Te is, s a nemzet szobrodra fogja tűzni a koszorút, mely nemcsak azokat illeti, kik a diadalban részt vesznek, hanem megillet minden bajnokot, ki a csatában, mely győzelemmel végződött, vérez vala el.»
Ez az elnapolás volt oka, hogy Deák javaslatát a külföldi lapok előbb közölték, hogy sem előadta.
Hétfőn, május 13-ikán, Deák beterjesztette felirati javaslatát (XXI-ik ülés); a határozati párt programmját Tisza Kálmán május 16-ikán fejtette ki (XXIII. ülés), melyre nyomban Szalay László felelt. Eötvös a maga nagy beszédét május 17-ikén tartotta meg, melynél fontosabbat egész politikai pályáján sem mondott. A beszéd, tartalmára nézve, teljesen azonos 1860-iki röpiratával. Kijelenti ebben, hogy a szoros törvényesség híve; híve annak az irányzatnak, mely «az ország alkotmányos önállásának s függetlenségének teljes biztosítékát tűzi ki törekvése czéljául;» kijelenti, hogy Deáknak «mind elveit, mind azon következtetéseket, melyeket azokból vont, egész kiterjedésökben elfogadja.»
Eötvös e beszéde más oldalról és más szempontból veszi vizsgálat alá a szóban forgó kérdéseket, t. i. abból, hogy ezek megoldása az «egész» birodalom, sőt Európa jövőjére is befolyást fog gyakorolni; már pedig e szempontból nem elég, hogyha mellettünk szól a törvény holt betűje; mert ha az a népek érdekeivel s az európai közvéleménynyel ellentétben áll, diadalra nem számíthat.
E bevezetés után tér át a kérdés lényegére, mely abban áll, hogyha hazánk engedne is az októberi diploma és februári patens óhajainak s lemondana is ezredéves önállásáról: a patens által tervezett viszonyok létre jönni nem fognak; mert útjában állanak oly körülmények, melyek eldöntése Ausztria körén kívül esik. Ez a döntő körülmény a német egység, melynek lényeges átalakítását fogná okozni az októberi diploma elfogadása, melynek világos célja a hazánk és Ausztria közti 1848 előtti dualismus megszüntetése; holott ennek a dualismusnak helyreállítása a personalis unió alapján, a kérdések megoldásának egyetlen lehetősége s tehát a megoldás nem is lesz más. «Ügyünk – mondá beszéde végén – nem olyan, mely egy pár napnak jobb vagy rosszabb kedvétől függ; ügyünk nem olyan, melyet a kegyelem adhat, vagy a hatalom megsemmisíthet; ügyünk a legszorosabb összeköttetésben áll az osztrák birodalom minden népének érdekeivel, ügyünk összeköttetésben áll mindazon nemzetiségek ügyével, kik részint e hazában, részint e haza környékein laknak. Ügyünk feltétele az Olaszország egységének; egyik feltétele a német egységnek. Ügyünk a legszorosabb összeköttetésben áll azon nagy ügygyel, melyért Európa népei három század óta vérzenek: a szabadsággal; és egy oly ügy, mely ily érdekekre támaszkodhatik, mely ugyanaz ezen ügyekkel: olyan ügy nem veszhet el. (Zajos helyeslés.) Csak egy veszély fenyegethetné mégis jövőnket, és e veszély az volna, ha mi mondanánk le magukról, ha elijedve azon nehézségektől, melyekkel találkozni fogunk, materiális jóllétünkért a nemzet függetlenségét árúba akarnánk bocsátani; vagy elragadtatva szenvedélyek által, a törvényesség teréről lelépnénk, vagy ha egyes kérdésekre nézve véleménykülönbségben lévén, mi kisebb kérdéseknél kikerülhetetlen, megfeledkeznénk a nagy czélról, mely előttünk áll, mely valamennyinknek az egyetértést tesi első kötelességül.»
42. AZ 1861-IKI ORSZÁGGYŰLÉS NAPLÓJÁNAK CZÍMLAPJA.
A szünni nem akaró éljenzéssel fogadott beszéd élénk tárgyalásra adott alkalmat úgy a következő szónokok beszédei, mint az osztrák lapok nyilatkozatai következtében s Deák és Szalay beszédein kívül a legfontosabbnak tartották a feliratot pártolók között.
Megtörténvén június 5-ikén az emlékezetes szavazás, melyen a ház három szótöbbséggel (155:152 ellen) elfogadta Deák felirati javaslatát a részletes tárgyalás alapjául; Eötvös a részletes vitában is állandóan részt vett június 5–14-ikéig; ő volt a többek közt, a ki a beadott módosítások irályi megszerkesztése és beillesztése végett június 8-ikán egy bizottság kiküldését javasolta, melybe őt is tagul választották Szalayval és Tisza Kálmánnal s így nyujtották be június 14-ikén a végleges szöveget, melyet a ház elfogadott.
Ez országgyűlésen az ő másik legfontosabb tette volt a nemzetiségi kérdésben beadott javaslata. Ugyanis június 8-ikán a felirati javaslat 8-ik czikke tárgyaltatván, ebben a «nem magyar szempontból, nem magyar érdekek szerint» kifejezésben a nemzetiségek megnyugtatására Károlyi Ede gróf «nem hazai szempontból, nem hazai érdekek szerint» kifejezést indítványoott, melyet a nemzetiségi képviselők helyesléssel fogadván, egy kis nemzetiségi vita fejlődött ki. Ekkor Eötvös terelte a kérdést helyes irányba, t. i. hogy ily fontos ügyet ne tárgyaljanak ötletszerűleg; mert a nemzetiségi kérdés a legfontosabb kérdés; ezért határozott intézkedéseket javasol s e végre már most bejelentette indítványát, kijelentvén, hogy ő a teljes polgári egyenjogúság híve, mint azt kimondta a 48-iki törvény. Ezzel az eredeti kifejezést megszavazták.
Midőn június 10-ikén a 31-ik czikknél e kérdés másodszor fordult elő, Popovics Zsigmond tényleges módosítát kivánt a felirat e helyén oly szellemben, mely alapul szolgáljon a nemzetiségi igényeknek. A vita folyamán Faur János általános szempontból fejtvén ki a kérdést, közértelmű helyeslésre talált s ehhez kapcsolta Eötvös második beszédét, ismét hangsúlyozván, hogy e kérdésben külön törvény által kiván intézkedést tétetni s az előbbi ülésen tett kijelentése szerint benyujtotta következő «indítványát bizottmánynak kiküldésére a nemzetiségi kérdésben»:
«Azon kérdések között, melyeknek megoldása a jelen törvényhozás feladatához tartozik, a különböző nemzetiségek méltányos igényeinek kielégítésénél fontosabb alig létezik.
E ház kijelelte az elveket, melyeket e kérdés megoldásánál követni akar, midőn első felszólalásában kifejezte, hogy minden nemzetiségnek kész megadni mindazt, mi az ország területi és politikai szétdarabolása és törvényes önállásának koczkáztatása nélkül megadható. Minthogy azonban ezen elveknek czélszerű alkalmazása attól feltételeztetik, hogy egyrészről a hazában létező különböző nemzetiségek igényei és kivánatai, a másikról azon nagy fontosságú országos érdekek kellő figyelembe vétessenek, melyekkel a nemzetiségi kérdés végleges elrendezése összeköttetésben áll: egy 27 tagból álló választmánynak kiküldését indítványozom, mely addig is, míg azon akadályok elháríttatnak, melyek miatt az oszággyűlés a jelen pillanatban törvények alkotására illetékesnek nem tartja magát, mindazon előmunkálatokat megtegye, melyek elkerülhetetlenül szükségesek arra, hogy e fontos kérdés e hon külön ajkú polgárainak megelégedésére s a haza közjavára törvény által megoldassék.»
43. AZ 1861-IKI ORSZÁGGYŰLÉS EMLÉKÉRME.*
Az 1861-iki országgyűlés emlékérmének (223. l.) képünkhöz használt eredetije a nagybányai városi múzeum birtokában van.
Ezt az indítványt a ház június 25-ikén egyhangúlag elfogadta s a 27 tagú választmányt, melynek Eötvös tagja s választott elnöke lett, kiküldte. Ez munkálatát augusztus 1-jén benyujtotta a háznak, mely állt egy jelentésből azon főelvekről, melyeket szeme előtt tartott s az ezek szerint készült törvényjavaslatból. Mindkettő annyira kifejezi Eötvös elveit s annyira ezeket fejezi ki, hogy minden túlzás nélkül a főrészt bennök az övének mondhatjuk. Elvetvén ezek szerint a tótok, erdélyi oláhok és szerbek külön kívánalmait, a jelentés különösen két elvet állított fel: a) hogy «Magyarországnak minden ajkú polgárai, politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatlan magyar nemzetet képezik; és b) hogy az országban lakó minden népek, – névszerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz stb. – egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül, az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.»
Ez tehát más szóval az 1848-iki törvény elvének alkalmazása volt a részletekre s ez alapon dolgozták ki az összesen 24. §-ból álló javaslatot, mely különösen csak ideiglenese jellegű lett volna addig, míg a kiegészített országgyűlés véglegesen le nem tárgyalta volna. Mellőzve a részleteket, megjegyezzük, hogy Vlád Lajos Krassó és Popovics Zsigmond Arad megyei képviselők ugyanekkor egy ennél bővebb s a nemzetiségek politikai érvényesülését sokkal jobban kidomborító törvényjavaslatot adtak be, mely utóbb a nemzetiségi kérdés feletti harczokban a nemzetiségi követelések minimuma lett. Így könnyen elgondolható, hogy sem a szerbek, sem az erdélyi oláhok nemcsak nem fogadták bizalommal Eötvös e javaslatát s a bizottsági munkálatot, sőt ez a nemzetiségi harczoknak egyik oka lett a 60-as évek első felében. A Telegraful Roman* már most egyenesen felhívta a románok figyelmét e javaslat ellen, melynek törvénynyé válását meg akarta gátolni és ez magyarázza meg Eötvös utóbbi működését a nemzetiségi kérdésben.
Pesti Napló, 1861. 149. sz.
Azonban nemcsak ebben, hanem egyébben is, Eötvös az 1861-iki országgyűlés egyik legkimagaslóbb és legtevékenyebb tagja volt. Minden fontosabb bizottságban részt vett; így a május 25-ikén kiküldött 9 tagú bizottságban is, melynek feladata volt az országbirói értekezlet munkálata alapul vételével indítványt tenni arról, hogy a rendszeres codificatio előtt is miként lehetne a törvénykezést ideiglenesen elrendelni? Ennek jelentése június 20-ikán került napirendre s a ház ennek alapján e munkálatot, az 1848: XV. t.-cz s az újabb változott jogviszonyok szerinti módosításokkal, ideiglensen elfogadta.
Mellőzve más részletkérdésekben való szerepét, Eötvös e működése, híres felirati beszéde, mind azt mutatják, hogy nemcsak Deák nézeteit vallotta; de épen a felirati vitából világos, hogy a párszor távollevő Deák elveinek s óhajainak megbizottja is volt s mint ilyen szólalt fel. Az országgyűlés augusztus 22-ikén, mint ismeretes, feloszlatással végződött.
