A magyar iskolázás első királyaink alatt
A magyar iskolázás első királyaink alatt
Nemzetünk, az első százakban, a hon- és alkotmányszervezés nagy munkájával volt elfoglalva; természetes, hogy a kultúra terén sem Szt. István, sem utódai nem akartak újat alkotni, hanem elfogadták a szomszéd népeknél talált mintákat. Első királyunk előtt ily kitünő minta volt a N.-Károlyé, a frank nemzeti míveltség alapítójáé, ki Alcuin, a nagynevű britt szerzetes vezetése mellett Európában első szervezte a rendi oktatást, a fejedelmi (udvari) iskolától le a legkisebb kolostori iskoláig.
A külföldi mintára itthon felállított kolostori és apátsági iskolákban is a hét szabad művészetet (septem artes liberales) tanították, melyekről azt tartották, hogy minden tudásnak az összege, hogy némelyek sajnálkoztak Plátón, ki nem ismerte e művészeteket. Szerepök a bölcsességre vezetés volt, melyet egy hármas és egy négyes úton (trivium és quadrivium) eszközöltek. A trivium tárgyai: a grammatika, rhetorika, dialektika; a quadriviumé: muzsika, arithmetika, geometria, astronomia. Az egészet befejezte a theologia, melyet azonban az egyetemen vagy főiskolán tanítottak. Ily főiskolánk, úgy látszik, III. Béla koráig nem volt.
A plébániai vagy fárai iskolák helyettesítették a mai népiskolát. Szent István kora óta ezek a templomok függelékei, a keresztyén érzület melegágyai s az elemi ismeretek közlői. Főtantárgyuk a vallástan és erkölcstan, melyet rendszerint a papok tanítottak, mint ez iskolák felügyelői s sok helyt mesterei; továbbá az olvasás és írás. A betűírás ezekben az iskolákban a grammatika előcsarnoka volt. Írni azért is kellett tanúlni, mert az ipar fejlődtével a végzett segédnek tartozott az ura felszabadító levelet adni. Tanították továbbá a számvetést és éneket, ez utóbbit az istentisztelet kedvéért. Egyházi szertartásoknál, temetéseknél stb. az iskolásgyermekek karának már akkor is szerepe volt, s a tanulókkal való házaló éneklés, a régi időktől fogva egész a jelen századig, a tanítóknak mellékjövedelmet biztosított. A Margit-legenda is azt mondja az énektanulásról: »és kevés idennek utánna jól kezde tanolny és énekelny az egyéb kisded leányokkal«.
A nemesség gyermekei, a hadviselést tekintvén leendő foglalkozásuknak, ritkán jártak fárai iskolákba; de annál inkább tanultak bennök a nép gyermekei, úgy, hogy IX. Gergely pápa 1233-ban panaszolva írja magyarországi követéhez, hogy Magyarországon a papok közt sok a szolgai származású.
Az ország némely részében fárai iskolák pótolták a kolostori iskolákat is. Az erdélyrészi Szászföldön pl. nem is volt soha sem kolostor, sem kolostori iskola, csak egyházközségi iskola, mely azonban a politikai községgel egyet jelentett. Egyházi szabályzataik a XIV. századból úgy szólnak a tanítóról, mint egyházi egyénről, a plébánia kiegészítő részéről. Némely vidék plébániai iskoláinak volt kerületi felügyelője is: az esperes, ki időnként a tanítókat kellő utasításokkal látta el. Ily kerületi tanfelügyelőkről, kik a Szepességben működtek, tesz tanúságot egy 1439-iki oklevél. A XIV. és XV. században az egész országban fennállott plébániai vagy fárai iskoláink számát némelyek öt-hat ezerre teszik.
A középkor az oszlopos egyéniségek kora. Feltünik egy-egy kiváltó férfi, élére áll valamely intézetnek s azt vállaira emelve, egyénisége erejénél fogva híressé, kimagaslóvá teszi. Így történt, hogy Európa legrégibb főiskoláit: Salerno, Bologna, Párizs iskoláit, ú. n. Studiumait a XI. században egy-egy ily szellemi Herkules tette világhírűvé. A mi volt Constantinus az orvostanban Salernónak és Irnerius a jogtudományban Bolognának, ugyanaz volt Abelard a theologiában és bölcseletben Párizsnak. Maga a pápa (Innocentius) elismerte róla, hogy tudja mindazt, a mi a mélységes pokolban, de azt is, a mi a magasságos égben van.
A párizsi egyetem, mely magát a kereszténység napjának, az egyház világító tornyának nevezte, melynek theologiai doktorai az egyháznak az égboltozat fényét adják: kell, hogy mintául szolgált legyen Európa különböző országainak. Nem csoda, ha Párizs már a XII. században a különböző nemzetek tanulói színe-javának a találkozó helye; az európai szellemi míveltség központja, valóságos angyalvára, hová idegen népek, távol országok fejedelmei is szívesen küldték tanúlni gyermekeiket. Hazánkból a XII. században a Bethlen- és Bánfi-családok több tagja, s nehány kiváló szerzetes tanúlt ott.
