A középkor jellemzése
A középkor jellemzése
A jelenkort a gyárak és gyári munkások korának mondhatnók: a X–XIII. századot is elnevezhetnők a bajvivók és a szerzetesek korának. Úgy tetszik, mintha akkor kétféle emberfaj lakta volna hazánk földét: fegyverforgató főurak és vitézeik s könyvforgató papok és szerzetesek. A világi és lelki ügyekkel bajlódó eme két race foglalkozásához képest hazánk rakva volt várakkal meg templomokkal és kolostorokkal, mint a háború és béke jelvényeivel. A világ az a harcmező volt, melyen királyok és főurak trónért és hatalomért küzdöttek; a kolostor pedig az a szenthely, hol a világ zajában kifáradt lelkek nyugalmat, s a béke apostolai lelki épülést találtak.
A középkort – mívelődési oldalát tekintve – a népek iskolába járása korszakának is mondják. Ha ez igaz, mi is, mint a szomszéd nemzetek, a latinokhoz mentünk iskolába: az ő betűiket vettük át, tudásszomjazó embereink az ő nyelvöket kezdették tanúlni, s tanúlták szakadatlanul Szt. István korától egész a jelen száz második negyedéig. E hosszas tanfolyam tanítómesterei jó sokáig a papok és szerzetesek (clericusok), a tanítás főműhelyei a kolostorok voltak.
A középkori kolostor más volt, mint a mai. Egy-egy plátói köztársaság az, a szentség elvére alapítva. Ebben is, mint amabban, három rend volt: az iparosok, a harcosok és a bölcselkedők rendje. Hiszen pl. a bencések nemcsak az emberek elméjét szántogatták, hanem a földet is mívelték, a ciszterciek szintén gazdaságot is folytattak. Otthon, a celláikban ülő szerzetesek közül némelyek könyveket másoltak, mások iniciálékat festették és aranyoztak; voltak, kik könyvkötéssel, íróhártyafesték- és tintakészítéssel foglalkoztak. És e szakmákban oly becses cikkeket készítettek, hogy a franciák ma is azt mondják e remek készítményről: »benedictinus munka«. A harcosok rendjét a prédikálók és hittérítők alkották, kik a tudatlanság és hitetlenség ellen folytattak hadjáratot. A bölcselők rendjének megfeleltek a kolostorfőnökök, a kanonokok, a kolostor vagy apátsági iskola mesterei, élükön a scholasticus magisterrel. A ki aztán a scholarok vagy noviciusok közül idő jártán legtöbbre ment a legnemesebb művészetben, a dialektikában: az a plátói állam filozofusához hasonlóan, – kormányzó, főnök vagy apát lett.
