2
2
Már a bevezetésből látható, hogy Gímfi nem volt mindennapi ember.
Fél füllel hallott valamit a szívfotográfusokról, és hallomását mindjárt értékesítette is, amikor a szívfotográfust egy pincében felkereste. Mert a szívfotográfus nem az ég és napfény közelében dolgozik, mint a bársonykabátos, harmonikás nadrágú, mefisztószakállú arcképfotográfus, hanem mélyen a föld alatt, fehér orvosi kabátban; tudományosan, hogy a kuncsaft többnyire szorongást érez már a belépésnél.
– Hm – mondta Gímfi is, amikor a különböző villamos batériák között körülnézett –, még itt maradok a végén.
– Nem kell félni, ön a kétezredik Budapesten, akiről felvételt csinálunk – mondta a Doktor, aki a pincében a szívügyeket kezelte.
Ezután felkérte Gímfit, hogy vesse le cipőjét bal lábáról (amelyet278 majd egy tál vízben helyeznek el), vesse le az ünnepélyhez felvett ferencjózsefkabátját, sőt fodros ingét is. A vajszínű kesztyűk feleslegesek kezén, mert két kezét ugyancsak vízbe kell dugnia, amikor a fogorvosi székhez hasonló székbe leül. – És keresztülvezetjük Gímfi úron az áramot.
– Hm – mondta Gímfi. – Ha mégis valami baj történne, szóbelileg úgy intézkedem, hogy egyik házamat a Nyugdíjegyesület örökölje.
Aztán leült a régi Beregszászy-zongora nagyságú masina elé; a villamoslámpák kialudtak, s a gép berregni kezdett, mint Az ember tragédiájá-ban. (Vagy Az ördög pirulái-ban?)
