3
3
Kétévesyné legjobbnak vélte, ha személyesen keresi fel Szilvóriumot abban az istállóban, amely a főváros határában állott, sárga tengeritáblák és barátságtalanul kiaszott akácfák között, amelyeknek ágai azt látszottak várni, hogy mikor akasztja fel végre a maga bőrét Lókötő úr, elkövetett bűneiért.
Bojnyikképű legények, zsebtolvaj arcú ifjak, a lószerszámrágástól megfeketedett fogú zsokék, gonosztevővirág külsejű istállófiúk társaságában tölté itt a napjait a lóvá varázsolt Szilvai úr.
Elképzelhető, milyen hegyező fülekkel állott istállójában, amikor az udvaron Kétévesyné hangját meghallotta. Amint az Lókötő úrtól a versenyló állapota iránt érdeklődött. Vajon milyen leckéket tanult már eddig, hány méterre van kipróbálva, milyen az étvágya és erénye? Vajon nem makacskodik, mint korábbi életében, amikor sehogy sem akart eltérni egy-egy tipptől, egy-egy handicapszámítástól, egy-egy megfigyelésétől? Kapott már ostort is, miért?
Lókötő úr ímmel-ámmal felelgetett, nem valami nagyon bízott az asszonyságban, hogy az meghálálja a nyert felvilágosításokat.
– Különben holnapra van benevezve a Nyeretlenek Versenyére, ott majd megmutathatja, hogy mi van benne – mondta végre Lókötő úr, amikor az asszonyság kérdezősködését megunta.
– Tehát Alagon kapja az első spriccert „Szilvórium”-unk? – kiáltá epedve Kétévesyné, mintha valami rendkívüli újdonságot hallana, pedig a Verseny újság-ból már olvasott az eseményről a Személyi hírek között.
– Kozareket, ezt a jó erős kezű fiút ültetem rá, aki a munkában is lovagolni szokta! – mond még Lókötő, és bagót dugott a szájába, mint mindig olyankor, midőn megunta a beszélgetést.
Kétévesyné szinte menyasszonyi ígéretekkel, mintha élete legnagyobb219 eseményeinek idejét élné át újra: sietett az istálló felé, ahol Szilvórium több lótársával állott.
Kétévesyné nyakába borult lovának, és könnyeivel öntözte.
– Ó, milyen áldozatot hozol értem, egyetlenem! – kiáltotta, mert Kétévesyné nő létére meg volt győződve arról, hogy az ő kedvéért lett ló Szilvai.
– Csak ezerkétszáz méteres, ami még nem ártott meg senkinek! – felelt Szilvórium, hogy az asszonyi könnyeket lecsillapítsa. – Mennék én akár kétezernél többre is, hogy érzelmeim igazságát bebizonyítsam.
