4
4
Hogyan kezdett P. B. a táska tartalmával foglalkozni?
Amint a táskába az első pillantást vetette: megcsóválta a fejét, mintha valaki valahol nem egészen kedve szerint pakolta volna el a dolgokat. Igaz, hogy vannak emberek, akiknek soha sincs elég jól bepakolva. Tízszer is keresnek valamit, ami az orruk előtt fekszik.
P. B. a sótartót kereste, amely a táskában ugyan felül feküdt, de a sótartót az asztalon szoktuk meg. Egyébként világosbarna fából, srófrajáró sótartó volt. P. B. megrázta, nem volt tartalom nélküli. Most egy vörös szegélyes szakajtókendőbe csavart fél kenyeret kotort elő. Inkább barna, mint fehér. Aki ezt dagasztotta, annak külön receptje van a kenyérsütéshez. Véleményem szerint krumpli is volt a kenyérbe dagasztva. Talán éppen ezen a tájon termett az a búza, rozs, amelyből a kenyér készült, gondolhatta magában P. B., amikor a vonat ablakán kipillantott, és messzire bujdosott tanyaházakat látott a síkságon. Ősz felé járt az idő, bizonyosan van már új kenyér is, de P. B. láthatólag meg volt elégedve a régivel, amikor mellényzsebéből előcsattintott bicskájával (mintha már a zsebben csattintott volna) keresztet húzott a kenyér héjára, majd egy hatalmas darab levágásához fogott. Ebből kis szeletkét metszett, amelyre sót hintett. Akkor vette észre, hogy nincs a keze ügyében a paprika. Persze, az utasembernek le kell mondani sok mindenféle kényelemről!
De fogai még nem is végeztek a kenyérszeletkével, már (egy bakterháznál) tyúkok kotkodácsolását és kakasok kukorékolását lehetett inkább érezni, mint hallani a vonat zúgásán át, mire P. B. benyúlt a táskába, és egy keményre főtt tojást vett elő, mégpedig oly figyelemmel, mintha ez volna az egyetlen tojás a világon, amelyet éppen a bakter tyúkja tojt. Olyan ügyesen metszette ketté derekán a héjában levő tojást, hogy az kézügyességre vallott. A tojást természetesen megszagolta, mielőtt rápazarolta volna a drága sót, aztán egyetlen késművelettel kiemelte a féltojást héjából, de ugyanekkor a mellényzsebéhez nyúlt, és onnan egy kisebb termetű, már némileg205 fonnyatag zöldpaprikát vett elő, amely hasonlított azokhoz az őszi asszonyokhoz, akik egy veteményeskertből a vonat után néztek. (Az alföldi asszonyok hamar hervadnak.) Azt hinnék, hogy P. B. valami sok kunsztot csinált a zöldpaprikával? Dehogyis. Bicskájával csak a hegyét metszé le, aztán sót szórt a nyílásba, majd harapott belőle. A paprika reccsent, megadta magát. Mire a tojás másik fele is az előbbi után vándorolt, a paprikából nem maradt más, mint barna, hervadt szára. (Kenyérdarabok persze mentek bőséggel a mérgesnek látszó gyümölccsel együtt.)
Az utas a csípős paprika elfogyasztása után időszerűnek látta, hogy egy darabig az ablakra függessze tekintetét.
A vegyesvonatok vezetői nagyon sokszor igénybe veszik a gőzsípot, mintha így akarnák kárpótolni pasasérjaikat a lassú utazásért. Most is megszólalt a gőzsíp, és erre a hangra, mintha az valamire figyelmeztetné, hirtelen a nyitott táskába nyúlt P. B.
– Majd elfelejtettem, hogy mielőtt a vonatra felszálltam, Blaunál parizert vettem. Igaz, hogy engem ismernek ott, és csak aznapi töltésből adnak, de a parízer mégiscsak romlandó jószág, ha nem tartják a jégkaszniban – mondta, mintha valaki előtt (talán előttem?) igazolni akarná magát.
Szép darab parizer volt. A csücske, mégpedig egy darabban vágva, hogy felaprózásával a fogyasztónak legyen mulatsága. P. B. megforgatta kezében, nyilván tetszett neki a rózsaszínű, könnyű, fokhagymaszagot árasztó hús, mert beszédet intézett a parizerhez (vagy hozzám).
– Blaunál az üzletvezető, akit én ismerek, azt mesélte, hogy olyan hűtőkészülékük van, amelyben hat hónapig is frissen tudnak tartani bármely húst. Lehetséges volna ez? – szólt, és egy kedvére való darabot vágott a parizerből, amíg a többit visszacsomagolta a papirosába.
P. B. Blau nevét állandóan Bló-nak mondta, és az első falat parizer elfogyasztása után borecetre és olajra és hagymára gondolt. A három rekvizitum közül csak a hagyma volt jelen, mégpedig egy szép fő vöröshagyma a táskában.
Hej, mekkorát reccsent P. B. foga alatt az a karikára vágott hagyma! Leveses, de azért érett, könnyfakasztó hagyma volt. P. B. a késével a kupé ablaka felé bökött:
– Nem hiszem, hogy ezen a tájon teremne ilyen hagyma.206
A maradék hagyma ugyancsak visszavándorolt a táskába, de jött helyette újabb mulatság.
Ez pedig úgy történt, hogy a vegyesvonat megint fütyült, és az út mentén egy disznókonda tűnt fel. Amolyan hízni való, őszi disznók, amelyekről a nóta azt tartja, hogy: „Túr a disznó – túr a mocsár szélén”. P. B. szemügyre vette a disznókat, tán meg is becsülte őket (mit lehet tudni ilyen embernél?), aztán hirtelen felkiáltott:
– Ó, én vén marha! Parizert ettem, amikor kolbászom is van!
Miután emígy felvilágosította magát, úgy megrázta a fejét, mintha valami rossz emléket akarna eltávolítani a gondolataiból. Egy hibát, amelyet elkövetett, amelyen most már nem lehet segíteni.
– De jó, hogy nem tudja „kisanyám”, hogy az ő kolbászát mellőztem, megszakadna a szíve bánatában – mond, miután otthonába röppentek a gondolatai, és ezért lelkiismeret-furdalást érzett. – Pedig ezt a kolbászt még az első vágásból tette el „kisanyám”, mert az sikerült legjobban. Hiába, csak Kornyitczky tud disznót nevelni. Sajnos, a többi levágásra valót nem Kornyitczkytől vettem. Mondja is mindig „kisanyám”, hogy olyan embernek kellene lennem, mint Kornyitczky. Hogyan lehetnék én olyan ember, mint ő?
E magánbeszélgetés közben előkerült az említett szárazkolbász – egy rőfnyi –, de én nem vettem észre rajta valamely különösebb dolgot (pedig szerettem volna, már csak Kornyitczky miatt is), csak annyit, hogy avasabb volt a közforgalomban levő kolbászoknál.
Ámde P. B. erről nem vett tudomást, mert ha egy közönséges utasembernek misét lehetne mondani egy darab kiszáradt, fél esztendeig kamararúdon lógó és megráncosodott bőrű kolbász felett: P. B. elmondta volna a misét. Nem hámozta meg a kolbászt, már csak az otthoniaktól való tiszteletből se. Őnáluk nem fogdossák mindenféle piszkos kezek a kolbászokat, mint a hentesüzletben. Tisztaságtól ragyog a kamara, a kolbászhoz nem nyúl senki, míg annak ideje elkövetkezett.
– Ámbátor sok van ennek a Kornyitczkynek a füle mellett, különösen az asszonynép nyelvén tud – mond P. B. elgondolkozva, amikor egy kis termetű, de pohos, hártyapapirossal jól lekötött üveget készített a táskából a keze ügyébe. Savanyított zöld és igen piros paprikácskák voltak az üvegbe rejtve, egyelőre arra jók, hogy az utazó az üvegen át gyönyörködjön kínálkozó üdvükben, mert P. B.207 még mindig a kolbászt falatozta, legalábbis oly eréllyel, mintha embert evett volna…
– Mondom, mondják, hogy ez a Kornyitczky jó kereskedő, de asszonyféle nem maradhat tőle nyugton. A fene tudja, hogy miért kell nekem is mindig Sátoraljaújhelybe utazni! (Igaz, ha Kornyitczky meg nem ver, ma is otthon ülnék!)
Bizonyos mérgesség volt a szavakban, de ez a mérgesség még inkább tüzelte P. B. étvágyát. Mind nagyobb darabokat vágott le a kolbászból, mintha végezni akart volna az egész dologgal.
– Mégpedig Debrecenen át, hogy hosszabb legyen az út! – röffent rá a kolbászra.
Mondtam már, hogy mióta a befőttesüveget előkészítette, nem vette le róla a szemét, mintha őrizné, mint valami asszonyt. Lefejtette a zsinórt az üveg nyakáról, és a nyitott üvegből valóban olyan illat áramlott, amilyent télen érezni csak, disznótornál vagy névnapnál, mert tormagyökér és babérlevél is volt az üvegben.
P. B. egy harapásra vette a paprikákat.
Miután még mérges volt, előbb a tűzvörösöket. Nem vagyok gyenge ember, különösen vasutas koromban nem voltam az: de ez a paprikafogyasztás megrendített. Parazsat is harapdálhatna az ember ennyi elszántsággal.
A paprika mérgesebb volt P. B.-nél, ezért annak mérge természetszerűleg csillapodott. Mire megint kolbász következett. Ezután a zöldpaprikákra került a sor, amelyek ugyancsak egy harapásra tűntek el, de már inkább enyhületként szolgáltak. A kolbász végén meg is jegyezte P. B.: – Nálunk mindig van savanyított paprika. Nélkülözhetetlen az élethez. – Ez már dicséretnek számított.
…Ezután evett még P. B. egy hideg kacsacombot („a feleségem híres kacsákat nevel”), egy darab rántott húst („ez nem maradhat el az útról”), egy másik üvegből céklát (ugyancsak ropogósat), túrót és pogácsát. – Bármilyen lassan halad a vegyesvonat, egyszer csak mégis elérkezett Ladányba, minden vegyes vonattal utazó álomstációjára. Bor. Sör. Pörkölt. Így is lehetne ezt az állomást nevezni. Kíváncsi voltam, hogy milyen mennyiségű italt fogyaszt el P. B. a tekintélyes ételneműekre. Kiszálláshoz készülődtem, mert Ladányban amúgy is mindenki kiszáll. De P. B. ismét csak a bársonytáskához nyúlt, és meglehetős fonnyadt almákat keresett elő, amelyeket fáradt tekintettel hámozni kezdett.208
– Én nem iszom soha semmi italt, mert hamar a fejembe száll. Akkor pedig garázda vagyok.
Egyedül hagytam tehát, hogy magam a vasúti tisztek asztalánál megebédeljek. Májgombócleves volt, s amíg a gombócot kanalammal aprítgattam, elgondolkoztam útitársamon. Fogadni mertem volna a tisztiasztalnál, hogy ha megnéznénk P. B. bársonytáskáját, egy kis üveg mézet is találnánk benne, amelyet majd később fogyaszt el.
A történethez annyit kell hozzáfűznöm, hogy egyetlen kérdést sem tettem fel P. B.-nek. Amit elmondott, mindent magától mondott.
(1932)209
