Mi történt az éjjel?
Mi történt az éjjel?
Valaki egy aranygarast dobott az útszéli kápolna vasrácsos ajtaja mögé, ahová a szegény útonjárók: gyomruk korgásánál sebesebben járó vándorlegények, a szél szárnyain lengedező falevelek módjára utazgató diákok és a minden talajban megtermő bogáncsok, a koldusok még egy penészes krajcárkát sem vethettek. Pedig bizonyára nekik is érdekükben állott volna jó viszonyban lenni Nepomukival, akit itt a gyors folyam közelében azért állítottak kápolnába, mert nem volt híd a folyón, hogy azon őrködhessék.
Ki dobta az aranygarast a kápolna kockaköveire, közel a kis oltárhoz, hogy a kékfestő rúdjára volna szükség, hogy azt onnan kikotorhassák a mindég adakozó (különösen a csempészet idején zacskónyitogató) fuvarosok krajcárkái közé, akik szerencsésen át is keltek a lengyel határon, anélkül hogy agyonverték volna őket útközben? De még a tokaji borokat furmányozó, nagy szakállú kereskedők között sincs olyan, akinek a Nepomuki szentsége megért volna egy aranygarast, hiszen ezek a borkereskedők többnyire zsidók voltak, és már otthon, a Hegyalján kitanította őket a rabbinus, hogyan vigyázhatnak a leginkább arra, hogy hordóikat útközben meg ne fúrják!
Déltájban eljutott az arany garas híre a sekrestyés fülébe is, mire az eljött, és kefével összeseperte a félelmükön könnyebbített utazók adományait. A zöld krajcárkák között fénylő ezüstpiculáról mindenki tudta (bár a neve nem volt ráírva), hogy az a híres fatolvaj Marmorszkinak az adománya, de az aranygaras eredete felett (mint későbben beszélték) maga a kolostorfőnök is megcsóválta a fejét:
– Valamely országos nagy bűnös kelhetett át a határon az éjszaka.
Csak egyetlen lény tudta P.-ban (amint a kolostor környékén növekedett városkát nevezték), hogy az aranygaras megjelenése azt jelenti,463 hogy a hercegi erdőségekben, odafent a Magas Tátrában megkezdődtek a medvevadászatok. És az aranygarast jeladásul maga a vadászgató koronaherceg dobta Nepomuki lábaihoz.
*
Ki volt ez a mindentudó lény? Senki más, mint Toporczi Geraldine, akit előkelősége miatt „udvarhölgynek” volt szokás nevezni. Azon a környéken, ahol a tót és magyar urak még vegyesen laktak a felvidéki köd álmokba dőlt udvarházaiban, amelyeket itt kastélyoknak mondanak, ha a tulajdonosnak szerencséje volt, és talált a közeli temetőben valamely régi kőcímert, amelyet a kapuja fölé illeszthetett. Toporczi Geraldine ugyancsak ilyen kastélyban lakott atyjával, egy fertálymágnáskodó, félbolond úriemberrel, aki azért nem merte levetni a csizmát, mert attól félt, hogy azt nyomban a padlásra teszik; vadászfegyver lógott a vállán a szobájában is, mert az volt a hite, hogy meggyilkolják. Miután otthonát nem merte elhagyni, vadászszenvedélyét úgy elégítette ki, hogy az ablakból kóbor ebekre vadászott. Ugyanekkor Geraldine-t egy papucs nagyságú, öreg rokon felügyeletére bízta, amely rokon csupán annyi mozgást tudott, mint a levágott szarkaláb, amelyet csintalan fiúk egy megmaradott izomszál rángatásával mozgatnak. Az „udvarhölgy” egész nap ott időzött az ablaknál, amelynek olyan szivárványszíne volt, mint a régen használt üveglopónak…
Geraldine azt a megbízható borkereskedőt várta, aki majd hegyaljai boraival együtt őt is elszállítja a hercegi medvevadászatokra.
– Egy rokonom esztendeig ült leánykereskedés miatt – védekezett a hegyaljai furmányos, akit estefelé a p.-i határcsárdánál felfedezett Geraldine. Ez olyan zsidó volt, aki paprikás szalonnát evett, nem félt semmitől a világon, csak a lövöldözéstől.
– Akkor csuknak le, Sáji, ha engem nem szöktetsz el a hercegi vadászatokra. Levelet írok, bepanaszollak, feladlak a koronahercegnél – felelt Geraldine.
A hegyaljai ember gondolkozóba esett, nem akart úgy járni, mint a mádi zsidó…
– Hát jól van, éjfélkor befogok, aztán a kisasszony mutassa az utat, hogy merre vigyem…464
Geraldine kiküldte estére a szobájából a mozgatható szarkalábat, és felnyitotta azt a szekrényt, amelyben ősanyái azokat a ruhákat őrizték, amelyeket tán már a maguk korában is csak álarcosbálban használtak.
Geraldine-nak elefántcsontszínű, feszületkeskeny keze volt, amelyen a véredények úgy kéklettek, mint távoli hegyek, elérhetetlen tengeröblök mesemondása. Ezért szűk ujjú ruhát keresett.
Válla kissé keskeny volt, és előrehajolt, de valamely oly nemes előkelőséggel, mint azoké a régi, szép hercegnőké, akik mindig imádkozásra emelik fel a karjukat, hogy az orcahervasztó hektikától szabadítaná meg őt védőszentjük. Ezért fodrokat alkalmazott a vállára… (Sokáig tűnődött egy hermelingallér felett, de aztán mégis a csipkeszárnyaknál maradt.)
Darázsdereka volt, mint azoknak a csábító nőknek, akik a francia négyes figurájában csaknem a férfiövekig lejtenek előre csípőjük ringatásával, és aztán úgy kisiklanak az utánuk nyúló karok közül, hogy majd csak a kontratáncban lehet őket elérhetni. Versben beszélt ez a derék, amely verset akkor írnak a költők, amikor a legszenvedélyesebben szerelmesek, mint akár a fajdkakasok. Az ilyen deréknak a megringatásával a régi asszonyok akár a Szentföldről is hazacsalhatták lovagjaikat. Ugyanezért azt határozta Geraldine, hogy szűk, uszályos szoknyát ölt fel, amilyen szoknyaviselethez hetekkel előbb kellett tanulni a lépést azoknak az udvari dámáknak, akik Erzsébet királynét valaha a koronázáshoz kísérték.
De Geraldine tudta a lépést, gyakorolta ő magát olyankor is, amikor magányában oly zsírfoltos slafrokokban unatkozott, hogy talán a pincébe kellett volna bújnia szégyenletében, ha akármilyen ágrólszakadt vendég vetődik is a kastélyba.
És a cipő, ti régi szentséges atyák, akik a suszterséget is megtanultátok bolyongásaitokban, a cipő, amelyet az omlós, finoman ráncosodó (nem pedig balerinásan feszülő), vastag selyemből való harisnya fölé húzott Geraldine: erről a cipőről valóban nem lehetne elképzelni, hogy olyan nők is a lábukra vonhatják, akik a jégverem körül is meg szoktak fordulni. Ilyen cipőt csak az élet legfontosabb pillanataiban lehet felhúzni: esküvő napján vagy pedig azon a napon, amikor kegyelemért kell a király elé járulni a siralomházban sínylődő férj érdekében. Az a férfi, aki ilyen cipőt kaphatott emlékbe hölgyétől: még késő öregségében sem nyithatta panaszra a száját:465 akármint szenvedett elhagyatottságtól és betegségektől. Az örökhó égbolt tisztaságú hegyormain ugrándozhatott az a zerge, amelynek bőréből ezt a cipőt varrták. Csoda történik azzal a lovaggal, aki letérdepelhet e láb előtt, hogy a felbomlott szalagokat bokrétába köthesse.
– Mondd, ó mondd, szeretsz-e még? – kezdték kopogni a kis cipők sarkai olyan áhítatosan, mint ahogy apácazárdák tánciskoláiban beszélgetnek a növendékek cipősarkai.
És most arcát vette szemügyre tükörében Geraldine… Nem, ez az arc nem hasonlított azokhoz a buján hosszú orrú, csalfán kancsalító szemű női arcokhoz, amelyeket a megátkozott hamispénzverők a királyné arca helyett tallérjaikra vernek. Ez az arc oly gyermekded volt, hogy még azok a legmegátalkodottabb vándorpiktorok sem rajzolhattak volna pipaszárat a szájába, pedig azok a vándorlegények rajzaikkal mindenfelé elcsúfítják a templomok külső és a börtönök belső falait. Egy rózsa illatához hasonlatos fohászkodás lebegett mindig az arcocska körül, amint a szentképek alá vannak írva a megfelelő áhítatos mondatok. És ennek az arcnak szenvedélyességét nem házaló zsidók pirosították, hanem titkosan rejtegetett érzelmek, amelyeket úgy el szoktak dugni szívükbe a finom nők, mint csempészek a drágaköveket, amelyekkel körülbolyongják néha az egész világot, míg megfelelő vevőre találnak.
A koromfekete hajhoz fehér tollbokréta illett, és kesztyűje nem volt kevésbé finom ama királynőénél, aki emberbőrből szabatott magának kesztyűt.
*
A hegyaljai borhamisító pontosan a helyén volt, amikor a kolostor tornyában az egyedül virrasztó óraszerkezet az éjféli órát kiverte. A hajnal még messzire volt – mint a reménység –, amikor a kocsi megállott a vadászkastély udvarán, és Geraldine leugrott a boroshordóról, amelyen lovagolva tette meg az utat idáig.
Az előcsarnokban hentergő vadászlegények most egymást uszítgatták ebeik helyett. Vadásztarisznyák szaga keveredett a megolajozott fegyverek szagával.
– Asszonyom – mondta az udvarmester, akit lúdpástétomból húztak ki, ahová vérpiros kancsóval elrejtőzött. – Mai bálunkon a ruházat nem divatos. Mindössze egy kis fekete selyemálarc áll rendelkezésemre a hölgyek részére, akik részt akarnak venni a medvevadászok466 mai mulatságán. Egyéb ruházat, még a harisnyakötő is: tiltva van.
Toporczi Geraldine, akit ezen a vidéken „udvarhölgynek” neveznek: végignézett öltözetén, amelyet olyan recept szerint állított össze, amelyet véleménye szerint megirigyelhetett volna egy királynő is. Ránézett kezén feszülő kesztyűire, amelyek alkalmatosak lettek volna ahhoz is, hogy egy haldokló fejedelem szemeit lefogják. Egy pillantást vetett uszályára, amelyből pávatollak helyett a hímzések aranypora hullott volna, midőn a termeken végiglejt. Rámeredt cipőire, amelyek már magukban, kopogásukkal is vallomást tehettek volna azokról az érzelmekről, amelyek Geraldine-t a sötét éjszakán idevezették… A derekán egy antik óra fityegett, amely órán egy királyné nézegette, mikor kell kedvesének megérkezni… És a legfinomabb selyemből szőtt harisnyáira fájdalmas tekintetet vetett, mintha a legkedvesebbtől kellene megválnia életében.
– De hajdíszemet csak fenn tarthatom? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
Az udvarmester egy borbély alattomosságával hajlongott:
– Parancsom van…
Toporczi Geraldine, akit a vándorlegények azért lestek meg a kerítés mögül, hogy életükben egyszer előkelő hölgyet is láthassanak, akivel majd álmaikban újra találkozhatnának, haragosan toppantott:
– Hol van a szoba, ahol levetkőzhetek? És főleg – tette hozzá nagy fontoskodással –, hol van az a selyemálarc, amellyel arcomat befödhessem? A bálon okvetlen részt kell vennem.
(1925)467
