A földön ülő nő
A földön ülő nő
Sarolta igen előkelő úrihölgy volt.
Már a Sarolta nevet is azért viselte, mert nagyanyját is erre a névre keresztelték valaha, amikor ama szerencsétlen mexikói császár boldogtalan felesége volt divatban. Ruháit azoknál a szabóknál varratta, akik a régi Monaszterl cég szabászait alkalmazták. A kalapdivat dolgában a legkatolikusabb királynőket követte, akik pápa őszentségétől aranyrózsát kaptak. A cipő ügyében eszébe sem jutott követni a táncosnők divatját; mindig valamivel nagyobb volt a cipője, mint a lába, mert így látta azt a tekintélyesebb grófnékon is, akiknek eszük ágában sincs udvarlóikat a cipőjükből megitatni. Harisnyáit lehetőleg maga kötötte (ezekben a saját kötésű harisnyákban érezte magát szerencsésnek), miután a harisnyakötés teljesen kiment az országban a divatból. Amikor az újságban végigböngészte a hymen- és gyászrovatokat, valamint az apróhirdetéseket (amelyekben mindig a legmulatságosabb dolgokat lehet találni), olyan pápaszemet tett fel az orrára, amilyen pápaszemben a Bibliát olvassák azok az öregemberek, akik sokat vétkeztek életükben. Szőke volt, mint a későn nyíló sárga rózsa. Az arcát fagylaltnak is meg lehetett volna enni, és a kezén a körmök egyetlen jellel sem mutatták, hogy azokkal vakarózni és hasonló dolgokat elkövetni szokott. Mégis, mindeme előkelő tulajdonságok mellett: Saroltának volt egy leküzdhetetlen szenvedélye: szeretett a földön ülve enni, ebédelni, sőt leginkább kávézni, amely táplálkozás a legfontosabbnak mondható némely nőnél.
Hiszen tudott ő az asztalfőn ülni, mint valamely virágokkal teli váza, amely arra látszék teremtve, hogy jobbra-balra illatozzon. Értette ő az asztal alatti virágnyelvet is, amikor ételtől és bortól felhevült férfiak mindenféle idegen női lábaknak telegrafíroznak. Tudta, hogy mit jelent az a jeladás, amidőn pohárkoccintásnál a poharat468 tartó komoly, nagy, mindig csak intelemre való férfi mutatóujjak összeérintkeznek a nő játékos mutatóujjaival. Nagyon is tisztában volt annak a ténynek jelentőségével, hogy milyen bájos reménységeket ébreszt fel abban a férfiúban, akinek tányérjára a maga tányérjából helyez falatot. Sőt ahhoz is értett, hogyan kell bornemissza férfiakba pohár borokat diktálni: tudniillik saját kezűleg önt a poharukba. De mindamellett az volt a szenvedélye, hogy a vendégek eltávozása után, levetvén díszruháját, fűzőjét, meztelen lábára bőséges papucsokat vonva, haját megfosztván a virágdísztől és arcát az úgynevezett tündöklő mosolytól: a szőnyegre telepedjen, és a szobalányától a kávéibriket kérje, amely rózsás volt, amilyent a vidéki vásárokon tót edényesek árulnak.
A kávézás egyedül nem mulatságos dolog, még ha a földre telepedik is kedvéért a kávézó. Szerencsére volt a háznál mindig egy öregasszony rokon vagy kimustrált dajka, aki ebben az időben előkerült valamely hátsó kamrából, ahol eddig hamu volt az esővízben, vagy pedig kilépett valamely ruhaszekrényből, ahol olyan ócska alsószoknyaként lógott, amely szoknya a legközelebbi időre portörlőrongynak van kiszemelve. Előjött az öregasszony, mint az A betű, amelynek egyik szárát duhaj legények letördelték valahol, valamerre. Beszállott a szobába, mint egy vén légy, amely az első őszi fűtésnél felébred valamely sarokban. És sohasem lépett másfelé, mint arra a tarkabarka, rongyokból szőtt szőnyegre, amelyet téli estéken készítettek a szolgálók, hogy a ház asszonyának vendégei előtt legyen mivel dicsekednie. Utóvégre: perzsaszőnyeg akad másfelé is, de otthon szőtt szőnyeg a legnagyobb ritkaság a pesti lakásokban. És az öreg rokon lehuppant Sarolta mellé, mint egy földre ereszkedő papucs, mint a pókháló, amelynek a sarokban van a helye.
Mit tudjátok ti, páholyokban, koncerteken éldegélő, gőzhajók habfehér kéményei alatt andalgó vagy expresszvonatok dohánybarna zsöllyéiben ábrándozó nők, hogy mit jelent az csendes délután (midőn a vendégsereg zsivajgása, cukros köszöntgetése, lelkes kalaplengetése már elmúlott a lépcsőkön) a szőnyegre kuporodni, és egy öreg rokon mesemondásait hallgatni az előszobában felakasztott kabátokról, kalapokról, ernyőkről, sétapálcákról, botosokról, kalucsnikról! Mennyi mindent tud egy ilyen jelentéktelen öregasszony például a férfiak kalapjairól mondani! A kalapok állásáról, alakjáról, színéből, a karima hajlásából, a kalap bevágásából vagy469 félrecsapottságából egész élettörténetét el tudja mondani a kalap tulajdonosának. Meg tudja mondani az előszobában függő kalapról, hogy búra vagy örömre született-e. Sőt még azt is kitalálja a kalap karimájából, hogy a nőknek pénztelen lovagja vagy gazdag hódolója a kalaptulajdonos… És a felöltő, amikor kibújt belőle a gazdája: árulkodóbb lesz egy elcsapott cselédnél! Nem gombolkozik össze ez a felöltő az előszoba fogasán, amíg tulajdonosa odabent az ebédlőben a levesmérő úrnő rubintos kezét és a rákleves felségességét dicséri. Ó, a felöltő megmondja az igazat széllelbéleltségéről, léhaságáról, panyókára vetettségéről, kigyúrt zsebeiről, lompos gallérjáról. A felöltő elmondja azoknak a házaknak az illatát, ahol erős pacsulit használnak a fürdetlen nők, valamint elmondja azokat a kártyaházakat is, amelyekben hajnalig kell gazdájára várakoznia, amíg az utolsó krajcárját is elveszti… Talán a sétapálcáknál észlelhető némi kutyahűség azokhoz a férfiakhoz, akiknek oldalán az életben annyi mindenféle utat megtesznek. Ezek a sétapálcák legfeljebb annyit hajlandók elárulni a múltjukból, amit letagadni nem lehet: a kocsikerekek nyomait, amelyek abból az időből maradtak rajtuk, amikor valamely kerék küllői közé akaszkodtak, hogy ilyenformán állítsák meg a kocsit, amelyen a drágalátos hölgy el akart zónázni. Ugyancsak kénytelenek bevallani a verekedéseket, amelyekben itt-ott részt vettek, amikor más botok fenyegetőleg emelkedtek feléjük. De konokul hallgatnak a sétapálcák például arról, hogy mely ablakon vagy ajtón kopogtak éjszaka.
Mondom, Sarolta igen előkelő úrihölgy volt, de olyan volt a természete, hogy mindent akart tudni a férfiakról, akik udvarolni jártak hozzá. Ugyanezért a földön üldögélve és kávézgatva nem vette rossz néven, ha az öreg rokon asszonyság vagy mihaszna dajka elmesélgette azt is, hogy mit talált például a köpönyegek zsebében, mialatt azok az előszobában függtek. A kövérebb urak hordtak például fogpiszkálókat is a köpönyeg gyufazsebében: a rendesebb urak zsebéből sohasem hiányzott a gyújtóskatulya, amellyel a sötét lépcsőkön világítanak maguknak; a köpönyeg zsebében fülelő kesztyűkről pedig teljes bizonyossággal meg lehetett állapítani viselőjük jellemét. Ezek a kesztyűk olyan csacskák voltak, mint valami bábaasszony. Kifecsegtek mindent, a sóhajtástól kezdve addig az időpontig, amíg tulajdonosaik kezében csak amúgy lengedeznek, és díszt és előkelőséget jelentenek. Voltak olyan léha, komolytalan kesztyűk,470 amelyeket tulajdonosuk talán sohasem húzott kezére, csak éppen hencegni tudtak az utcán. De voltak olyan kesztyűk is, amelyekről messziről látszott, hogy gazdájuk valóban azért viselendi őket, hogy kezét a szennytől, tisztátalanságtól megóvja.
…Egyszer éppen ilyen jól kicserzett bőrkesztyűt forgatott volna kezében Sarolta a földön üldögélve, amely kesztyűt az öregasszonynak már nem volt érkezése visszacsempészni a megfelelő kabátba. A kesztyű elmondta, hogy tulajdonosa igenis komolyan veszi őt. Minden alkalommal a kezére húzza, amikor az utcára kilép; igaz, hogy nem gombolja be, csak amúgy gavallérosan kravátlit csinál belőle a csuklója fölött. Sarolta a szőnyegen üldögélve, töviről hegyire kikérdezte a kesztyűt a maga tennivalóiról, mikor hirtelen kopogtatás hallatszott az ajtón, és a simogató asszonykéznek már nem volt ideje megszabadulni a dédelgetett férfikesztyűtől. A kesztyűtulajdonos belépett, és csodálkozva látta saját kesztyűjét a földön üldögélő Sarolta kezén:
– Ugye, azt hitte, hogy csak a kesztyűjét felejtette itt? – kérdezte Sarolta megértő mosolygással.
A férfiú a felöltő zsebéhez nyúlt:
– Azt hiszem, egyéb nem hiányzik.
– És a szíve? – kérdezte Sarolta. – A szíve, uram, amely visszahozta?
A férfiú bevallotta, hogy a szíve is itt maradt, és annak megkeresése végett letelepedett Sarolta mellé a szőnyegre.
(1925)471
