Özvegyasszony virága
Özvegyasszony virága
A szarkaláb már megöregedett, férfi létére a nagymama lila kendőjét viselte, de mindvégig megőrizte érdeklődését a világ dolgai iránt, most is kíváncsian figyelt az üvegház sarkából.
Arról volt szó, hogy két asszony érkezett a virágházba, akik azon tanakodtak, hogy mely virágokat zsákmányolják el innen a maguk számára.
Az egyik asszony kövérke volt, ibolyaszínű szeme volt; a szarkaláb, mikor ellendült mellette szoknyájában, bajuszpedrőszagot érzett, amilyen bajuszpedrőt rendszerint a titkos szeretők használnak. „Talán kedvese van a menyecskének?” – gondolta magában a szarkaláb, és még jobban kinyújtózkodott, hogy semmit se mulasszon a dolgokból.
– Valami ritka virágot szeretnék – pihegett a kövérkés asszony a virágház nedves levegőjében. A ciklámenek csak azt nézték, hogy merre bújjanak az asszony keze elől. Az őszirózsák füleltek, mintha a kertész szavait várnák; de a kertész egykedvűen állongott, ő majd csak akkor szólal meg, ha virágait meg kell védelmezni.
– Valami olyan szép virágot, mint a szerelem! – sóhajtotta az epedő asszony, és a virágok között olyan ijedelem keletkezett, hogy nyomban elfutottak volna, ha lett volna hová. Szerencsétlenségére egy fehér ciklámen éppen a sarkon állott, és nem kerülhette el az asszony szemét. Lenyúlt érte, mint egy csirkéért. A virág megnémult a rémülettől, a szíve úgy vert, hogy majd megszakadt… A kertész segítségére sietett:
– Rosszul tetszett választani. Ez holnapra elhervad.
Az asszony ijedten tette a helyére a cserepet, a fehér ciklámen piros testvéreihez futamodott, és riadtan mesélte nekik, hogy az asszonynak festék van az ajkán. A virágok ilyesmit még sohasem láttak.418
– Hát válassz te előbb! – szólt most a kövérkés asszony a barátnőjéhez.
Ez a barátnő kis termetű volt, de széles szoknyája volt, mint az üvegház környékén a törpefenyőnek. A szarkaláb jó darab ideig szagolgatta, mintha mindent meg akarna felőle tudni. Teremtőm, ennek az asszonynak tömjénszaga volt, mintha sokat tartózkodna a templomokban, ahol nagy szakállas férjért, sarkantyús szeretőért imádkozik. A hangja pedig olyan forró volt, hogy csaknem elhervadt tőle az a cserép krizantémum, amelynek havas feje felett megszólalt:
– Én ibolyát keresek, mert azt lepréselhetem az imakönyvembe!
Most már nem tudom, hogy volt-e ez időben ibolya a virágházban, de ha volt, akkor az nyomban elbújt sorsa elől, amelyet az alacsony termetű menyecske szánt neki. Az ibolya tud futni, mert ő lóháton szokott megérkezni e világra – szellőháton. A szarkaláb harsányan kiáltozott a sarokból:
– Vigyázat! Itt van a préselő!
Az üvegház meglendült a menekülő virágoktól, de a nyájban elmaradt egy kis sánta virág, amelyre nyomban lecsapott az asszony.
– Fehér szegfű! Jó lesz nekem ez is, mert legalább mindig emlékezni fogok a bálakra, ahol a fehér szegfűs urak királynőnek választottak.
A szegfű már menthetetlennek látszott. Elviszik őt innen, hogy ezentúl egy asszonyt emlékeztessen arra, hogy valamikor fiatal és szép volt. Még a virágnak sincs olyan jó szíve, hogy örülne az ilyen nehéz feladatnak. A fehér szegfű tehát ugyancsak meg volt ijedve – ő leginkább egy táncmester babája szeretett volna lenni, mert az üvegházban még nem tanult meg táncolni. A kertész megsajnálta:
– Ilyenkor már nincs illata a szegfűnek! – szólalt meg a kertész.
A tömjénszagú asszony leeresztette a virágcserepet. A virág hibás lábával futamodott társai közé. És ott nyomban elbeszélte, hogy az asszonynak aranyfoga van, nyilván azért, hogy jobban tudjon harapni.
A két asszony tűnődve nézett körül:
– Nincs más hátra, mint hogy a kertész úrra bízzuk, válasszon nekünk valami virágot! – mondták.
A kertész megmozdult, és virágai felé lépett.419
De miután nincsen olyan kertész a világon, aki szívesen válna meg virágaitól, nehezen ment a választás. A kertész kétszer is végigment az üvegházon. Szigorú, de biztató pillantásokat vetett körül. Az ibolyák, ezek a kis alázatosak, letérdepeltek előtte, és lelkükből felfohászkodtak kegyelméért: „Mi mindig jó gyermekeid voltunk!”– mondták összetett kézzel. A szarkaláb úgy kezdett szolgálni, mint egy kiskutya. Az őszirózsák holtan mosolyogtak, mintha már nem volnának alkalmasok az életre. A fehér, sárga, lila krizantémumok önérzetesen emelték fel a fejüket. „Hová lenne nélkülünk kerted dísze?” A ciklámenek oly pirosan hízelkedtek, mint a nők, akik új ruhát akarnak kicsalni, pedig éppen a múlt héten kaptak egyet.
Látván a kertész virágai félelmét, most már maga is kíváncsi lett a hölgyek minőségére. Közelebb lépett a nőkhöz, és úgy tett, mintha a szagtalan, holt krizantémumot szagolgatná, holott szaglószervét arra kényszerítette, hogy virág helyett embert kémleljen.
Mily nagy volt a kertész meglepetése, amikor a nőket spirituszszagúnak találta. Mindenféle fehér és piros likőrök, aranynehéz borok, sőt savanyú spriccerek szaga áramlott a hölgyek környékén. A kertész most már tudta, mit cselekedjen: ezek a nők bánatukban isznak, de már az ital nem tudja megvigasztalni őket, ezért keresik itt a virágházban azt a búfelejtető virágot.
Az üvegház sarkában néma kaktuszok szomorkodtak, mint megcsalt, elhagyott férfiak. Voltak a kaktuszok között olyanok, amelyek még végső helyzetükben is megtartották délcegségüket, mint elszegényedett urak: kardot tartottak, vagy tölgyfalevél formájú alakjukkal ugyancsak a vitézségről beszéltek. De az ilyen kaktuszok már kevesen voltak, elhordták őket azok az asszonyok, akik legfeljebb virágaikban ismerik a hímneműeket.
Voltak ellenben nagy számmal baba alakú, gömbfejű, tüskés, bozontos kaktuszok, amelyek a virágtalanságukban oly mogorvák voltak, mint a szerzetesek, mint azok a férfiak, akik azért se borotválkoznak, mert régen lemondtak az élet hiúságairól. A kertész megérintette kése hegyével a kaktusz szárát, és az fehér kutyatejet eresztett magából.
A nők remegő kézzel nyúltak a kaktuszok tüskéihez, kardjaihoz, dárdáihoz.420
– Ebből viszünk! – mondták ki ítéletüket a kert virágtalan, tüskés, illattalan, zordon növénye felett.
És a kaktusz nem ellenkezett, mert neki mindegy volt, hogy mi történik vele, régen lemondott a világi örömökről… A kertész ezután így szólt virágaihoz:
– Figyeljétek meg, gyerekek, azokat az ablakokat, amelyekben kaktuszt láttok. Ott laknak az özvegyasszonyok.
(1923)421
