Józsefváros
Józsefváros
Történetünk hőse, a szegény fiatalember húsz forinttal zsebében, az utazótáskájában piros monogramokkal ellátott fehérneműdarabokkal, vállán egy gyöngyházgombos sárga kabátban érkezett meg a Keleti pályaudvaron a fővárosba. Az elsorolt értékeket vidéken lakó szüleitől kapta ajándékba, amikor elindult szülővároskájából, hogy utat és megélhetést vágjon magának abban az idegen nagyvárosban, amelyet eddig csak gyermekkori emlékeiből és a szalonasztalon helyet foglaló képes albumból ismert. (A Lánchíd oroszlánjai a fotográfiáról farkcsóválva néztek a vidéki fiatalemberre, a kis lóvonatú kocsik körül lépegető napernyős, fodros szoknyás, uszályos hölgyek, kürtőkalapos, cinegelábú gavallérok, akik a fővárosi népet jelképezték, még teljesen ismeretlenek voltak a fiatalember előtt, mint akár New York város járókelői az útialbum más fotográfiáin. Most válik majd el, hogy kikkel sikerül majd megismerkednie a díszes kalapú delnők közül, akik még nem régen vetették le a krinolint, de a szoknya még a földet seperte, hogy csak akkor tudhatta meg az ember, milyen a fővárosi hölgyek lába, ha megházasodott. Most válik majd el, kiket sikerül barátoknak megnyerni a hegyes orrú, elbizakodott arculatú férfiak közül, akik látszólag a legnagyobb gondtalansággal taposták a járdát a Kerepesi úton.)
Hogy el ne felejtsük, a fiatalember atyai ajándékai közé tartozott a keresztneve is. Nagyralátó atyja ugyanis Achillnek kereszteltette, miután sokáig habozott a Hektor és Arisztidész nevek között. Achill az iskolában eleget vezekelt atyja nagyravágyása miatt, tanulótársai nemegyszer gyűlöletessé tették előtte nevét, de az élet még hátra volt. Lássuk, mennyiben vette hasznát keresztnevének.
Achill a Gyöngytyúk utcában vett kvártélyt, miután ennek az utcának a neve már akkor megtetszett neki, midőn azt először megpillantotta a Vadászlap-on, amelyet atyja, előkelőség szempontjából,292 hetenkint végigolvasott, egészen addig, hogy szerkeszti Sárkány, szerkesztőségi iroda: Gyöngytyúk utca 10. Achill, a szentimentális ifjú, itt hiába várta a varjúkárogást, amely a ködös őszi reggelen felébreszti, mint szülővárosában, midőn a fekete madarak a november beköszöntésével sűrűn ellepték a vörös hasú torony kalapját. Sőt, fának, ligetnek, alkonyati vándorköpönyegbe öltözködő jegenyének se volt helye a Gyöngytyúk utcában. Mégis romantikus volt ez a hely, mert a házak oly régiek voltak, mintha valamennyien egy régi századból jöttek volna át, hogy kandi, fecsegő öregek módjára szemügyre vegyék az új lakókat, akik a régi, jó ismerősök helyét elfoglalták. A háznak, amelyben Achill tanyáját felütötte, oly kacskaringós volt a lépcsőzete, hogy nem lehet másképpen elképzelni: a lakókat utolsó útjukra, koporsójukkal csigán és kötélen eregették le az udvarra, ahol már kiterjesztett karral várta a pap, és zsebkendővel a szomszédság. De a régen elment lakók így is mély nyomokat hagytak az udvar gömbölyű kövein, a hideg kapualjban, a grádicson, amerre jártak egykor, ifjan, lengedezve szerelmi érzésektől, kettőt is ugorva a lépcsőfokon, majd később öregen, gondterhelten, mély megvetéssel az ifjak ostobaságai iránt. Achill öregasszonya, akinek ritkás, ősz haján át egy vöröshagyma nagyságú daganat, mint a gonoszság fészke mutatkozott, különös gyűlölettel forgatta szemeit, amidőn kacagást hallott valahol a régi házban. Mintha becsületében sértették volna meg az öreg hölgyet, nyomban letörölte a ködöt az ablakról, hogy megnézze, kinek van kedve nevetni a mai viszonyok között. Természetesen, valamikor jobb napokat látott, mint minden lakáskiadó a Józsefvárosban, férje számtanácsos volt. Ezenkívül még egy sohasem látott nő lakott itt, akit az öregasszony bizonyosan a fehérneműs szekrényében őrizgetett, és csak néha adott neki szabadságot, hogy egy rejtelmes, földig érő vászonfüggöny mellől megriadva eltűnjön, amely az előszobát elválasztotta. Ez a nő mindig alsószoknyában járt, örökké papucsban csoszogott, mintha bűneit vezekelné a rossz házasságért, amit egy gazembernek nevezett valakivel kötött, sohasem lépett ki az utcára, senki se tudta, hogy fiatal vagy öreg, de a varrógépet (a függöny mögött) oly lendülettel irányította útjára, mint egy énekesnő kezdi a maga számát; azonkívül különös zenei csengése volt a csészéknek, fedőknek, tálasoknak, ha ő vette őket kezébe. Így muzsikálgatott a sohasem látott nő, akit a gonosz öregasszony bezárt. De annál többet vette ki részét az „élet örömeiből”293 az öregasszonyság unokája, bizonyos Zefi nevű, bronzhajú kisasszony, aki annyit járt-kelt a lépcsőkön, a szobákban, az utcában, mintha anyja helyett is ő végezné a köteles testmozgást. Zefi olyan volt, mint a kakasgyufa; piros hárászkendőjében megbolondította a Gyöngytyúk utcát: ha Achill költő lett volna, Zefihez írta volna verseit.
De Achill csak egy félénk, érzékeny fiatalember volt, aki hetekig nem mert kilépni szobájából, amelyben oly mozdulatlanul tartózkodott, mint halott a koporsójában. A háztetőkre, ezekre a csúf, füstös, dísztelen tájakra ablakából sok száz és száz figurát rajzolt, akikkel majd későbbi életében kíván megismerkedni. Miután még huszadik évét nemigen töltötte be, az alkonyi vendégek között igen sok volt a nő, akik a késő őszi időjárásban is meglehetős lenge ruházatban mutatkoztak. Voltak grófnők és táncosnők, gazdag polgárasszonyok és előkelő úrikisasszonyok, zárdák leányai és a színpadi világ rizsporos vállú tündérei: amint egy ismeretlen fiatalember elképzeli majdan boldog éveit az idegen Pesten. Csak az volt a különös, hogy az elővarázsolt nőknek csak a ruházatuk volt különböző – a hercegnő uszályban, a táncosnő pörge szoknyácskában –, ámde arcuk egy és ugyanaz volt. Bronzvörös hajú, szenvedélyes, türelmetlen, mohó arcok, a tengerzöld szemekben lobbot vetett az élet szomjúsága, kihívósága, kívánsága… egy józsefvárosi kisleány képzelgése, amint oly boldogan dobná magát az élet árjába, mint akár a Duna hullámaiba. Természetesen férfiak is voltak Achill alkonyi vendégei között, elefántcsont sétapálcás, térdnadrágos, kövér grófok, nagy tekintélyű városatyák, színes kabátú hercegek, akik jól megtömött pénzeszacskót tartottak a kezükben.
A harmadik hét végén Achill egy este elment a Gyöngytyúk utca végére, ahol a Kerepesi út ömlött, mint egy óriási folyam, amelyen regatta folyik. Amíg a folyampart erzsébetvárosi oldalán elevenen vonult fel az élet, csak a zászlók hiányoztak a búcsújárók kezéből, a Rókus oldalán, a szeplőtelen Mária szobrának környékén a Kerepesi útra nyíló mellékutcák arra látszottak teremtve, hogy az este beálltával elnyeljék a hazafelé vitorlázó hajósokat. Míg odaát a széles gyalogjárón vidám tömeg vonult az őszi estében, mulatságba, álarcosbálba, zenés kávéházba, ahol a nők nemzeti szalagos fehér ruhában már gyantázták a vonót, ideát, a józsefvárosi oldalon mind ritkábban koppantak a hazatérők lépései. A gázlámpák alatt szinte a294 késedelem aggodalmával arcán igyekezett egy-egy cinkeorrú, öreg polgár, aki régi szokás szerint náthás volt őszidőben; a földből alig kilátszó kisgyermekeket görcsösen vontak kezüknél fogva kövér asszonyok, akiknek ódivatú kalapjuk félrecsapódott a sietéstől. A régi Nemzeti Színház felől, a messzi-messzi Belvárosból pihegve, megriadva futott az estében egy rövid szoknyás varróleányka vagy a kalaposbolt tündére, mintha a Józsefvárosnak külön baktere lett volna, aki feljegyzi a későn hazatérőket. Itt talán még a polgári becsület dolga volt, hogy estére mindenki otthon legyen. És az idősebb polgárok sem engedték meg maguknak, hogy más városrész korcsmájában töltsék el az estét. Legfeljebb a sarkon volt az a korcsma, ahol a törzsasztal állott, ahonnan hamarosan hazasiettek, ha vendég érkezett otthonukba, vagy egyéb szerencsétlenség történt. Az utcában mindenki meghallotta, ha egy-egy kapu döngve kinyílott, és a légszeszt lecsavarta a házmester. Míg a túlsó partról víg zene, kurjongatás hangzott, a lóvonatú még megrakodva gurult a Keleti pályaudvar felé, magas hátú hintók robogtak, a kocsisok dunántúlias kiejtéssel káromkodtak, a százlépésnyiről felismerhető, vidéki embernek kedélyes figurája már javában ingadozott a gázlámpák alatt: ideát aludni tért a városrész, kevés ablakban látszott világosság, a függönyöket összevonták, az ajtókat bezárták, s a köd ráült a háztetőkre.
Zefi egy estén benyitott Achill szobájába, oly természetességgel, mintha testvéréhez lépne be.
– Miért nem udvarol maga nekem soha? – kérdezte. – Megöl az unalom.
Achill végtelen zavarba jött.
– A távolból imádom.
Zefi leült a dívány közepére.
– Nagy szégyen volna, ha a szomszédból kellene áthívni a diákokat, hogy mulattassanak. A maga kötelessége engem mulattatni, viszont az én feladatom fedőt melegíteni, ha gyomorgörcse volna.
(1919)295
