Sándor tér
Sándor tér
A Sándor tér valamikor arról volt nevezetes, hogy egyik ablakában, este tíz órakor, gyönyörű úrhölgyet lehetett látni.
A szegény diákok, akik a Józsefváros hónapos szobáiban oly melegséget leltek, mint a veréb a rideg nagyváros esőcsatornája alatt, sokat beszéltek e tündéri látományról. Leginkább a Gavallér fiúk szobájából lehetett szemügyre venni az égi jelenséget. Ez tágas szoba volt, ahol cipőszaga volt a kályhának, amelybe mindig akadt tüzelő, és a városrészben meglehetős hírnévnek örvendett a Gavallér fiúk kályhája, midőn szállingózni kezdett a hó a háztetők felett, és a szélkakasok napjában többször is változtatták állásukat. Beköszöntött a tél, és a józsefvárosi szegény diákok a Sándor térre vitték hónuk alatt hegedűjüket, ahol tanulás után zenéltek, énekeltek, pajkos történeteket mondogattak egymásnak, amíg a Gavallér fiúk a kályhát rakták. A hegedülés, dalolás, lárma azonban csak arra való volt, hogy hamarább múljon a délután. Az órák ismételten elkongatták a fogyó időt, a tér bokrai mind árvábbak lettek, és mind ijedtebben zizegtek, mintha rettenetes aggodalom lepné meg őket, hogy a következő éjszaka leend az utolsó. A palánk mellett mind ritkábban hallatszott a polgárok lábainak csoszogása, botjának kopogása; mind ritkábban kívántak egymásnak jó éjszakát azon a reszkető hangon, amely örök búcsúzásnak is képzelhető. Gyász borult a térre. A sötétségben bizonyosan elszökdöstek az utcai lámpások, ha volt eszük. A bérházak ablakai megvilágosodtak, az emberek levették sáros cipőjüket, és elkezdték otthoni foglalkozásaikat. Legkésőbben az az ablak világosodott meg, amely mögött ama bizonyos tündérnő lakott.
Ez a hölgy napközben sohasem volt otthon, este jött, és elgondolkozott, mélabús arccal tette le kalapkáját. Barna volt, és hajába korai fehérséget rakott az idő, mint sötét fenyveserdők bevágásaiba hóport296 szór a szélvész télelőn. Nagy szemei voltak, mint a múlt századbeli képeken Szendrey Júliát ábrázolták. Stuart-gallérjából büszkén nyúlott ki hattyúnyaka, amint otthoni tennivalóját elkezdte: órákon át nézegette hervatag, őszillatú szépségét a tükörlapban. A szélkakas tavasz szellőjében andalgott, vagy rémülten menekült a tél sikátori orvgyilkos támadásai elől: bármit mutatott a kalendáriom: a téren átballagó ismerős polgárok vidulva siettek május zöldjébe, vagy vigyázatosan ballagtak a hópelyhes gyalogjárón; június aranyától piroslottak a cseréptetők, vagy karácsonyi hó fehérítette a házakat: a gyönyörű hölgy elbűvölten nézegette magát tükrében, és bizonyosan nem vette észre, hogy csendesen hervad. Mindig fekete ruhában járt, kesztyűjét otthon sem vetette le, mintha estélyi vendégeket várna, akik hódoló szavak, drágakő módjára fénylő bókok tarkabarka seregét hoznák fel magukkal a Sándor térről… már ott nyomakodnak a kifent bajszú, hevülékenységtől kipirult szájú lovagok a grádicson, kezüket a kilincsére tették… A háziasszony mohó pillantást vet tükrébe.
De sohasem látogatta meg senki az esti nőt. Csak a Gavallér fiúk és barátai nézték őt epekedve a szemközti ház ablakából.
– Én úgy megölelném, hogy soha többé nem jutna eszébe szomorkodni – mondta az egyik Gavallér fi.
– Én azt hazudnám neki, hogy arcának őszies hervadása, szemének októberi fénylése, kezének babonás ráncosodása, rizsporos nyakának bágyadtsága: üdébb, mint az ifjúság – szól a másik Gavallér.
És a diákok mindezt helyeselték, mert régi történet, hogy a hervadó, túlérő nőknek olyan aszúízük van, mint a gallyon felejtett gyümölcsnek. És epedtek, rajongtak, álmodtak a fiúk gyönyörű hölgyről, akinek orrán apró erek olykor felpirultak, mint az aszott szőlőn. És a hölgy csak mélabúsan nézegette magát tükrében, mert nem jöttek a lovagok, akiket úgy várt, hogy majd meghalt utánuk.
Így epedtek, epekedtek egymásért valaha emberi szívek a régi Sándor téren, anélkül hogy tudtak volna egymásról.
*
A hölgy egyszer megbetegedett, és napokig feküdt ágyában.
A Gavallér fiúk jól látták sápadt, szenvedő arcát a párna fehérségén, amikor esténkint lámpát gyújtott, és kimeredt, nagy láztól pirosló szemmel nézte a kis szoba mennyezetét. A beteget senki sem297 látogatta meg, csak a diákok gondolatai. Senki se kopogott ajtaján, bár úgy figyelt minden neszre, hogy tán a patkány futását is meghallotta odalent a Sándor téren. A homlokát az ég felé tartotta, mintha onnan várta volna a simogató kezet, amely enyhülést hoz fájdalmaira.
Az ablakon halkan zenélt a hóesés, mint túlvilági zene, amelyet angyalok játszanak magányos betegek mulattatására. És a hölgy arca mind fehérebb lett, mintha a havas háztetők figyelő fekete szemei, a padláslyukak mögül fújná valaki a halálos púdert.
A Gavallér fiúk olyan részvéttel nézték ablakukból a nagybeteget, amilyen érzelemre csak ifjúságában hajlandó az emberfia. Végre egy keddi estén, Szent Antal estéjén, a Gavallér fiúk azt tapasztalták, hogy a gyönyörű hölgy nem mozdul fektében.
A háztetők kéményei mellől már elszökdöstek azok a szürkéskék köpenyeges kísértetek, amelyek ott lapulva, a József utcai torony esti harangozását várják.
A Gavallér fiúk átkeltek az éjbe borult téren, és benyitottak a hölgy lakására, akit már halottnak hittek.
A gyönyörű nő felült ágyában, és így szólt a fiúkhoz:
– Bár itt szegényesnek látnak mindent, tudják meg, hogy valamikor remek bútoraim voltak, egy szobám rózsafából, egy másik kanadai nyárból, amint az öreg Thék munkálta. Gazdag és előkelő hölgy voltam, amíg szüleim éltek, rokonaim szőlőbirtokosok voltak a Sas-hegyen, de jöttek istennek csapásai: egy kalendáriumnak minden fehér lapját meg lehetne tölteni a családi szerencsétlenségekkel, amely lapokra azelőtt csak a bevételt és a vagyonosodást írták. Most a sor elejétől, a lap végéig: csupa halál, csőd, szegénység, szomorúság. Valaki nagyon megátkozott bennünket, valakinek igen jó összeköttetése lehetett az Úristennel, hogy az elhagyott minket. Házaink voltak a régi telekjegyzőkönyvekben és a budapesti útmutatóban, amelynek egy régi példányát fejem alatt őrzöm. Milyen kár, hogy ezeket a cím- és lakjegyzékeket minden esztendőben újra nyomtatják! S a régi neveket felváltják az újak a ház- és telektulajdonosok névsorában!
A gyönyörű nő hátrahanyatlott, hogy erőt gyűjtsön további elbeszéléséhez.
– Az utolsó gazdag ember családunkban Ferdinánd úr volt, aki éppen olyan váratlanul halt meg, mint a többi hozzám tartozók.298 A nagybácsi mindenét a budai szegényeknek adományozta még életében, magának csupán évjárandóságot kötött ki – meglehetős ijedelemmel hallottam tehát halála hírét. Szerencsére a budai szegényeknek más dolguk volt azon a havas estén, mint jótevőjük megsiratása, egyedül virrasztottam tehát a halott mellett. Az öregúr az asztal közepén feküdt, és még piros volt az arca, mint a szőlőlevél. Lábszárait messzire elnyújtotta, kezét kedélyesen összefonta, mintha téli időben nyitott kocsin utaznék, a két gyertyaszál csak azért látszik mellette állni, hogy legyen mivel pipáját meggyújtani, ha felébred.
Éjfél felé elálmosodtam, de mielőtt a szomszéd szobába vonultam volna, egy kis régi művű kézi csengettyűt helyeztem nagybátyám összefont kezei közé.
Alig szundítottam el, csengetés ébresztett fel. Először azt hittem, hogy a kapun csengetnek álorcás éjféli lovagok, akik a halott kirablása végett jöttek, miután nincsenek helyesen tájékozva a való tényállásról. Midőn kidörzsöltem az álmot szememből: eszembe jutott a halott kezébe helyezett csengettyű. Talpra ugrottam, és a szobába rohantam. Nagybátyám felült az asztal közepén, és kijelentette, hogy mindig félt a tetszhaláltól. Sajnos, most már nem csinálhatja vissza a történteket, nincs módjában megsemmisíteni a gyászjelentéseket, a megrendelt temetést, a gyászruhákat, a sírásók munkáját, a pap előre betanult prédikációját, a különböző egyesületek és társaskörök (amelyeknek tagja volt) gyászszónoklatait, a híres kántor előrelátható sikerét, a harangozó örömét, a temetésrendező büszkeségét, egyszóval mindazt, ami az ő temetésére készülődött. Nagybátyám jó ember volt. Szégyellt volna még a házmester szeme elé kerülni is elevenen, hisz a házmester már délután a saját lábára húzta árván maradt csizmáját. Nagybátyám emellett hiú ember is volt, gyönyörködni akart a saját temetésében, ha már egyszer belefogott a dologba. Ki tudja, hogy Niklein, a halottkém, oly könnyűszerrel kiadná másodszor is a halotti bizonyítványt, ha most Nikleint megszégyenítené; és már tán megmosdatták a szódás szappannal a vízvezeték alatt az összes árvaházi gyermekeket is, akik az előkelő polgárok temetésére kivonulni szoktak
Megállapodtunk tehát nagybátyámmal, hogy bizonyos ideig viseli a konzekvenciákat. Családi kriptánk a Kerepesi temetőben elég kényelmes és szellős. Egy gumicső segítségével mindennap leküldhetek299 hozzá némi eledelt s egy fél liter borocskát, mert az kitűnő orvosság mindenféle járványos betegség ellen.
S így múlt el tíz esztendő, egyetlen nap sem mulasztottam el nagybátyám táplálását, bár néha már nagyon elcsüggedtem, vajon érdemes még táplálnom a mindenki által elfelejtett öregembert. De kötelességtudó, lelkiismeretes teremtés voltam. Nem tudtam elfelejteni, hogy első helyet biztosítottak nekem a temetésen.
Vártam, várakoztam, mikor unja meg nagybátyám a kriptai magányt, mikor húzza meg a csengettyűzsinórt, amelyet csuklójára kötöttem. Apránkint mindenemből kievett a halott. Az utóbbi években már abból éltem, hogy sorsjátékot rendeztem. Számokat adtam el a Józsefvárosban: régi szép ruháimra, kalapjaimra, legyezőimre, vázáimra, képeimre, bútoraimra, pávatollaimra, óráimra, karpereceimre, kínai porcelán csészéimre. S így ellutriztam mindenemet… Sajnálom, hogy már nincsen néhány eladni való számom kedves látogatóim részére.
Így szólt a gyönyörű nő, és a Gavallér fiúk megilletődve álltak a haldokló ágya felett. Míg az rámutatott a velencei tükörre, amelyben nézegetni szokta magát. A fiúk megértették kívánságát, elébe tartották a tükröt. A gyönyörűség előbb rálehelt a tükör lapjára, ujját végigvonta a párázaton, aztán így szólt halkan, titokzatosan a fiúkhoz:
– Sorsoljátok ki a tükröt a Sándor téren. E tükörre lehelt végsőt az utolsó Zwikli sarjadék. És az összegyűjtött summácskán tápláljátok tovább nagybátyámat, a tetszhalott Ferdinándot a Kerepesi temetőben.
*
Sashegyi Eulália, aki e néven az utolsó volt, ezzel meghalt.
(1919)300
