A sajátságos nő
A sajátságos nő
„A császárné, »a sajátságos nő« ismét elhagyta Bécset, hogy hosszabb tartózkodásra Magyarországba, a gödöllői kastélyba utazzon.”
Zeidl kávéházában, ahol a magyar kancellária egynémely öreg hivatalnoka szokott tekejátékot űzni, Romollai leejtette a képes bécsi újságot a kezéből. Hiába utazott volt két hétig, hogy a császárnét Bécsben felkeresse. Egy darabig szótlanul, pókhálós tekintettel figyelve Szépvári öreg titkár és egykori donjuan dákóját és harmonikás nadrágját, amely mindig felhúzódott a titkár szalagos félcipője felett, amint az a biliárdasztalra feküdt. Majd fejcsóválva, elégedetlenül vette kalapját, és sokáig lehorgasztott vállal ődöngött a Duna-csatorna körül.
Romollai, egykor szabadságharcos, bujdokoló és alföldi vadász néhány év előtt vendégül látta házában a Magyarországon utazgató császári párt. A ház szobáit az előkelő utasok foglalták el, ő maga a padláson aludt, és egy zsandár figyelte a padláslyukon át az éjszaka csillagait. Ámde Romollai nem mozdult meg az ócska juhászbundán, egy általa ismert résen át (ahonnan egykori felesége hűtlenségét is láthatta) megfigyelte a vacsorázó párt a rózsaszínű gyertyák fényében. Fáradtan, szótlanul ettek a bőrtokból elővett arany evőeszközzel, egy piros kabátos kuruc ősapa olajfestményű képét szemügyre vették a falon, a császárné leeresztette összefont haját, és a holdba nézett, amely egy távoli nádas felett, piros orcával, lopakodva ballagott végig a táj felett. A császárné két kezét összefonva ejtette ölébe, fehér, zárdanövendékes nyaka előrehajolt, a hajából olyan illat áramlott, mint a tavaszi tóparton, setét, rejtélyes szempillái csak néha rezzentek – míg a szőke hajú császár leveleket olvasgatott.
– Mindig Magyarországon szeretnék élni – mondá hallhatólag a66 császárné. – Itt, e félvad, búskomoly, holdjárta, hangtalan országban lelkem megőrizné harmóniáját. Hisz én imádom a természetet.
A császár összehajtotta a címeres levelet.
– Elise, későre jár, hajnalban indulunk tovább.
– Hajnalban – rebegte a császárné –, midőn oly szép a holdjárta éjjel ezen a vidéken.
Ezután nemsokára elaludtak a gyertyák. Romollai dobogó szívvel, elszínesedett lélekkel virrasztott az ifjú császárné felett, és szentül megfogadta, hogy a konspiráló, részeges barátoknak ajtót mutat. Midőn, néhány esztendő elmúltával, Romollai György, alföldi vadász és korhelynótáknak legjobb ismerője gazdasági bajokkal kezdett küzdeni – igen sokba került a koronázási mente és paripa is, mikor a vármegye zászlóját vitte a menetben –, elhatározta, hogy szeszgyárat, dohánytermelést és egyéb hasznos mezőgazdasági dolgokat létesít, eszébe jutott régi éjjeli vendége, a magyar királyné, és pártfogásért Bécsbe utazott. Pestig szekéren tette meg az utat, itt az „Arany Sas”-ban régi barátokkal találkozott, egy füstös arcú táncosnővel megismerkedett a Flóra-teremben, nasi-vasi banknál játszott a Ferenczi kávéházban, végül beleszeretett egy belvárosi kisasszonyba, ahol esténkint a család tagjai zene és ének mellett szórakoztak, az apa tönkrement, a mama asztmatikus volt, a kisasszonyok főhadnagyhoz szerettek volna feleségül menni, míg Romollai Pestre érkezett, s mind a hárman beleszerettek a deresedő, de mokány úriemberbe. Margit, Júlia, Rozália… A boldog Romollai titkon mind a hárommal csókolózott. Most már igazán óhajtotta a gazdagságot, hogy a lányokról gondoskodhasson, hisz mind a hármat mégsem vehette feleségül. A kisasszonyok egyértelműleg ajánlkoztak, hogy Romollait elkísérik Bécsbe a gőzhajón, ámde a sors úgy akarta, hogy a füstös arcú táncosnő pesti tartózkodásának hirtelen véget vetett egy éjszakai verekedés, midőn fiákeresek és grófok hajigálták egymáshoz a pezsgősüveget, a nobilis Romollai a bajbajutott táncosnőt vette pártfogásba, és véle a gőzhajón Bécsbe utazott. Itt a táncosnő nyomtalanul eltűnt. „Köszönöm, hogy nem hagyott el, uram, de a szívem megszakad valakiért…” írta egy papirosszeletre a „Zerge” szállodában Terpsichore leánya. Az alföldi vadász néhány órai kétségbeesés után, most már teljes, tökéletes szerelemmel gondolt a hűségesen várakozó pesti kisasszonyokra, Margitra, Júliára, Rózára.67
Meg sem szállott Pesten, midőn hiábavaló bécsi utazásából visszatért, Budán vett kvártélyt, hisz üres kézzel nem mutatkozhatik a reménykedő családnál. A régebbi magyarok korántsem voltak oly mozgékonyak, mint a maiak. Romollai a kis budai kocsmában százszor és százszor átgondolta, hogy mit fog mondani a királynénak. Egy jókedvű, nagyokat hazudozó öreg ügyvéd szegődött melléje a „Vörös Biká”-nál, aki a Hon-ból azt olvasta egy napon, hogy a gödöllői tájakon rókavadászattal mulat Erzsébet királyné.
– Ez nagyon jó jel – mondta, és megölelte Romollait. Másnap még alig virradt, átmentek a pesti oldalra, levetett kalappal, lábujjhegyen siettek tova a belvárosi ház alatt, hol olyan fehér függönyök mögött, mint a nyári alsószoknya csipkéje a fehér harisnya felett a napsütésben, Margit, Júlia, Rozália aludtak, és Romollairól álmodtak. Tán csak az álomtalan Stefi bácsi, az apjuk volt ébren, és falusi szokás szerint hajnalban pipázott ágyában. Talán ő is arra gondolt, hogy Romollai milyen nagy fába vágta fejszéjét. Az öreg ügyvéd elmaradt egy városvégi csárdánál, Romollai gyalog elindult Gödöllőre. Ment, mendegélt a madárszavas, ékes, kora őszi hajnalban, mogyoróbokor piros levelén Margit arcát, a keréknyom rózsaszínű vizében Júlia nyakát, az erdők alján elbujdosó hajnali köd fehérségében Rozália szoknyafodrát látta. Egy útszéli házon egyenesen, ritkásan szállott fel a kémény füstje. Ez volt a gondolata, amely a táncosnőre tévedt.
És a gyalogjáró vándorlegény királyi ábrándozásai fáradhatatlanná tevék lépteit, fűben, falevélben, első napsugárban közeli vonatkozást vélt feltalálni sorsára. Egy vöröslő hátú öreg nyúl baktatott át az úton, csárdáslány fésülködött valahol egy ablak mögött, kondor cigányleány aludt egy fa alatt, vadgalambok űzték egymást a nyárfákon, öreg asszony bottal ballagott egy falusi templom felé: mindezt kitűnő jelnek vélte kirándulásához. Majd erdei útra ért, és nagy fák ráleheltek, mint a szerencséje után futó vándorlegény verejtékes homlokára. Csermely szaladt, és reggeli hangja mintha távoli falusi harang visszhangja volna. Alvó őszirózsák az út mentén megkérdezték tőle: igazán szereti Margitot, Júliát, Rózát? Talán még a mamát is, nehezen lélegző, de egykor szép szemű Mária Magdalénát? Egy korán ért makk a kalapjára pottyant: hát Stefi papával hogy vagyunk? Így utazott Romollai régi, bolondos-boldog szerelmes emberek68 példájára. Egy útkanyarulatnál leült egy fatönkre, és minden ok nélkül háromszor az erdőbe kiáltott:
– Szívem, segíts!
Nemsokára azután az úton lovas nő alakja tűnt fel. Egyedül jött. Kis cilinderkalap volt a fején, romantikus, hosszú lovaglóöltöny fekete szövetből, kis pálca a kezében… Nagy, fiús, érdeklődő szeme oly figyelemmel fordult az őszies erdőség felé, mintha sohasem látta volna ez utat, elalvó fákat, szundikálásban mozgolódó harasztot. A sárga lónak csillag volt a homlokán, büszkén lépkedett, mintha örvendezett volna a fejedelmi hölgynek. A barna haj alatt egy csodálatos, szinte átszellemült asszonyarc volt látható. Erdők lánya, a láthatatlan sűrűségek megfigyelhetetlen álma, falevelek magános képzelődése az erdő közepén. Így álmodják az erdők a nőket. Akinek szeme, lelke, szája, szíve, keze és keble reátapad a reggeli erdőre, a róka meglassítja futását, a láthatatlan fészkekből a madarak kidugják fejüket, a harkály sietősen kopogja mondanivalóját a faderéknak, öreges ember lecsúszik a lombok közül, ahol eddig az elérhetetlen boldogságról fuvolázott, és kalaplevéve a megzavart lovarnő felé közeleg…
– Emlékszik, felséges asszony, az éjre az alföldi nádasok között? A hold vérpiros volt, és a császárral az én szerény házamban töltötték a boldog éjjelt, midőn is én vigyáztam álmára. Egy piros kabátú kuruc lógott a falon, és felséged nagyon szerette a nedves, holdjárta tájat… A császár leveleket olvasott, felséged a holdba nézett, ahol Magyarország arcmását látta. Nevem: Romollai, alföldi vadász.
A „sajátságos nő” megállította lovát, figyelő tekintetet vetett az őszes, mokány képű úriemberre.
– Rebellis hazafi volt – mormogta elgondolkozva. – De mi nem féltünk a magyaroktól. És most mi a kívánsága?
– Szeszgyárat szeretnék a birtokomra. Szegény ember lettem.
A nótás ügyvéd már napok előtt megírta a kérvényt, amelyet Romollai elővett a zsebéből. Megnyálazta a ceruzát, amint átnyújtotta. A királyné egy nagy, selyemfonál finomságú E betűt vetett a papirosra.
– Emlékszem önre – mondta „a sajátságos nő”. – Ámbátor fiatalabb volt. A papirossal menjen Andrássyhoz.
– Most öreg vagyok és szerelmes, felség – felelte Romollai.69
A királyné elmosolyodott, mint a fák felett az őszi nap. Megérintette lovát, és tovanyargalt az erdei úton. Néhány pillantás múlva csendőrkéz nehezedett Romollai vállára, de ő már boldog volt. Vajon elhiszi majd az öregúr, a lányok pipázgató apja, hogy valóban így történt minden a gödöllői erdőben? Csak a hűséges, piros arcú Margit bólint áhítatos figyelemmel, mert ő már megtanulta, hogy a férfiaknak illik mindent elhinni.
(1916)70
