A nemzet bárója
A nemzet bárója
A múlt században éldegélt egy furcsa ember Pesten, aki éjszakáit a kártyaasztalok körül töltötte, a „Zrínyi” kávéházban biliárdozott, és lehetőleg közelében állott a nasivasi banknak, midőn a jurátusok adott jelre eloltották a kávéházban a gázlángokat. Többnyire csak estefelé hagyta el kvártélyát, mert a napfény nem kedvezett festett hajának és bajuszának. Struflis fehér nadrágban, rövid spencerben, vagy ha a kor divatja így rendelkezett, magyarkában mutatkozott. A színházba mindig a legelső sorba váltott jegyet, és feltűnő, hangos magaviseletével magára vonta a közfigyelmet. Bizai volt az igazi neve, ámde az élclapokban „a nemzet bárója” néven emlegették; híresség volt, mint e korban mindenki, aki kecsegeorrú cipőkben sétált végig a Váci utcán.
(Mily könnyű dolog volt a régebbi Magyarországban hírneves emberré válni! A magyarok egyszerű emberek voltak, és a különcködés, a bolondság, a lármás viselkedés, a piros frakk és az Abelino-frizura elegendő volt ahhoz, hogy a témaszegény hírhajhászok az újságba kiírják az illető nevét. Magyarország egyforma volt; a régi országgyűléseken a koponyákat és a ruházatokat alig lehetett megkülönböztetni, mind egyforma volt. Egykor Vörösmarty Mihályt is jobban ismerték Pesten éjszaka döngő lépéseiről, mint verseiről.)
Bizai ez idő tájt a „Hét Bagoly” nevű házban lakott, falusi templomba való harang lógott az ajtaja felett, amelyet a látogatók meglóbáltak. Estefelé, midőn a nemzet bárója bajuszát feketére fente, szarvasbőrrel fényesre dörzsölte körmét és cipőjét, papirosgallért erőszakolt vastag nyakára, és a tekintélyes rézláncot derekára illesztette, megszólalt a „Hét Bagoly”-ban a harang.
Fiatal hölgy lépett be a gavallér szobájába.
– Színésznő szeretnék lenni, és pártfogását kérem, báró úr – szólalt meg a küszöbön állva. S ezzel már el is hagyta minden bátorsága,71 elszántsága, kimondván a szavakat, amelyeket bizonyosan hosszabb idő óta fontolgatott magában.
Bizai a faggyúgyertya vöröslő kanócát ujjával lekapta, és a gyertyatartóval a látogató elé világított.
Nagy kalap és világos kendő volt a hölgy öltözéke a bő szoknyán kívül. Kis imádságoskönyv volt a kezében. A fülében türkizkő, amelyet a nagymamák viseltek török lószerszámról. A nyakában amulett.
Bizai a gyertyával kezében tetőtől talpig végignézte látogatóját. Az ujjával az amulettre mutatott.
– Kinek az arcképét őrzi itt? – kérdezte fontoskodva.
A látogató némi szégyenérzettel felpattantotta a medaillont, és Bizai meglepetten látta a saját képét az üveg alatt, amit a Dongó című élclapban a múlt hónapban lerajzolt tollal egy éhenkórász.
A gyertyatartó megremegett a kezében, bár a francia tekejátéknál sohasem tévedett keze.
Szürke szeme volt a hölgynek, mintha a homokember jelentkezne a tekintetében, aki a gyermekeket elaltatja faluhelyen. Az orra kíváncsi és ábrándos volt, mintha ő gondolkozna, intézkedne és cselekedne a hölgy nevében, ő menne előre végig az egész életen át, s a hölgy gondolkozás nélkül követi. Ez az orr megunta a falusi temetők loncvirágainak illatát, a méhesek pipafüstjét és benne a régi képes újságok ódon szagát; a jázmin sem érdekli többé a kis kertben, és az ibolya fanyar mosolyt von ajkára. Ez az orr Pestre vágyott, ahol a régi házakból dohos szagot von a léghuzam a nyári délutánban a nyitott kapukon át; a Belvárosnak sósperec-, virsli- és serillata van, mert sok a kiskocsma; a keskeny utcáknak kalaposboltszaga, a templomoknak franciaparfőm-illata, a „Hét Bagoly”-nak csizmaszaga és a színháznak arcfesték- és gázszaga van… Ez a női orr finnyáskodva elhúzódik a tehén réti szagától, a leányszoba levendulás, fehérneműs illatától és a régi virágoktól, amelyek a könyvek lapjai közé vannak préselve a vidéki úriházakban.
– Foglaljon helyet, kisasszony – mondta meglehetős izgalommal Bizai, mert kalandja csupán a színházi komikánékkal szokott lenni.
A hölgy bő szoknyájában elhelyezkedett a keskeny széken, s ekkor láthatóvá váltak energikus és mégis formás lábai, amelyek fáradhatatlanul hozták el őt a „Hét Bagoly”-ba. Míg a cipő szalaggal volt megkötve a karcsú bokán, amely mindig izgett és mozgott; bizonyosan72 szaladni szeretett volna most e láb, végig a sötét Duna-parton, el Pestről, egy révészház világos ablaka előtt összeroskadni, és öreg halászemberek kérdezgetnék a test felett, vajon meghalt? Bizai, miután tükrébe egy pillantást vetett, ujját mellénye zsebébe dugta.
– Honnan jön kegyed?
– Messziről… Az Isten háta mögül. Szökve, rejtőzködve, menekülve szüleim házából. Mert színésznő óhajtok lenni. Kérem pártfogását.
– De hát… hogyan történt ez? Éppen én? Hisz én nem vagyok komédiás.
– Báró úr, önnek szép és nemes híre eljutott a mi kis falunkba. Szüleim esténkint az újságból nevetve olvasták fel viselt dolgait, míg én a sarokban ábrándoztam. A nagy lámpás alatt sokszor láttam önt fehér nadrágban, kék frakkban, hódító mosollyal ajkán, amint a színházban a tapsot vezényli a kezdő színésznőknek… Igaz?
Bizai dupla állát a gallérba tolta:
– Bevallom, hogy nagy tisztelője vagyok a múzsáknak.
A fiatal hölgy összetette a kezét. (Bizony gyomlálás, házimunka nyomai látszanak a kézen.)
– Kérem, fogadjon el engem… Kegyednek egyetlen szavába kerül. Én szívesen játszom mindent. Még öreg és csúf boszorkány szerepét is.
Bizai néhányszor végigsétált bolthajtásos szobájában. Még eddig sohasem vette őt komolyan senki, érzelmesen nem szólott hozzá, a kis súgó a minap is arcába öntötte a maradék bort poharából, miután új itcék felől nem intézkedett; egy „Zrínyi”-béli verekedésben megütötték, s azóta a jobb fülére nem hall… Az ágya alatt temérdek üres boros- és pálinkásflaskó hever. Egyszer még felakasztja magát az ablakra… Mit csináljon most ezzel a hölggyel?
– Van kegyednek kvártélya a fővárosban?
– A „Fehér Farkas”-nál szállottam meg, Budán.
– És neve?… Nem fontos, de talán a jövőben szükségem lehet adresszére. Neve?
– Melléki Lili.
Bizai felsóhajtott:
– Lillák és trillák!… Én most hivatalos teendőim miatt kénytelen73 vagyok eltávozni otthonomból. Ellenben majd értesítem kegyedet.
Melléki Lili felállott, kis bókot vágott, és gyorsan kisietett a „Hét Bagoly”-ból. Az orra ábrándosan vitte útjában.
Bizai ismét megdörzsölte a szarvasbőrrel cipőjét, körmét és arcát. A kalapot mélyen a szemébe húzta. Szokása szerint a „Zrínyi”-be ballagott, hogy a nasivasi banknál megkeresse vacsorára való pénzét.
*
Csupán napok elmúltával jutott eszébe különös esti látogatója. Egy kis újsághír volt az esti lapban. Melléki Lili, aki a budai „Fehér Farkas”-nál tartott szállást, ismeretlen okból a Dunába ugrott, és mikor a halászok kivonták, már halott volt.
Bizai sokáig szótlanul ült ez estén a nasivasi bank környékén a kávéházban. Csak akkor tért magához, midőn a jurátusok a gázt eloltották, és a bankot szétkapkodták.
Bizai egy rongyos ötforintost kapott el a dulakodásban. Mellényzsebébe dugta, és az „Órá”-hoz ballagott vacsorára.
Pajtásai vérvörösen az italtól, és az elmondott hazugságoktól felhevülten üldögéltek a sarokasztalnál. A nemzet bárója letelepedett, székelygulyást rendelt, és az esti lapot kibontotta.
– Ismét a Dunába ugrott egyik szeretőm – kezdte.
– Öntsetek egy pohár bort a nyakába, mert ittas – rendelkezett az asztaltársaság elnöke.
– Inkább a torkomba a borral – felelt Bizai, és eldugta frakkja zsebébe az újságot.
(1916)74
