3
3
A vadkörtefáról szálldostak a levelek. Próbálgattak ugyan szárnyra kelni azon a láthatatlan szellőn át, amely a régi temetőkben olyanforma, mintha a holtak sóhajtásaitól eredne, de végül mégiscsak elérkeztek égi aranyköntösben a könnyes felejtéstől nedves földre. Szindbád olyan mozdulatot tett, mintha beretválni akarná a hölgyet.
– És mi lett Kisunyomival? – kérdezte hirtelen való nekilendülésssel,298 mintha csak most jutott volna eszébe az a kanászos bajszú, öblös, hajóteher mozgású férfiú, akit régebbi időkben lábatlankodni látott Bella körül. A nő zavartalanul felelt:
– Itt fekszik ő is nem messzire. Ha kívánja, szívesen megmutatom a sírját. Legkedvesebb barátnőmet csakhamar követte hűségesen barátom is…
Ezután meglehetős közönyös léptekkel elindult a nő a temetői avaron, mintha csak egy öreg negyvennyolcas honvéd sírját akarná megmutatni, aki a hazáért elesett. Szindbád szívszorongó ámulattal tapasztalta, hogy mennyire hasonlítanak léptei Bellának ama nőéhez, aki még sírjából is olthatatlan szerelmet és tiszteletet ébresztett Szindbádban. Nyilván, a jó barátnő nemcsak Dalondai Boriska előkelőségét, de járását is örökölte.
Bella egy sírhalomra mutatott:
– Itt nyugszik Kisunyomi. Meghalt, mert szeretett.
Szindbád összevont szemöldökkel vizsgálta hölgyét. Vajon, komolyan gondolja azt, amit mondott? A nő olyan egyszerűnek látszott, mint azok a nagyon előkelő régi hölgyek, akik megszokták, hogy gyermekkoruk óta vadászó sólymot tartsanak a kezükön.
Szindbád egyetlen pillantásra sem méltatta ellensége sírját, mert magában Kisunyomit is okozta azért, hogy egykor Dalondai Boriskát nem szöktethette meg Miskolcra.
– Gyerünk vissza a vadkörtefához – monda némi epedéssel, mintha valami olyan helyre invitálná Bellát, ahová boldog, soha be nem vallott titkok vonzanak a szerelmeseket… Ott, ott a vadkörtefa alatt voltak boldogak.
Figyelmes, alázatos, szinte megalázkodó hangon kezdett beszélni Bellához, mint egykor jó barátnőjéhez szólott:
– Tehát, nagyságos asszony, nem hiszi, hogy boldogtalan vagyok? Milyen kényelmes dolog is beülni a „nem hiszem” hintaszékébe! A dalnok kionthatja vérét az ablak alatt a havon, a dalnok felhurkolhatja magát a vadkörtefára, és nagyságodék csendesen hintáznak a székben, és mindvégig azt mondogatják: Nem hiszem, nem hiszem… 299
Bella most Szindbád kezére helyezte kesztyűtlen kezét, és oly hangon szólalt meg, mintha valamely fogadalmat tenne:
– Szindbád, maga nem hiszi, hogy barátnőmmel együtt mennyit szenvedtünk önért. De én voltam az erősebb. Addig tartottam vigasztaló szóval barátnőmet, amíg az felejteni kezdett. Igaz, hogy nehezen ment, amíg lebeszélhettem a miskolci útról, de mondja meg igaz lelkére, mi értelme lett volna Miskolcra szökni?
– Nem sok – felelt Szindbád hirtelen manőverrel –, hiszen a csókok édessége, a karoknak az önfeláldozó ölelése, a suttogásoknak az üdvös zenéje nincsen stációkhoz kötve. Csak olyan régi babonaság az, hogy Miskolcon durranósabb a csók, kiadósabb az ölelés, tartósabb a törvénytelen szerelem. Igaza van, Bella, nem sok értelme van annak, hogy a hölgyeket Miskolcra szöktetik. Soha többé nem proponálom egyetlen úrnőnek sem, hogy üljön föl velem egy miskolci személyvonatra.
Bella nagy szemeket meresztett – mint köznyelven mondják – Szindbád váratlan szavaira. Régi időben éppen úgy szerette ő is e kalandos szójárású, nőzavaró, különös kalandort, mint akár Boriska barátnője. Nem is lehet az, hogy jó barátnők ne ugyanazon férfiba legyenek szerelmesek.
A vadkörtefáról egy levél hullott le, éppen a Bella kesztyűtlen kezére, hűvösen, kedvesen, mint valami másvilági figyelmeztetés. De már későn volt, Bella ajkán kitódultak a szavak:
– Tehát már le akar mondani mindenről, ami az életben gyönyörű, drágalátos, amiért érdemes élni vagy meghalni?… Lemond a szerelemről, Szindbád?
Szindbád olyan fanyarul felelt, mintha annak a fának a gyümölcse lett volna, amely alatt álldogáltak:
– Nem akarok Kisunyomi sorsára jutni.
– Ah, az egy részeges fráter volt – röppent el a szó Bella szájáról. – Kétszer ivott bort életében. Először a lábát törte, másodszor a nyakát szegte. Mondtam is, miért iszik bort az ilyen ember.
– Bizonyosan oka volt rá.
– Ah, Kisunyomi – röpködött tovább Bella. – Őreá valóban csak annyiban volt szükségünk, hogy eltitkolhassuk érzelmeinket,300 amelyekkel az ön irányában vagyunk. Elefánt volt, szegény feje. Mondja, sohasem vette észre, hogy Boriska lába helyett néha más láb is megtapogatta a térdét az asztal alatt?
– De igen. Gyanakodtam.
– Kisunyomiét – esküszöm – sohasem tapogatta meg se az én lábam, se a barátném lába. Most már bevallhatom, Szindbád, hogy maga volt a fűszer az életünkben, a pezsgő a poharunkban, a kívánatos álom, mikor a párnára tettük szegény fejünket. A vadgesztenye nem koppan akkorát a kalapon, mint a maga megjelenése koppantott a szívünkön. De nem becsülte meg magát. Mindenféle fürdetlen nők után vetemedett, akiket szolgálóknak sem fogadtunk volna fel.
Szindbád kesernyésen nevetett:
– Hát azt hitték kegyedék, hogy el lehet felejteni ily drága hölgyeket bármely más nő oldalán? Azok a nők csak arra voltak jók, hogy kézzelfoghatólag példázzák a különbséget, amely maguk és a többi nők között van.
Bella lesütötte a szemét. Darab ideig csendesen gondolkodott, majd valamely olyan hangon szólalt meg, amely mintha nem is az övé lett volna, hanem a sírban fekvő barátnőjéé.
– Ilyen körülmények között megbocsátunk önnek, Szindbád, mert egyebet nem tehetünk. És, hogy lássa, hogy a megbocsátás valóban szívből jött, szegény megboldogult barátnőm helyett elutazom önnel Miskolcra, ha maga is úgy akarja.
– Ez volt szívem vágya – felelt a vadkörtefa nyelvén Szindbád.
[1924]301
