2
2
A jövevény egyáltalán nem mutatott meglepetést azon, hogy Szindbádot Dalondai Boriska sírja mellett találta.
Kesztyűs kis kezét – amelynek formája nem tudott sem a hajnali nagy mosásokról, sem az esti tehénfejésekről – olyan természetesen nyújtotta Szindbád felé, mintha tegnap találkoztak volna.
– Tudtam, hogy ezen a helyen meglelem, mert az ön szíve alapjában véve jó és nemes; a legderekabb ember lehetne, ha lemondana néhány fertelmes szokásáról…
– Mely szokásokról? – kérdé elámulva Szindbád.
– Például, ha tiszteletteljesebben bánna a nőkkel. Nem bánna úgy velük, mintha minden nő a szeretője volna…
Szindbád csendesen nevetett. Ezt a megjegyzést már hallotta valaha oly felejthetetlenséggel, hogy íme, évek múltával is frissen csendülnek fel benne a szavak visszhangjai… Most már tudta a temetőlátogatóról, hogy az sem testvére, sem leánya a megboldogultnak, hanem a legjobb barátnője, aki egykor hol ellene, hol mellette volt ama viszonylatnak, amely Dalondai Boriska és Szindbád között keletkezett. Csak még a neve nem jutott hirtelen eszébe az önfeláldozó jó barátnőnek. De ezt könnyű volt elintézni…
– Még mindig olyan gyönyörű monogramok vannak a zsebkendőjében, kedves nagyságos asszonyom?
A hölgy, aki a megboldogult előkelőségét örökölte, természetes mozdulattal nyúlt karján függő kis táskájához – amely táska hímzéséről, finomságáról, nemes külsejéről lovagregényt lehetne írni –, a táskából lehelet könnyű, bárányfelhőszerű zsebkendőcskét vont elő, és nyugodtan, félelem nélkül Szindbád kezébe adta, holott akkoriban még divat volt, hogy a férfiak elsajátítsák a nők zsebkendőit.295
Szindbád a kendőre nézett. Liliomjárású betűkkel Bella név volt abba hímezve. Szindbád oly feszesen állt sarkain, mint egy táncos, aki tökéletesen biztos a francia-négyes következő figuráiban is. Az ajkához szorította a zsebkendőt:
– Sohasem csókolhattam meg a kezét sem. Engedje meg, hogy legalább a kendőjét megcsókoljam, kedves Bella.
Bella nevetett, de csak oly csendes rezignációval, amint azt előkelősége és a temetői környezet megengedte.
– A kezemet akarja?… Nos, tessék!
Könnyed, de nem túl gyors mozdulattal levonta a galambszínű kesztyűt a baljáról. Valóban büszke lehetett erre a kézre tulajdonosnője – régi királyok mentek ilyen kézért a Szentföldre.
– Bella – mondta Szindbád, kezébe véve az ajándékba nyújtott kezet –, maga mindent tud szenvedéseimről, szívem sajgása miatt való kóborlásaimról, a felejtés útját kereső csavargásaimról… Tudja, hogy egykor halálra sebezve, lesántult szívvel, női cipő hegyes sarkától összetiport lélekkel jöttem ebbe a városba, hogy itt oltalmat, megnyugvást, sőt érdemtelen boldogságot találjak ama drága nő közelében, aki immár sírjában pihen… Nos, a helyzet ma ugyanaz. Boldogtalanabb vagyok, mint valaha, mint jó barátnője, Boriska idejében.
Bella nem tudta, hogy nevessen-e vagy részvétet mutasson e hévvel előadott szavakra, amelyekről nyilvánvaló volt, hogy Szindbád őket ifjúkorából idézi, amikor még alig terhelte hamis eskü a lelkiismeretét. Bella, előkelő hölgyhöz illően, csendes részvéttel ingatta a fejét:
– Nem tudok önnek hinni, Szindbád, mert kiderült legutóbbi látogatása óta, hogy csaknem minden valamirevaló nőnek ugyanezen szavakat mondta valaha e városban. Tudja, azóta sok ősz múlott el, és őszi estéken a kötött kendő alatt, borzongva és félve, a nők gyónni szoktak egymásnak. Ön sokszor megcsalta nemes barátnémat, holott ő igazán szerette kegyedet.
Szindbádot nem találta készületlenül a szemrehányás:
– Ó, asszonyom, csak nézzen a szívébe, és gondolja meg, hogy vajon mindig igazat mondanak-e a nők, amikor bizonyos életkorokban296 azzal dicsekednek, hogy ez vagy amaz akarta őket megszöktetni Bécsbe, Velencébe, Miskolcra, már ahová a nőket szöktetni szokás? Ugyebár, asszonyom, Miskolcra a legtöbb hölgy szívesen elszökött volna, ha erre pozitív ajánlatot tesznek neki.
Bella megzavarodott, veszített előkelőségéből.
– Miért Miskolcra? – kérdezte bizonyos álmélkodással.
– Az egyetlen állomás, ahová éjfélkor érkezik a személyvonat. Deresbajuszú, ködszagú, helyeslő vén kocsisok várnak az állomás előtt a kis poggyásszal érkező szökevényekre… Az egymásba karoló szerelmesek, miután a csókok üdvét a személyvonaton nem kísérelhették meg a szomszéd fülkében hortyogó kereskedelmi utazó, valamint a folyosón mellre akasztott lámpájával csetlő-botló vasúti kalauz miatt – a miskolci kocsin először is hosszú, boldog csókot váltanak, mintha messzi távollét vagy huzamos viszálykodás után találtak volna egymásra… Ah, milyen megnyugtató az őszi köd a hosszú miskolci utcákon éjfélkor, amikor a ködön át cimborás megértéssel nézegetnek át a gázlámpák a szökevények felé… A Korona-fogadóban még opera-melódiákat játszik a zenekar az udvaron levő étteremben, bizonyosan a főispán vagy más előkelőségek tiszteletére… A fogadó lépcsőin piros bársonyszőnyeg édesdeden titkolja a szökevény hölgy zergelépteit a boldogság csúcsai felé… És, becsületszavamra mondom, még a folyosón is érzik, hogy aznap becsinált malacot főztek a fogadóban a nagyitalú Krúdy úr tiszteletére.
– Becsinált malacot? – kérdezte némi megrökönyödéssel Bella, mintha nem tartaná elég nobilisnak ezt az ételt ahhoz a mérhetetlen áldozathoz, amelyet egy előkelő hölgy tesz, ha Miskolcra szökik a szerelmesével.
– Becsinált malacot, de csak a csontos részekből – ismételte Szindbád halálos komolysággal.
Bella megboldogult, legjobb barátnője sírjára függesztette váratlanul könnybe borult tekintetét.
– Engem a konyha nem nagyon érdekel, inkább a szép és jó könyveket szeretem – mondá olyan hangon, mintha darab időre297 elveszett előkelősége most tartaná diadalmas bevonulását a városba, ahol tollbokréták bólongatnak a paripák fején…
Szindbád némileg megcsalódva érezte magát, mert régi időkben a nők körül meglehetős eredményeket ért el a becsinált malac hangsúlyozásával. Nem szólt tehát darab ideig, amely idő alatt szemügyre vette azokat a csodálatos hajfodrozatokat, amelyeket a nők a képes levelezőlapokról, valamint a divatlapokról oly ügyesen sajátítottak el, hogy legalábbis romantikus érzelmű, csodálatos lelkületű, valódi és képzelt reményekkel bajlódó nőkre kell gondolni e frizurák láttára. Vajon a sütővason kívül mely drágalátos gondolatok is fodrozták e fürtöket, amelyek néha úgy tűnnek fel, mint kis kezek, amelyek a férfiakat kiemelik a mindennapiságból, a megunt közönyösségből; máskor kis kampóknak látszanak ezek a göndör hajszálak, amelyek az akasztófák sűrű sorrendjét jelképezik, amely akasztófákat senki nem kerülhet el, aki nők kezébe tette az életét… Szindbád elkényszeredve mosolygott:
– Talán a megboldogult is jobban járt volna, ha meghallgatja előterjesztésemet, miszerint szökjünk el Miskolcra.…
Mielőtt e mondatot követő nagy sóhajtást befejezhette volna Szindbád, Bella hirtelen felvetette könnybe borult, fekete szemét – amelynek határozottan az volt a hivatása, hogy útjába álljon mindenféle férfiúi elhatározásnak –, és dacosan így szólott:
– Igen, én tanácsoltam neki, hogy ne hallgasson a maga csábító szavaira, és maradjon meg békén otthonában, ha megszakadna is szíve.
