1
1
Felteszem Önökről, hogy mindnyájan emlékszenek arra a sajnálatra méltó eseményre, mely a minapában történt és borította gyászba a kávéházak színházpolitikusait, hogy az a kedves és éppannyira bájos, mint szőke művésznő, ki iránt Kiss úr a legtisztességesebb szándékkal viseltetett – visszalépett a színpadtól.
Önök, ugyebár, kíváncsiak arra is, mi indította Kiss urat arra, hogy szándékot tanúsítson, mert mint a szíves olvasó már eltalálni méltóztatott, Kiss úr szándéktanúsítása szoros összefüggésben van a bájos művésznő7 szomorú elhatározásával. – Oh, mert manapság már nagyon is okosak és éles elméjűek az újságolvasók. A történeteket olvasva, melyeket írójuk sokáig görnyedve az íróasztal felett tálal fel számukra, melyeket ők kényelmesen hátradőlve karosszékükben olvasnak el, ebéd után pipázgatva, azoknak ők első sorait olvasva, biztosan meg tudják mondani a végét; sőt fiatal lánykák – kik nagy buzgalommal böngészik rendesen a lap vonal alatti részét, a vasárnapi jour-fixeken összebújva egy sarokba s megsiratva az érzékenyebb részleteket, kik néha még az iskolában tanulják „Irálytanuk”-ból a levelezés művészetét – oly nagy tökélyre vitték a történetek végének eltalálását, hogy nekik az író már hiába löveti agyon Csergedező Elemért, ha reggelfelé hazajő a klubból, s kétezer forinttal marad adós a szőke grófnak.
Azért mondom, hogy az én történetem végét is kitalálták már bizonyára, de ez nem riaszt vissza attól, hogy történetkémet, mely újságolvasás közben jutott az eszembe, el ne mondjam.
