14 A királyné többé nem tud nevetni
14
A királyné többé nem tud nevetni
A királyné többé nem tud nevetni
Térjünk vissza nem mindennapi hősnőnkhöz, Máriához, oda, a pozsonyi régi házba, ahol a bolthajtás alatt hátrakulcsolt kézzel, földre szegezett tekintettel és gondfelhőktől beárnyékolt arccal járja örökös sétáját Mária, mint valamely szellemalak, akit helyén felejtett az éjféli óra. A boltíves folyosó ablaktalan ablakain beverte a szél a havat. Mária minden reggel frissen terített hószőnyegen tehette meg sétáját, amely szőnyegen már tegnapi lábnyomai sem látszanak vala. Vajon egész élete így muladozik el, mint lábnyomai?
Az „udvarnál” különben nagy esemény történt a királyválasztáson kívül. Mióta Ferdinánd lett Magyarország „elválasztott” királya, Báthory nádorispán uram megtanult járni, az ördögbe küldé egy reggelen a gyaloghintósokat, amikor azok nála jelentkeznek vala. Vannak úgy néha426 a nagybeteg emberek, hogy valamely jótékony álom révén váratlanul visszanyerik régi egészségüket. Így járt a nádorispán is, amikor véleménye szerint döntő csapást mért régi ellenségeire, Szapolyaira és Werbőczyre.
– Most már üthet karikát a Sánta a Medvéje orrába, és viheti táncoltatni országszerte! – mondogatta mindennap Báthory István, és még a csizmaszárait is összeütögette. (Persze, a Sánta alatt mindig ellenfelét, Werbőczyt gondolta, míg Medvének Szapolyai Jankót tette meg, mióta véleménye szerint Jankula királynak örökre befellegzett.)
Mária szeretett volna mosolyogni, vidulni, örvendezni hűséges nádorispánja lelki és testi megújhodásán, de többé nem tudott mosolyogni, hiába próbálgatta tükre előtt. Ha mosolyogni akart: két ránc támadt az ajka körül, mint valami öregasszonyén, pedig csak nemrégen töltötte be a huszadik életévét. Ez a két ránc maradt meg (örökre) emlékül a pozsonyi álmatlan éjszakákért. Ilyenformán aztán Mária nem is próbált többé mosolyogni, hanem mindig szigorúan zárva tartotta az ajkait. Asszony volt; nem akart idő előtt öregnek látszani.
– Hát most már semmi akadálya sincs annak, hogy Báthory uram személyesen vezesse bátyámhoz a királyválasztók küldöttségét – monda.
Báthory uram sokszor beszélt erről az álmáról, hogyan fogadják majd egykor Bécsben, amikor az igazság és törvény rendelkezését befejezte vala Magyarországon.
– Egy kis baj van, felséges asszony. Ez a baj pedig a ruha kérdése. Szapolyai minden jószágomat, amelyet körmei közé kaparinthatott, elajándékozgatott a híveinek.
– Hát ezen majd csak segítünk. Azt hiszem, hogy Pozsonyban csak akad egy szabó meg egy ötvös, aki kiruházza, feldíszíti nádorispán uramat, amikor az új magyar királyhoz viszi a választás hírét.
– Régen nincs már itt hitelünk, felséges asszony, csak eddig nem akartam szólni.
(Dehogyisnem tudta ezt Mária! Jó gazdasszony létére tapasztalta ezt kamráján, pincéjén, konyháján.)
– Meg aztán felségedet se merem most magára hagyni. A magyar törvények szerint most már nem királyné felséged. Anna, Ferdinánd úr neje lett a magyar királyné. Felséged védtelen, elhagyott, itt már mindenki készülődik, pakol, tervezget, új reményeket szövöget arra az időre, amikor az új király feleségével Magyarországra érkezik.
– Az még messze van, addig csak nem mehetek kolostorba – mond427 nem minden keserűség nélkül Mária, mert voltaképpen csak most kezdte valójában érezni, hogy midőn bátyját a magyar trónusra segíté, voltaképpen a tudatlanka Annának (akivel mindig úgy bánt, mint valami pesztonkával) adta át a maga helyét.
Báthory uram a nagy szemöldökét megértőleg mozgatta, és korához illő apáskodással szólott Máriához:
– Tudtam én előre, hogy minden játéknak, amely a fiatalságot darab ideig elmulattatja, sírás szokott a vége lenni. Amondó vagyok, hogy ha Zápolyának valaha oka volt bosszúsnak lenni felségedre, azt az okot most szereztük meg neki a ferencesek zárdájában. Ha asszonyhangon is beszél a helyére visszacseppent vajda, bosszúállást tanulhatott pogány barátaitól, akik bizony nem ijednek meg egy-egy nőrablástól. Mit csinálunk, ha felségedet távollétünkben elragadja a vajda, és elcsukja például Trencsénbe, amelynek várát négyszeres védőfal és feneketlen sáncárkok őrzik?
Mária egykedvűséget színlelve hallgatta végig a nádorispán szavait:
– Ez a bizonyos nőrablás csak akkor sikerülhetne, ha nem volnánk adósai a jó pozsonyiaknak, akik itt már régen olyaformán bánnak velem, mint eleven záloggal. Vigyáznak minden lépésemre; biztos tudomásom van róla, hogy Fischer főbíró uram még éjszaka is figyelteti a házat. De aztán, hál’ Istennek, vannak hitelezőink másfelé is az országban, nem beszélve Batthyány Ferenc uramról, akinek éppen most karácsonykor kell megfizetnünk a háromezer forintját, nem beszélve főtisztelendő Szalaházy Tamásról, akit ugyancsak kárpótolni kell elvesztett veszprémi püspökségéért, és a többiekről, akiknek pénzt, javakat, jószágokat ígértünk pozsonyi bujdosásunkban, ha hívek maradnak hozzánk. Amíg adósok vagyunk: nem történhetik velünk nagyobb baj.
Meggyőzte-e a nádorispánt a királyné okoskodása? Éppen úgy bizakodott volna a hitelezők sanda éberségében, mint az emberismerő Mária? Most mindenesetre elment szabót, ötvöst keresni, aki hajlandó hitelezni a nádorispánnak, amíg Bécsben a királyválasztás eredményét Magyarország nevében közli Ferdinánddal.
Mária azonban csak látszólag volt nyugodt a sokszor visszautasított kérő felől. Régen kigondolta ő a maga jó eszével, hogy Zápolyának, ha Ferdinánddal szemben fel akarja venni a küzdelmet, valamely olyan pozícióra kell szert tennie, amely ebben az időben még a székesfejérvári koronázásnál is nyomatékosabb; ha erőszakkal is, feleségül kell venni az új király húgát, hogy az új királyné emelhesse fel ellene bosszúálló kezét. Ez volna az egyetlen módja annak, hogy Szapolyai megmenthesse magát,428 mielőtt végleg elszegényedne, amikor is hívei amúgy is cserbenhagyják őkelmét.
Talán éppen azért volt az is, hogy darab idő óta Mária kettőzött figyelemmel őrködött a pozsonyi házban a zárakon, cselédeken és kapuőrökön. Arról a hosszú, bolthajtásos folyosóról szemmel lehetett tartani az udvart, a ház környékét. Ó, milyen igaza volt annak a bizonyos lutheránusnak, aki ott, a székesfejérvári templomban, II. Lajos király koporsója mellett torkaszakadtából kiáltotta, hogy kardszúrás nélkül nem lehet végezni Zápolyával. Hányszor gondolt vissza e borzalmas éjszakára, amikor acélszíve megtagadta az engedelmességet, és nem mártotta meg férje gyilkosában jó kis kardját! Amelyet oly könnyűszerrel forgatott meg egyik elmúlt éjszakán az ismeretlen verekedőben, akinek holtteteme azóta is bizonyára ott fekszik valamely hódomb alatt.
Mária érezte, hogy az esztergomi király mind véresebb, mind elszántabb gondolatokat küldöz a pozsonyi ház felé, és talán éppen ezért nem tudott úgy örvendezni bátyja királyválasztásának sem, mint ezt valaha reménylette. Naphosszat tétlenül üldögélt az ablak melletti emelvényen, legfeljebb a kis feszületet csókolta meg, amely anyjáról, Őrült Johannáról maradt örökségében:
– Ó, én Uram Jézusom – sóhajtotta, és egészséges, ép szívében olyan nyomást érzett, mint azok a nagybetegek, akik halálukat érzik közeledni. – Csak már vége lenne ennek az átkozott 1526-os esztendőnek!
De az esztendő végnapjai rendszerint nagyon nehezen muladoznak el azoknak a feje felett, akik új reménységgel merik várni az új esztendőt. Beláthatatlanul hosszúak a napok Pozsonyban, és még hosszabbak az álmatlan éjszakák, amelyekben hallhatólag hull a másvilágról jött hó.
Az álomtalan, félelmetesen csendes és kísértetjárásos éjszakák ellen különös orvosság érkezett Pozsonyba Mária királyné házához. Nem más volt ez, mint Magyar Benigna, Magyar Balázs lánya, aki bár háromszor volt férjnél életében, mindvégig ájtatos lélek gyanánt viselkedett, mintha nem ismerte volna a házasélet viszontagságait. Imakönyvet íratott magának ékes magyar nyelven, amelyből naphosszant hangosan imádkozott. Jó az ilyen asszony a háznál, ahol rémek, kísértők, titkok kopognak a pincében, padláson, az éjszakában.
Benigna asszony hangos énekléssel szállott le a szánkóról, amely idáig hozta a búcsújárót:429
Im ölellek szent kénodban,
Bínes valván és pírongatván,
De ne bánjad, ha így teszök,
Mert ez miá idvezülök.
Bínes valván és pírongatván,
De ne bánjad, ha így teszök,
Mert ez miá idvezülök.
– Itt van a férjgyilkos asszony, akinek felséges asszony közbenjárására adott kegyelmet II. Lajos király – toppantak be az udvari népek Máriához. – Vajon elküldjük-e őt? Azt mondja, hogy nincs hová lehajtania a fejét, mert mindenétől megfosztotta Szapolyai János, aki visszavonta a régi király által nyújtott kegyelmet.
– No, már akkor valóban nagyon szegény lehet János király, ha ettől a halálból visszatért asszonytól is rabolt! – kiáltott fel Mária. – Engedjétek Benignát a házba.
Hát ha női testőröket válogatnának, akkor Magyar Benigna valóban alkalmas lett volna mindenféle ilyen hivatalra. Csontos, szálas, hatalmas öregasszony volt, aki nem törte el derekát, bármennyit sújtott rá az élet. Első férje nem más volt, mint ama bizonyos Kinizsi Pál, aki a malomköveket és vitézeket egyforma kedvvel emelgette. Hűségesen eltemette őt a vázsonyi zárdában, miután amúgy is hatalmas birtokot örökölt az ország főkapitánya után. Talán a leggazdagabb özvegyasszony volt az országban, amikor másodszor is férjhez ment Kamicsáczi Horváth Márk királyi udvarnokhoz.
A nagy szerencsétől elbízott és merész lett Horváth uram, a legszilajabb lovakon szeretett nyargalászni, hogy ama régi Kinizsi virtusait utánozza. Ámde egyszer a nekitüzesedett ló felbukott alatta, és Horváth uram nyakát szegte. Holtteteme odakerült Kinizsié mellé. Igaz, hogy valódi nevét, a Miszlenovics nevet vésték sírkövére, de holtaiban ugyanolyan rézsodronyból kötött páncélingben és melléje helyezett kardjával, mint akár Kinizsi Pál. A márványlapba, amely a két férjet födte, két férfiarcképet faragtatott Benigna, és alávésette a verset: „Hős Kinizsi, ki Vázsonban E zárdát rakatta, – Hamvaiban, e mély vedrű – Márványkő fogadta.” – És miután ezt rendben elvégezte Benigna, harmadszor is rászánta magát a házasságra. Harmadik választása egyszerű nemesemberre esett, akinek nem is volt más címe, mint „vitézlő”. Kereky Gergelynek hívták egyébként e férfiút, aki ugyan jóval kisebb termetű férfiú volt, mint a hatalmas Benigna, ugyanezért a verekedések napirenden voltak a házasfelek között, de viszont Kereky Gergely olyan erős volt és kegyetlen, mint egy böllér. Addig fenyegette Benigna asszonyt, hogy majd430 kolbászt és hurkát tölt belőle, amíg Benigna komolyan vette a fenyegetést, és egy napon felbérelte a szentgáli királyi vadászok egyikét, aki vaddisznó helyett Kereky uramba verte tőrét. A gyilkosság persze kiderült, mert ebben az időben is voltak igazságos emberek, akik nem nyugodtak bele, hogy az asszonyok férjeiket megöletik. Igaz, hogy nem mindig vették észre a szeget, amelyet az öregedő férfiak hátsó, hájas koponyájába vertek a feleségek, de az ilyen országos hírű gyilkosság mellett mégsem mehettek el szó nélkül. Benignát törvény elé vitték, és minden jószágai elvesztésére ítélték a bírák, de a kis király megkegyelmezett az asszonyságnak.
Benigna nem is ment férjhez negyedszer, ellenben gazdag ajándékokkal látta el a vázsoni zárdát: Agyaglikot azzal a feltétellel ajándékozá nekik, hogy számára a legtudósabb baráttal imakönyvet írassanak, amely imakönyv hamarosan elkészült; a bátai papoknak pedig aranykeresztű, piros miseruhát ajándékozott, hogy lelki üdvösségéért imádkozzanak. Úgy tűnik fel vala, hogy II. Lajos valóban nemhiába méltatta kegyelmére a megtért Benignát, amikor elkövetkezett az a sohasem gondolt változás, hogy Szapolyai Jankó lett a király Magyarországon, aki, miután már a maga ajándékaiból kifogyott, azoknak a holmijaiból ajándékozgatott, akiknek még volt valamijük. Így kerültek megint királyi birtokba Benigna már egyszer elkobzott és egyszer visszaadott jószágai. A jánosi kézből pedig Bodó Ferencébe. – Elképzelhetjük tehát, hogy milyen hűséges hűség szállott le a paraszti szánból a pozsonyi régi ház előtt, hogy ájtatosságára, védelmére, szolgálatára legyen a királynénak, mikor azt napról napra ritkuló udvari népei között már a magányosság fenyegette.
Csak Zelking Vilmos, Dornberg Rézmán és Pempflinger István bécsi tanácsnok maradtak a királyné mellett Pozsonyban, a magyar urak mind Bécs felé nézegettek, indulgattak, amikor Ferdinánd királyi elválasztása megtörtént.
De itt volt Benigna, aki felért tíz férfival:
– Mindennap elénekeljük az imakönyvemet, hogy a gonoszt elriasszuk ettől a háztól – javasolta Magyar Balázs lánya, özvegy Kerekyné, amikor az utolsó udvari frájla is elszökött Pozsonyból, hogy szolgálatát az új királynénak, Annának felajánlja.
A királyné szinte megbűvölten nézett a hatalmas asszonyságra, akinek valaha éppen ő kegyelmezett meg férje meggyilkolása miatt.431
