Végszó
Végszó
Kacskovics, mint régi belvárosi úriemberhez illett: magyar újságok mellett mindig megnézett egy Budapesten megjelenő német nyelvű újságot is, mert ő is babonás volt; a hivatalos és megbízható üzleti hírek még mindig német nyelven, a német napilapban jelentek meg. (Bizonyára mindaddig él ez a babona, amíg azok a pesti úriemberek életben lesznek, akik még a múlt századból jöttek át a jelen századévbe.) A német újságban a „Bécs városá”-nál töltött mulatságos nap után a következő hirdetés jelent meg:266
Családi körülmények miatt: régi vendéglő a főváros egyik legforgalmasabb helyén és megbízható törzslátogatókkal azonnal átvehető. A mostani tulajdonos üzlete átadásánál megelégszik megfelelő kezessel is arra nézve, hogy a régi személyzet nem veszti kenyerét. Címünk megtudható az adminisztrációban, a főnök úrnál.
Kacskovics úr, aki álmatlan éjszakáin megszokta, hogy az újságok hirdetési részében néha érdekesebb olvasmányok találhatók, mint az olvasmányos tartalomban: valamiképpen elgondolkozott ezen a nem mindennapi hirdetésen. Vajon miért adja át vendéglőjét a mostani tulajdonos, ha megbízható törzslátogatói vannak, akik nem hagyják cserben a főváros legforgalmasabb pontján? Miért elégszik meg a kellő kezességgel is a napjainkban legfontosabb készpénz helyett? Miért bízta címét az adminisztráció főnökségére, holott annak bizonyosan más teendője is van napközben, mint a kocsmák címét emlékezetében tartani? No és végül milyenek lehetnek azok a családi körülmények, amelyek olyan komoly helyzetbe sodornak egy vendéglőst, hogy üzletétől megváljon?
Kacskovics úr különc ember volt, és csakhamar kinyomoztatta, hogy a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőről van szó az újsághirdetésben, ahol barátaival oly élvezetes mulatozásban volt része.
– Ez a Vájsz megbolondult, el akarja csapni maga mellől a vendéglőt – mondta barátainak, midőn a legközelebbi órákban találkozott velük. – Vajon mi történt Vájsszal és Vájsznéval?
Vilma kisasszony, csendes mosollyal ajkán, így felelt:
– Hát önnek nem tűnt fel, hogy a vendéglős pár unja már a mesterségét, miután elég vagyona van, és örökösre többé nincs kilátás? Miért dolgozzanak tovább ezek az emberek, akik már annyit szereztek, hogy akkor is megélhetnének vagyonukból, ha kétszer kellene élniök?
– A szorgalmas Vájsz? A még szorgalmasabb Vájszné? – tűnődött Kacskovics úr. – Sehogy se értem ezt a dolgot.
– Én pedig már akkor tudtam, amikor a kocsmárosékat, ezeket a derék, kedves embereket, táncolni láttam a saját vendéglőjükben, hogy ez a tánc igazában azt jelenti, hogy Vájszék búcsút mondanak a „Bécs városá”-nak és a velejáró különböző fáradságoknak. Csak nem gondolja, hogy Vájszné még egyszer tétlenül nézze a konyhaablakból, hogyan dugdossa vissza egy bevetődő borbély a régi helyükre267 a kipróbált fogpiszkálókat? És Vájsz úr beleegyezik abba, hogy idegen helyről hozott borokat igyanak az ő vendéglőjében, amikor a feleségén kívül tán a boraira a legbüszkébb?
– Hm, lehet valami a dologban, Vilma kisasszony. Majd benézek Vájszékhoz, miután amúgy is a városban van dolgom – felelt Kacskovics úr, és nagyon elgondolkozott arccal vett búcsút két podolini pártfogoltjától.
Estére, vacsorához érkezett vissza. Csendesen mosolygott magában, mint már az ilyen furcsa természetű, középkorú úriemberek szoktak.
– Vilma kisasszonynak valóban nagy emberismerete van, csak éppen abban téved, hogy a borbély visszasanzsírozott fogpiszkálói vagy pedig az elnök különössége okozták azt, hogy Váj szék visszavonulni akarnak az üzleti világtól…
– Márpedig én kipofoznám azt a vendéget, aki a fogpiszkálókat a földről felszedné – kiáltott Vilma kisasszony váratlan erélyességgel.
– Hát a borbély rendreutasításához nemsokára alkalma lehet Vilma kisasszonynak, ha Váj szék ajánlatát elfogadja. Az utolsó szegig, tormareszelőig, sáfránytartóig átadnak mindent az utódjuknak, de vállalni kell télvíz idején a régi vendéglői személyzetet is. Így az Öregpincért, Ludvig csapost, a pincemestert, a szakácsnét, a konyhalányt, szóval mindenkit a régiek közül, mert a Vájsz házaspár a visszavonulása, a budai villájába való végleges megtelepedése révén nem akarja kenyerét elvenni senkinek. Elvállalja, Vilma kisasszony? Stranszkit és az elnököt?
– Várjon csak, Kacskovics úr…
– Nemigen lehet sokáig várakozni, mert akár a mai vacsoránkat is ott költhettük volna el, a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőben. A ház ugyanis, amelyben a vendéglő van: anyám vagyonához tartozik, és később talán az enyém lesz, ha az anyám is azt akarja. Én vállaltam kezességet azért, hogy megfelelő vendéglősnéről gondoskodom.
– És vendéglősről? – kérdezte az egykori alszolgabíró szokatlanul mély hangon. – Azt hiszem, hogy Cipcériában, Faykis bodegájában elég időt töltöttem, hogy Pesten egy vendéglőt ellátni tudjak a tudományommal.
– Nagy szerencsémnek tartom, hogy a „Bécs városá”-hoz címezett sörházról ilyen gyorsan sikerült gondoskodnom. Most már akár268 mehetünk a paphoz – mond Kacskovics úr, és egymásba tette a szerelmesek kezét.
…Hosszú idő óta nem volt oly kedvére való éjszakája Kacskovics úrnak. Az összeboronált fiatalok legalábbis annyi sokszor kopogtatnak ajtóján, mint az apósnál szokás, hogy még egyet-mást megtudjanak a jövendőre nézve. Kacskovics úr jóízű horkolással felelt.
(1929)269
