10
10
És az alkonyi órában megint megszólalt a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóban a zongora – de egy másik zongora és egy másik zongorista, aki tán még az ördöngös lovagot is felülmúlta művészetével. A herceg meghajolt a megszentesült Vilma kisasszony előtt, táncra kérve őt… Több zenebarát tartózkodott ebben az időben a sörházban, de bizony egyik se tudta volna megmondani, hogy mely keringő vagy valcer hangzott akkor a zongora248 felől, talán egy olyan zeneszám, amelyet többé a zongorás sem tudna még egyszer eljátszani.
Vilma kisasszony tehát észre sem vette, hol és merre kering a herceg karjaiban, mert hiszen vannak kábulatok, amelyekről a legokosabb nők sem tudnak beszámolni, ha azok elmúltak. De ne siettessük a pillanatot. Vilma kisasszony ekkor az ég és a föld között lebegett, mint egy szárnyas csillag. (Flammarion Kamill könyvei voltak akkor divatban, és az ifjú nők szívesen képzelték magukat szárnyas csillagoknak.)
Vilma kisasszony az űrben lebegett, mint egy mennyország felé közelgő lélek, és ebben a percben csak a magasba nézett, mert ugyan kinek volna kedve ilyenkor visszatekinteni a földre, a múltba? Mindenkinek van külön mennyországa, amelyet valaha valamely álmában talán láthatott is egy pillanatra. Vilma kisasszony ébrenlétében is úgy érezte, hogy azt a mennyországot látja, amely végre eljött érte, hogy most mindörökre ölébe fogadja. Mi van a mennyországban? Dal a daltalanoknak. Látás a vakoknak. Boldogság azoknak, akik örökké szenvednek. Otthon azoknak, akik örökké bujdosnak. Hit a szerencsétlen hitetleneknek. Az Isten csókja azoknak, akiket sohasem csókolt meg senki.
Ne kérdezzétek, hogy még mit gondolt magában Vilma kisasszony e táncban, e röpülésben, e végtelen dallamban, e boldog félhomályban, amely talán csak a gyermekkor félhomályaihoz hasonlíthat, amikor a holt édesanya visszatér, és az árva leánykának mesét mond a hideg kályha mellett, hogy az felmelegedjék. Ne kérdezzétek, hogy a szerelem üdve lepte meg valóban Vilma kisasszony szívét, amely szerelmi üdvöt igazándiban csak egy percig lehet a kiválasztottaknak is érezni, bármit regéljenek a költők a hosszú szerelemről. Ne kérdezzétek, hogy emlékezett élete folyamán tovább Vilma kisasszony arra a csókra, amely a percenként sötétedő szobában egyszerre csak ajkán volt? Ő csókolta meg az ezüstnyárfát, amint kis termetével váratlanul kiegyenesedett a tánc közben, vagy pedig az ezüstnyárfa hajolt le hozzá, hogy egy felejthetetlen csókot adjon, amely csóknak többé nem lesz folytatása? Csak csendesedj, szívem… A csók elmúlt. A lámpásokat a „Bécs városá”-hoz címezett sörházban felgyújtották.249
Igaz, hogy ennek a táncnak, ennek a csóknak az emlékére némely szeplőcskék keletkeztek Vilma kisasszony arcán, amely szeplőcskéknek eredetét némelyek az alkonyati táncnak mondják majd, de hiszen gonosz és irigy emberek mindig lesznek a világon, különösen ama férfiak között, akik korgó gyomrukba keserű sört öntenek, és azt szeretnék, ha az Úristen is csak elöljárósági tisztviselő volna Pesten. Hagyjuk tehát az irigyeket, az emberiség e tehetségtelenebbjeit, maradjunk a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadó vendégei közül azoknál a tehetséges embereknél, akik ezt a vidám napot szerezték nekünk.
A lámpák felgyújtásakor nyilván kisurrant az ajtón valaki, mert hűvös légáramlat jött valamerről a kocsma levegőjébe. Vannak ilyen alattomos „cúgok”, amelyeknek magyarázatát senki se tudja megmondani.
Leginkább akkor érezhetők e titokzatos léghuzamok a vendéglőkben, amikor a nap lenyugodott, este lesz, a lámpák világítani kezdenek, és a nappali kedvek muladozóban vannak, hogy helyet adjanak új kedveknek; amint az öregeket kinyomják helyükből a fiatalok. Új utasok jönnek a világ minden tája felől; valahol már a hold is mutatkozóban van, mert a kalendárium éppen újholdat jelent. Mit hoz az újhold? Talán szerencsét, amely elé megütögetik üres bugyellárisukat a babonások; vagy pedig szerencsétlenséget, amelyet csak hátulról, a bal vállán át akarna látni az ember, ha annak a szerencsétlenségnek immár okvetlenül el kell következnie… A léghuzam végigfutamodik a kocsma levegőjében, pedig csak Stranszki úr jött meg mindennapi korsó söréért, és Király utcai öreg kereskedő módjára elhelyezkedett megszokott asztalánál. Tenyerével akkor is lesöpörte az abroszt maga előtt, ha egyetlen morzsa se volt előtte, a sótartót és paprikatartót akkor is megváltoztatta helyzetében, ha az a legszabályszerűbben volt elhelyezve, alattomosan figyelt, hogy merről áradna valamely „léghuzat”, maga elé készítette tokba zárt szemüvegét és esti lapját, mielőtt végleg elhelyezkedett volna. Vérfagyasztó pedantériával próbálgatta a tölgyfa széket: vajon nem szakad-e le alatta? Üvegkereskedése volt ebben az utcában, és 18**-ban, amikor a jogászok tüntettek Pesten, megfogadta, hogy már alkonyattal bezárja az üzletét.
A legjobb akarattal se mondhatok többet Stranszki úrról; talán még azt említhetném meg, hogy „különszabású” korsóban szállították250 elébe sörét, hiszen üvegkereskedő volt. A csapos tette elébe a sört, egy „magyarka” cigarettát kapván minden alkalommal jutalmul, amely cigarettát a csapos természetesen a füle mellé tűzött. A törzsvendég egy darabig farkasszemet nézett a sörrel, mintha valamely titokzatos kérdéseket tenne fel. Talán levizsgáztatta a sört, megkérdezvén tőle, hány lába van a kecskének, hány lába van a csirkének, hány lába van Stranszki úrnak… Ki tudná, milyen kérdéseket intéz az ilyen konok sörházi törzsvendég a söröskorsóhoz?… Ki tudná, hogy néhanapján a söröskorsótól nem kérdezősködött-e Jozefin után, akivel a régi budai „Söröskocsi”-hoz járt vacsorázgatni, amikor holtig tartó szerelem fűzte Jozefinhez? Stranszki most itt ült megöregedetten, mint egy régi főkönyv, számon kérte mindennapi sörét, és a második korsónál rendszerint felhajtotta a mellette álló széket, az asztalhoz döntvén azt, amely jeladás az egész kerek világon azt jelenti, hogy vendéget vár az üvegkereskedő… De most még az első korsónál tartunk, sőt Stranszki meg sem kóstolta sörét, ellenben kezével simogatni, egyengetni, vasalgatni kezdte az esti lapot, mintha azzal fenyegetné a sört, hogy újságolvasásba mélyed, mielőtt megkóstolná… Ugyancsak ezzel az esti lappal fenyegette valaha Jozefint, ha szegénykének valamely bánata volt, és néha szótlanabb volt a vacsoránál. Az ilyen esti lappal nem konkurrálhat a Jozefinek bánata, Stranszki beledugja az orrát, egykedvű lesz, flegmatikus lesz, nem érdeklődik többé Jozefin iránt, ha az elfelejt mosolyogni vagy pörlekedni vacsora közben… Még rabszolgájával, mindennapi sörével is ugyanilyen bánásmódot akart tanúsítani Stranszki úr, de az élet haladt, Stranszki úr öreg üvegkereskedő lett, és valóban nem tudta volna eltölteni idejét a korai zárás miatt söröskorsója nélkül. Megfogta tehát a korsó fülét, megfogta, de még mindig távol tartotta magától „Jozefint”, mintha azt vizsgálná, hogy nem történt-e rajta valamely csorba a legutóbbi találkozás óta? Üvegkereskedő volt, és valószínűleg féltékeny természetű, bár ezt sohasem mutatta abban a bolthelyiségben, ahol a plafonra akasztott függőlámpák csörögtek, zúgtak, csilingeltek felette, kőolajhoz (petróleumhoz) való függőlámpák, söréttel töltött nehezékekkel, porcelánból vagy bronzból való lámpaernyőkkel, cifra láncokkal, habár a városban már senki sem vásárolt ilyen függőlámpákat. Megfogta, megemelte a söröskorsót, és lassan szájához vonta, hogy ugyanarról a helyről, a pohár fülével egyirányban eső helyről igyon251 a söröskorsóból, ahonnan már tizenöt esztendő óta ivott… „No, Csicsóné!” – mond szokás szerint, mintha élete párjával diskurálna. Jót húzott a söröskorsóból, szinte félig ürítvén a korsót, mert a sörivásnál mégiscsak az első korty a legfontosabb. „No, Csicsóné! – mond –, de most már elég legyen egy darabig” – és elsimította az esti lapot, hogy azt végigolvassa mindaddig, ahol a nyomda neve bezárta az utolsó sort.
Most veszem észre, hogy voltaképpen többet beszéltünk Stranszkiról, erről a jelentéktelen, konok törzsvendégről, aki ezerszámra terem a városban, aki talán meg is sértődne azon, hogy az ő sörözését, újságolvasását valaki figyelemmel kísérné – mert ehhez aztán igazán nincs semmi köze se az elöljárónak, se az adókivető bizottság elnökének, hál’istennek, még nem tartunk ott, hogy valakit megbírságoljanak sörfogyasztás miatt. Ha tán a kocsmárosnak vagy kocsmárosnénak nem tetszene Stranszki sörözése: csak tessék szólni, csak tessék valami megjegyzést tenni: másnap már százszámra akad kocsma, ahol az embert szívesen látják. És mégis, mégis az történt, hogy a konok törzsvendég megérkeztével, letelepülésével, elfogyasztott sörével vége lett a kedélyességnek a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóban.
Stranszki megitta a jókedvét mindenkinek. Ő volt a végzet embere. Ő volt a balsors, a bánat, a kiábrándulás. Okozója mindennek, ami ezután még történt.
Legelsőnek Burg báró távozott el, aki különben is szégyellte magát ama kakasviadal óta.
– Két kiflit fogyasztottam – mondta tüntetőleg a hatalmas katonatiszt. Emberül megállotta, hogy átkoplalta a napot, mert nagyobb dorbézolások után így hozta rendbe a szervezetét. Felcsatolta a kardját, katonásan köszönt, „a viszontlátásra, uraim”, mondta, és egy bankjegyet felejtett az asztalon. (Mondják, hogy az udvari ajtón eltávozván: ugyancsak bőkezűen megajándékozta a hordárt, aki kakasára vigyázott. A sarkantyúk elcsörögtek, az egyfogatú kereke dobogott, a kakas megkötözve feküdt a báró lábánál. Most következik a kakas dresszúrája. „Talán még az ábécére is megtanítja a százados úr” – mond a hordár.)
Másodiknak Jenőke távozott el, mégpedig olyan formában, mintha fel se ébredt volna voltaképpen álmából. Régi szokása szerint alvajáró módjára ment végig az utcákon, ösztönszerűleg kerülte252 ki az akadályokat, a kocsikat, a targoncákat, a gödröket, a felásott utcákat. Harminc esztendő óta nem tudta megmondani, hogyan került épen, baj nélkül ágyába. Ébredéskor egyszer vörös volt az arca, máskor fehér volt arcszíne, de ruhái mindig a legnagyobb rendben feküdtek ágya mellett, a széken, ugyanezért csak ritkán kellett gondoskodni vasalásokról, tisztításokról. Leginkább a cipőivel volt baj, mert súlyos ember lévén cipősarkai átkozottul koptak. Egy harangot lódított meg tehát, amely feje felett lógott, amelyet valamikor a vonatok indulásakor használtak. A harangkondításra előjött a házmesterné, akivel kialkudta, hogy mennyiért csináltatja meg cipőjét. Néha még a házmesterné is keresett néhány krajcárt az üzleten. Jenőke egyébként sohase beszélt a „durchmarschokról”, mintha általában nem emlékezne semmire. (Nagyon csodálkozott ugyanazért, amikor hetek múltával valaki szóba hozta az elmulasztott ebédet. Mert a drága jó nővér sohasem tett szemrehányást Jenőkenek a kihágások miatt. Okos asszony volt; igen jól tudta, hogy a szemrehányás fáj legjobban a férfiaknak. „Eleget szenvednek ők, szegények, önmagukban.” S így a borbélyt is örökre elfelejtette Jenőke.)
Harmadiknak az Esperes ment el. „Szökik a vagyonos osztály” – jelezte Kriptai úr, aki mind reménytelenebbnek látta helyzetét, amint az első kalapot levették a fogasról. Az Esperes azonban hajthatatlan maradt, említette azt a bizonyos disznósajtot, amely mindennek az oka volt, lehetséges, hogy ezért még rosszullétben is lesz része, mert az ember nem lehet elég óvatos a füstölt húsokkal szemben. A sajttal pláne vigyázni kell, mert a hentesek még mindig azt hiszik, hogy a gömböc elbír mindenféle disznóságot, pedig a kövér emberek csak látszólag egészségesek, a sírásók a megmondhatói, hogy hány kövér embert temetnek el ideje előtt. A disznósajtot különben is nyers hagymával, lehetőleg fiatal hagymával kell fogyasztani, védekezett az Esperes, és igen gyorsan eltávozott, nehogy az elnöknek eszébe jusson azt a varázsszót (vezetéknevét) kiejteni, amely varázsszót e történet folyamán már alkalmazta az elnök az Esperes megjuhászosítására. Karikalábai olyan gyorsan vitték tova az Esperest, mintha állandóan valami dalt mondtak volna magukban:
Ring, ring ringerei…253
Ha történetesen találkozott volna valakivel az utcán, bízvást megszólíthatná: „Mondja, kérem, nem látták erre az Esperest?” – kérdezhetné, mert felejteni akarta a múltat, a történteket, a disznósajtot. Nem minden ember szereti, ha a lámpások Pest utcáin másodszor is rávilágítanak mosdatlan arcára, gyűrött kalapjára, bánatosságára.
Ellenkező természete volt az Esperesnek, mint Kriptai úrnak, aki éppen akkor élénkült fel igazában, amikor a lámpásokat újra felgyújtották. „Mintha újra születtem volna” – kacérkodott Kriptai úr, de az elnök gyanakodva, szótlanul nézett a szemébe, és most az egyszer nem lehetett tudni, mit gondol magában.
Hogy ki távozott el a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőből negyediknek: azt pontosan megállapítani nem lehet, mert például az a névtelen krakéler, akinek hangját történetünkben többször hallottuk: nyomtalanul tűnt el. Vannak ilyen vendégek, akik az asztal alatt, a kéményen át tudnak megszökni, anélkül hogy bárki észrevenné távozásukat. Hipp-hopp, üres marad a székük, ahol előbb még feszengtek, fontoskodtak, nyugtalankodtak, bajt csináltak, szemükkel, hangjukkal, magaviseletükkel sértegettek, szomszédjaikat elkeserítették, és még a távoli asztalnál üldögélőt is erre a gondolatra serkentették: „Én ugyan békességes szándékkal léptem be ebbe a kocsmába, eszem ágába sincs verekedni, de ha az az úr a maga pohár söréért azt hiszi, hogy megváltotta jogát ahhoz, hogy szemtelenkedhessen velem, hogy megjegyzéseket tehessen rám, mint valami utcanőre, ha célzásokat repít felém szemével, szájával, grimaszaival; a kötekedésével, nem hagy fel: bizony isten eltöröm a nyakát…” Így keletkeznek a kocsmai verekedések, amelyeket utóbb senki se tud megmagyarázni. A kocsmában mindenki bátornak hiszi magát… A kis krakéler eltűnt, anélkül hogy „szokásos pofonjait” megkapta volna, mond később Plac, amikor visszaemlékezett a mulatságra. Mert Plac szerette a kínai közmondást, amely szerint: vakarózni nagyon jó, de verekedni a legjobb.
Most felállt Nikodémi, és ünnepélyes fogadalmat tett az elnöknek, hogy a sírkőcsiszolda ügyeit végre rendbe hozza, hogy többé ne mondhasson róla rosszat senki. „Befogom a szájukat a gazembereknek”! – ismételgette Nikodémi, de az elnök egyetlenszer se hunyorított felé a szokásos biztatással, de még csak kaján „heccmeiszterséggel” sem, pedig az elnök gyakran felhasználta a komor Nikodémi254 urat, hogy embergyűlölő hangulatokat oltson tudatlan szívébe. Nikodémi úr vásott, kemény, gyűlölködő arcára helyezte fekete keménykalapját, s midőn villogó, fekete szemével, varangyosbéka hangjával, gyűlölködésével végre eltávozott: maga az elnök is megkönnyebbülni látszott, mintha inggallérja egy számmal megnövekedett volna.
…Ez történt abban az időben, amikor Stranszki úr, a konok törzsvendég szokott helyén az első krigli sörét megitta, többször ismételvén ez idő alatt Csicsóné nevét, mintha ennek a nőszemélynek valamely köze volna sörözéséhez.
Második söréhez Stranszki perecet is rendelt.
Száraz perecet, ropogtatni való, válogatni való perecet, amelyért a péket vagy megdicsérni, vagy megátkozni szokás. „Virslit csak azért nem eszem, mert hallottam, hogy a pesti virsliben egy emberi kisujj körmét találták nemrégiben – mond Stranszki úr elég hallható hangon –, de azt igazában nem gondoltam, hogy a pékek is sztrájkoljanak a fővárosban. Tegnapi, tegnapelőtti perecet adnak ide az embernek, holott a pékek még mindig katonai regula alatt vannak, mint akár az én fiatal koromban. Hatvankilencben voltam én önkéntes, amikor az Üllői úti kaszárnyában napiparancsban olvasták fel az önkénteseknek, hogy a szakáll középütt kiborotváltassék, a feljebbvalóknak szalutáltassék, a káplár le ne itattassék. Csak a péket szabad pofon ütni, ha rossz a prófunt. Hol van az a pék, akit ezért a perecért nyakon verni lehetne?”
Nem mondott se többet, se kevesebbet Stranszki, miután a dáridó után megérkezett, amely dáridóban senkinek se volt ideje törődni a friss pereccel, amelyhez utóvégre joga van minden törzsvendégnek. Stranszki nem szólt többé egy szót sem, egyetlen pillantást sem vetett a kocsmáros párra, csupán a csaposlegénynek mondotta el véleményét, aki ebben az időpontban az Öregpincért helyettesítette. (Azután következett az esti lap második számú oldala, amelynek olvasásához oly komolysággal kezdett az üvegkereskedő, mintha ezentúl ez volna az egyetlen teendője. Szidhatjátok az esti lapot, kedves olvasóim, mert néha nem mindenkinek „ír kedvére” az esti lap, de magánosán söröző vendéget az esti lap nélkül alig lehetne elképzelni. Zörrent a papiros, a szabályszerűen összehajtogatott újság255 messziről tán olyan érdekfeszítőnek tűnhetett fel, mintha ezt az újságot Stranszki úr számára külön nyomtatták volna. És Stranszki úr valóban irónt vett elő mellényzsebéből, amelynek alkalmazásával különböző jeleket, megjegyzéseket, aláhúzott sorokat, felkiáltó- vagy kérdőjeleket jegyzett az újság szélére.)
És ez az elmélyedt újságolvasás megint elegendő volt ahhoz, hogy valaki elbágyadjon a konok Stranszkitól; hogy lehulljon valaki a fáról, mint a bódult tyúk, pedig estében is jól tudja, hogy a róka várakozik odalent. Kriptai hajtotta le a fejét, és néhány horkantást merészelt, mintha csak próbálgatná a dolgot, vajon beleegyezik az elnök az alattomos horkantásokba? Kriptai bizonyára más alkalommal is megpróbálkozott már az elnök félrevezetésével.
– Ne aludj, kedves barátom.
– Dehogy alszom – felelt Kriptai úr. – Eszem ágában sincs aludni, csak éppen egyet szundítottam. De jó itt a kocsmában ülni.
– Ne aludj, kedves barátom – ismételte meg darab idő múlva az elnök. – Ha aludni akarsz, menj innen, ne hozzál szégyenbe.
– Gazember, hitvány, aki alszik.
Ám az elnök most felemelte méltóságos kezét, és minden további megjegyzés nélkül oldalba döfte Kriptait. A gondnokság alatt levő úriemberke álmosan, keservesen, szemrehányólag nézett rá:
– Hát te is bántasz engem, elnök úr, nem elég, hogy már annyiszor megtaposott a sors fekete bikája? Jól van. Kimegyek az udvarra egyet járni, de azt ne kívánd tőlem, elnök úr, hogy hazamenjek, mert ha ma hazamennék, totáliter az ajtókilincsre akasztanám magamat, ha azt esetleg a szállodás feledékenységéből zárva találnám. Az a gazember le szokta zárni a szobámat, ha a gyámom pénzküldeménye késlelkedik.
– Menj, ahová akarsz – felelt keservesen az elnök, amikor egyedül maradt az asztalnál, ahol nemrégen még oly szép számban voltak összegyűlve hadai. És az elnök éppen elmerengeni készült egy régi barátján, azon a felejthetetlen Ferkón, aki sohase aludt el az asztalnál, sohase ment haza, az igaz, hogy nem is lehetett bizonyosan tudni, hogy volt-e általában lakása. De valamiképpen kiment a divatból Ferkó, mint a magyar nadrág, amelyen annyit toldozták-foldozták a pesti szabók, hogyan lehetne azt húsz krajcárral olcsóbbá tenni, hogyan lássák el ellenzővel (Schlitz-cel), hogyan sózzák végül a szegény katonaság nyakába: hogy végtére senki se hordott többé magyar256 nadrágot, gondolta magában a hatalmas elnök, és azon kapta magát, hogy egy hatalmasat horkantott, mintha a horkantással együtt az asztal alá esett volna valaki. De nem, csak a szék billent meg az elnök alatt, nagyobb baj egyelőre nem történt. Az elnök, hogy visszanyerje régi tekintélyét, nyomban előparancsolta Vájsz vendéglőst, számolási műveletbe kezdett, amely számolást a vendéglős még mindig régi szokás szerint, palatáblán végzett. Máskor tán csinos veszekedésre adott volna alkalmat a vendéglős számolása, amint keresztül-kasul adta össze a felkrétázott számjegyeket, de a mai napon a vendéglős is bizonyos kimerültséget érzett arra nézve, hogy az elnökkel újabb csatát vívjon. Az elnök se mert Vájsztól gorombaságokat zsebre tenni, hiszen hadai elszéledtek. Pista úr tehát kimondván egy számot, amelyet pénzösszegben kifizetett, kezet fogott Vájsszal, aztán újra kezet fogott, de valamely okból még nem kelt fel az asztaltól. (Mint a következő években a mesemondók megállapították: az elnök ez alkalommal nem bírt felállni székéről, olyan mértékben tört ki rajta a részegség.)
És elment még valaki a kocsmából, aki ugyancsak nem szokott máskor hazamenni, mert a „nagymamát” akármikor megtalálhatta, a „nagymama” mindig otthon volt, éjjel és nappal, mindig készen arra, hogy ágyat vessen a lovagnak, mindig megígértette a lovaggal, hogy utoljára történt „egészségtelen kimaradása”, akár reggel jött haza, akár este, de mindenesetre olyan időben, amikor a lovag már elérkezett ahhoz az időponthoz, hogy álomba boruljon, s ne töltse haszontalan gondolkozással az időt… Mert ha ő egyszer úgy istenigazában gondolkozni kezdene… ha leülne az ágy szélére, és elkezdené hosszadalmasán nézegetni „bandazsírozott” lábait, amelyek már akkor megrokkantak, mielőtt bármely „klasszikus versenyben” megpróbálkozhatott volna velük… ha forgolódni kezdene az ágyban, hogy megtalálja azt az oldalt, amely oldalon a legtöbb levegőt kapja a szíve… ha úgy tenne, mint más szerencsétlenek, akik a faliszőnyeg cifraságait kezdik nézni, és apránkint megállapítják magukban, hogy felkeléskor is gyógyíthatatlan fáradtak lesznek, mert halálosan betegek már évek óta… ha csak egy-két percig megfeledkezne a lovag például a „Vörös Májerről”, akinek csövekből van összerakva a gégéje, a tüdeje, a gyomra és a többi része, igaz, hogy ezüstcsövekből, és a Vörös Májer mégis tud örvendezni a lovagnak, amikor majd megint futni fognak a lovacskák a pesti gyepen, és az257 ember személyesen láthatja Batthyány Elemért, Csekonicsot, és Pejácsovicsot, mint ahogy az ezüstcsövű Májer ezért gyűjtögeti már télen a forintocskákat, ezért keresi a zálogházi emberek barátságát, ezért kártyázik hamisan a kávéházban… mondjuk, ha nem gondolna a lovag a vörös Májerre lefekvéskor: megtölthetne egy vadászpuskát a legfinomabb francia pezsgővel, és úriember módjára a szájába lőhetne a Kamaraerdőben. Szerencsére a „nagymamának”, mindig volt valamely házi teendője, a lovagnak nem kellett átesni semmiféle tortúrán, belebújhatott az álomba, mielőtt végigolvasná a paplangombokat. („És még a lovagot is irigylem, monda egy alkalommal Kriptai úr, van neki egy nagymamája, aki vigyáz arra, hogy égő cigarettával a szájában ne aludjon el a lovag.”)
Hát a lovag is elment, mégpedig búcsúszó nélkül, nehogy utólag azzal gyanúsíthassa valaki, hogy ajándékot várt a hercegtől, pedig az ilyen hercegeknek mindig van egy-két felesleges nyakkendőtűjük, mandzsettagombjuk, valami csecsebecséjük, amelyet emlékbe szoktak osztogatni. „Bécs városá”-hoz 19** – mond a véset az emlékdarabban. (Elmenetel előtt természetesen elszámolt az Öregpincérrel a zongoramester. Az apróságokra jobban kell vigyázni, mint a nagy dolgokra, mert apróságokból van összetákolva az ember élete.)
És a konok törzsvendég még mindig olvasta esti lapját, olyan eltökéltséggel, hogy azzal „megölné a rézkígyót” is, ha az még mukkanni merne az iménti vidám kocsmaházban. Olvasott, és néha kancsalítva nézett sörére, hogy valamely tréfás vendég közben meg ne tréfálja. Gyanakodók lettek a törzsvendégek Pesten, amikor divatba jött a törzsvendégek „maltretirozása”, amikor beleköptek a sörükbe. És most a „páduaiak” asztalánál is valamely mozgolódás volt észlelhető, mert az „adjutáns”, amikor a lámpások felgyulladtak: az első mozdulatával a gyűrött étlap után nyúlt, majd reménytelenül tette vissza előbbi helyére.
(Vajon mire lett volna még gusztusa az adjutánsnak, ha nyilatkozott volna? – kérdezték még évek múltán is a „Bécs városá”-hoz címezett fogadóban, de a fantázia azt ki nem találhatta. Csak Plac megjegyzése szolgált némi támpontul: „Én úgy nézem, hogy még egy böftököt enne a tartományi gróf, mégpedig magyarosan készítve, valamivel vékonyabbra vágva, körülbelül hüvelyknyi vastagságúra258 sulykolva, de mégse megsulykolva, petrezselyemmel, tormával, céklával, borsosan, hirtelen tűzön, zsírban és aztán húslevesben is megforgatva. Sóval…” De a legenda szerint Plac nem fejezhette be apostolkodását, mert a kocsmárosné olyant rúgott az asztal alatt Plac térdébe, hogy azt nem minősíthette szerelmi jeladásnak. Ez volt az ördög utolsó megszállása a „Bécs városá”-hoz címezett fogadósné környezetében. Sohase tette többé lábát az asztal alatt senkinek ölébe, se nyájaskodásból, se haragból. „Mars a konyhába” – mondta Vájsz. „Az aranylakodalomig.” Pedig a férjek ritkán veszik észre az asztal alatti lábakat. Az utolsó bátor férj, aki az asztal alá nyúlván: elkapta az udvarló lábát, és arról levonta a csizmát, nőszabó volt Pesten, de Werndl-fegyverrel célpontot talált a budai lövöldében, azóta nem bírt vele senki.)
Mozgolódás keletkezett a „páduai” asztalnál, és a következő dolgok történtek.
Megszólalt az Andrássy úti trafikos, aki hosszabb idő óta visszavonult történetünk színpadáról; és akár hiszik, akár nem, a trafikos hangja kellemetes volt, mint az elcsendesedett, boldogtalanságba merült kocsmában még néhanapján az is örömet okoz, ha egy hatvanhatos frizurájú házaló nyit be, és bajuszkefét kínál, amelyet nyomban a saját szőrzetén próbál ki. Az Andrássy úti trafikos megszólalt, és azt kiáltotta:
– Fizetünk, Vájsz úr!
Talán valamely bánata volt a trafikosnak, hogy ilyenformán akart megkönnyebbülni? Tudják azt jól a régi kocsmajárók, hogy vannak a borongásoknak olyan percei, amikor valamely nagy kő nehezedik az ember szívére, és valósággal megkönnyebbülést okoz a fizetővel való értekezés? Azt mondják, hogy különösen jótékony hatású az ilyen elfoglaltság azoknak a bánatos embereknek a részére, akik darab ideig mellőzöttnek érzik magukat. Vájsz megjelent, és az Andrássy úti trafikos így kezdte:
– Volt nekem egy daruszőrű paripám.
Az elnök a szomszéd asztalnál, magányában, egyedülvalóságában, most így szólott:
– Tulajdonképpen Kerkápoly államtitkár volt az oka, hogy a magyar nadrág kiment a divatból. Bezzeg Amerikában, ahol a „knikebokkerek”-ről a legelőkelőbb szállodák vannak elnevezve, ragaszkodnak259 az első honalapítókhoz. Itt nálunk egyetlen fogadó sincs, amely a magyar nadrágról volna elnevezve.
Mintha valakivel vitatkozott volna az elnök, valakivel, akivel álmában találkozott.
– Volt nekem egy daruszőrű paripám – ismételte meg a maga mondanivalóját a trafikos, mintha figyelmeztetni akarna mindenkit, hogy ő tette le a garast –, volt nekem három porció halam, három porció böftököm, három porció ökörszemem, három porció túrós csuszám, három porció kolozsvári töltött káposztám… De az mégse volt, csak szerettem volna.
– Ami nem volt, az még lehet – szólt közbe Dallosi atyáskodó hangon, mintha utólag kedvében akarna járni az Andrássy úti trafikosnak. Utóvégre a pestieknek össze kell tartani, hiszen az idegenek bármely percben elutazhatnak a városból. Miért legyen két jó ember egymással ellenséges viszonyban három idegen miatt? – „Mi már csak abban a jó pesti sárban fogunk nyugodni mind a ketten, Irma bácsi. A pestiek nem lehetnek el egymás nélkül. Béküljünk ki, Irma bácsi.”
– Jól van, de bediktálom még az omnibusz számláját, hogy minden rendben legyen a végítélet napján. Kíváncsi vagyok Plac úr kontójára is, ő se maradjon ki, ha már fizetésre kerül a sor. Ő is a mi kutyánk kölyke – szólt zamatosan az Andrássy úti trafikos.
– Ne tessék félni – csillapítgatta Vájsz úr a nyugtalan kis embert.
– És a hordár és a borbély és a táncmester? Mért ne emlegetnék meg ők is a mai napot, amikor szerencsésen kihorgásztam az Andrássy út forgatagából nemes barátaimat? Nincs semmi célja, Vájsz úr, hogy egy szegény hordárral fizettessük meg azt a néhány pohár sört. Legyünk jók. Hogy is mondta Kanyurszky főtisztelendő úr? Csak arra vigyázzunk, hogy ne legyünk rosszak.
– Ne tessék félni – ismételte a vendégfogadós.
– Én nem félek, Vájsz úr. Pesten vagyunk, nincs mitől félni az embernek, hogy tán lehúzzák az übercihert a hátáról. Nemcsak a műbirkózók lehetnek főpincérek Pesten, de legyünk lehetőleg emberségesek. Itt vagyok én tanúnak, ha valaki sokallná például Plac számláját. Mért ne pakolnánk a Plac gyermekei számára például egy csomag diós és mákos süteményt, a kedves gyermekek részére?
– Úgy tudom, Plac úrnak nincsenek gyermekei.
– Az mindegy – kiáltotta könnyekig elérzékenyülve az Andrássy260 úti trafikos. – Lehetnek kedves gyermekei a háziasszonyának, a házmesternéjének, a rokonának. A jótékonyságot Pesten gyakorolni kell, hogy az embernek a lelkiismerete mindig nyugodt legyen. Talán tétessünk az idegenekkel a mentők perselyébe is valamit, legalább a szegény mentőknek legyen valami hasznuk.
– Ne tessék félni, a számla már össze van állítva, akármilyen bolond asszonynak látszik Vájszné, a konyhakiadásokat már összeállította.
– Mért nem mondta ezt nyomban, vén kujon? – kiáltott fel nagy megkönnyebbüléssel az Andrássy úti trafikos, és a mutatóujjával hasba döfte a vendéglőst. – Ki fogok békülni őnagyságával, becsületemre. Bocsánatot kérek tőle, ha valamivel megbántottam az életben. Mért haragítanék magamra tovább is ilyen derék asszonyságot, akiről mindenki csak a legnagyobb tisztelet hangján beszél Pesten? Kibékülünk, Vájsz polgártársam, és egyek leszünk valamennyien a hatodik kerületben. Ne legyünk rosszak.
A „páduaiak” közül az adjutáns fizetett. Szabályszerűen hozzáíratott a számla összegéhez tíz százalék borravalót, habár ez még egészen új szokás volt Pesten. Éppen olyan duzzadt bugyellárist vett elő hátsó nadrágzsebéből, amilyen duzzadt volt nyaka és minden egyéb testrésze. („Én csak Plac barátom számlája miatt aggódtam egész idő alatt” – mondogatta az Andrássy úti trafikos.) És fizetés után a herceg, az adjutáns és a „király” ünnepélyes menetben vonultak ki a szomszéd szobába, ahol Vilma kisasszony foglalt helyet a maga társaságával és a kucséberkosárral lábánál. A „páduaiak” megállottak az ajtónál, merev katonai állásba helyezkedtek, mintha valamely nagy ceremónia készülődne. A háttérben megjelent a portás, a hordár, a borbély, a trafikos, a „hírhedt éjjeli pincér”. (Csak az elnök maradt helyén, mert a mennyezetre bámult szinte megüvegesedett szemekkel. És most igazában olyan volt, mint Falstaff János.)
A herceg egy gyűrűt vont le ujjáról, és megfogván Vilma kisasszony kezét: a gyűrűt némi próbálgatás után Vilma kisasszony középső ujjára húzta. A gyűrű éppen Vilma kisasszony ujjára illett, mintha rászabták volna. Aztán megcsókolta a herceg a felgyűrűzött kezet. A kézcsókban a herceget követte az adjutáns, majd az ősz „király”, aztán természetesen Dallosi, a trafikos, a portás… Éppen Plac járult kézcsókra Vilma kisasszony elé, amikor az udvaron felhangzott261 az omnibusz ajtajának csapódása, készülődése, a lovak dobogása a fogadó udvarából. Kacskovics úr és az alszolgabíró tanácstalanul néztek egymásra.
Lehet, hogy némely férfiak megkívánják hébe-korba, hogy a nők színpadi jelenetekkel járuljanak hozzá az életük boldogításához. Ha netalán ilyen természetű férfiú lett volna a herceg is: nagyon csalatkoznia kellett Vilma kisasszonyban. Vilma kisasszony visszaült helyére, az arcán semmi változás, mintha elfelejtett volna mosolyogni, könnyezni, csodálkozni. Igaz, hogy hosszadalmas pillantást vetett az ujjara húzott gyűrűre. Fejedelmi címer volt az óarany gyűrűbe vésve, szárnyas öszvérek és zászlók… Aztán levonta Vilma kisasszony a gyűrűt a mutatóujjáról, és a még mindig ünnepélyesen álló herceg felé nyújtotta azt:
– A mi hazánkban más ujjra szokták a gyűrűt húzni – mondta, és fölemelkedve megfogta a herceg kezét, és visszahúzta a gyűrűt a herceg ujjara. Egyszerűen, szinte kedveskedve, mintha csak valamely ártatlan tévedésről világosítaná fel a herceget.
A herceg mindvégig szótlan maradt. De észrevehetőlcg most egy könnyű sóhajtás hagyta el a mellét. Ismét szertartásosan meghajolt Vilma kisasszony előtt; követte példáját az adjutáns és a „király”. Aztán lassan kifelé hátráltak a szobából, kifelé a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóból, az udvaron megint hallatszottak azok a hangok, amelyek a kocsik készülődéseit jelentik, különösen a terjedelmes omnibuszkocsikét, amelyek üvegcsörömpöléssel, lármával, fékek, kerékkötők nyikorgatásával szoktak helyükről megindulni. A kocsisnak mindig van valami mondanivalója lovaihoz, a buzgólkodó portásnak az utasokhoz, mielőtt rájuk zárná az omnibusz ajtaját, hogy aztán felkapaszkodjon maga is a bakra. Némely portás egyetlen ugrással tudja helyét elfoglalni a kocsis mellett, de a mi portásunk bizony többször nekikészülődött, amíg sóhajtva a bakra ért. De aztán kényelmesen elhelyezkedett, és a sípjába fújt, amely hanggal nyilván az utasait akarta mulattatni. A lovak elindultak, a kerekek gurulni kezdtek, az alápincézett udvar dongott, a házmester régi, nagy, négyszögletes lámpással mutatta az utat az udvaron, határozottan érezni lehetett az utazásokkal járó izgalmat, mintha a levegőnek is más szaga lett volna.262
Stranszki, a konok nyárspolgár, még mindig árasztotta maga körül a kiábrándító hideg légáramlást.
(Mondják, persze évek múltán, hogy a gyűrűváltás is másképpen történt volna a herceg és Vilma kisasszony között, ha Stranszki nem tartózkodik e napon véletlenül a „Bécs városá”-hoz címezett vendégfogadóban. De hát az ördög sohase visz el ilyen üvegkereskedőt, hogy távollétében boldogulnának egymással azok, akik szeretik is egymást! Nincs senki, aki mondaná: „Menj már, Stranszki, a te életed amúgy is napról napra félelmetesebb lesz, bármiként menekülsz lámpagyújtáskor a kocsmába. Inkább aludni kellene egyet a kanapén, amint délután szokott aludni minden rendes ember, aki ád valamit az életére. Csak a fenének van kedve mindig az esti lappal törődni, az ilyen embert előbb-utóbb felakasztják. Menj, Stranszki, aludj egyet a kanapén, a délutáni álom is lehet kellemetes, ha az embernek tiszta a lelkiismerete, ha rendben van a gyomra, kedves a kedve. Elismerem, Stranszki, hogy az ebéded, amelyet az üvegesinas olyanféle szerkezetben szállít a közeli vendéglőből, amilyen szerkezetből szegény szobafogságra ítélt katonatisztek szoktak enni: elismerem, Stranszki, hogy ez az ebéd nem változatos. A húsdarabot marhából, sertésből vagy borjúból, a változatosság kedvéért, egyszer a levesben főzik meg, máskor a lencsében, paszulyban, kelkáposztában. Az embernek elmehet egy kicsit a kedve az élettől, amikor az aranyszínű, sáfrányos, hosszú tésztás levesekre gondol, amelyeket rokonai körében szokott felkanalazni vasárnaponként. Stranszki igen jól tudja, hogy ezeket a rokoni leveseket azért szűrik az asszonyok ilyen aranysárgára, mert Stranszki mégiscsak felfordul egyszer, végrendelettel vagy végrendelet nélkül, addig is itt vannak a születésnapok, karácsonyok, névnapok, amikor Stranszki leakaszt egy függőlámpást a mennyezetről, és saját kezűleg megtörli azt a portól és piszoktól, hogy a rokonoknak ajándékba küldje… De hát nincs mindig vasárnap, se névnap, se karácsony. Igazad van, gazember volt, aki az évfordulókat kitalálta. Többnyire az üzletben kell maradni déli harangszókor, mert mégiscsak figyelik az embert a szomszédok, a konkurrencia, s mindig beállíthat egy vidéki vevő, akinek függőlámpára van szüksége ott, a messzi pusztán, ahol még családi körben szeretnek élni az emberek. Egy régi kereskedőhöz nagyon illik az, ha üzletébe hozatja az ebédjét, a tészta rendszerint jéghideg, mire rákerülne a sor, de hát ott van az üvegesinas, aki segít263 a főnöknek. Igaz, hogy megsavanyodik a kenyér a fiókban, élettelen színe lesz a sónak, paprikának a tartóiban, az asztalkendő előbb-utóbb olyanná válik, mint egy piszkos törülköző, ételszaga lesz a legszebb lámpaernyőnek, amelyen angyalkák szálldosnak. De mégis ott kell maradni az üzletben, még ha két krajcár árú ecetet is kell hozatni a lencséhez, hogy annak valamely íze legyen. Teljesen igazad van, Stranszki, ha üzletzárás után a sörházba menekülsz, hiábavaló vevő, kölcsönkérő szomszéd, haszontalan üvegesinas miatt – de azért még sincs igazad. A kocsmalevegő a legártalmasabb, pláne, az ilyen kisebb sörházakban, ahol nem sepregetnek, szellőztetnek, takarítanak eleget, mert mindig akad egy vendég, aki a sepregetés ellen tiltakozzon. Bár a csapos személyesen hozza a sörödet: mégse láthatsz pontosan a söntésasztal alá, hogy mikor kevernek maradék sört a csapolt sörödbe, mert a csaposoknak már a világ fennállása óta ez a szokásuk. Hát a pékért tán tűzbe tennéd a kezed? Egy pékért, egy pesti pékért, akinek az a legnagyobb ambíciója, hogy a tegnapi süteményét eladja?… Menj már, Stranszki, az esti sörözéseiddel, ezekkel a hasnövesztő szerekkel, amelyek előbb-utóbb okozói lesznek mindenféle betegségnek. A „sörhas” így keletkezik, amely „sörhassal” aztán szaladgálhat a beteg a doktorok nyakára. Menj, Stranszki, az örökös újságolvasásoddal. Mi közöd van végeredményében a politikához? Bikával akarsz álmodni mindenáron? Menj sétálni esténként, Stranszki, mégpedig mindig abba az irányba, amerről a harangokat hallod. Nem kerülhetsz rossz helyre, ha a harangok után mégy, mendegélsz, ballagsz, nézdelődöl, és az életeden gondolkozol. Hány esztendő lehet még az ilyen ember élete, mint a tied? Egy, kettő, három… És ezt a rövid időt is kocsmában akarod eltölteni?” – Nem akadt senki, aki mindezt elmondta volna a konok törzsvendégnek, aki mind elszántabban ült söröskorsója mellett, mintha eltökélt szándéka volna, hogy nem mozdul helyéről mindaddig, amíg mindennek nem jár a végére.)
És már Plac is, ez a változatos korhely, menőfélben volt, már csak egyszerű kocsmai szertartásosságból üldögél helyén, mintha nem akarna azon „futóvendégek” sorához tartozni, aki azért szalad el egyik kocsmából, mert a nap folyamán egy másik kocsmát is meg264 akar látogatni. Talán ott jobb a sör, porhanyósabb a pogácsa, valami étel fő a konyhában, amelyet okvetlenül meg kell kóstolni.
Nem, Placnak nem volt semmi különösebb terve az elmenetelével, nem volt programja arra nézve, hogy valahová elmenjen friss marhatokányt enni (mert a marhatokány mindig csak „egy másik” kocsmában jó). Nem szédítette magát azzal a szemfényvesztéssel, hogy útközben még betér Péterhez vagy Pálhoz, hogy még egyetlen fröccsöt megigyon, mielőtt hazamenne. Plac öntudatos ember volt, tisztán látta a helyzetet, hogy ő már innen csak egyenesen hazamehet, haza, abba a reménytelenségbe, ahol nem várakozik rá senki, legfeljebb a halál. Nincs levél az asztalán, nincs üzenet a számára, nincs egy hang, amely szemrehányást tenne neki elmaradásáért. Ülhet az ágy szélén, fújhatja maga körül keserű cigarettafüstjét, bámulhatja a négy falat… És Plac mégis elmenőben volt, a cigarettacsutkát nyomogatta a hamutartóhoz, néha egy pillantást vetett a feje fölött lógó kalapjára, el-elgondolkozott, mintha még várna valamire, hátha történik valami, hátha jön még valaki, aki leülne melléje… De semmi se történt. A vastag, vállas ember kedvetlenül krákogott, mondott valamit az élet haszontalanságáról, aztán életuntan belebújt télikabátjába. Nem volt melankolikus, nem volt mérges, csak olyan egykedvű, aki már leszámolt mindennel a világon. Kedvetlen, kemény lépésekkel fog az utcán menni, bár néha nagyot kortyint az esti levegőből. Csak a Teréz-templom mellett tart némi stációt, amikor a kivilágított ablakokra veti fel fejét, és darab ideig szórakozottan néz.
És most indulóban volt Vilma kisasszony és társasága is.
– Hét óra – mondta Vilma kisasszony. – Hét óra van, este. Mennünk kell, uraim, a Sziget messzire van.
Az alszolgabíró olyanformán hajtogatta össze kinyújtott lábszárait, mint valami fotografáló masina szárait.
Kacskovics úr nyájasan, kedvesen, szinte frissen intézkedett mindazokban a dolgokban, amelyeket elintézni akart. Megértőleg bólingatott Vájsznak, a vendégfogadósnak, aki most nagyon szomorú arcot vágott, amikor vendégei sorra eltávoztak. „Nem kell búsulni, Vájsz barátom, még hosszú az élet, még várnak ránk vidám napok is.”265
Vilma kisasszony a kesztyűjét igazgatta, mintha azon gondolkozna, hogy vidéki szokás szerint néhány szóval elbúcsúzik a fogadósnétól. Hátha még egyszer az életben látogatóba jön ide, az embernek udvariasnak kell lenni, sokat kell vizitbe járni, jóakaratú emberekre szert tenni, ha boldogulni akar az életben. De a fogadósné nem mutatkozott sehol se. A pesti fogadósnék nem szoktak a vendégeiktől elbúcsúzni.
– Hát ezzel mi legyen? – kérdezte most Vájsz a földön heverő kucséberkosárra mutatva, amely kosárnak a belsejéből érintetlenül, tükrösen, színesen pillantgattak ki a kucséberskatulyák. Mennyi datolya, füge, cukor lehet a kosárban, és Vilma kisasszony valaha kedvelője volt ezeknek a csemegéknek.
– Mi legyen a kosárral?
– Vissza kell adni a szegény kucsébernek – mondta Vilma kisasszony, és a hangja most remegett meg először a „Bécs városá”-hoz címezett vendéglőben.
A fogadós az ajtóig kísérte vendégeit, aztán így szólt a konok törzsvendéghez, aki most először ütötte fel fejét újságjából:
– Nem, sehogy sem szeretem azokat a vendégeket – mond a fogadós –, akik minden ok nélkül táncolnak a vendéglőben.
És egy darab krétával karikákat rajzolt a kocsmaasztalra. Felrajzolta őket, letörölte őket, elnézegette őket, végre egy karikát hagyott emlékbe a kocsmaasztalon. Ez a karika egy nőt jelentett.
