3
3
Másnap, miután a diák kétségbeesett üzenetet küldött atyjának, megérkezett falusi otthonából az a tiszteletre méltó, öreg úriember, akinek létezéséről már hallottunk. Sáros, istrángos, közönséges szekerén jött, hogy a diák már szinte szégyellte, hogy sürgönyzött atyjáért. Nem, az öregúr korántsem látszott olyan kemény, kifogástalan úriembernek, mint a főhadnagy. Sőt elegancia dolgában még a jóindulatú telekkönyvvezetővel se vehetné fel a versenyt. Kopott, falusi ember volt, aki sietségében bizony nem öltözködött úgy, mintha fotográfushoz készülődne. Egyetlen szóval sem tett fiának szemrehányást, amikor a történteket meghallotta.
– Ismerem azt a Gagyákot. Szakácsné volt az anyja a főispánéknál, azért lett szolgabíró – mondta az öreg Nyiry Berta, a hosszú bajuszát pedergetve. – Mit akar az ilyen ember az én fiamtól? Majd én móresre tanítom.
A diák szívén valamely derűs sugár villant végig mostani zivataros állapotában, amikor azt hallotta, hogy az apja hajlandó vállalni ügye elintézését, habár nem volt valamely áldozatkész ember az öreg. Különösen a pénzzel fukarkodott, mert mint mondá, neki sincs belőle elegendő. Kis termetű ember volt a nagyra nyúlott fia mellett, de lelke erős. Keményen tudott szembenézni, akár a fiával, akár mással. Káromkodással és borral élt.
– Gagyák! – mondogatta a diákkvártélyban járkálva. – Majd475 adok én neki, ha még eddig nem talált emberére. A fiam megfogta a torkát, én beverem a fejét – fogadkozott a mokány öregúr. – Fiam, te ne törődj semmivel, senkivel, csak tanulj tovább. – Csak akkor jutott eszébe az öregnek, hogy a fia már közepes eredménnyel átesett az érettségi vizsgán, de szavait nem szeretvén visszavonni, így módosította őket: – Igen, tanulj, mert a tanulás akkor sem árt, ha az ember letette a vizsgát. Én most elmegyek, és megkeresem annak a főispáni szakácsnénak a fiát.
Az öregúr elment kopott, régen tisztogatott csizmáiban, kikoptatott kabarjában, kalapjában, amely ócskaságánál fogva már aligha volt komolyan kalapnak nevezhető. Elhaladtak léptei a gimnáziumsor házikói előtt, és igen büszkén kopogtak. Mintha csak azt mondták volna: én vagyok annak a fiúnak az apja, aki a szolgabírónak megszorongatta a torkát. – Az öregember valamiképpen büszke volt erre a dologra, mert mások az apák, és mások a fiúk. Verekedés: nem szégyen – vélte még az öregúr –, csak akkor szégyen, ha az embert megverik. – És a fösvény ember, aki rendesen a fiánál lakott, ha a városban volt dolga, most benyitott a városi nagyvendéglőbe, ahol a déli sernél az urak szoktak találkozni. Megígérte Gagyáknak, akit éppen ott talált, hogy a fia után majd ő tekeri ki a nyakát, miután a kenézlőieket ért sérelem reá is vonatkozik. Gagyák, mint mondták, a konyhán át menekedett a lovagiatlan falusi úriember elől. Az apáknak valóban semmiféle párbajkódex szerint nincs jussuk a fiaik lovagias ügyeibe avatkozni.
– Ne tegye tönkre a fia jövőjét, Berta bátyám – vetette közbe a telekkönyvvezető, aki véletlenül ugyancsak a serházban tartózkodott.
Délután az öregúr két ócska karddal tért vissza a fia lakására. A kardokat a hóna alatt vitte végig a városon.
– A vaskereskedőtől kértem kölcsön – mutogatta a fringiákat a városi ismerőseinek –, mert azt akarom, hogy komoly kardpárbaj legyen. Ne pedig csak olyan komédia az üres Komjáthy-féle pisztolyokkal. Az egyik karddal megy a fiam, a másikkal én. Valamelyikünknek csak sikerül levágni a Gagyák fejét.
– Apám – kiáltott fel ifjabb Nyiry Berta, amikor az öregúr elmondta kalandjait a városban –, minden lovagias szabály ellen vétettél.476
– Csak bízd rám a dolgot. Az első teendő az ellenséget megfélemlíteni – monda hamis szemhunyorítással az öreg.
A rozsdás kardokat megmutatta a háznépnek, és véleményt kért tőlük, hogy vajon alkalmatosak-e azok egy emberfő lenyiszálásához.
– Lehet – mondták borzongva az asszonyok.
Délután vívóleckét adott fiának az öreg, mégpedig az udvar kellős közepén. Igaz, hogy a ház kapuját bereteszelték, hogy távol tartsák a kíváncsiakat, de a kerítéseket, lyukakat, kandikálóhelyeket amúgy is elözönlötték a szomszédok. A gyerekek pedig a ház előtt lombosodó akácfákra másztak.
Az udvaron a fiatal és az öreg Nyiry Berta hallatlan kardcsapkodást kezdett.
– Csak vágj, mint a répát – kiáltozta az öreg, miután csizmáit levetette a produkcióhoz. – Csak bele, mint a tökbe. Ne félj, a kard nem durran, mint a pisztoly. Vágni, vágni, kibírja ez az ócska frakk. Volt nekem párbajom Eperjesen jogász koromban, tudom én, hogy mit kell tenni. Behunyni a szemet, és belevágni még a saját apjába is.
Bealkonyodásig tartott a vívólecke, amely valóban a környékbeli népek megelégedésére végződött. Az öreg keményen állottá a sarat, mindvégig buzdítólag kiáltozott, akármilyen szakadások is mutatkoztak viseltes kabátján. – Kár, hogy nem hoztam el a bundámat, az tovább bírná a harcot – mondogatta, amikor a kabát kibuggyanó béléseit nézegette. – De a fiatalember se lustálkodott, bátran, félelem nélkül vívott az apjával, néha még meg is kergette az öreget, hogy az a kapuig érve, pardont kért.
A vívólecke után apa és fia lefeküdtek. A fiú ment a fal mellé, mert még mindig környékezték lelki félelmek. Az öreg az ágy külső részében helyezkedett el, már csak a pipázás miatt is.
– Hm – mondta éjfél felé, miután ő sem tudott elaludni. – Az én időmben a fiatalemberek lányok miatt vesztek össze. Ma pedig már egy falu kedvéért is. Romlik a világ.477
