NYOLCADIK FEJEZET • Élethalál-párbaj a királyfiért
NYOLCADIK FEJEZET • Élethalál-párbaj a királyfiért
Bécs Rezső szorgalmasan dolgozott a Nemzet szerkesztőségében, ahová Jókai Mór pártfogása révén került, és apránként ugyanazt az életet élte, amit ez idő tájt a pesti hírlapírók szoktak. Karikás „Kispipá”-jába járt vacsorázni, bejutott egy asztaltársaságba a belső szobába, ahol mindig párbajokról, lovagias ügyekről beszélgettek, és a jelenlévők olyanformán tűntek föl Bécs Rezső előtt, mint akik reggeltől estig a vívóterem kikrétázott deszkáján állanak, és övig mezítelenül élethalálharcot vívnak ellenséges férfiakkal. Mindegyiknek volt egy olyan párbajhistóriája, amelyben csak paraszthajszálon múlott, hogy valaki nem harapott a fűbe… a pisztolygolyó a kalapot fúrta keresztül… a kard lapjával vágódott a gyomorra alkalmazott traverziós vágásnál… a szív közepébe szánt szúrás elcsúszott a hónalj alatt… Bécs Rezső mindig hősies hangulatban ment be a Ferenciek terén lévő szerkesztőségbe, ahol a Vízállás rovatot szerkesztette.
Egyszer este, midőn a Ferenciek terén haladva keresztül, halk325 füttyentést hall a háta mögött, önkéntelenül megfordul, és látja, hogy a téren álló fiákeresek egyike javában emelgeti kalapját. Ezen jeladás után a kocsis leugrott a bakról, miután lovait mezítlábas lóápolóra bízta.
Bratfisch volt…
– Szeretnék magával beszélgetni – mondta titokzatosan a fiákeres.
– De hát hogyan kerül maga Pestre, Bratfisch úr? – kiáltott fel Bécs Rezső.
– Lehajtottam. A „gazda” most úgyis Laxenburgban van a feleségénél, onnan egyhamar nem eresztik el.
Bécs Rezső a régi Párizsi utcában tudott egy kiskocsmát, ahol kapuzárásig el lehet üldögélni. Suszterek, kesztyűsök, míderesek jártak oda: egyéb dolguk van, mint a beszélgetéseket kihallgatni, este tíz óráig sietve meg kell inni söreiket, mert a kocsmát bezárják. „Tisztességes hely, az ilyent szeretem!” – monda Bratfisch, és felhajtván egy korsó sört, így kezdte:
– Mindig mondtam, hogy Dreher Antal swechati sörgyárából nem szívesen küld hordókat Pestre. Úgy tudom, hogy csak egyetlen pesti kocsmáros kap ebből a swechati sörből, a valódi dupla márciusiból, az is valahol a Király utcában van. Mert Dreher azt hiszi Bécsben, hogy itt, Pesten valami előkelő utca a Király utca.
Miután Bratfisch ezen szavaival tanúbizonyságot tett arról, hogy némileg járatos a pesti vendéglősiparban is, nagyon elgondolkozott üres kancsója fölött.
– Miért olyan szomorú, Bratfisch úr? – kérdezte pártfogójától Bécs Rudi.
– Eh, nem is vagyok olyan szomorú, mint amilyennek látszom – felelt kézlegyintéssel a bécsi fiákeres, aki Pestre csak így „lehajtott”, mintha Lainzba vagy Mayerlingbe rándult volna ki. – Pusztán egy levél foglalkoztat, amelyet innen Pestről, az „isteni Ilus”-tól kaptunk.
– Maga vagy a „gazda”?
– Természetesen a gazda, de nyomban átadta nekem elintézés végett. Én pedig nyomban magára gondoltam. Egy szerkesztőnek az326 ilyesmihez több esze van, mint egy egyszerű lehajtónak. Bosszút kell állnunk valakin.
– Halljuk az esetet! – szólt Bécs Rezső hírlapírói hangon, amelyet már elsajátított az öregebb kollégáktól.
– Az eset a következő: Az „isteni Ilus”-t a napokban szuppéra invitálták meg a Nemzeti Casinóba. Előfordult ez már máskor is, az „isteni” nem is csodálkozott a meghíváson. Ott volt Batthyány Elemér, Uchtritz Zsiga, a Szemere, Trautmannsdorf, valamelyik Esterházy, azt hiszem: a Miki. No meg egypár úriember, aki az ilyen mulatságon részt venni szokott, ha éppen nincs egyéb dolga. A vacsora, mint az „isteni Ilus” levelében írja, a szokásos jégbe hűtött ananászdinnyével kezdődött, mert ettől szokott jókedve kerekedni az urak gyomrának… Én, becsületemre mondom, akkor szoktam jó étvággyal vacsorázni, ha jól kihajtottam a lovaimat.
– Nos, aztán mi történt? – szólt közbe Bécs Rezső, mert képesnek tartotta Bratfischt arra is, hogy most nyomban azt is elmondja, hogy mit vacsorázott tegnap meg tegnapelőtt. (Ilyen dolgokban nagyon jó memóriája volt B.-nak.)
– Aztán lengyel leves következett, ahogyan már Palkovits szokta összeállítani a menüket. Kappan fejes salátával, amelynél én sokkal többre becsülöm az ugorkasalátát, különösen akkor, ha egy nappal előbb magam készítettem el. A múltkor egy nagy tál ugorkasalátát megettem, benne zöldpaprikával, egy kevés fokhagymával, vereshagymával, sóval, borssal… Éppen elég volt vacsorára.
Bécs Rezső megértőleg bólogatott. Tudta, hogy Bratfisch darab ideig most úgyis a saját étkezéséről fog beszélni, akármit is szólna közbe.
– Hát aztán vacsora után csak megbolondul az egyik úr a nehéz boroktól, amelyeket évjárat szerint szolgál fel Palkovits a különböző ételekhez, és végül már olyan régi borokat öntöttek a huszárok az urak poharaiba, hogy olyan öreg ember nem is foglalt helyet az asztalnál, pedig ott volt Uchtritz is, akit a legöregebb és legbölcsebb embernek mondanak a monarchiában. Hát ez az úr, bizonyos Lubomirszki nevű lengyel mágnás, kapja magát és megbolondul. Váltig327 azt hangoztatja, hogy a francia pezsgő csak akkor ízletes, ha előbb egy nő beledugja az ujját, vagy legalábbis megízleli a szájával. Az „isteni Ilus”, ez a jóságos teremtés szívesen feláldozta a mutatóujját meg a szája szélét, hogy ízletesebbé tegye az urak pezsgőjét, de a lengyel vérszemet kapott. Azt kezdte beszélni, hogy igazi aromához valóban akkor jutna a pezsgő, ha a művésznő egész testével megfürdene benne. „Hogyan volna ez lehetséges egy ekkora pohárban?” – kérdezte csodálkozva az „isteni Ilus”. A lengyel úr hazardírozni kezdett: kijelentette, hogy ő nagyon szívesen megtöltet egy fürdőkádat is francia pezsgővel, ha a művésznő megfürdik benne. A magyar urak ezalatt különféle jelekkel, integetésekkel, kacsingatásokkal biztatták az „isteni Ilus”-t – amíg ez végre beleegyezett, hogy szívesen megfürdik egy kád francia pezsgőben, ha ezzel nemes barátainak örömet okoz… Én a magam részéről kijelentettem, hogy mosóteknőben szoktam fürödni, amelyet a kvártélyos asszony készít a konyhában minden szombaton este.
– Ez nagyon helyes dolog, Bratfisch úr, de halljuk, hogy mi történt tovább az „isteni Ilus”-sal!
– Megjegyzem, hogy én a pezsgőt nem szeretem – folytatta Bratfisch. – Esztendőkig vittem egy pezsgősügynököt, aki minden éjszaka pezsgőt hányt. „Csak egy pohár jó, frissen csapolt sört ihatnék!” – sóhajtott mindig szegény vendégem. De nem lehetett sört innia, mindig pezsgőt kellett inni az üzlet érdekében. Hát a Casino fürdőszobájából ezalatt behozták a fürdőkádat, és a pincérek, huszárok egymás után nyitották ki a Pomery et Greno üvegjeit, amíg a kád félig megtelt pezsgővel. Az „isteni Ilus” pedig – vajon mit meg nem tenne ez a jószívű teremtés a barátai kedvéért, te jóságos isten! – kapta magát, levetkőzött, és beszállott a fürdőkádba. Az urak úgy tapsoltak, mint a Népszínházban. Hát eddig csak rendben lett volna minden, de az ilyen lengyel ember, ha engedik; tovább folytatja a bolondságait, mert régi bolondok ezek a lengyelek, amikor otthon elkiáltják magukat, hogy „nyepozvolim!” – utána pedig az ablakon ugrálnak kifelé, hogy meg se álljanak az ország határáig. Otthon ugyanis agyonvernék őket ezért a szóért, de itt, Pesten nem esik328 semmi bántódásuk. Én csak egy bécsi konstáblernek mondtam egyszer, hogy gazember, egy fél esztendeig kellett járnom mindenféle hivatalba, és utána még fizetnem is kellett.
– Szóval megbolondult Lubomirszki?
– Határozottan… Mert ezután, amikor az „isteni Ilus” a fürdőből kiszállott, kapta magát a herceg, és a fürdőnek használt pezsgőt kezdte visszaöntögetni a pezsgősüvegekbe. Negyven üveg pezsgőt öntöttek a fürdőkádba, és már mind a negyven üveg megtellett. És még mindig volt legalább egy üvegre való pezsgő a fürdőkádban. A lengyel sehogy sem értette meg ezt a dolgot, ördögökre, boszorkányokra, kísértetekre hivatkozott, kitalálta, hogy a Nemzeti Casinóban szellemek járnak, pedig ott egész éjszaka ébren szoktak lenni, a maga hazája nyelvén kiáltozott, egyszóval botrányt csapott a kádban maradt fürdővíz miatt. Hiába csitította az okos Üchtritz, hogy Magyarországon ez így szokás. Az „isteni Ilus” megsértődve távozott. De ez még nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy a bolond lengyel nem ivott a fürdővíznek használt pezsgőből, hanem az első poharat a földhöz loccsantotta… Azt mondják, hogy a hirtelen haragú Szemere egy üres pezsgőspalackot kapott fel, és azzal akart nekimenni a lengyel úrnak. A pezsgőt ezek után az inasok itták meg, az „isteni Ilus” pedig sír éjjel-nappal, és panaszos levelet írt nekünk.
– Bosszút! – kiáltotta Bécs Rezső. – Nem történhetik ilyen sértés azzal a hölggyel, aki a koronaherceget szemem láttára kaszálni tanította.
Bratfisch átnyújtotta kezét az asztalon, és a kocsmáros nemsokára ezután elkiáltotta magát, hogy záróra van.
*
Két lovag kelt útra, hogy a művésznőn esett sérelemért Bécs Rezső nevében felelősségre vonja Lubomirszkit.
Az egyik lovag volt Csicsery Géza honvéd huszárkapitány, aki éppen szabadságidejét töltötte Pesten: Kis úr, a volt békéscsabai adópénztáros Koronaherceg utcai játékbarlangjában, ahol már egy329 hét óta éjjel-nappal 21-es játékot játszott, és legtöbb baja az „óne-ászok”-kal, valamint a „cviklik”-kel volt – komoly, megállapodott férfiú, aki az éjszakát sohasem töltötte céltalan ivás vagy egészségrontó női udvarlások mellett, hanem inkább friss festékű, ragyogó kártyalapok társaságában, amelyekről akkoriban még Kosztka Emil se tudta megállapítani, hogy Piatnik kártyagyáros hol és miként követte el velük azt a hibát, hogy az Országos Kaszinóban a kártyákat hátulról is felismerték. A kártyák még akkoriban a sors szeszélyei szerint jártak, és a kapitánynak akadt olyan éjszakája is, amikor reggeltájban bizonyos pénzösszegeket küldhetett a „Vadászkürt” fogadó portásának számlája kiegyenlítése fejében.
A másik lovag ama vidám életű Kossa Ferkó volt, aki napjait nemcsak kártyázással, de mulatozva is töltötte. Pedáns ember létére hajnalfelé abbahagyta az idegromboló kártyázást, és inkább felkereste azokat a barátságos helyeket, amelyek tulajdonképpen éjfél után szoktak benépesedni: az ott alkalmazott hölgyek odáig harisnyakötéssel vagy regényolvasással töltik az idejüket, de nagyot nyújtózkodva hagyják abba a szalonias időtöltést, amidőn éjszakai és dohányszagú urak felgyűrt gallérú felöltőikben a tiszteletükre megérkeznek: – Így látogatta K. F. a Blaue Katzot és Somossy úr Orfeumát is, amikor hajnal felé egy kis szórakozásra vágyakozott, és bölcs tanácsokat adott a táncosnőknek, akik Oroszországba akartak kivándorolni, hogy esetleg a muszka cár előtt is bebizonyítsák tehetségüket.
Ezeket a komoly férfiakat a „Kispipa” udvari szobájából halászta ki Bécs Rezső, mert ezek az urak egészségtani szempontból nem szoktak ebédelni, inkább a vacsora örömeire helyezték életük gondjait. Természetesen nyomban útra keltek, amint arról volt szó, hogy egy valóságos herceget kell provokálni.
A herceg a Kaszinóban fogadta a méltóságteljes megjelenésű urakat, megértőleg tudomásul vette, hogy az „isteni Ilus” fürdetése miatt becsületében megsértve érzi magát Rodolphe de Bécs – a kartellszívű urak barátja –, valamint nyomban elővette aranytokos ceruzáját, hogy a lovagias férfiak pontos címét feljegyezhesse. Csicsery kapitány330 a „Vadászkürt”-ben lakott, míg Kossa Ferenc földbirtokos úr a „Magyar Király”-ban. A herceg kezet fogott az urakkal, mire azok dolguk végeztével lelépkedtek vele a Kaszinó piros bársonyos lépcsőjén, bőséges borravalót adtak az inasnak, aki tartózkodásuk alatt kabátjaikra, sétabotjaikra, kardjukra, kalapjukra és egyéb felszerelésükre vigyázott: aztán végigballagván a Hatvani utcán a ferencrendiek temploma mellett, így szólott Kossa Ferenc a kapitányhoz:
– A Durchlaucht nem látszik gyáva embernek!
A kapitány rövid gondolkodás után így felelt:
– Az én véleményem szerint ez a címzés nem illeti meg Lubomirszkit, mert nem fejedelmekkel egyenrangú családból származik… Én csak princnek szólítanám, ha levelet írnék neki.
– Éppen itt van a tévedés – felelt most Kossa Ferenc olyan hangon, amely hang részben emlékeztetett a fagyos, korai káposzta ropogósságára, részben arra a hangra, amellyel a gavallérok kikérni szoktak egy és mást…
– A Lubomirszkiek hajdanában egyenrangúak voltak a lengyel uralkodó családok sarjadékaival. Éppen olyan tisztelet illette meg őket, mint bárkit, aki közeli atyafiságban van a lengyel királlyal, és a levelezésükben Kedves Rokonnak nevezte őket a király. Ők sokkal többek voltak a maguk országában, mint például nálunk az Esterházy vagy a Pálffy hercegek. Ők körülbelül abban a rangban állanak, mint a Hohenlohe hercegek Németországban.
– Nagyon félreérted a dolgot, kedves barátom, hogy velem, a Gothai Almanach ismerőjével mersz vitatkozni – mondá most metsző hangon Csicsery huszárkapitány. – Lubomirszkinek csak a princ megszólítás dukál, bár elismerem, hogy az ősei vajdák vagy talán nagyfejedelmek is voltak… De olyan bizonytalanok azok a lengyelországi viszonyok, hogy manapság az ember csak akkor tud eligazodni rajtuk, ha a geográfiát is ismeri, amit nekünk a törzstiszti iskolában tanítanak. Tehát jegyezd meg magadnak, hogy Lengyelországban azok az urak számítanak valamit, akiknek az erdőségeik határosak a cári erdőségekkel, ott, Ukrajnában. Ahonnan a cár bölényei szabadon átjárhatnak, anélkül hogy a vámőrök megállítanák331 őket… Ezek az erdőtulajdonosok Lengyelországban is úrnak neveztetnek. Ezt jegyezd meg magadnak.
– Kedves barátom, én olyan úriemberrel nem vitatkozhatom – felelt Kossa Ferkó –, aki katonatiszt létére a párbajkódexet sem ismeri.
A kapitány a kardjához kapott:
– Hogy érted ezt, barátom?
– A névjegyedre nincs rányomtatva a lakásod címe – a hercegnek kellett felírnia.
– No, majd beszélünk még arról, hogy ki ismeri a párbajkódexet! Talán te, aki nem tartózkodtál attól, hogy egy hölgy nevét belekeverjed a mondataidba, amikor pusztán csak egy szimpla kihívásról van szó? – felelt a kapitány, és kézfogás nélkül, fagyos szalutálás után elvált segédtársától ama Koronaherceg utcai ház előtt, amelyben az egykori békéscsabai pénztáros játékbankját tartotta.
Kossa Ferenc feketére festett, hatalmas bajuszával visszament a „Kispipá”-ba, ahol az udvari szobában mind együtt voltak az urak. A párbajsegéd ezzel a szóval állított be a torkig füstölt szobába:
– Úgy látszik, még Csicsery kapitány sem akadt emberére. Majd én megtanítom móresre a tiszt urat.
És ezután a jelenlevő urakkal késő éjszakáig beszélgetett azokról a halálos kimenetelű párbajokról, amelyeket nők miatt meg kellett vívnia… Az udvaron a levágásra tartogatott kakasok már javában kukorékoltak, amikor a baljóslatú történeteknek végük lett.
