HETEDIK FEJEZET • A királyfi különös kalandja
HETEDIK FEJEZET • A királyfi különös kalandja
Amaz Újvilág utcai, barátságos házban, ahol Bécs Rezső Pesten kvártélyt kapott, egy reggelen tekintélyes megjelenésű, kürtőkalapos, vörös bajuszú és hosszú köpönyeges férfi tudakozódott a fiatalember után, és a látogatónak ostor volt a kezében. Bécs Rezső álmosan ült fel az ágyban:
– Darab időre Pestre hajtottunk – mondá a látogató, amint betette maga mögött az ajtót, és az ostornyelet a lábai közé fogván, elhelyezkedett az ágy mellett álló széken.
– Itt van a Princ – kiáltott fel a fiatalember.
– Igen, de csak csendesebben, mert inkognitóban vagyunk itt – felelt dörmögő hangon a vendég, aki nem volt senki más, mint éppen Bratfisch, a bécsi fiákeros.315
– Hogyan mennek itt a dolgok? Van elég zab a városban?
Bécs Rezső barátjának és pártfogójának megérkeztére nyomban felöltözködött…
– Itt tudok egy kiskocsmát a környéken, ahol igen jó pörköltet főznek.
– Hajtsunk tehát oda – felelt Bratfisch, és nagy megelégedéssel vette tudomásul, hogy mosakodás után Bécs Rezső is bajuszkötőt illeszt a fülére. Véleménye szerint: ezt nem mulaszthatja el egy rendes ember.
A kiskocsma valóban olyan volt, amelynél különbet Bratfisch sem kívánhatott. Udvarból volt a bejárása, és a kapu alatt mindössze egy felemelt farkú kandúrmacska festett képe mutatta, hogy a házban bizonyos szívvidámító helynek is kell lenni; különben miért festették volna oda a kandúrt?
Az asztalok bádoggal voltak bevonva, és a székekben olyan mélyedések voltak, amelyekről nyomban megállapítható volt, hogy itt valaha kövér emberek hosszadalmasan tárgyalták a városi és családi ügyeiket.
– Azt olvastam az Extrablattban, hogy Pesten kéménybe szokták befalazni az idegeneket! – mondta Bratfisch, amikor a bolthajtásos, ódon kiskocsmában körülnézett, és egy darabig elgondolkozva hallgatta a vízvezeték csepegését az udvaron.
– Régi ház lehet ez. Sok idegen utazó van itt befalazva.
Még a kövér kocsmárosné megjelenése sem vigasztalta a bécsi fiákerest, pedig a vendéglősné valósággal svungot adott lépteinek, amikor a pörköltes tányérral a konyha felől elindult. Libegve és méltóságteljesen közeledett, mintha életének legfontosabb aktusához készülődne, mert nagyon kedvelte azokat a vendégeket, akik ostorral a kezükben látogatnak el hozzá.
Bratfischnek ízlett a pörkölt, vörös bajuszáról letörölvén a sörmaradékot, ennyit meg is jegyzett:
– Csodálom, Dreher jobb sört mér Pesten, mint Bécsben.
– Hát hogyan viseli magát az a fehérnép a Margitszigeten, mert316 azt hiszem, hogy az ő meglátogatása miatt kellett bevagonírozni a lovaimat és kocsimat a tehervonatba.
Bécs Rezső elmondta mindazt, amit az „isteni Ilus” körül tapasztalt. Az éjjeli zenét, a velszi herceget és a többi megjegyzésre alkalmas adatokat.
Bratfisch szokása szerint elővett egy császárzsemlyét, amelynek belével tisztára törölgette a tányérját.
– A velszi hercegre nézve csak annyi a mondanivalóm, hogy ez az uraság most valahol büntetés alatt van egy angliai kastélyban, ahol köd van, meg vadászkutyák vannak, azonkívül semmi sincsen. Az az úr tehát nem lehet itt Pesten, a művésznőt bolonddá tartották, mint már annyi sokszor, amikor mindenféle királyok mutatkoztak be neki. A művésznő egy liba. Mindenesetre elmegyek a parancsok átvétele végett a budai várba, maga meg várjon meg itt, hátha szükségünk lesz magára, mert én Pesten nem nagyon ismerem az utakat. Minden hónapban más meg más hazafiról keresztelik el itt az utcákat. Azt várják egy szegény kocsistól, hogy az egész magyar történelmet ismerje. Hát most Budára hajtok.
Bécs Rezső a régi kiskocsmában szerencséjére talált feketerigót, stiglicet meg mókust, amellyel eltöltötte az időt. A mókus már az asztalára ült megbarátkozásában, amikor Bratfisch ostoros alakja feltűnt az üvegajtó mögött.
– Tizenkét órakor a Nemzeti Casino Szép utcai kapujánál kell lennünk – mondotta, és egy fröccsöt rendelt, mert saját szavai szerint kíváncsiság ébredt fel benne a pesti borok iránt is.
*
Éjfélkor helyükön állottak Bratfisch szürkéi… A Casino Szép utcai frontján a homályos üvegablakok mögül tompa cigányzene hallatszott ki. A kocsis magyarázta Bécs Rezsőnek a helyzetet:
– Itt van egy kisebb ebédlő, amelyben csak akkor terítenek, ha valaki erre nézve külön rendelést tesz. Az ebédlő egy szomszédos társalgóba nyílik, ahová vacsora után visszavonulni szoktak a mágnások. Rendszerint Traktárovics – a gróf Szemere szokta ezeket a317 szobákat használni, mert az mindig talál valamilyen alkalmat, hogy ebédet adjon a Casinóban. A legöregebb grófnékat szokta meghívni, hogy az emberek már nem is tudják, hogy hová írják fel ennek az embernek a bolondságait. A Herr von Szemere bizonyára van olyan tisztelettel a Princ iránt, hogy ma estére lemond az öreg grófnékról.
A piros nadrágos huszár többször kinyitotta a kiskaput, amikor is mindenféle tortamaradékokat, szivarokat, szalvéta alá rejtett borospoharakat szállított ki a trónörökös kocsisának. Bratfischnek különösen a szivar nem nyerte meg a tetszését, miközben fogával leharapta annak a végét:
– Bécsben ilyen szivart a hordárnak sem adnak – mondá, miközben a ködszagú füstöket a csillagos ég felé fújdogálta.
Bécs Rezső a bakon Bratfisch mellett foglalt helyet, így tehát pontosan meghallhatta a kocsis értekezését:
– Most legalább megtanulja maga is, hogy milyen nehéz jó fiákerosnak lenni. Mert nem beszélek azokról a kocsisokról, akik az állomás legközelebbi kocsmájában várják be, amire fuvarjuk érkezik. A magunkfajta privát fiákeros egy pillanatra sem mozdulhat helyéről. Annak oda kell nőve lenni a bakjához. Amíg az uraságok mulatnak. Azt mondják, hogy türelmetlenek a kocsisok… Szeretnék én látni olyan embert, aki türelmesebb egy kocsisnál, amíg éjszaka a gazdájára várakozik. Nevetséges azt mondani, hogy a kocsisok nem a legtürelmesebb emberek.
Egy felhajtott galléros, zömök, fekete bajuszú úriember vizsga szemmel lépett most a kocsilámpa világosságába az utca sötétjéből:
– Szombatfalvy detektívfőnök vagyok. Azt akarom tudni, hogy milyen parancsot kapott a mai napra nézve?
– Azt a parancsot kaptam, hogy itt várakozzam – felelt Bratfisch, és nagy füstöt fújt a detektívfőnök felé.
– Ne csodálkozzon majd, ha egy ember felkapaszkodik hátul a kerekek mögé – folytatta a detektívfőnök.
– Nem csodálkozom, csak legyen annak az embernek ideje felkapaszkodni, ha én hajtani kezdek.318
A detektív most erélyesebb hangot használt: – Figyelmeztetem, hogy a mi kezeink hosszúak. Elérnek azok a bécsi políciához is.
Bratfisch egykedvűen vetette magát hátra a bakon.
*
A behomályosított ablakok mögül a zene mind vígabban zengett, Bratfisch nyújtózkodott, és arra gondolt, hogy milyen derék dolog volna otthon aludni bécsi istállójában, amikor hirtelen felnyílott a Szép utcai kapu, és Rudolf galléros köpönyegbe burkolózva kilépett a kisajtón. Bratfisch némán megemelte a kalapját, míg Bécs Rezső inas módjára leugrott a bakról, hogy a fiáker ajtaját kinyissa.
Ebben a másodpercben valamelyik kapu alól egy sűrűn elfátyolozott, magas termetű, karcsú nő futamodott elő, oly kecsességgel, mintha merényletet akarna elkövetni. Bécs barátunk természetesen a hölgy elé ugrott, mire a trónörökös fáradtan, egykedvűen legyintett:
– Miben lehetek szolgálatára, kedves Rubintné? – kérdezte mély, zengő hangon a királyfi.
A hirtelen hölgy remegő, visszafojtott hangon beszélt:
– Azt kell hinnem, hogy fenség végleg elfelejtette azt a jelenetet, ott, a zugligeti villában, egy esztendő előtt… Levelemet válasz nélkül hagyja, hogy maholnap szégyenkezni leszek kénytelen barátnőim előtt, akik tudják fenségeddel való ismeretségemet.
A királyfi türelmetlen mozdulatot tett, mire a nő még szenvedélyesebben folytatta ott, a sötét Szép utcában a maga mondanivalóját:
– Az én hűségem, szerelmem, önfeláldozásom mit sem ér fenséged előtt… Csak egy nő vagyok, akinek lelkét megint sikerült eltaposnia. Mi sors várhat egy tisztességes asszonyra, aki balga fővel megszerelmesedik?…
– A többit mondja el a titkár úrnak – szólt Rudolf, és önkéntelenül Bécs Rezsőre mutatott. A megtisztelt úr karonfogta az asszonyságot,319 míg az igazi királyfi kocsijába beszállott, és Bratfisch álló helyéből a leggyorsabb trappba kezdett.
*
Rubintnéval tehát a Szép utcában maradt Bécs Rezső.
Rubintné az Aranykéz utcában lakott, mint már annyi sok nő, aki szerelem miatt szenvedett. Ámde ezek a nők többnyire színészekbe voltak szerelmesek, a legtöbben Szirmai Imrébe, vagy írókba, így a nagy szakállú Benedek Aladárba is… De Rubintné kivétel volt, ő mindjárt a birodalom trónörökösébe szeretett bele életre-halálra.
Amíg az Aranykéz utcáig haladva Rubintné szenvedélyes hangon előadta a maga történetét, Rodolphe de Bécs folyton arra gondolt, hogy nem téved-e el Bratfisch a királyfival, megtalálja-e az utat odáig, ahol a Duna-parton a vén révész szokott várakozni. És vajon nem történik-e valamely veszedelem az előkelő éjszakai utazóval azon a tájékon, ahol a mai Vígszínház helyén szemétdombok és elhagyott telkek terültek el, ahol a környékbeli gyanús egzisztenciák az „Újvilág” kocsmában gyülekeztek?… Mert Bratfischnek sikerült úgy elhajtani, hogy a legfürgébb titkosrendőr sem tudott idejében felkapaszkodni a fiáker hátulsó tengelyére: nagymester volt ebben Bratfisch, eleget szidták érte már Bécsben is a policájok… A szürkék álló helyükből vették a leghosszabb trappot.
Rubintné pedig beszélte a maga keserves történetét… A kezével olyan szorosan kapaszkodott Bécs Rezső karjába, mintha tőle várná megmentését.
– Budán, egy ismerős özvegyasszonyságnál találkoztunk először, és az asszony nyomban elment hazulról, amikor őfensége megérkezett. A kapukulcsot az ablakon adta be… És a fenség kijelentette, hogy azért szeret, mert barna vagyok, bajuszkám van, és úgy tudok harapni, hogy az nem fáj, hanem ellenkezőleg: jólesik. Engem szeret egyedül egész Pesten, és az én kedvemért jön inkognitóban a városba. És íme azt kell tapasztalnom, hogy művésznőkkel mulatozik…320
Bécs Rezső féloldalról nézett Rubintnéra:
Honnan tudja, asszonyom, hogy őfensége művésznőkkel mulat?
– Van nekem egy komornyik ismerősöm a Nemzeti Casinóban, mondotta, hogy a mai estére a Népszínház összes hölgyei meghívást kaptak. Láttam is őket megérkezni az előadás után.
– No, talán nem valamennyi érkezett meg – mormogta magában Bécs Rezső, és igyekezett búcsút venni az asszonyságtól a numero 4 előtt, ahol meghúzta a csengőt.
– Hát nem jön fel hozzám? – kérdezte megriadva Rubintné. – Férjem reggelig szokott kártyázni. Banktartó a „Ferenczi Kávéház”-ban.
Bécs Rezső tisztelettel közölte az asszonysággal, hogy a látogatás szerencséjét majd máskorra tartja fenn.
– Talán hozok is valamely üzenetet őfenségétől.
A szenvedélyes asszony nehezen búcsúzott.
– Vajon mit fogok én csinálni reggelig felindult állapotomban?… Nem is megyek most haza. Felkeresem férjemet a „Ferenczi Kávéház”-ban, kihívatom az utcára, és jól megrakom az esernyőmmel.
Bécs Rezső gratulált az asszonyság ötletéhez, azután nyakába kapva lábait, ugyancsak igyekezett a Margithíd irányába. Úgy futott, mintha kergetnék.
*
A Duna-parton csakhamar megtalálta Bratfischt, aki egykedvűen szivarozott a fiáker belsejében ülve, amit csak akkor engedett meg magának, amikor gazdájára huzamosabb ideig kellett várakozni.
– Minden rendben ment. A vén róka a helyén van. A királyfi átkelt a folyón.
– És a vén róka nem jött vissza? – kérdezte izgatottan Bécs Rezső.
– Miért jött volna vissza? Talán azért, hogy magát is átvigye? Mi szükség van ott magára? Talán ismeretsége van valamely szobalánnyal a művésznő személyzetéből? – kérdezte a szopókája mellől321 Bratfisch, amely szivarszipka tajtékból is volt, és mezítelen nő volt rajta barnára szíva.
– Igen – kapott a szón Bécs Rezső –, a művésznő komornájának megígértem, hogy az éjszaka okvetlenül felkeresem. Segítek neki levelet írni a vőlegényének.
Bratfisch bólongatott: ez valóban meglehetős komoly ok volt az átkelésre, de a vén révész nem mutatkozott sehol sem a Dunán. Még csak a levegőnek volt amolyan éjfél utáni szaga, egyébként nyoma sem mutatkozott a hajnalhasadásnak. A fiákeres kedélyesen nézegetett pártfogoltjára.
– Extrablattomban, amelyet az Öregúr is olvasni szokott reggelenként – monda Bratfisch megemelvén kalapját –, olvastam egyszer egy regényt, amelyben arról volt szó, hogy egy sánta lord a kedvese kedvéért átúszta a tengerszorost, az pedig valamivel szélesebb, mint a Dunának ez az ága.
Bécs Rezső a folyamot nézegette:
– Hiszen gyermekkoromban én is tudtam úszni, felhoztam a Tisza fenekéről a bedobott huszonötkrajcárost. Csak az a kérdés, nem felejtettem-e el a leckét.
– Az úszást meg az olvasást nem lehet elfelejteni – monda a bölcs Bratfisch.
Bécs Rezső most már nem habozott tovább. Júniusi éj volt, a csillagok melegen, bágyadtan nézegették magukat a folyamban, mint menyasszonyok. Rudolf von Bécs gyorsan levetette a vadászruháját, és Bratfisch gondjaira bízta a cipővel és a kalappal együtt.
– Másfél óra alatt vissza is jövök – mondá a fiatalember, akire nagy érdeklődéssel nézegetett a fiákeres. – Csak arra kérem, vigyen fel a parton olyan távolságra, ahol körülbelül egy vonalon vagyunk a sziget orrával. Akkor körülbelül ki tudok kötni a sziget közepén.
– Csak kössön ki szerencsésen – felelt a kocsis, és felmászott a bakra. – Ha van egy szivarvég árányi szív abban a szobalányban, nem lesz hálátlan.
Bécs Rezső nevetett:322
– Talán még vacsorát is kapok, mert ma este még nem vacsoráztam.
– Hát akkor csak hajtson gyorsan! – biztatta Bratfisch a kedvencet, és jó messzire felhajtott a újpesti partra.
Egy menedékes parti helyen, ahol a környékbeli gyermekek szoktak játszadozni, Bécs Rezső térdig a vízbe gázolt, felnézett az égre, megkereste szerencsecsillagát, és néhány lépést előretéve, a folyam sodrába dobta magát. Bratfisch egy darabig hallgatta a partról az úszó fiatalember lubickolását, nézegette azt a fehér taréjt, amelyet az a sötét vízen felvert hatalmas tempójával, aztán mindinkább tünedezett az a fekete pont, amely az úszó fejét jelentette a folyam csillagos medrében. Jó hosszú félóra tellett el, amíg odaátról, a sötétségbe borult szigetről hosszú, vontatott kiáltást hallott Bratfisch, mintha a parti nagy fák világosodó csúcsai hallattak volna valamely örömteljes hangot a hajnal közeledésére.
*
Bécs Rezső dideregve, alaposan átfázva ugrott ki a Duna sodrából, amikor egy alkalmas helyet talált a partra úszáshoz. Meghempergőzött a fűben, megtörölközött a falombokban, néhányszor meghintáztatta magát az amerikai diófa kihajló ágán, aztán olyan nesztelenül futamodott az ódon kastély felé, mint egy indiánus.
A pillanatonként hatalmasodó hajnalban már megbarátkoztak a lombok között a régi cseréptető és a kémények alakjai. Sőt mire a rózsakerten át Bécs Rezső a ház közelébe jutott: már néhány álmatlan veréb az eresz alatt a maga hetivásáros nyelvén kérdezősködni is kezdett a szomszédjától arról, hogy mit álmodott.
A ház ez éjszakán olyan néma volt, mintha elköltözködtek volna lakói: a zsalugáterek szemei mögött sehol gyertyavilágnak a nyoma, sőt még az éjjeli mécses bizonytalan lángját sem tudta felfedezni a fiatalember, akárhányszor járta körül a házat. Igen, olyan volt e lak, mintha erre az éjszakára visszaköltöztek volna belé a szent életű apácák, akik innen elmentek századok előtt. Még a bagoly is eltűnt, nyilván még hajnal előtt aludni ment.323
Bécs Rezső tudta, hogy a ház hátulsó részén egy kanyargó csigalépcső vezet fel az erkélyre, amely erkélyről aztán az emeleti termekbe lehet jutni. Úgynevezett titkos lépcső volt ez, amelyen valaha a főherceg közlekedett. Az erkélyen egy zsalugáteres ajtó, amely zárva volt. Bécs Rezső hiába szorította fülét az ajtóhoz, odabentről semmi nesz sem hallatszott.
A madarak mind hangosabbak lettek, mind újabb és újabb kérdéseket tettek fel egymáshoz: a gyalogutakon a bérmálásra vezetett leányok fehér ruhájában közeledett a reggel. Bécs Rezső eltépelődött a fülemilefészkes orgonabokrok között, és onnan várta a fejleményeket.
Nem sokáig kellett neki várakoznia, hogy meghallgassa a neszelést, amely odabent keletkezett a ház belsejében…
A zsalugáteres ajtón halkan csikordult a retesz, és a következő pillanatban megjelent az erkélyen a királyfi alakja… Szőkésbarnán, mosolyogva nézett szét a kerten:
– Milyen jó dolga van magának, „isteni Ilus”, hogy itt élhet – mondá most hátrafordulva a művésznő felé.
A művésznő rövid szoknyába, tarka ujjasba volt öltözve, mint valami népszínmű-előadáson.
– Péter Pál felé jár az idő… Ilyenkor egész Magyarországon kaszálnak. Vajon tudna fenség is kaszálni?
– Hát hogyne tudnék, nem olyan nehéz dolog az – felelt a királyfi.
– Hát próbálja meg ezt a rétet, itt szemközt a házzal, lekaszálni… Mutassa meg nékem, hogy akkor is meg tudna élni, ha nem volna királyfi! – beszélt vakmerően a művésznő, mert hiszen jól tudta, hogy a vakmerő szavakat neki kegyelmesen megbocsátani szokták.
– Szívesen kaszálok, ha maga gereblyézik mögöttem – mondá a királyfi, és hangosan nevetett, hogy csak úgy harsogott. – Nekünk, királyjelölteknek, mindent kell tudnunk.
– Hát menjünk kaszálni! – kiáltotta a művésznő, mintha valamely nagy mulatságról volna szó.
A királyfi ledobta cipőit, felgyűrte nadrágját, és a kaszával kezében324 úgy gázolt bele a harmatos fűbe. A művésznőnek nem kellett különösebb toalettet csinálni, ő úgyis rövid szoknyában és mezítláb volt.
A királyfi felemelte a kaszát, és hatalmas rendet vágott vele a magas fűben.
– Ez királyi volt! – biztatta hátulról a művésznő. És a királyfi nevetve, boldogan tovább kaszált.
Nagy ördög ez a mi barátnénk – gondolta magában Bécs Rezső, amint a bokrok között tovaosont.
A rózsáskertben gyorsan letépett vagy két tucat rózsát, csokrot kötött belőlük, és mikor a Dunába vetette magát, hogy idejében visszaérjen a túlsó partra, a rózsacsokrot a fogai közé szorította.
