MÁSODIK FEJEZET • Az álkirálvfi
MÁSODIK FEJEZET • Az álkirálvfi
Ugyanakkor, míg ezek a dolgok a kőóriások és hegynagyságú, bronzba öntött lovas szobrok által is őrzött bécsi Burgban történtek, nem messzire a legbüszkébb palotától – a Belvárosban ugyancsak felébredt egy fiatalember, a „Matschaker-Hof”-hoz címzett szállodában.
De milyen más körülmények között történt ébredése, mint ama Habsburg Rudolfé! Fiatalemberünk arra ébredt fel, hogy csizmasarokkal rugdalják az ajtaját.
Rezsőnek keresztelték, ama Rudolf királyfi tiszteletére, aki ugyanabban az időben született a császári palotában, amikor egy Tisza menti faluban, egy düledező udvarházban, amelynek kapujára még azt a régi kifejezést pingálta a házigazda, hogy: Sáwa Guardia: ez a fiatalember megjelent a horizonton.
Ha akarnánk: leírhatnánk őt ama bizonyos magyar sviháknak is, aki a kereszténységben nyert Rezső nevét csakhamar felcserélte ama osztrákos hangzású Rudolffal. Aki levéltárcájában német és francia szövegű névkártyákat hordott, mert ezeken a nyelveken inkább érvényesült nemes származásának a jelentősége. Rudolphe de Bécs vagy Rudolf von Bécs bizonyára jobban hangzott az egyszerű Bécs Rezsőnél, ahogyan egy kereskedősegédet is nevezhetnek. De ugyanekkor leírhatnánk sorsüldözött fiatalembernek, aki éppen azért változtatta nevét, hogy a balsors rá ne találjon.275
Íme, a csizmarúgások a „Matschaker-Hof” ajtaján darab ideig nemhogy felébresztenék fiatalemberünket, hanem arra serkentik, hogy még mélyebbre dugja a fejét a csirketollal töltött párnákba. Alvást színlelt rendszerint, ha a legkisebb neszt is hallotta szállodaszobája előtt – nem volt annyira bárgyú, hogy higgyen abban a mesében, hogy Bécsben pénzeslevélhordók is vannak.
A csizmarúgások azonban másodpercenként gorombábbak lettek, a fiatalember belátta, hogy a holdkórosnak is fel kell ébrednie e hangzatokra. Elvonta tehát a torlaszt ajtaja elől, amelyet éjszakánként a betörő ellenség ellen épített ruhásszekrényből, asztalból, székből.
Mária, segíts! – fohászkodott magában, amikor ajtót nyitott.
Valóban a fogadós volt, mert csak az merészelhet ily durván viselkedni a szállodában:
– Hogyan került ide az úr, amikor én tegnap személyesen zártam le ajtaját, mivel hetek óta adós a szoba árával? Csak álkulccsal jöhetett. Az álkulcsos embereket pedig a rendőrségnek szokás átadni. Takarodjon innen az úr, mert nyomban políciát hívok.
Fiatalemberünk a goromba jóreggelkívánásra nem tehetett egyebet, mint magára öltötte kopottas ruházatát, és kisurrant a szállodából. Be kell vallani, hogy valóban álkulccsal hatolt be a szobába, hogy némi éjszakai nyugodalomra tegyen szert.
A fogadós utánakiáltotta:
– A holmijáért pedig eljöhet akkor, ha megfizette adósságát.
Sohasem látom én azokat a holmikat – gondolta magában nagy búsan Rudolphe de Bécs.
Az álmosság ellen egy darabig céltalanul ődöngött a bécsi belvárosi utcákon. Jó hűvösek, árnyékosak azok az utcák, mert szűkre vannak építve; megreked bennük a kis serház pörköltillata, hogy az is élvezhessen valamely kocsmai levegőt, akinek egy fitying sincs a zsebében. Ugyancsak a pénztelen lődörgők részére ingyenzene szól a zongorák hangjaiban, amelyek a nyitott ablakokból ringatóznak. És ama kerek gigerlikalapos, fess bécsi nőket a csavargó magyar is szemügyre veheti, anélkül hogy azok nyaklevest ígérnének neki.276
De a legnagyobb mulatságot mégiscsak egy kövér kutya okozta, amely egy földszintes ablakból szinte a nyakába ugrott Bécs Rezsőnek. Furcsa kis kutya volt: nyilván előbb lerántotta a mosdótálat, hogy vízben jól meghempergőzzék, majd nekiesett valamely ágyvánkosnak, amelyet feltépett, hogy a barna csirke- és a vereses kakastollak mind a szőréhez tapadtak, és most úrnője porolópálcája elől menekedve: Bécs Rezső nyakába akart ugrani az ablakból. A Tisza menti ifjú nem ijedt meg a fantasztikus kis ebtől, elbánt ő már farkasfogó komondorokkal is. A nyakörvénél fogva megragadta a sivalkodó kis kutyát, és leguggolván hozzá: nevetve a szemébe:
– Hékám! – mondta. – Eltéveszted az adreszt.
Ekkorára már megjelent a virágcserepes ablakban a kutyus úrnője is, akire Bécs Rezső guggoló helyzetéből ugyancsak csodálkozva nézett fel.
A kisasszony öltözete valamely bécsi apácakolostor növendékruhája volt, fehér és kék, mint az angyalok színei. Ellenben annál földiesebb volt a kisasszony arca. Barna volt, mint az ópiumos cigaretta füstje. Igen, első pillanatra valamely kábult igézet áradozott az arcról, mintha az mindig valamely elszabadulhatatlan gyöngéd álomba volna merülve. A szemöldökei hasonlítottak a távolban szálló vándormadarak alakjaihoz. Haja a természettől göndörödött, és laza, könnyedén összecsavarintott kocsányban végződött. És fekete volt ez a haj, mint a sűrű éjszaka. Végzetesen alacsony homlok, amelyre csak egy férfi csókja fér el, koronázta az arcot. A felső ajka kéklett, szája széle száraz volt ama forróságoktól, amelyek bévül laknak. A hajók fekete kéményein piroslanak így a karikák… Csak a szeme volt ifjú, zavart, gyermekes, mintha eltévedt volna valahol, és szégyenletében nem mert tudakozódni. Csak esengve nézett az utcán fekvő kutyájára:
– A kisasszonyé az eb? – kérdezte a csavargó magyar.
A leányka némán bólintott, mire Bécs Rezső a nyakörvénél fogva felemelte a kutyát, és az ablakra visszaszármaztatta.277
– Tanácsolom, hogy meg kell verni a kutyát, mert másodszor is megismétli az ablakon való kiugrást.
– Én nem bántom Pikit – felelt a leányka.
De még nem volt annyi ideje, hogy kutyájával elvonuljon az ablaktól, mikor az ismeretlen fiatalember felugrott, és kikapván a fekete kisasszony kezéből az ebecskét, hirtelen leoldott nadrágszíjával jól megütlegelte az utcán. (Ilyen dolog is csak annak juthat eszébe, akit az imént a kvártélyáról kidobtak.)
Alig csapott egyet-kettőt az ebecskére, a kétségbeesett kisasszony jajgatása közben, amikor hirtelen hintó vágtatott a mellékutcácskába, és a zárt kocsiból szakállas, kék szemű, úri ruházatú fiatalember ugrott ki, aki felemelt sétapálcával közeledett az önkéntes állatszelídítő felé.
– Eressze el azt a kutyát! – kiáltotta felindulva.
– Csak még egyet húzok rá – felelt Bécs Rezső, de ugyanakkor ő is kapott a hátára egy sétapálcaütést a kocsin érkezett fiatalembertől.
A kutyaidomító megint felemelte nyakánál fogva a delikvenst, visszaadta azt az ablakból kihajló hölgynek, majd nadrágszíját felkötve, szemügyre vette azt az urat, akitől a botütést kapta. De csak egy másodpercig nézhetett farkasszemet az idegen úriemberrel, a következő pillanatban lekapta tekintetét a karcsú fiatalember hevült, kipirult arcáról. Megismerte a királyfit.
Mélyen meghajolva hátrált a ház fala mellett, mintha még az arcát is rejtegetné. Az ablakbeli kisasszony és a szakállas fiatalember néhány szót váltott ezalatt, mialatt a hölgy a szepegő ebecskét gyöngéden domborodó melléhez szorította.
A szóváltásnak az eredménye az lett, hogy a királyfi a leányka szavaiból megértette a helyzetet, ezért gyorsan visszaintette az utcasarok felé hajladozó Bécs Rezsőt.
– Fogadja tőlem ezt a csekélységet kedvenc kutyám megfogásáért – így szólt a királyfi, és mellényzsebébe nyúlt, amelyből egy főhercegi koronás, R. betűs aranyórát vett elő, és habozás nélkül a fiatalembernek nyújtotta.
A királyfi aztán eltűnt a ház kapuja alatt, Rodolphe de Bécset pedig278 az első kocsmában, ahol az aranyórát értékesíteni akarta, lefogták, és az előhívott rendőrnek átadták. Volt most már szállása Bécs Rezsőnek a börtönben, és alaposan ki is aludta magát, amíg egy rendőrtisztnek végre érkezése volt megkérdezni tőle, hogy miért is hozták be a kapitányságra. Bécs elmondta, hogy egy kutyát fogott el, és ezért aranyórát kapott ajándékba. Mire még mélyebb börtönbe zárták a megátalkodott hazugot.
*
Ki tudja, meddig ül vala a kutyák barátja a fogházban, ha a királyfi egy napon, íróasztalán kutatva, észre nem veszi az ajándékozott aranyórát.
Hogyan került ez vissza attól a csavargótól? – kérdezte magában.
A kitüntetéses lakájnak mindent kellett tudni a világon, elmondotta tehát az aranyóra történetét. A rendőrség hozta vissza, miután elkobozták azt egy gyanús embertől. A tolvaj a rendőrség foglya, a legközelebbi transzporttal viszik is a kufsteini várbörtönbe, amint a szakállengedélyes inas ezt a dolgot gondolta.
A trónörökös aznap délután, amikor Bratfisch kocsiján kihajtatott a sorompókon túl, hogy némi szabad levegőt is élvezzen a kiskocsmák harmonikaszava mellett, így szólt fiákeresének, mielőtt az dalolni kezdett volna:
– Nincs valami bizalmas ismerősöd a rendőrkapitányságon?
– Már hogyne volna, sokat megbírságoltak engem azelőtt, amikor még nem csak hercegeket hordoztam – felelt a fiákeres.
– Miért büntettek meg? – kérdezte a királyfi.
A hallgatag kocsis darab ideig gondolkodott: vajon miért is büntették meg?
– Éneklésért meg verekedésért – mondta habozva.
– Le is csuktak talán?
Bratfisch kihúzta magát:
– Engem, a Pepi Niemayer fiákeresét? No, adott volna is a dáma annak a rendőrnek, aki hozzám nyúlni mert volna!279 A királyfi nevetett, általában csak akkor nevetett, ha Bratfischsal beszélgetett.
Az aranyóra a kerti kocsma piros terítékes abroszára téve ott ketyegett a királyfi előtt, és az óra ketyegése ezt a tanácsot adta a királyfinak:
– Eredj el ezzel az órával a bizalmas emberedhez a rendőrségre. Mondd meg neki, hogy ez az óra jogos tulajdona annak a fogolynak, én magam ajándékoztam neki. Eresszék szabadon a szerencsétlen fickót. Közben vedd szemügyre, hogy miféle ember az, aki ártatlanul szenvedett értem.
– Parancsára, fenség! – felelt a fiákeres, és már közelebb intette a sramlimuzsikusokat, mert azt a szólót akarta a királyfinak bemutatni, amelyet legutóbb Grinzingben tanult egy népünnepélyen.
*
A királyfi talán már el is felejtette ezt a történetet, de annál inkább emlékezett rá Bratfisch, mert egy fiákeresnek mindig nagy dolog az életében, ha a főkapitányságon kell megfordulni.
Egy ízben, amikor ismét elhagyták a bécsi sorompókat, amelyeken túl már szabad volt Bratfischnak visszafordulni, hogy előkelő utasával beszélgessen, így kezdte szavait a fiákeres:
– Egyetlenegyszer sem panaszkodott a fogságban. Nem dörömbözött az ajtón, nem óbégatta, hogy igaza van. Nem akarta magát felakasztani. Egyszóval semmi patáliát nem csapott.
– Kicsoda? – kérdezte az elgondolkozott trónörökös.
– Hát az óratolvaj – felelt Bratfisch. – Sőt azt mondta, amit eleven embertől még nem hallottam, hogy nagyon meg van elégedve a bécsi rendőrség kvártélyával.
A királyfi nem válaszolt, gondolataiba volt elmélyedve.
Ámde estefelé, amikor sétakocsikázásából visszatérve, megint csak, mint majdnem mindennap, amelyet Bécsben töltött, befordult kocsijával abba a keskeny belvárosi utcába, ahol olyan hűvös volt, mint valami templomban, azt a bizonyos kutyás embert ott látja280 ólálkodni ama régi ház előtt, amelyben ama soha el nem felejthető kisasszony lakik.
– Talán már megint kiugrott az ablakon a Piki? – kiáltott fel a királyfi, amikor kocsijából kiszállott.
Az önkéntes kutyaidomító csaknem térdre vetette magát a trónörökös előtt:
– Pikit, azt hiszem, örökre leszoktattam arról, hogy az ablakból a járókelők nyakába ugorjék. Nagyobb baj van, fenség.
Ez az ember azt hiszi, hogy minden találkozásunkkor aranyórát kap emlékbe! – gondolta magában a királyfi, de egy darabig állva maradt ama barátságos ház kapuja előtt, amely házból már életvidáman hívogatták a lámpák.
És a kopott öltözetű fiatalember elővette a zsebéből a monogramos aranyórát:
– Vegye vissza, fenség, mert bár gyanúsan nézegetnek rám az óra miatt egész Bécs városában, de most már letartóztatni sem akarnak. Az órára pedig nem találok vevőt. A legelszántabb orgazda is félti a bőrét.
No nézd – gondolta magában a királyfi –, én meg azt hiszem, hogy legalábbis a Pikit akarja ellopni ez az ember!
Tetőtől talpig végigmérte a vele egykorú fiatalembert… ki tudja azt, hogy egy pillanat alatt mely külsőségünk szokott megtetszeni a hatalmas nagyuraknak? Ki tudná az ő kiismerhetetlen szeszélyüket, hajlandóságukat vagy jó gondolatukat? Annyi bizonyos, hogy Rodolphe de Bécs ezen az estén úgynevezett „jó találkozást” csinált, mert a királyfi rövid vizsgálódás után így szólott a háta mögött álló Bratfischhoz:
– Vegye pártfogásába ezt az embert, aztán majd meglátjuk, hogy mit csinálunk vele.
Így szólt a királyfi, és szívdobogva besietett abba a házba, ahol úgy várták őt éjjel-nappal… Ma pedig még nagyobb oka volt sietni. Megjött Pestről, Jókai Mórtól az írói honorárium, amelyet munkájáért kapott. Száz pengő forint volt az. Vagyon… Hej, lesz ma nagy öröm özvegy báró Vecseráné szalonjában. Az első pénz, amelyet281 a királyfi a két keze munkájával keresett. Talán egy élet fordulópontját jelenti… Ne háborgassuk ezen az estén az ódivatú szalon langyos hangulatát. Boldog illúzióval, optimizmussal van itt tele mindenki ez estén, amely illúziók lehet, hogy holnapra semmivé válnak.
Kövessük inkább Rudolf von Bécs urat, amikor Bratfisch, a fiákeres szokásos mozdulataival hátranyúlva: kinyitja előtte a hintó ajtaját. Piros a hintó kereke, piros, mint a jó álom; a hintó belseje pedig lágyabb bármely nyoszolyánál is. Bécs Rezső egy pillanatig azt sem tudja, hogy miféle vánkos az, amelyen ül. Felhővánkos, amelyen a boldog halandók a mennyország felé szállnak. Francia parfőm, havannaillat fűszere a kocsi belsejében. A hintó robog az ódon Bécs kacskaringós utcáin – mert Bratfisch így szeretett hajtani vendégeivel. A gázlángok sietve elmaradnak, mintha ők maguk sem merészelnének hinni abban a csodában, amely ma este egy magyar fiatalemberrel történt. Térségen szalad át a hintó: a tér közepén rendőr ércsisakja merevedik, de szeme bepillant a hintó magas ablakán, és szinte megmerevedik a tisztelettől; Bécs Rezső már csak félig-meddig látja a sisakhoz emelkedő jobb kezet…
Egy másik helyen kocsitorlódáson kell átvágni Bratfischnak, ugyanezért lassít hajtásában. Nők, tündöklő, fehér arcú, estélyi ruhás nők libegnek el a kocsi mellett, akik káprázó szemmel, felragyogva, magukat kínáló mosollyal néznek be a mindenki által ismert fiáker ablakán. Egyik nő elhallgat ámulatában a kimondott szó közepén, a másik szinte felvisít örömében:
– A trónörökös! – kiáltja mámorosan.
Bécs Rezső csaknem kinyújtja a gyönyörű nők után a két karját, hogy csókot kapjon tőlük a királyfi nevében, de Bratfisch már jelt ad híres lovainak, és azok megint trappolni kezdenek. A látománynak vége – a tündöklő nők az emlékezésbe merülnek.
Szinte a torkában ver a szíve Bécs Rezsőnek, ilyent még nagyapja sem álmodott. Megint szalutáló rendőr, megint ijedten kitérő kocsi az álkirályfi előtt… Meg kell ettől bolondulni Bécsnek, aki tegnap még a rendőrség fogházában ült.282
A tündéri álomból Bratfisch tenor hangja téríti magához:
– Tessék kiszállni.
Egy városvégi kiskocsma előtt állanak.
– Itt majd megvacsorázunk. És aztán elalhat nálam a szénapadláson.
