ELSŐ FEJEZET • A trónörökös
ELSŐ FEJEZET • A trónörökös
Rudolf királyfi, az Osztrák–Magyar Birodalom trónörököse egy katonai dob felett ült, és a dob kifeszített bőrére hegyesre faragott ceruzájával különböző betűket írt olyan gondosan, mint hajdanában a bibliaírók vetették betűiket. A betűknek ez volt a jelentőségük:
Én szeretem magát, Mária, és ha nem vehetem el feleségül, akkor meghalok magáért.
Mikor elkészült az írással a királyfi, vette a dobverőt, és mindaddig verte a dobot, amíg a kifeszített bőr ezt bírta.
Előbb katonai indulókat, marsokat, halálos ítéleteknél szokásos pörgetéseket végzett a dobon, mégpedig olyan erővel, hogy megirigyelhette volna bármely tamburmajor. Aztán csak verte a dobot, mintha abban valaki lakna, aki a hártya alá van szorulva, valamely szellem, amely addig onnan ki nem jöhet, amíg a dob bőre el nem szakad. Verte a dobot, hogy a Josef-Hof poros folyosóin éppen a reggeli misemondáshoz vonult udvari frájok, főhercegnők, társalkodónők keresztet vetettek magukra, mielőtt még a Burg-kápolna ajtajáig értek volna. És a dob csak tovább pörgött, mintha elnémítani akarná egy halálraítélt jajkiáltásait… Amíg végre a trónörökösnek sikerült beszakítania a dob bőrét, amikor is diribdarabokra tépte azt. Kimerülten csengetett a lakájnak:
– Vidd vissza az őrszobára. Mondd meg, hogy máskor erősebb bőrt húzzanak a hadseregbeli dobokra.
A lakáj felvette a megnyúzott dobot, összeszedte a földre vetett dobverőket.267
– Parancsolja, fenség, hogy más dobot hozzak a főőrségről?
A királyfi kedvetlenül legyintett:
– Ma már nem dobolok – felelt unatkozó hangon. – Írnom kell annak az öreg Jókainak Pestre. Készíts írószereket.
– Az íróasztal mindig rendben van – felelt az inas, akinek olyan kitüntetése volt, mint a régi, hűséges kocsisoknak, megbízható kocsisoknak: szabad volt ősz császárszakállt viselnie. És ugyanezért megengedte magának, hogy a reggeli kabátjában lévő királyfitól megkérdezze:
– Milyen öltözetet készíttessek ki fenséged számára? Katonait vagy civilt?
– Civil ruhát – kiáltotta türelmetlenül a trónörökös. – Azt, amelyiken oly sok zseb van, mint egy főpincér bugyellárisán… Csak el innen!
Az inas, aki a fenség gyermekkora óta volt szolgálatra beosztva: olyan nesztelenül húzódott vissza, mint egy ablakfüggöny.
– El innen! – kiáltotta a királyfi. – Megölnek ezek a burgbeli szobák, kutyábbnak érzem magam, mint Laxenburgban. Becses őseim mászkálnak körülöttem, bármelyik szobába megyek. A kalapos Józseffel, a bolond Rudolffal, a sokfeleségű Ferenccel, a kásaevő Ferdinánddal meg mindenféle vén császárokkal találkozom lépten-nyomon, akik felelősségre akarnak vonni cselekedeteimért… Ezek az árnyak jönnek velem szemközt, amikor kilépek a folyosóra; minden pókhálós ablak mellett valamely dédapám állongott, aki odáig csak gyermekes örömmel a Burgmuzik felvonulását várja, de amikor az én lépteimet hallja, nyomban szigorú ráncokba szedi a homlokát, és síri hangon azt kérdezi tőlem: kedves princ, hová megy már megint? És a vén mihaszna udvarmesterek a hosszú szolgálat alatt ugyancsak elszemtelenednek, és felelősségre merészelnek vonni, ha polgári kabátban akarok börtönömből kiszállani! Ó, Mária, milyen boldog vagy te: neked megértő, jó anyád van, nekem pedig anyám sincsen.
A királyfiak magukban szoktak beszélgetni, mert rendszerint nincs senkijük, akiknek elpanaszkodhatnák a bajukat.268
– Ha legalább egy vén korhely Falstaff barátom volna, akit minden időben megtalálhatnék a „Vadkanfő” kocsmában, mindjárt könnyebb volna a dolgom! – sóhajtotta a királyfi, amikor a mindent, életet, reményt eltakaró, nehéz bársonyfüggönyök mögül azokat az embereket nézte, akik a Burg udvarain keresztülsietnek. Néha csak azért, hogy a Burggal szemközt lévő kis sörházban igyanak abból a serből, melyből villásreggelire a szomszédságban lakó Ferenc Józsefnek is felvisznek egy fedeles korsóval, néha még tormás bécsi virslit is mellékelnek a küldeményhez, máskor meg olyan ügyekben sietnek át a jó bécsiek a Burg egymásba nyíló udvarain, amely ügyes-bajos dolgokról fogalma sem lehet egy királyfinak.
És amint elmerengve ülne az ablaknál kínzó gondolataival: egy barna képű, villogó szemű, de fehér hajas hölgyet lát tisztes, fekete selyemruhájában átsietni a Burg-udvaron, amint félénken tekinget jobbra-balra.
A királyfi izgatottan nézte az idős hölgyet, akiről messzire sugárzott a tisztesség, a rend, a becsület, mint azokról az asszonyságokról szokott, akik Bécsben „százados özvegye” vagy „államhivatalnok özvegye” címet írnak a névjegyük alá, amelyet ajtajukra kiszegeznek. Olyan nagyot csodálkozott a királyfi, hogy önkéntelenül megrántotta az ablakpárkány alatt alkalmazott csengőnyelet, amely a földszinten lévő testőrök szobájába vezetett. (A Burgban abban az időben még nem volt sem gáz, sem villamos berendezés.)
Fehér köpenyes, piros kabáthajtókás testőrtiszt pattant a szobába:
– Százados – rendelkezett a királyfi –, nézze meg, hová megy az a fekete ruhás asszonyság.
– Özvegy Vecsera báróné? Ide a sarki zálogházba, mint mindennap – felelt a testőrtiszt, összeütve sarkantyúját.
A testőrtiszt kifordult a szobából, néhány pillanat múlva visszatért a jelentéssel, hogy a tisztes hölgy valóban ismét a zálogház ajtaján lépett be.
A királyfi, midőn egyedül maradt, kétségbeesetten takarta el az arcát két tenyerével:269
– De hát hogyan segítsek rajtuk, amikor magamnak sincs? Ó, Mária, bocsáss meg! – kiáltotta, és íróasztalához vonult, hogy annak a bizonyos pesti Jókai Mór nevű szerkesztőnek megírja az elbeszélést, amelyért majd remélhetőleg némi tiszteletdíjban részesül.
*
A bécsi harangok delet kezdtek énekelni, amely harangoknak a hangjai ugyancsak a mindennapi himnuszukat zengték el a Burg cseréptetői felett, mint más polgári bérházak kéményeinek. A királyfi még mindig dolgozott, mert talán komolyan hitte, hogy ama parókás, pesti úriember, aki az „Osztrák–Magyar Monarchia, írásban és Képben” című folyóiratot szerkesztette, majd írói honoráriumot merészel küldeni a birodalom trónörökösének. Dunai utazásairól írt a királyfi, és a betűvetés csodálatos varázserejével megint gondtalan, boldog fiatalembernek érezte magát. Képzeletében hallotta a Duna felett vonuló vadludak kiáltásait, a folyamparti erdőségek szarvasbőgését és a cinkék különös füttyeit a parti bokrokon, amint ősz felé járt az idő a Dunán. Lila színű, aranyporos tintával írt, mint már századok óta szokásuk ez a kardinálisoknak és a koronahercegeknek.
Délután majd felolvasom Máriának, hogy mit írtam. És hogy érte írtam – gondolta magában elmerengve a királyfi, amikor az utolsó mondat végére letette a pontot. Aztán gondosan íróasztalfiókjába zárta a teleírott, vaníliaszínű árkusokat. Meghúzta a csengő piros bojtját, a kitüntetéses lakáj már sietett is a gumiból való fürdőkádat a szoba közepén elhelyezni.
A trónörökös burgbeli lakosztályában ugyanis nem volt fürdőszoba. Azt a néhány fürdőszobát, amely a császári várban volt: természetesen az öreg főhercegnők és udvarhölgyek foglalták le maguknak. A királyfi tehát megvárta, amíg a szakállas lakáj hosszú, fehér kötényt kötött maga elé, behordta a folyosóról a vödröket, locsolókat, amelyekben meleg és hideg víz volt előkészítve, nagy spongyákat, fürdőkesztyűket, fejsapkákat, borogatóruhákat, durva270 törülközőket (amelyeknek dörzsölése révén megfiatalodik az egész test) készített elő. Aztán a lakáj eltűnt, és megjelent Bauernhuberné, aki gyermekkora óta fürdette a királyfit.
Tagbaszakadt asszonyság volt, mint valami zsidó bábaasszony. Mindig beszélt, amíg teendőit végezte, mert egy fürdősnének még a monarchia trónörököse sem tilthatja meg, hogy járassa a száját.
Amíg a királyfi lábáról lehúzta reggeli papucsait, és különböző mesterfogásokkal dörzsölgetni kezdte a királyfi mezítelen lábait, lábujjait, beszélt, mintha csak a lábszárakhoz beszélne:
– Szerencséje van fenségednek, hogy még idejében csengetett, mert később már hiába csengetett volna. Annunciáta, a zárdafejedelem-asszony, a fenség nagynénikéje megérkezett Prágából, és már felpofozta az összes szobalányokat, mert migrénje van. Őhozzá kellett volna sietnem, hogy valamiképpen lecsillapítsam. Kerzl doktor, akit az Öregúr küldött, nem mer belépni a fenséges asszony lakosztályába se, csak onnan a folyosóról mondogatja utasításait a kivörösödött arcú frájoknak.
A királyfi hümmögött. Nem mert Bauernhubernénak válaszolni, mert jól tudta, hogy szavait gyorsabban elcsevegi a szarkánál is az asszonyság a Burg folyosóin, ahol reggeltől estig a főhercegnőket és előkelőbb udvarhölgyeket látogatja.
A fürdősné a királyfi másik lábát vette munkába.
– Tudom, hogy úgysem hallotta, fenség – mert hisz ez a vén trotli, ez a kimustrált portás, az inasa vak meg süket –, hogy az elmúlt éjszakán megint látták a Svájzer-Hofban a Fehérasszonyt?! Mostan dobolt a kísértet, hogy az egész épületszárnyban mindenki hallotta a dobolását. A szobalányokat a nyavalya törte ki, Gmundent, a szakácsot hívták segítségül, mert az a legbátrabb ember az egész Burgban. De a dobolás hallatára még az elszánt szakács se mert feljönni a konyhából. Tudniillik eddig még sohasem dobolt a Fehérasszony.
Úgy látom, hogy az egész lábujját megnyomta tegnap a harisnya. Azt hiszem, tegnap többet gyalogolt a fenség, mint máskor. Nagy embernek nem tesz jót a gyalogjárás; a kasszírok, postások valók arra,271 hogy gyalog járjanak. Én bizony még az egyik szobából a másikba se mennék gyalog, ha a fenség helyében volnék. A gyaloglás csak Bauernhubernek való, aki portás a nagy Operánál, előadás után a fogataikba tessékeli az uraságokat, míg ő maga a két lábán jön haza. Néha az öreg Schwarzenberg hercegné, aki takarékosságból inas nélkül kocsikázik: megengedi Bauernhubernek, hogy hintóján az inas helyére ülhessen, így Bauernhuber az út felét kocsin teszi meg.
(Ez a Bauernhuber, akit a fürdősasszony minden elbeszélésébe szeretett belekeverni: nem volt senki más, mint a tiszteletre méltó asszonyságnak a férje, aki udvari összeköttetéseinél fogva a kapusi állást ünnepélyesen tölté be a bécsi Operaháznál.)
Ekkorára elkészült az asszonyság Rudolf lábaival, itt-ott, ahol szükséges volt, a körmökből is lenyisszantott, mert ez is a mesterségéhez tartozott. És midőn a királyfi kezét is úgy megdagasztotta két hatalmas tenyerével, mint a kenyeret, lepedőt terített a kanapéra.
– Tessék parancsolni, fenség.
Rudolf szégyenkezés nélkül levetkőzött a régen ismert asszonyság előtt. Az asszonyság nevetni kezdett, mert nem lehet olyan öreg egy asszony, hogy ki ne nevessen egy ruha nélküli férfit.
– Tehát a derekát még mindig érzi? – kezdte az asszonyság, amint szakértelemmel, mint egy zongoravirtuóz a billentyűkön, végigfuttatta ujjait a királyfi bordáin.
Dolgozni kezdett, és néha könnyedén felsóhajtott, nem annyira a fáradtságtól, mint csupán azért, hogy szavaiban némi szünetet tartson.
– Esterházy úrnak, a gárdakapitánynak, akihez a múltkor gyógykezelés végett Geraldine hercegnő küldött, már három bordája hiányzik. Csontszúja van a kapitánynak, minden esztendőben kiveszik egy bordáját a doktorok. Kérdem is a gárda büszkeségét, hogy mi lesz egyenes testtartásával, ha majdan egyetlen bordája se marad? Esterházy azt felelte, hogy semmi: akkorára már úgysem fogják szeretni a nők, tehát egészen nyugodtan járhat míderben. Habár azok a tiszti kabátok most is annyira ki vannak vattázva, halcsontozva, kapcsozva, hogy bízvást helyettesítik a fűzőt. Így remélhető, hogy a272 gárdakapitányt megint csak beosztják a velszi herceg kíséretébe, ha az a Derbyhez ismét Bécsbe érkezik.
– Milyen idő van odakint? – kérdezte a királyfi, amikor az udvari masszírozónő egyik oldaláról a másikra fordította.
– Tavasz, fenség, tavasz, amely legjobban árt Bécsnek. Bauernhuber meséli, hogy az összes uraságok a fővárosba költözködnek, hogy alig győzi a fogatjaikat számon tartani. Még azok a gőgös cseh arisztokraták is Bécsbe költöztek tavaszra, akik egyébként sohase mozdulnak ki Csehországból. Valamelyik Kinszky, azt hiszem, az Ottó, olyan régi batáron hajtatott az Opera elé, amilyent Mária Terézia császárnő óta nem használnak. Mondotta is Bauernhuber az inasának, hogy az ő gazdája még mindig azt hiszi, hogy tán a Császárnő uralkodik Bécsben… De itt vannak az összes magyar uraságok is. Pedig még Pesten javában folynak a lóversenyek, mint az Extrablattból olvasom, amikor ráérek. A Práterben éppen a napokban mutatta be vörös vadászkocsiját Andrássy Géza gróf, amelyet Angliából hozatott. A mi urainknak azonban az a véleményük, hogy a Práterben kocsikázni csak fiákeren lehet. Hiába, Bécs – az Bécs. Csak az egy Bécs!
Nagyot sóhajtott Bauernhuberné, ami azt jelentette, hogy dagasztási munkájával elkészült, most már a királyfi fürdetése következett. A termetes asszonyság most is csak úgy szereti a királyfit, mint gyermekkorában. Az emberfej nagyságú szivaccsal megdörzsölte minden képzelhető porcikáját, beszappanozta tetőtől talpig, és tojássárgájával mosta meg a haját és a szakállát. Majd odatartotta a királyfi arca elé azt a nagyítótükröt, amelyben pontosan meg lehetett látni, vajon nem keletkeznek-e még apró ráncocskák az arcán… Nem, még nem mutatkoztak arcán az élet ráncai, legfeljebb ama ráncok, amelyeket a túlvilágról hoz magával mindenki. Csak a királyfi szeme nem tetszett valami nagyon a tudós asszonynak: vörös volt a szemek héja. Úgy látszik, a koronaherceg ismét rosszul aludt az éjszaka…
– Sokat írtam ma, azért veresedett meg a szemem – monda magyarázólag273 a Birodalom Trónörököse a pletykahordó asszonyságnak.
Az asszonyság ravaszan monda, amíg a királyfit a fürdőből kisegítette, és dörzsölgetni kezdte ama vastag, érdes törülközőkkel, hogy megpirosodott a test:
– Gabriella hercegnő a minap monda, hogy senkinek annyi levélpapír nem kell az udvarnál, mint a fenséges úrnak!
A királyfi bosszúságában azt akarta felelni, hogy Gabriella unokatestvérének azért nem kell levélpapiros, mert koránál fogva már el is felejtett írni, de aztán csak jobbnak látta hallgatni.
– Mondják, pletykázzák itt az udvari szobalányok – folytatta alattomosan az asszonyság, miközben a királyfi fehér harisnyáit húzogatta –, hogy a fenséges úr valamely Bratfisch nevű fiákeressel küldözgeti leveleit. Mondom is Bauernhubernek, hogy miért áll minden utcasarkon hordár Bécs városában, ha már a királyfi sem bízza rájuk levelezését? Ezekről a mihaszna udvari inasokról nem beszélek, mert azokról úgyis tudjuk, hogy minden levelet kinyitnak, amelyet rájuk bíznak. De hogy fiákeres útján levelezzen valaki, azt még senki se hallotta Bécs városában…
A királyfi leginkább belerúgni szeretett volna a kotnyeles asszonyságba, de meg kellett várni, amíg tetőtől talpig felöltözteti.
– Mondja meg odakint a váróteremben, hogy a borbélyra ma nincs szükségem, elmehet – búcsúzott a királyfi gyermekkori ismerősétől.
Az szertartásosan hajlongott, a királyfi fel volt öltözve, megint királyfi volt.
Gróf L., aki abban az időben a királyfi udvarmestere volt, csoszogva, végzetesen jelentkezett kihallgatásra.
– Fenség, engedje meg, hogy tisztelettel figyelmeztessem – kezdte az öreg udvarmester fagyos hangján –, hogy ma Schönbrunnban családi ebéd van.
A királyfi indulatosan felelt:
– Nem megyek családi ebédre. A Jockey Clubban fogok ebédelni.274
Gróf L. csaknem sóbálvánnyá meredt az ijedségtől. Szinte megüvegesedő szemekkel nézte, hogyan veszi a királyfi puha Habig-kalapját, sétapálcáját, kesztyűjét. És indul kifelé a lakosztályából…
– Parancsolja a szárnysegédet, fenség?
A királyfi erre már nem is válaszolt. Fütyörészve haladt lefelé a Burg lépcsőin.
