Pillangós papucsok
Pillangós papucsok
A krakkói vásárról jövő szepességi kereskedők, akik vaspántos nagy szekereikkel a karácsony előtti zimankós időben is vígan utazgattak a zordon Kárpát hegyszorosaiban, hírt hoztak Krakkóból, a lengyel király udvarából.
– No, most csípd meg, Péter Hans! – kiáltotta Kornádi, a piros képű, fehér szakállú, zömök késmárki takács, amikor fürgén leugrott a láda tetejéről. – Addig huzakodtatok az adóval, amíg a jó Szaniszló királyt megharagítottátok. Nagy mesterség volt, de sikerült. A király visszaállítja a régi törvényt. Új esztendőre itt lesznek a Szaniszló emberei a leányainkért!
Péter Hans csak a régi közmondásban létezett, és így egyelőre senki sem felelt a késmárki polgárok közül, akik a messze földről jött takács fogadására összegyülekeztek. Kornádi Kassára, Budára, de még Bécsbe is eljárt a vásznakkal. Bár szeretett néha nagyokat mondani, mégiscsak ő hozta meg a nagyvilági híreket Késmárkra.
A fürge, öreg emberke, aki macskabőr bekecsében és vidrasüvegben szinte az egész világot ellátta már vászonnal, a „Krisztus takácsa” néven volt ismeretes. A jókedvű takács találta ki ugyanis azt a legendát, hogy a gyermek Krisztus szepességi vászonból kapta az első ruhácskáját. Azért nem kellett neki több élete folyamán. A vászonvégekre ékes bibliai mondásokat ragasztott, és öreg korára már annyira beleélte magát a legendába, hogy szemhunyorítás nélkül híresztelte, hogy az összes mennybéli szenteket ő öltözteti.
– Miféle régi törvényre gondol Szaniszló? – kérdezte összehúzott szemmel Parka János, a sánta szenátor, aki a kisujjában hordta az összes törvényeket.
„Krisztus takácsa” nem felelt mindjárt, azzal volt elfoglalva, hogy a derekáról leoldozza azt a széles bőrövet, amelyben az arany- és ezüstpénzt222 hordta haza a messze vásárokról. Nagyot fújt, amikor végre leoldta az övet, és a feleségének nyújtotta:
– Hej, nem tréfadolog tíz kiló aranyat cipelni Krakkótól Késmárkig – dörmögte odavetőleg. – De hát mit csináljon az ember, ha már ezt hozza magával a mestersége? Igazam van, Parka szenátor uram?
– A törvényről beszélj nekem – felelt a szenátor szigorúan. – A vásznakhoz érthetsz te, de a törvényeket már csak bízd rám, „Krisztus takácsa”.
Kornádi tréfás mozdulatokkal dörzsölte a derekát, és hamisan hunyorított a szemével:
– Van olyan törvény a Szepességben, amit te nem ismersz? – kérdezte ravaszkodva.
– Nincs. Nincsen olyan tekervénye, rókalyuka a törvényeknek, amelyeken én már ne jártam volna.
– No, hát akkor ezt fejtsd meg! – kiáltott diadalmasan a takács. – Szaniszló királynak joga van elvenni a tizenhat legszebb hajadont a tizenhat zálogban levő város leányai közül, amíg az esztendei adót be nem fizetjük Krakkóban, a királyi pénztárba. Akkor visszakaphatjuk az ott levő leányainkat, de mindjárt újat is kell adni értük cserébe. A következő esztendő adója biztosítékául. Van ilyen törvény, Parka szenátor?
A sánta ember, akinek nagy eszét és furfangosságát talán még külső országokban is ismerték, összeráncolta a homlokát. A bal szemét lehunyta, a jobbat tágra nyitotta, mintha valami messze fekvő pontra célozna. A körülötte álló késmárkiak visszafojtott lélegzettel lesték a szavát.
– Hát van ilyen törvény – morogta csendesen a jogtudós. – Azazhogy csak akkor van, ha a jó Szaniszló így akarja értelmezni. A törvény szerint a lengyel uralkodónak joga van zálogot vetni a városok legértékesebb portékájára az adók biztosítására. Egy bolondos Ulászlónak jutott eszébe – ha jól emlékszem, harmadik volt e néven –, hogy a Szepességben azokat a fiatalasszonyokat találta legértékesebbnek, akik az oltártól tértek vissza. A király vitézei lesben álltak az esküvő alatt a templom kapujánál, és Ulászló nevében aranyos pecsétet akasztottak az újdonsült menyecskék derekára. És kocsiba ültették a zálogot. Egy év múlva az adófizető bizottság Krakkóban meggyőződhetett a pecsétek érintetlenségéről.
– No most, csípd meg, Péter Hans! – kiáltott közbe a „Krisztus takácsa”.223 – Hát aztán haragba estetek a királlyal, ha valamelyik pecsét nem volt ép állapotban? Talán törődött a király a szepességiek haragjával?
– Csendesen azzal a kis ésszel – felelt a sánta szenátor, és szokatlanul hosszú mutatóujját felemelte. – A mi őseink se estek a fejük lágyára. Szépen lehúzták a befizetendő adóból a feltört pecsétek árát.
A polgárok, akik eközben nagy számmal összegyülekeztek, helyeslőleg bólintottak. Az öreg Gábriel Péter (a híres borovicskafőző családból) csendesen közbeszólt:
– Az én nagyanyám egész életében büszke volt arra, hogy udvari dáma volt a lengyel királynál. A ruháiról, a bálakról, a táncokról eleget hallottam tőle siheder koromban. Csak éppen az aranypecsétet kellett hordania a derekán. Annak a pecsétnek az épségétől függött, hogy fizet-e adót abban az esztendőben Késmárk. Az öreg Ulászló király integette is eleget a legyeskedő vitézeket: „Ne bomoljatok, urak! A késmárki adóm bánja meg!” Az öreganyám úgy emlékezett, hogy volt egy város a Szepességben, amely sohasem fizetett adót: Podolin. Valami nagyon ravasz eszű főbírája volt Podolinnak. Szerencsésen válogatta meg a zálogba küldött menyecskéket…
Egyik-másik polgár nevetett, és a fejét rázogatta. Fabriczius, az esperes, kivörösödött arccal vetette közbe:
– És nem akasztották fel a lábánál fogva azt a pernahajdert?
Az öreg Gábriel Péter vállat vont.
– Nem hinném – dörmögte. – Egyszer jártam Podolinban, és a templom küszöbén megálltam a híres bíró sírköve fölött. Az van a vörös márványra vésve, hogy a város esze és jótevője volt.
– Az akasztófáravaló! – morgott az esperes, a polgárok pedig elgondolkozva széledtek el. Egyes homlokok elborultak, máshol a szemek huncutul mosolyogtak. – „Hejnye, hejnye!” – mondogatták az öregemberek.
– Hisz már járni sem tud a vénségtől Szaniszló király! – kiáltott fel elkeseredve Savniczai Pál, a város fiatal nótáriusa, akinek három királyok napjára volt kitűzve az esküvője Budeusz Annával. S így elsősorban ő forgott veszedelemben, ha a régi törvényt csakugyan életbe lépteti a király.
A városban futótűzként terjedt el a nagy újság, amit „Krisztus takácsa” hozott Krakkóból. Egyébről sem beszéltek az emberek, mint az adófizetés körül beálló változásról, és pokolba kívánták Lubomirski herceget,224 a Lublón székelő szepesi grófot, aki a jó szíve folytán elszegényedvén, többé nem tudta pontosan befizetni Krakkónak a Szepesség helyett az adót.
Délután három lótól vont szánon megérkezett Lőcséről Cornidesz Mátyás, az ottani főbíró, és a saját fülével akarta hallani a takácstól a krakkói újságot.
– Hm – mormogta a szakállába a lőcsei főbíró –, majd meglássuk, kell-e Szaniszlónak a púpos Fáber Friderika! Mert, szerencsére, az ő esküvője lesz az első az új esztendőben.
– Lőcsének még ebben is szerencséje van! – irigykedett a sánta szenátor, aki délután ott borozgatott a takácsnál. – Hiába, Lőcsére mindig az asszonyok vigyáztak. Asszonyszoknya óvta meg a veszedelmektől. Már a „fehér asszony” óta…
– Nono – morgott Cordinesz Mátyás. – Késmárk se sokat vethet a lőcseiek szemére. Csak emlékezzünk vissza a Jávorka hadnagy esetére. Mikor leány nélkül maradt Késmárk. Mind utánaszökdöstek a nyalka kurucnak.
Ki tudja, meddig tartott volna a vitatkozás a két nemes férfiú között, ha ebben a percben zajgás és lárma nem támad a „Krisztus takácsá”-nak háza előtt.
– Mi az? – ugrott fel Parka János. – Veszett kutya jár a városban? (Kutyaharapástól lett a szenátor úr nyomorék. Azóta mindig kutyát látott.)
– Ej – felelte a boroskancsó mellől a lőcsei főbíró. – A késmárkiak örvendeznek, hogy ezentúl nem kell adót fizetni.
A „Krisztus takácsa” a boltozatos ablakhoz lépett, és a körmével levakarta az ólomkarikás üvegről a téli zúzmarát.
– Valóban, egy csomó polgár közeledik. Szenátor uramat keresik. Erre, erre! – kiáltotta a takács, és zörgetett az ablakon.
A tölgyfa ajtó, amelyre az inges Jézuskát faragtatta a takács (célzás a vászonra), felnyílott, és Fabriczius esperessel az élén, egy csomó polgár lépett a szobába. A férfiak arca piros volt a hidegtől. A bajuszok, szakállak fehérek a zúzmarától. A macskabőr bundák közül, íme, Budeusz Anna sugár, szép alakja bontakozik ki, amint egyik kezével öreg édesanyja, másikkal pedig szomorú képű vőlegénye karjába kapaszkodik. Az öregasszony arcán sűrűn folydogálnak a könnyek, az Anna gömbölyű mellét is elfojtott zokogás remegteti.
– Azért jöttünk szenátor uramhoz, mint Késmárk eszéhez – kezdte225 özvegy Budeuszné –, hogy megkérdezzük, el kell-e menni Annának Krakkóba?
A sánta jogtudós hunyorgatott a szemével:
– Elmenni, mondom, nem kellene, de ha a király parancsolja, elviszik.
– Hát azt én nem engedem – felelt harciasan az özvegyasszony.
– Én kardot fogok a rablókra! – erősködött Savniczai Pál, a vőlegény.
– Bolondság, bolondság! – kiáltotta a szenátor. – A királlyal akartok perlekedni? Szépen vagyunk. Hát bedugultak már a koponyák Késmárkon, hogy efféle szamárságokkal zavartok meg gondolkozásomban? Nem látjátok, hogy gondolkozom?
Pedig csak a boroskancsót láthatták az asztalon.
– A királlyal szép dolog verekedni, hisz magam se vagyok annak elrontója. De itt már elhibáztátok a dolgot, ti, késmárki anyák. Miért szültetek a városnak csupa békességkedvelő takácsot, szűcsöt meg ötvös polgárt? Miért nem csupa katonát? A takácsnak a lábában van az esze meg az ereje, amivel a szövőgépet hajtja…
– Ezt csípd meg, Péter Hans! – dörmögött a „Krisztus takácsa”. – Ér annyit a vászon, mint a dohos törvénykönyv.
– Csend legyen, mikor én beszélek! – kiáltott a sánta Parka, és hirtelen ravaszul elmosolyodott, mintha most jutott volna valami az eszébe. – Különben mit rontjátok itt a levegőt, vénasszonyok meg szakállas polgárok, akik az ördögnek sem kelletek, nemhogy Szaniszló királynak! A leányzót kérdezzük meg elsősorban. Fiacskám, Annuskám, keresztapád kérdi, hogy el akarsz-e menni Krakkóba egy esztendeig udvari dámának, szép selyemköntöst viselni és az aranypecsétet hűséggel megőrizni?
Budeusz Anna eltakarta hamvas, pirosas arcát, és kék szemére lebocsátotta a fekete szempillákat, mint a fátyolt:
– Vigyázni fogok a pecsétre! – mondta szemérmesen.
– No hát akkor menjetek haza! – szólt Parka szenátor.
– Anna, Anna! – kiáltott kétségbeesve a fiatal nótárius. – Hát elhagysz? Ezt érdemeltem tőled? Mindjárt kitépem a hajad!
De ezt már özvegy Budeuszné sem tűrhette szótlanul.
– Jövendőbeli vőmuram! – kiáltott éles hangon. – A leányom még az enyém. Krakkóba fog menni, mert a törvény azt parancsolja. Tudom én a törvényt. Boldogult uram esküdt polgára volt Késmárknak.226
A polgárok kitisztultak a szobából. Az urak ismét helyet foglaltak a borosasztal mellett.
Cornidesz Mátyás a Parka kupájához ütötte a magáét:
– Ne búsuljunk, szenátor uram. A szoknyák Késmárkon is szoknyák maradnak.
A sánta Parka tréfás szomorúsággal öblítette a torkát:
– Mit csináljanak a szegény szoknyák? A magyar királynak nem kellenek. Egészben véve nem kellünk neki. Hát odamegyünk, ahol egy másik királyt találunk. Ahol legalább pillangós papucsot húznak a leányaink lábára.
(1910)227
