A lepecsételt asszony
A lepecsételt asszony
Januárius első hetében, amikor öles hó borítja a Szepességet, a lublói úton egy táborra való szánt vittek csengős, hosszú szőrű hegyi lovak. A tizenhat szepességi város küldte Szaniszló királynak a zálogba kért tizenhat szűz asszonyt. Az újdonsült menyecskék, amint esküvőjük után a templom küszöbét átlépték, a derekukra kapták a lengyel királynak aranypecsétjét. Annak a pecsétnek sértetlennek kell maradni egy esztendő elmúltával, amikor a szepesiek elhozzák az adójukat cserében a leányasszonyokért.
Jól kigondolták ezt a törvényt. A lengyel király jobban nem biztosíthatta be az adóját. Mind a tizenhat városban ott maradt a fiatal férj, aki legfeljebb a kezét érinthette meg addig a feleségének, ott maradtak a síró-rívó anyák, apák, búsongó atyafiak. Szaniszlónak nem kellett gondolnia azzal, hogyan hajtják be az adókat a kapitányai. Behajtották azt az ottani atyafiak, apák, férjek, csak hogy visszakaphassák a menyecskelányt Krakkóból.
A szánokat, amelyeken a drága portékát szállították, egy szakasz királyi vitéz kísérte, mint az aranyat, bort vagy puskaport szállító szekereket. A kárpáti haramiának sincsen korhadt fenyőfából a szíve. Ezért a portékáért is megkockáztathatja a koponyája épségét. A lovasokat Kozsnyiczki, a királyság legöregebb hadnagya vezényelte, akinek bölcs mérsékletében, valamint furfangos tapasztalataiban egyaránt meg lehetett bízni. Kozsnyiczki József valamikor a lublói kapitányságnál szolgált, de ott kellett hagynia szeretett urát, mert éhen halt volna mellette. Ismerte a hegyvidék minden zegét-zugát. Nemegyszer füstölte ki legényeivel a föld alatti barlangokból a rabló bojnyikokat, hamispénzverőket. Csakhogy már annyira öreg volt, csupán a ló hátán tudott megülni. Ha a földre állították, lassacskán úgy összeesett, mint egy ócska bunda.
A szánokban vitték a leányok kelengyéjét, a finom vásznakat, három228 nemzedék előtt hímzett ingvállakat és régi selymeket, amelyeket még a kóborló zsoldos katonák adtak el a szepesi polgároknak. A kelengyésládán a város pecsétje. A láda tetején a zálogba vetett menyecske, mellette valamely hatósági férfiú: a város bírája vagy szenátora, aki arra vigyázott, hogy Krakkóig, a hivatalos átadásig épségben maradjanak a pecsétek: a ládán is, a menyecskén is. Azután már Szaniszló felel a dolgokért.
A késmárki tiszt, Savniczai Pálnét, született Budeusz Annát Parka János, a sánta szenátor kísérte el a nagy útra. Félig-meddig atyafiságban is volt a menyecskével, hiszen a keresztlánya volt, meg aztán ő volt a legbölcsebb ember ez idő tájt Késmárkon.
– Úgyis előre tudom, hogy a mi lányunk lesz a legszebb a tizenhat között – vélekedett a tudós ember –, mert hiszen bolondok a szepességiek! Azt hiszik, hogy a menyecskék pecsétjét azoknak csúnyasága vagy kelletlen volta őrzi meg. Pedig az ördög bújjék bele, a csúnya asszony hamarább feledkezik meg magáról, mint a nagyon szép.
A késmárkiak nem értették ugyan teljes bizonyossággal a sánta Parka logikáját, de már megszokták, hogy a szenátor gondolkozzon az egész város helyett.
Parkának igaza volt. Amint a különböző városokból érkező szánokat összeterelték a lublói kapitányság előtt a Szaniszló király vitézei, a szenátor csúfolódva felkiáltott a leányasszonyok láttára:
– No hiszen, el is megy örökre a gusztusa Szaniszlónak az újmódi adófizetéstől. Most már rendben vagyunk, Anna. Ez a tizenöt szűz leány mind reád fog vigyázni, a legszebbre. De azért te is vigyázz magadra.
A leányok a szalmaözvegy Lubomirski kapitány asszonyának szobáját foglalták el. Ott nagy tüzet gyújtottak nekik, mindegyik fogadott apa gondoskodott a városa leányának élelmezéséről, aztán hármas pecsétet ütöttek a bezárt ajtóra. Mikor Kozsnyiczki hadnagy odanyomta a pecsétjét a kulcslyukra, tréfásan felkiáltott:
– Mit ér ez, ha a kürtőn mégis bedúdol a szél? A szélnek is van szárnya.
– Kár a viaszkért! – mondta kérkedve a sánta Parka. – Én a sötét erdőben egyedül sem félteném a késmárki zálogot.
Az udvaron tövestül kivágott fenyőkből akkora tüzet raktak a vitézek, hogy a polgárok a várost tűzveszedelemtől féltették. Ott óvakodtak késő éjszakáig a tűz körül, nehogy belekapjon a láng a háztetőbe.229 A katonák sütöttek, főztek, egy hordó bort megittak, és jóízűen aludtak a frissen esett hóban.
Reggelre ébredve, nagy ünnepélyességgel leszedték a pecséteket az ajtóról, ahol a leányok el voltak zárva. Megszámlálták őket. Csak tizenöten voltak. A lőcsei zálog, a kissé ferde hátú Fáber Friderika hiányzott.
– Tyű, a Ponciusát! – kiáltozott Kozsnyiczki hadnagy. – Hová lett a leányasszony?
Estelneki Veronika, a bélai kocsigyártó leánya (aki özvegyasszony létére, a bélaiak furfangja révén másodszor ment férjhez) a legöregebb volt közöttük, ő világosította meg a rejtélyes esetet.
– Alighogy lefeküdtünk, elaludt a tűz a kandallóban, és a szelet hallottuk énekelni. A szél dúdolásába egyszer más hang is vegyült. Mintha kis citerát pengetett volna valaki a háztetőn, aminek olyan furcsa hangja volt, hogy lúdbőrös lett tőle a hátam. Mert én ismertem már ezt a citerahangot. Akkor hallják az asszonyok, leányok, ha nagyon szerelmesen gondolnak valakire, és félig álmodnak, félig ébren vannak. Ettől a zenétől lesznek holdkórosok a fiatal leányok. Erősen betakaróztam és a fülemre tapasztottam a két tenyeremet. De a szemem nem bírtam behunyni semmi áron, mert a telihold a szobába világított. A leányok mind nehezen lélegzettek álmukban, és ahányan voltak, annyit sóhajtottak. Egyik-másik zokogott alvásában, némelyik csendesen kacagott, mintha csiklandoznák. A Fáber Friderika meg egyszer csak felkelt a helyéről, és egyenesen a kürtőnek tartott, és felkapaszkodott a sonkafüstölésre való vasrudak között…
– Persze, mert holdkóros! – kiáltott fel a nagy szakállú Cornidesz, a lőcsei bíró. – Odahaza is kisétál a háztetőre.
– Nem kell ahhoz holdkórosnak lenni – felelt csendesen a dupla Veronika. – Az után a zene után elmennek az egészséges lányok is.
Kozsnyiczki hadnagy káromkodva verdeste kardjával a padlót:
– Mondtam, ugye, hogy a kéményt bepecsételjük! Ismerem én már az effélét. Hajdanában, mikor még voltam valaki, minden valamirevaló leány holdkóros volt a Szepességben… Mármost hogy menjek én a Szaniszló király elébe a megdézsmált portékával?
A háznép szerteszéjjel futott az eltűnt leányasszony keresésére. Végre valahol a padláson megtalálták medvebőrök között aludva.
– Mi van a királyi pecséttel? – kérdezte nyugtalankodva a hadnagy.
Cornidesz uram diadalmasan kiáltott:
– Érintetlen. Az a bolond holdvilág volt az oka mindennek!230
A vén hadnagy dörmögött valamit, aztán rendelkezett a továbbutazásról. A sánta Parka János babuskálva ölelte meg a keresztlányát:
– Lám, neked ugyan citerázhatnak, lelkem, mert te okos vagy! – mondta.
– Ma éjszaka is Pállal álmodtam, mint mindig – felelt szemlesütve Budeusz Anna.
– Még egy esztendeig mindig vele kell álmodnod.
– Vele fogok álmodni!
– Már csak azért is, szívecském, hogy a „Krisztus takácsá”-nak ne legyen igaza!
A szánok útra keltek, miután a törpe nagyságúra összeesett Kozsnyiczki hadnagyot a nyeregbe emelintették.
– Holnapután Krakkóban vagyunk! – mondta a sánta Parka szenátor.
– Beletellik abba egy hét is – dörmögött a hadnagy. – A Kárpátban nem lehet úgy utazgatni, mint a késmárki piacon. De nem baj! Csak túladjak már egyszer ezen a veszedelmes portékán. Szívesebben kísérnék puskaporos szekereket, amelyeken a kocsisok pipáznak! Öreg Kozsnyiczki! Hitted volna valaha, hogy tizenhat menyecskét mernek rád bízni?
A csengős lovakat nagy hejahóval biztatták a szánkósok. A bundákba burkolt leányasszonyoknak csak az orra piroslott ki a kendőkből.
*
Szaniszló királyt felköltötték álmából. (Mert hiszen mindig csak aludt a jó király!)
– No, mi az? Tűz van? – kérdezte, mialatt ujjával felfelé nyomogatta vastag szempilláit.
Gróf Soltyk, a kincstáros a kulcsait csörgette:
– Itt van a szepességiek záloga. Odalenn állnak az udvaron. Hová csukjam őket?
Szaniszló az ablakhoz tolatta öblös karosszékét, és csendesen elmosolyodott, amikor az udvarra pillantott.
– Nono – dünnyögte –, nem is mond bolondot az a régi törvény. Nini, van közöttük csinosabb formájú is. Aztán milyen büszkék a pecséteikre!
– Hova csukjam őket? – tudakolta ismét Soltyk.231
A jó király elcsodálkozott.
– Ugyan miért csuknád be őket? A macskáimat megették a kutyák. A kutyákat széttépték a medvék. Csupa unalom az életem. Hát csak hagyd őket szabadon. Hadd szaladozzanak itt körülöttem. Se nem árt már, se nem használ. Meg aztán magam vigyázhatok az adóimra!
(1910)232
